Tóth Tihamér: A szentmise szertartásai (2).

Szentírás: Zsid. 13,8. 15. 20. 21.

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A szentmise szertartásainak magyarázatát a múlt beszédünkben a «Kyrie eleison»-nál hagytuk abba.

Ez a katechumenok miséjének első részében van. Utána még szebbnél-szebb szertartások következnek; ezeknek magyarázatával kell előbb foglalkoznunk a mai beszéd első felében, hogy majd azután megkezdhessük a «hívek miséjének» ismertetését is.

I. A katechumenok miséje.
(Folytatás.)

A) A Kyrie után fölcsendül az angyali ének, a «Gloria».

a) A «Gloria» a legszebb dicsőítő imák egyike. Nem valami nagy dicséret reánk, emberekre, hogy a legtöbb imánk csak kérés és folyton csak kérés. Pedig aki csak akkor gondol Istenre, mikor bajban van, ugyan nem mondható vallásosnak.

Hanem, amikor minden jól megy és semmi bajunk sincs; amikor süt fölöttünk a nap és énekelnek a madarak; amikor hullámzó vetés közt visz utunk vagy csillagos éjszaka sejtelmes csöndje borul reánk: tudunk-e ilyenkor is Istenhez fölemelkedni? Tudjuk-e elmondani, elénekelni, elujjongani Neki, menynyire örülünk, hogy Ő ilyen nagy, ilyen hatalmas, ilyen szent és mi az ő gyermekei lehetünk?

Mert ez a legszebb imádkozás.

És a Glóriának minden mondata éppen az ilyen imát valósítja meg. «Dicsérünk téged. Áldunk téged. Imádunk téged. Magasztalunk téged. Hálát adunk neked a te nagy dicsőségedért... Mert egyedül te vagy a Szent, te vagy az Úr, egyedül te vagy a Magasságbeli.»

A papnak föl kell emelnie a karját, mikor a Glóriát kezdi, de még inkább a lelkét. Elömlik rajta az az öröm, ami Betlehemben az angyalokat elöntötte, mikor karácsony éjjelén először énekelték a Glóriát.

Mikor énekes misében fölhangzik az énekkar ajkán a Glória, úgy röpül az ég felé, mintha szárnya volna minden szónak, mintha a templom falai és ívei is velünk együtt énekelnék a hatalmas Isten dicsőítését. Hogy Krisztus Isten volt, és hogy Ő a mi közbenjárónk, és hogy bűneinket Ő törülte el, mindezt lehetne-e világosabban, melegebben, ünnepélyesebben kifejezni, mint a Glória szövegével?

És hol tudna szívünk inkább békére találni? Testvérem! Ha bánt a békétlenség... ha szorongat a kishitűség... hunyd be szemedet a szentmisén, hajtsd le fejedet s imádkozzad a pappal: Dicsőség a magasságban Istennek és a földön béke a jóakarata embereknek!

b) De még egy érdekes sajátosság is föltűnik a Glória szövegében: a többes számban imádkozás. «Dicsérünk Téged, áldunk Téged, imádunk Téged»... és így tovább: folyton többes számban. Ez különben elejétől végig jellemzi a szentmise szövegét.

Mit akar ez tudomásunkra hozni? Azt, hogy a szentmise nem magánájtatosság, hanem a hívek közösségének istentisztelete. Ezért nem szabad a papnak miséznie, ha legalább egy ember nincs jelen a misén: legalább a ministránsa. A misén a pap és a hívek testvéri közösségbe olvadnak egybe és közösen imádkoznak.

Valaha, mikor a nép még értette a latin nyelvet, feleltek is a papnak; ma már csak a ministráns felel, de ő is a nép nevében. És a pap még ma is állandóan többes számban mondja amisének imáit: «Oremus», «imádkozzunk»; «orate fratres», «imádkozzatok, testvérek»; «gratias agamus Domino, Deo nostro», «adjunk hálát Urunknak, Istenünknek» és így tovább.

Igen, a pap az oltárnál, a ministráns az oltár lépcsőjén, és akik csak jelen vannak a szentmisén: valamennyien eggyé lesznek és mint Isten egyetlen nagy családja borulnak le közös mennyei Atyjuk előtt. Mondjátok, hol van még ilyen testvériség a világon? Mennyire megvalósul itt is a mi budapesti eucharisztikus kongresszusunk jelmondata: «Eucharistia vinculum caritatis», «az Oltáriszentség a szeretet köteléke»!

B) És az a mennyei Atya, az a hatalmas Isten nem valami nagy messzeségben trónol, nem a felhők távolságában. Itt van egészen közel hozzánk, itt van velünk, így hirdeti ezt, erről biztosítja a híveket a miséző pap legközelebbi szava.

A «Gloria» után u. i. a miséző az oltártól a hívek felé fordul és fölhangzik ajkán egy meleg, biztató köszöntés, amit aztán mise közben többször ismétel meg: «Dominus vobiscum», «az Úr legyen veletek ».

a) Amilyen egyszerű és jól ismert szavak, éppolyan mély értelem rejlik mögöttük.

Az egész emberiségnek és az egész világnak sarka és középpontja, alfája és ómegája, amely, mellé vagy amely ellen kell állania minden embernek: az Úr Jézus. «Nála nélkül semmi sem lett, ami lett.» (Jn. 1,3.) «Ő a láthatatlan Istennek képmása». (Kol. 1,15.) «Ő előbb van mindennél és minden őbenne áll fenn.» (Kol. 1,17.) A mi legfőbb törekvésünknek és vágyunknak tehát annak kell lennie, hogy minden ami égen és földön van, Krisztusban, mint főben egyesüljön.

És, íme, most fölhangzik a miséző kívánsága a hívek felé: Az Úr legyen veletek! Krisztus legyen mindig veletek és legyetek ti is mindig Krisztussal! Ti és Krisztus fölbonthatatlan egységben!

Lehetne-e ennél szebb kívánsággal, kedvesebb üdvözléssel fordulni hozzánk? Pedig ez nem csak kívánság, hanem szent valóság is. Hiszen tudjuk, hogy a pap látható alakja mögött a láthatatlan Krisztus áll; akár a római pápa misézik, akár egy kis falu fiatal káplánja, – mindegy: mindkettő mögött Krisztus áll; és mikor a miséző két kezét kitárva felénk fordulva üdvözöl minket, tulajdonképp maga Krisztus üdvözli a misén megjelent híveit. 0 mondja a «Dominus vobiscum»-ot, Ő áld, Ő vigasztal, Ő erősít, Ő gyógyít.

Dominus vobiscum! Az Úr legyen veletek! Bármi érjen titeket az életben, ne féljetek: veletek az Úr, és soha nem vagytok egyedül, elhagyatva.

b) És a hívek felelnek is erre az üdvözlésre. Az udvariasság is megköveteli, de a szeretet is, hogy feleljenek. Ma már csak a ministráns felel helyettük; de az ősegyházban mint felzúgó visszhang tört elő a hívek ajkáról: «Et cum spiritu tuo», «és a te lelkeddel is». Igen: veled is legyen az Úr, paptestvérünk; hiszen te is nagyon rászorulsz az ő segítségére, hogy méltókép tudd betölteni nehéz hivatásodat. Íme, így válik minden «et cum spiritu tuo»-felelet egyben a hívek imádságává is az ő papjukért.

C) A «Dominus vobiscum» után a napi misének könyörgése jön, majd a katechuménok miséjének tulajdonképpeni két főrésze: a szentlecke és az evangélium.

a) A szentlecke neve onnan ered, hogy a felolvasandó szentírási szöveget ezzel a szóval vezetjük be: «Lectio», «olvasmány» ebből és ebből a szentírási könyvből. A szöveget a biblia könyvei adják – az evangéliumot kivéve. Kezdetben egyfolytában olvasták a szent könyveket, később, mikor az ünnepek gyarapodtak, már az egyes napokra kijelölt részeket.

Elgondolhatjuk, milyen lelki összeszedettséggel és megilletődéssel hallgatták a régi keresztények, mikor e könyvekből hozzájuk szóltak, intették és tanították őket a próféták és az apostolok.

b) Az Isten szavát megillető tisztelet még jobban fokozódott, mikor a lectio után, a próféták és apostolok után a «jó hírre», az evangéliumra került a sor és az evangélisták hangján maga az Úr Jézus szólalt meg hívei között. A középkorban a templomban jelenlevő katonák hüvelyéből kirepült a kard az evangélium olvasásakor, a katonai miséken ma is megszólal a kürt szava, és ma is felállással fejezzük ki tiszteletünket az evangélium iránt.

Azt is láttátok már, mennyi meghatódottsággal, tisztelettel és egészen kiemelkedő ünnepélyességgel veszi körül az Egyház az evangélium éneklését a nagy misékben. Tudjátok, mint kér a diakónus áldást magára, mielőtt énekelni kezdené az evangéliumot, mint ég jobbra-balra a gyertya az evangéliumos könyv mellett, mint tiszteljük meg még a könyvet is a tömjén füstjével...

De kell is. Hiszen mintha valami villanyáram szaladna végig rajtunk, mikor fölcsendül a «jó hír», az «evangélium», az éneklő diakónus ajkáról: «Sequentia Sancti Evangelii...», íme, halljátok a szent evangélium következő szavait.

És a hívek nemcsak hallják, hanem szinte látják is maguk előtt a hozzájuk szóló Krisztust. Mert hiszen felelnek is Neki: «Gloria, Tibi, Domine», «dicsőség, Neked, Urunk». Sőt a végén meg is ismétlik: «Laus Tibi, Christe», «dicsőség, Neked, Krisztus».

Ezzel ér véget a hittanulók miséje, és kezdődik a hívek miséje. II. A hívek miséje a kánonig.

A hívek miséjének első szertartása az offertorium, vagyis az áldozati anyagok felajánlása.

A) Igen tanulságos az offertoriumnak már a története is. a) Az első keresztény századokban hosszú menetben indultak a hívek az oltárhoz és a magukkal hozott ajándékok átadásával maguk is hozzájárultak a mise áldozati anyagához. Jobbára kenyeret adtak és bort, de ezenkívül más dolgokat is természetben: olajat, vásznat, gabonát, viaszt, gyümölcsöt, aranyat.

De a legtöbben mégis kenyeret és bort. Az összegyűjtés után a miséző pap ezekből kiválasztott annyit, amennyi az áldozathoz szükséges volt és – minthogy a gyűjtés alatt a pap keze bepiszkolódott – mielőtt folytatta volna a misét, megmosta a kezét. Ma már ez a természetbeni hozzájárulás csak egész ritka esetekben maradt meg, de megmaradt minden misében a kézmosás. Ma azonban már inkább lelki értelmezést adunk neki: mily tisztának kell lennie annak, aki az áldozathoz közeledik!

Az Egyház persze igyekezett ettől az anyagi áldozattól feljebb emelni a hívek lelkét a szellemi áldozatkészség fölszításához, hogy a külső ajándék tulajdonképp csak jelképe és szemléltetője legyen annak a belső, áldozatos szellemnek, amellyel részt kell vennünk Krisztus áldozatán.

b) Említettem, hogy a hívek nem éppen csak annyit és azt adtak, amennyire a misénél szükség volt, hanem többet is és mást is. Ezzel a többlettel részint a papság ellátásához akartak hozzájárulni, részint a szegény hívek megsegítéséhez. Folyton fülükbe csengtek u. i. azok a szavak, amiket az Úr az ő apostolainak mondott: «Aki titeket befogad, engem fogad be» (Mt 10,40.). És amiket Szent Pál mondott: «Nem tudjátok-e, hogy akik a szentélyben munkálkodnak, a szentélyből valókat eszik?» (1Kor. 9,13.) És fülükbe csengett, amit az Úr Jézus a szegényekről mondott: «Amit egynek e legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtetek». (Mt 25,40.)

Azonban minél inkább növekedett a hívek száma, annál hosszasabbá és nehézkesebbé vált a mise alatt a természetbeni adakozás. Kezdték tehát ezt pénzzel helyettesíteni, akik pedig valami ok miatt nem tudtak részt venni a misén, elküldték adományukat, így fejlődött ki aztán a mai kettős gyakorlat: egyrészt a perselyezés a szentmise alatt, másrészt pedig az úgynevezett misepénz, aminek fejében valaki valamely szándékra szentmisét kér magának.

Ennek a misepénznek a lényegét sokan nem értik helyesen. Nagyon szeretném hangoztatni, hogy ezzel nem «misét veszünk» és nem «előfizetünk misére». Vannak a misének olyan hatásai, amelyekben az egész küzdő és széna védő Egyház részesedik. De olyan hatásai is, mint pl. a kérő és engesztelő gyümölcsei, amiket arra az élő vagy meg» halt emberre alkalmazhatja a bemutató, akire akarja, akiért a misét bemutatni kérik, így lehet tehát misét bemutattatni valakiért, élőért, halottért, betegért, bármilyen tisztességes szándékra; és annak jeléül, hogy valaki be akarja mutattatni a misét valamely szándékra, adja a misepénzt, hogy ezzel elősegítse papjainak megélhetését. Ez tehát nem megfizetése a misének, vagy előfizetés a misére, hanem a régi, természetbeni hozzájárulásnak új formája.

B) Vizsgáljuk meg most már közelebbről, mint megy végbe a fölajánlás a mai misében. a) Első az ostya felajánlása. Az ostyát nem kell előkészíteni; ott fekszik az aranyos kis tányérkán, a paténán. A miséző maga elé emeli, egy pillanatig a keresztre tekint, majd elmondja a fölajánló imát: «Fogadd el, szent Atya, mindenható örök Isten, ezt a szeplőtelen adományt, melyet én, méltatlan szolgád, felajánlok neked, élő és igaz Istenemnek, számtalan bűnömért, sértéseimért és hanyagságaimért: fölajánlom minden itt körülállóért, sőt minden keresztény hívőért, élőkért és holtakért, hogy nekem és nekik üdvösségünkre váljék az örök életre».

Mily öröm hallanunk, hogy minden szentmisében külön megemlékezés történik azokról, akik jelen vannak azon a misén! El ne mulasszuk az áldott pillanatot, amikor a miséző papnak aranyos tányérkájára mi is elhelyezhetjük és Istennek felajánlhatjuk a napnak minden küzdelmét, szomorúságát, megpróbáltatását!

b) Az ostya után jön a bor felajánlása. Itt azonban előbb el kell készíteni a kelyhet. A miséző pap bort önt a kehelybe és a borhoz pár csöpp vizet. A vizet előbb megáldja ezekkel a mély értelmű szavakkal: «Isten, ki az emberi természet méltóságát csodálatos módon alkottad és még csodálatosabb módon megújítottad: add, hogy e bor és víz misztériuma által annak istenségében részesülhessünk, aki emberségünknek részesévé lenni méltóztatott: Jézus Krisztus, a te Fiad, a mi Urunk: Ki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben Isten, mindörökkön örökké. Amen».

Csodálatosan mély értelmű ima és szertartás! A bor Krisztust jelenti, azt tehát nem kell megáldani a kehelybe öntés előtt. A víz azonban, amit a borhoz keverünk, az emberiséget jelképezi; ez ugyancsak rászorul az isteni kegyelemre, meg kell tehát áldani a kereszt jelével és az előbb elmondott imával.

Amikor a minket jelentő vizet összekeverjük a Krisztust jelentő borral, alázattal kérjük az Urat, hogy a mi emberségünket is vegye magára, amint egykor magára vette az emberi természetet, hogy így mi is részeseivé lehessünk az ő isteni életének.

Ez a szertartás tehát szent vallásunk legfönségesebb tételét jelképezi előttünk: az ember egyesülését Istennel. «A kis vízcsöpp, amelyet a mise bora magába fölvesz, az vagyok én. És ez a bor az átváltozáskor az Istenember vérévé változik. Ez viszont lényegileg egy a fönséges Szent» háromsággal. A vízcsöpp – tehát az ember – így bele- sodródik a fönséges Szentháromság életáramába.» (Mercier.) Szédületes gondolat! De nem kevésbé fölemelő és éltető! Hiszen ez az egész életünk célja: arra törekedni, hogy Krisztus éljen bennünk és mi őbenne, így változik át minden munkánk, imánk, sóhajtásunk és könnycseppünk az örök életben fénylő gyémánttá.

Ezekután a miséző kezébe veszi a kelyhet és a keresztre emelvén szemét, mondja: «Fölajánljuk neked, Urunk, az üdvösség kelyhet és kérjük kegyességedet, hogy isteni fölséged színe elébe a mi és az egész világ üdvösségéért édes illattal szálljon föl. Amen». Majd meghajolva folytatja: «Alázatos szívvel és törődött lélekkel fogadj el minket, Urunk, és add, hogy úgy szálljon ma eléd áldozatunk, hogy tessék neked, Úr Isten».

Mily könnyű a felajánlás szertartásában észrevenni a mély szimbolikát! Mit jelent a kenyér, a mindennapi kés nyer? Jelenti minden munkánkat, verítékünket, gondjainkat, szenvedéseinket. És mit jelent a bor? Jelenti az élet örömét. Mikor tehát a kenyeret és bort Istennek fölajánljuk a misében, tulajdonképp az ő kezébe tesszük le bánatunkat s örömünket, egész napunkat, egész életünket és egészen Istenre hagyjuk magunkat.

C) A fölajánlás után következik a kézmosás. Ma már csak jelképes értelmű ceremónia; de mennyire beszedés jelkép és mily erős figyelmeztetés!

A kezek! Mennyi kéz van itt a templomban! Az egyik a padon nyugszik, a másik imára van kulcsolva, a harmadik imakönyvben lapoz... de mindben mennyi jó vagy rossz rejtőzik és mennyi fájdalom vagy öröm ered azokból! Mennyi fájdalom, ha bűnösök ezek a kezek, és mennyi öröm, ha szentek.

És mi lenne, ha legalább vasárnapra minden kéz megtisztulna? Megtisztulna mindentől, ami szenny, ami kapzsiság, ami tisztátalanság, ami részvétlenség, hogy mindenki nyugodtan, pirulás nélkül mutathatná kezét Istennek... Ó, mennyire más élet lenne a földön!... És íme, elhangzik a miséző pap ajkán a zsoltár: «Lavabo inter innocentes manus meas...» «Megmosom kezeimet az ártatlanok között... »

Igen, engedd, Uram, hogy ártatlan legyen a kezem. És a lelkem. És mindenem...

D) A felajánlás és a kézmosás után következik a szent- misének nagy dicsőítő imája: a Praefatio.

Micsoda páratlan ima ez, amely most elömlik a pap ajkáról! Mennyi öröm és szárnyalás, mennyi imádás és hódolat izzik szavai mögött!

«Sursum corda», «fel a szívekkel» kiáltja a pap a hívekhez. «Habemus ad Dominum», «felemeltük az Úrhoz» hangzik rá a válasz. «Gratias agamus Domino Deo nostro», «adjunk hálát Urunknak, Istenünknek » mondja tovább. «Méltó és igazságos» felelik rá a hívek, «Dignum et justum est».

És erre elkezdi a pap az utolérhetetlen fönségű dicsőítő imát, amit Praefatio-nak nevezünk.

Már a dallama is fölülmúlhatatlanul méltóságos és imára hangoló. Mozart mondotta egyszer, hogy minden zenei alkotását odaadná, ha ő írta volna a Praefatio dallamát.

Hát még a szövege! A mai misekönyvben lefele Praefatio van a különböző ünnepi alkalmakra, íme, halljátok az egyiket; Vajon ki nem erezné a szavak mögül a fönséges Isten előtt hódoló, ujjongó és imádkozó Egyház lelkének ünnepi szárnyalását?

«Valóban méltó és igazságos, illő és üdvösséges, hogy mi neked mindenkor és mindenhol hálát adjunk szentséges Úr, mindenható Atya, örök Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki által dicsérik felségedet az angyalok, imádják az uralkodók, félik a hatalmasságok, meg az egek és az egek erői és a boldog szeráfok egyesült dicsérettel magasztalják, és engedd meg, kérünk, hogy velük egyesíthessük a mi szózatunkat és alázatos megvallással mondjuk: Szent, szent, szent a seregek Ura, Istene. Tele van az ég és föld a te dicsőségeddel. Hozsanna a magasságban. Áldott, ki az Úr nevében jő. Hozsanna a magasságban.»

* * *

A hármas «Sanctussal» a szertartás – hogy úgy mondjam – a mennybe vezetett és itt hagyjuk abba ma a mise magyarázatát. Szinte ott vagyunk mi is az angyalok között, kiemelve magunkat minden földi kicsinyesség és múlandóság közül. Mintha még a most következő szöveg is ezt akarná mutatni: az a szöveg, ami ezután jön, a «kánon», soha nem változik, mindig állandó. Az előbbiek, a könyörgések, a leckék és evangéliumok változnak az ünnepek tárgya és hangulata szerint, nem változik a kánon: ősidőktől kezdve ugyanezzel a szent szöveggel várja az Egyház a közénk érkező Üdvözítőt.

Ezt az egész részt halk csendben mondja a pap. Oly halkan, hogy csak magamagát hallja, de a körülállók ne hallják. A megelőző részeket még gyakran felváltva mondja a néppel, illetve a népet képviselő ministránssal; de itt már szinte elszakadt a néptől, belépett a szentek szentjébe, ahol egyedül áll már az úrral szemben. Egyedül, ahogy Mózes állott egykor a Sínai hegyen, mikor az Úr szólott hozzá. Közeledik az átváltozás megrendítő pillanata, amikor az oltár egyszerre válik Betlehemmé és Golgotává, jászollá és keresztté. Ezt a pillanatot, amelyben újra leszáll közénk az Úr, olyan néma csönd kíséri, amilyen lehetett a karácsonyi csendes éjszaka, amikor először jött közénk a megtestesült Ige.

Érzitek-e, Testvérek, milyen boldogok vagyunk mi, az Úr Jézus gyermekei, hogy mindennap elmehetünk az Úrhoz, mert minden szentmisében eljön közénk, az Úr?

Érzitek-e, mennyire beteljesedik rajtunk az Úr Jézus szava: «Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig» (Mt 28,20.)?

Érzitek-e, milyen áldott kiváltságunk, milyen különös megtiszteltetésünk nekünk, hogy, ha akarjuk, mindennap ott térdelhetünk Krisztus Urunk előtt, abban a szent püs lanatban, amikor újra eljön közénk, és elmondhatjuk előtte buzgó imánkat:

Üdvözölt légy, drágalátos nagy Szentség,
Hol jelen van Istenünkkel emberség.
Ó, ne hagyd el híveidet,
Bűnre hajló népeidet,
És ne vond el szent malasztod, ó, Fölség!
Ámen.