Tóth Tihamér: A pap és az Oltáriszentség

Kedves Paptestvérek!

Nagy Szent Gergelynek van egy mélyen szántó axiómája: «Qui non ardet, non incendit». Hogyan akar az tüzet gyújtani, aki maga sem meleg?

Ezt a gondolatot azért tartottam szükségesnek megemlíteni, hogy igazolni tudjam előadásom vá-lasztott anyagát. Az én témám ugyanis az Eucharistia-Társulat vezetőségének fölkérése szerint az vol-na, hogyan nyerje meg a papság a híveket az Oltáriszentség buzgó tiszteletének az oltáregyletek révén. És ha én mégis jórészt arról fogok beszélni, mily tisztelettel kell nekünk, papoknak, viseltetnünk az Oltáriszentség iránt, mégsem térek el tárgyamtól. Szent meggyőződésem ugyanis, hogy a hívek eucha-risztikus életét csak az a pap tudja előmozdítani, aki maga is lángoló szeretettel viseltetik a szentségi Jézus iránt. «Qui ardet, incendit»; akiben magában is él a titokzatos Krisztus iránt a szeretet, annak könnyű a módot megtalálnia, hogyan ültesse el a szeretetet hívei szívébe is.

Három témakört szeretnék beszédemben érinteni és paptársaim figyelmébe ajánlani: Az eucharisz-tikus Krisztus ott van az oltáron, az áldoztató asztalon s a tabernákulumban s ennek megfelelően igye-kezzünk mi is különösen ezt a három gondolatot magunkban elmélyíteni, de aztán híveink előtt is mi-nél többször hangoztatni: Ott van az oltáron A) a szentmisében önmagát feláldozó, B) az áldozásban minket erősítő és C) a tabernákulumban értünk munkálkodó Krisztus.

A) Krisztus a szentmisében. A külföldi dogmatikus és aszketikus irodalom napjainkban különös előszeretettel tárgyal egy kérdést: a szentmise áldozati jellegét. A hitélet mélyítése érdekében kétségte-lenül értékes az a módszer, amely a szentmisével kapcsolatban a hívek figyelmét az oltáron magát föl-áldozó Krisztusra, az ő áldozati ténykedésére hívja föl.

Krisztus nem 19 századdal ezelőtt élt s aztán eltűnt úgy, hogy most csak történeti emlékét őrizzük, Ó nem! Ő örökké él! Egyrészt előttünk láthatatlanul mennyei Atyjánál, de él másrészt láthatóan is Egyházában. Ő az Apocalipsis «megölt és mégis álló (élő) báránya», «agnum stantem tamquam occisum» (Apoc. 5,6.) A keresztségben Ő veszi fel az új tagokat Egyházába, a bérmálásban Ő erősít, a bűnbánat szentségében Ő törli el a bűnt stb. Krisztus Urunk azt a tevékenységet, amelyet földi életében végzett, a világ végéig folytatja; de akkor áldozatot is mutat be a mennyei Atyának.

A szentmisét, mint Krisztus Urunk napról-napra megújuló önfeláldozását, «iuge sacrificium»-át kiemelni a hívek előtt, elsőrendű eszközünk az eucharisztikus Krisztus tiszteletének fokozására.

Csak így érthetjük meg Szent Bernát feltűnő szavait: «Egyetlen egy szentmise bemutatásával több érdemet szerezhetünk, mintha minden vagyonúnkat szétosztanók a szegények közt, vagy ha körülza-rándokolnók a világot s meglátogatnók Rómának s a Szentföldnek valamennyi szent helyét». (Id. Ss. Eucharistia. 1920. 64.) Itt aztán – Kedves Paptestvéreim – engedjenek meg azonnal egy kis lelkiisme-ret-vizsgálást. A miselátogatás megszerettetésének legjobb propagandája a mi viselkedésünk. «Cuius officium committi voluit solis presbyteris, quibus sic congruit, ut sumant et dent ceteris!» Tehát első helyen állunk mi, azután a hívek. «O, que ce pêtre dit bien la messe!» – mondták az emberek Depaul Szent Vincéről s ezzel már majdnem azt is mondták, mily nagy szent ez! De viszont Johannes de Avila mást mondott az egyik rohanva celebrálónak: «Kedves testvérem, bánj ezzel a Jézussal egy kissé job-ban, hiszen jó Atyának és jó Anyának fia volt Ő».

Nem hiába követeli a trienti szent zsinat (sess. 22.), hogy a celebrálás történjék «quanta maxima fieri potest interiori cordis munditia et puritate, atque exteriori devotionis ac pietatis specie». Tehát külső méltósággal is. Hanem ha ez így van, akkor ismerjük be, hogy 20 perc alatt nem lehet digne, attente et devote celebrare. A fordulásnál repülő kazulára, a térdhajtást pótló biccentésre, a kehely fö-lött legyeket űzni látszó keresztvetésekre, ismét joggal kérdezhetné Tertullián: «Áldozatot mutat ez be, vagy gúnyolódik? Sacrificat an insultat?» Nagyon félős, hogy Tertullián nem fakadhatna-e manapság is e szavakra: «Solius Dei impatientes sumus!»

Tudják, Kedves Testvérek, mi a legjobb módja lelkesedésünk s buzgóságunk ébrentartásának? Sokszor gondolni a mi méltóságunkra. A szent ars-i plébános szokta mondani: «A pap csak a menny-ben fogja magát világosan megismerni; mert ha már e világon megismerné magát, a szeretettől bizo-nyára meghalna». Idézzük minél gyakrabban eszünkbe azt a megdöbbentő hatalmat, amelyet az oltár-nál gyakorlunk, s akkor minden celebrálásunk igazán az Eucharisztia tiszteletének terjesztésére, Isten dicsőségére lesz, az Egyház vigasztalására, önmagunk megszentelésére s az egész világ üdvére, «pro nostra et totius mundi salute».

B) Krisztus a szentáldozásban minket erősít. Az is nagy csoda lenne, ha az ember fölemelkedhet-nék Istenhez; de nem nagyobb-e, hogy az Isten leszáll az emberhez; sőt több: leszáll az emberbe, s így az ember valósággal Isten templomává válik. A szentáldozásban érezzük leginkább a trienti zsinat sza-vainak igazságát, hogy az Oltáriszentség Krisztus szeretetének túláradása, «effusio divitiarum amoris Christi».

Manapság panaszkodunk, mennyire nem keresztény gondolkodásúak híveink. De hát nem tudjuk, kinek ígérte Krisztus Urunk a keresztény életet? «Qui manducat me, vivet propter me...» «Ideo inter vos multi infirmi et imbecilles et dormiunt multi.» (1Kor. 11,30.) És ha talán mi is gyengének érezzük lelkünket, nézzünk csak utána: talán nem szívunk elég erőt magunkba az Oltáriszentségből. Alexand-riai Kelemen Krisztus emberségét «mamilla Patris»-nak nevezte; mondjuk el mi is ezt az Oltáriszent-ségről és hajtsuk oda fáradt papi homlokunkat, mint a gyermek anyja keblére. «Sicut oculi servorum in manibus dominorum et sicut oculi ancillae in manibus dominae suae: ita oculi nostri ad Dominum Deum nostrum.» (Ps. 122,2.)

Itt még óriási feladat vár ránk híveinkkel szemben: a) a korai, b) gyakori és c) jó áldozás terén.

a) A korai áldozás terén mi még hátra vagyunk. A kateketikai gyakorlat sok helyütt még ma is az elemi iskolák 4. osztályára hagyja az első szentáldozást és bizony a magyar papoknak, mikor a külföl-di paptársaikkal beszédbe elegyednek, minden argumentáló erejükre szükség van, hogy ezt a praxist érthetővé tegyék. Mert a codex – hiába – nem 4. elemiről beszél, hanem «usus rationisról». b) Nos és mit szóljunk a gyakori szentáldozásról? Vakációról visszatérő kongreganistáját faggatja prézese: «Ál-doztál-e?» «Nem. Nem lehetett». «Hát nem voltál misén?» «Minden vasárnap; de senki a két hónap alatt nem áldozott». Íme, X. Piust már idestova szentté avatják, s vannak plébániák, ahová az ő eucha-risztikus reformjának híre még most sem jutott el! c) De tanítsuk meg híveinket ne csak a gyakori, ha-nem a jó szentáldozásra is. Vasquez a szentatyák átolvasása után arra a megállapításra jut, hogy a szentáldozásban testileg is valami sajátos módon egyesültünk Krisztussal, s ez a testi egyesség tart a színek felbomlása után is, mert Krisztus, miután betért hozzánk, a mi testünket valamiképp az ő testé-nek is tartja, különös jogot formál reánk, «membra sumus corporis eius, de carne eius et de ossibus eius». (Eph. 5,30.) Már most ebből a teológiai igazságból az áldozási praxisra szeretnék egy fontos következtetést levonni. Sokan panaszkodnak, hogy ha gyakran áldoznak, nincs érezhető áhítatuk, me-legségük, örömük. Az áldozóknál ne az ellágyulásra, az érzelmekre fektessük a súlyt, hanem a krisztu-si életre. Ma áldoztam, tehát bátrabban küzdöm a kísértés ellen; erősebb leszek a szenvedésben, kitar-tóbb a jóban... Krisztus nálam van, fogom a kezét s el nem engedem – ez a legjobb áldozás, hálaadás s előkészület a következő szentáldozásra. «Mutet vitam, qui vult aecipere vitam; nam si non mutat vitam, ad iudicium accipiet vitam». (S. Ambrosius: Sermo. dom, 4.)

C) Krisztus a tabernákulumban értünk munkálkodik. Az eucharisztikus Krisztus tisztelete közép-pontja, szívdobbanása a katolikus Egyháznak. A legelső kötelességünk, hogy mi is, híveink is, áthatva legyünk a fönséges dogmától: Krisztus láthatatlan jelenlététől. Vannak, akik előtt a katolicizmus csak nagyszerű tanrendszer, eszményi erkölcstan, nagyszerűen fölépített szervezet. Nem, nem! Nekünk ez nem elég. Nekünk a katolicizmus az igazi, eleven, köztünk élő Krisztus, misztikus testével, s e testben egyesülő tagjaival. Katolikusnak lenni annyi, mint a láthatatlan, de itt levő Krisztussal egynek lenni.

Különösen is kiemelni egy gondolatot! Hiszen tudom, hogy mi, papok, nem csalódunk ebben, de híveink sokszor csalódnak: Mily áldott munkát végez az az eleven Krisztus ott a tabernákulumban! «Munkát?» – kérdi a modern ember;«ott van munka, ahol dinamók búgnak s motorok kattognak, – de a tabernákulumban oly csend van»... «Munkát? Hisz oda tágas géptermek kellenek, s az oltárszekrény oly elenyészően kicsiny!»... Munkát? Igen, munkát! Mert a munka nem a zajtól és a gyárépületektől függ. Avagy lármázik-e a nap, mikor élete fakasztó májusi reggeleken hihetetlen munkával eleven virágszirmokkal szórja teli a holtnak látszó fákat, vagy van-e szüksége zakatoló gépekre, mikor forró nyári napokon bele» érleli a szamóca kis piros gyümölcsébe illatos, olajos, zamatos sugarát?

Nos: ezt a gondolatot sokszor állítsuk a hívek elé, meg magunk elé, hogy a tabernákulum Krisztusa ugyanaz, mint az evangélium Krisztusa, ugyanazzal a szentséggel, mindentudással, irgalmas szívvel, hatalmas kézzel!

Mit csinál Krisztus Urunk a tabernákulumban? Papi méltóságát gyakorolja, örökimádást végez a mennyei Atyához. Istentiszteletet mutat be a plébánia nevében. Misézik! Igen, mikor a látható mise «Ite missa est»-je elhangzott, a láthatatlan mise egyre tart a szentségi Krisztus dicsérő-, engesztelő- s hálaáldozata. A plébános csak vasárnap applikál a hívekért, Krisztus minden percben. Krisztus szemei mindig nyitva vannak s belátnak a községben minden házba s minden szívbe!

De ha ennyire lényege s központja vallásunknak az eucharisztikus Krisztus, ebből az következik, hogy annyit ér a mi vallásosságunk s híveink vallásossága, amily mértékben közeli, meleg, szerves a viszony Krisztus és az egyes hívők között. Nézzük meg az Őskeresztények történetét: mily közel állott ott Krisztus a hívőhöz. A régi bazilikák oltára fölött tágranyílt szemekkel néz az óriás mozaik-Krisztus a belépőre. Tekintete ráesett mindenkire, aki csak a templomban volt. És mily közel állottak az aposto-lok Krisztushoz: Ő volt dogmatikájuk, morálisuk, aszkézisük, pasztorálisuk. Mi lehetne ma is első tö-rekvésünk? Ha van valami a templomban, ami a pap finom gondozását jogosan várhatja, hát az a ta-bernákulum és minden, ami az Oltáriszentséggel összefügg. Ez a katolikus hitélet központja, minden más csak mellékes kép és hasonlat e mellett a nagy, fölséges valóság mellett. Hogy milyen mély és mennyit ér egy ember buzgósága, egy falué, egy hitközségé, mindjárt lehet látni, ha tudjuk, mint tisz-telik ott az Oltáriszentséget. Ilyen katolikus eletet kell visszaállítanunk! Eleven vonatkozást kell terem-tenünk a hívekben a köztünk élő eleven Krisztushoz! «Ecce tabernaculum Dei cum hominibus et habitabit cum eis». (Apoc. 21,3.) Az «Emmanuel»-t kell hangoztatnunk: «Velünk az Úr!» Ez toborzás az oltáregyleteknek. És nyitva hagyni a templomot a híveknek! Legyünk büszkék nyitott temploma-inkra! Csak nekünk vannak! Más vallásban nem is volna értelme. De ha nálunk sem férnek a hívek közel Krisztushoz, nem fog-e Ő panaszkodni: «Medius vestrum stetit, quem vos nescitis». De akkor mi is adoráljunk!

Ez: a) Kötelességünk, Ha neki öröm az emberek fiai közt lenni, nekünk meg kötelességünk lehető-leg nem magára hagyni.

b) Örömünk. Józseffel leszállótt a bölcsesség a börtönbe, s ott sem hagyta el, – A Szentírás ezt mint nagy kegyelmet említi – «descendit cum illo in foveam et in vinculis non dereliquit illum», hát akkor nem lenne nekünk abban örömünk, hogy az «increata Sapientia» leszállott közénk és a földi ke-servek börtönében el nem hagy?

c) Hasznunk. A szívesen adoráló pap észreveszi saját lelkén, de észreveszik a hívek is, hogy sokat ült «secus pedes eius». Észreveszik tettein, hogy ez annál a Szívnél töltötte meg lelkét, «in quo sunt omnes thesauri sapientiae et scientiae absconditi» (Col. 2,3.), észreveszik prédikációin, hogy szeret «praestolari in silentio salutare Dei», és mielőtt ő beszélne, előbb megkérdi az Istent: «Audiam, quid loquatur in me Dominus Deus». (Ps. 84,9.) Xav. Szent Ferenc gyakran töltött egész éjszakákat az Oltá-riszentség előtt, de tudott is téríteni! Depaul Szent Vince nem ment ki a házból, hogy ne üdvözölte volna az Oltáriszentséget, s nem tért haza, hogy be nem számolt volna Neki, de volt is áldás munká-ján!

Testvéreim! Befejezem felszólalásomat. Három pontban beszéltem, 1. Krisztus önmagát áldozza föl a szentmisében: legyen tehát a buzgó szentmisehallgatás híveinkben s a buzgó celebrálás bennünk az igazi vallásosság alapja; sacramentum pietatis! 2. Krisztus minket erősít a szentáldozásban: legyen tehát a hívek minden áldozása s a mi áldozásunk is mindig az élő Krisztussal való erőtadó egyesülés; sacramentum pietatis, signum unitatis! 3. És Krisztus szüntelen dolgozik értünk a tabernákulumban: legyen tehát a hívek tisztelete az Oltáriszentség iránt és a tabernákulum előtt elmondott adorációnk életünk folytonosan megújuló bekapcsolása a szerető Krisztushoz; «sacramentum pietatis, signum unitatis, vinculum caritatis!»