Tóth Tihamér: Mi a szentmise?

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Bizonyára többen vannak itt köztetek, akik megfordultak már gyönyörű külföldi gót katedrálisokban, amelyeket századokkal ezelőtt emelt a mély vallásos élettel telített korok művészete.

Az ember megáll egy ilyen templom ajtajában és nem szól semmit, csak kitárja a lelkét és engedi ráhullani a szent benyomásokat. Micsoda szárnyalása a léleknek ezekben az égre szökellő oszlopokban!

Mennyi munka! Mennyi lendület! Mennyi imádságos áhítat! Vajon mit akar mindez? Mire való mindez?

A templom közepén aztán megakad fürkésző szemünk és állva marad: függve marad azon a hatalmas feszületen, amely a hajó elején az «arcus triumphalis»-szon függ. Igen, így már értjük! Ezért van minden! Minden ív, minden oszlop, minden művészet, az egész gyönyörű templom csak ezért: a keresztért! Azért, Aki rajta függ és magát áldozatul adta és ma is adja nekünk.

Milyen mély hit és mennyi művészet termelte ki ezeket a kőrózsákat, ezeket az álomszerű üvegablakokat!...

De mindez egyetlen eszmében fut össze: a középen függő feszületben, mely diadalmasan hirdeti világgá az Úr Jézus áldozatát. Azt az áldozatot, amely először a keresztfán mutattatott be Istennek, de amely azóta naponként megújul templomainkban és marad mindvégig a végtelen Isten legszebb, egyedül méltó imádásának.

Ez a legelső célja az Eucharisztiának: hogy benne Krisztus önmagát újra feláldozza értünk. Ami30 kor Krisztus Urunk az utolsó vacsorán szent testét és vérét nyújtva apostolainak, így szólt: «Ez az én testem», «ez az én vérem» és amikor még hozzátette a parancsot: «Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre », akkor olyan áldozatot mutatott be Atyjának és állított be az ő vallásának középpontjába, amely megszüntette az addigi vagy azután következő minden más áldozat értékét. Attól kezdve csak egyetlen áldozati mód van a földön, amely méltó Istenhez: a szentmiseáldozat, vagyis Krisztus Urunk keresztáldozatának szüntelen megújítása, íme, ezt tette «Krisztus értünk».

Vizsgáljuk meg tehát, I. Vajon a szentmise csakugyan a keresztáldozat megújításaié? Mert ha az, akkor azonnal tudni fogjuk kötelességünket is, hogy II. hogyan kell azon részt vennünk.

I. A szentmise a keresztáldozat megújítása.

A) Amióta ember van a földön, mindig mutatott be áldozatot is. Ezzel ismerte el az ember Isten fönségét és ezzel ismerte be saját bűnösségét.

a) Az ember az áldozat által ismerte el Isten fönségét. Ez volt Isten legfőbb és abszolút uralmának kézzelfogható elismerése.

Tudjátok, mi az emberiség történetének legrégibb könyve. A Szentírás. Lapozzuk fel első oldalait.

Mit találunk ott? Mi a legelső emlékmű, amit a legrégibb ember emelt? Két oltár: Káin és Ábel oltára, amelyen bemutatták áldozatukat az Úrnak.

Aztán jön a vízözön pusztítása. Noé kiszáll a bárkából. Mit csinál, mi az első dolga? Oltárt emel, hogy bemutassa áldozatát az Urnák.

És ez így ment mindvégig. Kísérjük figyelemmel a régi népek történetét: valahányszor döntő lépések, nagy elhatározások előtt állnak, legelső dolguk áldozatot mutatni be az oltáron. Az oltár évezredeken át megmaradt az emberiség legfontosabb és legméltóbb építményének.

Így volt ez a múltban, így van a jelenben is. Az a nép, amelynek vannak oltárai s az oltáron áldozatot bemutató papjai, lélekben erős marad a történelem kemény próbái alatt is; míg az a nép, amely lerombolja oltárait, maga is összetörik s összezúzódik azok romjai alatt.

b) De az áldozattal az ember nemcsak Isten fönségét ismerte el, hanem egyben beismerte saját bűnösségét is. Amióta csak ember járja a földet, mindig marcangolta a bűntudat, mindig érezte, hogy bűneiért valamiféle áldozatot kell engesztelésül bemutatnia. Áldozatának lényege volt az áldozati anyag teljes megsemmisítése. Ezért gyújtotta föl hatalmas máglyákon a fölajánlott áldozati anyagot. Az anyagot a föld termékei adták, vagy az állatok java, vagy – szörnyű kimondani is – néhol saját gyermekeit áldozta a pogányságban tévelygő emberiség.

Szegény, bűnös ember! Ugyan mit gondoltál, mennyit érhetett Isten szemében az általad fölajánlott áldozat, a bárányok leölése, a gabona és gyümölcs elégetése? Hiszen ez nem volt az áldozat végleges formája. De nem volt az még az ószövetségi nép áldozata sem. Ismeretesek azok a szavak, amiket az utolsó prófétánál, Malakiásnál mondott az Úr: «Napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között, és minden helyen tiszta eledeláldozatot áldoznak és mutatnak be nevemnek». (Mal. 1,11.) Vajon ki hozza el ezt a tiszta, tökéletes, Istennek tetsző áldozatot?

B) Ezt a tökéletes áldozatot Krisztus Urunk adta az utolsó vacsorán. És abban a pillanatban, amelyben elrendelte ezt az áldozatot, megszűnt és értéktelenné vált a világ minden más vallási áldozata.

Ezentúl már csak egyetlen Istennek tetsző vallásos áldozat maradt: a szentmise, így vált a mise a kereszténység szívévé; és ha nem volna szentmisénk, szívünk szűnnék meg dobogni.

a) Hogy a szentmise valóban áldozat, afelől semmi kétséget sem hagy az utolsó vacsora története.

Ott ugyanis Krisztus nem egyszerűen azt mondotta, hogy az ő testét és vérét adja híveinek. Ennél sokkal többet mondott. Figyeljétek csak meg szavait: «Ez az én testem, mely értetek adatik». (Lk. 22,19.) És: «Ez az én vérem, az újszövetségé, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára» (Mt 26,28.).

Jól fontoljuk meg e szót: «Értetek». Mert ez tulajdonképp ennyit jelent: Ez az én áldozati testem, ez az én áldozati vérem. Azok a szavak pedig, amelyek ezt követték – «Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre » – ezt jelentik: Az én halálom örökös emléke gyanánt adjátok a kenyér és bor színei alatt híveimnek a világ végéig az én testemet és véremet.

«Ezt cselekedjetek», vagyis azt, amit én tettem most: ebben rejlik az Oltáriszentség áldozati jellege.

«Az én emlékezetemre», ebben pedig az a tény, hogy az Eucharisztia bemutatása nem olyan cselekmény, amelyet el lehetne vonatkoztatni Krisztus kereszthalálától, nem új és önálló áldozat, hanem Krisztus egyszer bemutatott keresztáldozatának megörökítése, megjelenítése, napról-napra a világ vé31 géig átnyúló folytatása. «Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre...» másképp ez ennyit tesz: Bűneitekért nektek kellene meghalnotok, de én áldozom föl magamat helyettetek, én halok meg értetek. Értetek, hogy ne ti menjetek tönkre.

b) A keresztáldozat és a szentmiseáldozat tehát lényegileg egy. Egy, mert mindkettőben ugyanaz az áldozat bemutatója és ugyanaz a bemutatott áldozat. Ugyanaz a Krisztus, aki a kereszten a mennyei Atyának önmagát bemutatta és feláldozta, ugyanaz áldozza fel magát papjai kezei által a szentmisében.

Mi teszi a szentmisét határtalan értékű kinccsé? Az-e, hogy ott ugyanazt cselekszi a miséző pap, mint amit az Úr Jézus tett az utolsó vacsorán? Nem. Az-e, hogy erre maga az Istenfia jogosította fel papjait? Nem. Hanem az, hogy minden egyes szentmisében ma is ugyanaz a Krisztus maga végzi az áldozat bemutatását, mint azon a nagy csütörtöki estén, mégpedig ugyanazt az áldozatot mutatja be, mint azon az estén.

Értitek most már, mennyire mély értelme van az Egyház előírásának, hogy minden oltáron feszületnek is kell állnia? Amelyik oltáron nincs feszület, azon nem szabad misézni. Most már értjük, miért. Azért, mert a szentmise forrása a felfeszített Krisztus; a szentmise folytatása, egyenesen a mi szándékunkra való felajánlása a kereszt áldozatának.

De nemcsak az áldozat bemutatója ugyanaz, hanem ugyanaz maga az áldozat is: az Úr Krisztus.

Az értem magát áldozó Krisztust találom meg minden szentmisében, az ő érző, imádó, engesztelő Szíve dobog minden misés oltáron, legyen az a nagyszerű régi dómok fehér márványoltára, vagy szegényes kis falusi templomok egyszerű fatákolmánya. Mikor nehéz aranyos ruhában drágaköves kehelyben a pápa mutatja be a misét, ugyanaz a Krisztus jelenik ott meg, mint amikor az orosz Szovjet koncentrációs táborába hurcolt pap az ebédre kapott fekete kenyérrel és egy üres, horpadt konzervdobozt használva kehely gyanánt misézik nagy titokban és áldoztatja fogolytársait. Ugyanaz az áldozat bemutatója s ugyanaz a bemutatott áldozat.

Mégis mi a különbség a keresztáldozat és a szentmise-áldozat között? Az, hogy a mise nem véres áldozat, mint volt a keresztfáé, mert a megdicsőült Krisztus többé már nem szenvedhet. De ha nem is szenvedhet, mégis a miseáldozatnak valamiképp Krisztus halálát is szemléltetnie kell. Krisztus már nem halhat meg valóban, mégis meghal a szentmisében misztikus értelemben; úgy, hogy a kenyér és bor különálló átváltoztatása Krisztus testét és vérét egymástól különválasztva jelzi előttünk és ez emlékeztet minket arra a percre, amikor Krisztus teste és vére a kereszthalálban valóban külön is vált.

C) Ó, igen; így már értem mi a szentmise lényege! Érteni, mire való az, és értem, miért kell annak állandónak lennie.

a) Mire való a szentmise?

Arra, hogy nekünk kellene Istent imádnunk, de nem vagyunk képesek azt eléggé megtenni.

És nekünk kellene Istenhez kiáltanunk, de nem tudunk.

És nekünk kellene a bűnök terhét ledobnunk, és nem tudjuk.

És nekünk kellene a megbántott Istent megengesztelnünk, de nem tudjuk.

Hanem idejön most közénk Krisztus: imádkozik, és meghallgatást nyer; kiált, és szava égbe jut; reánk néz, és bűnök terhe omlik; Istenhez szól és megenyhül az ő meg- bántott szeretete.

A mi vallásunknak van oltára, az oltárnak van áldozatot bemutató papja és van áldozat az oltáron: maga az Isten Báránya, ki elveszi a világ bűneit.

És ezért az áldozatért van a mi vallásunkban minden, de minden. Ezért van a templom – az oltár miatt. Ezért vannak a papok – az oltár miatt. Ezért vannak szertartásaink, egyházi ruháink és edényeink, – az oltár miatt. Vagyis a miatt, aki az oltáron föláldozza magát mennyei Atyjának. Neki hódol a hívek milliója, előtte hullanak térdre és éneklik a Jelenések könyvének énekét: «A trónon Ülőnek és a Báránynak áldás és tisztelet és dicsőség és hatalom, örökön örökké!» (Jel. 5,13.) Igen, így kell a Végtelent imádni, ahogyan Krisztus a Kálvárián végképp és fenntartás nélkül áldozatnak adta magát és vérének kiontásával engesztelte helyettünk a megbántott isteni Fönséget.

b) Minthogy pedig ma csupán egyetlen Istenhez méltó áldozatunk van: a szentmise, ebből az következik, hogy a szentmisének sohasem szabad megszűnnie, annak a szó szoros értelmében állandónak kell lennie.

Ismerjük az ószövetségi törvényt: egyetlen nap sem múlhatott el reggeli, istentisztelet és áldozat bemutatása nélkül, így szólt az Úr Mózeshez: «A tűz mindenkor égjen az oltáron s táplálja azt a pap ...

Szüntelen való tűz legyen az, sohase aludjék ki az oltáron». (3Móz. 6,12. 15.)

Az Ószövetség megszűnt, s annak örökös istentisztelete helyébe a mi oltárunk soha ki nem alvó ol32 tártüze lépett. Mi valósítjuk meg igazán Malakiás jövendölését. Azt mondja az Úr ennél a prófétánál (Mal. 1,10. 11.), hogy az ő eljövendő, új, egyetlen vallásában napkeltétől napnyugtáig mindig és szakadatlanul minden nép között áldozatot mutatnak be majd neki. De Vajon van-e vallás, ahol szórólszóra beteljesedik az Úristen szava? Van – a katolikus Egyház! Ez az egyetlen vallás, amelyben soha egy pillanatra meg nem szűnik az Istennek bemutatott tiszta, szent áldozat.

És ezt ne szónoki túlzásnak vegyétek, hanem szóról- szóra úgy, ahogy mondtam.

Amikor nálunk már dél van és elhangzott az utolsó szentmisék «Ite, missa est»-je is, az Új Világban akkor van reggeli hat óra, akkor kezdik a korai misék lépcsőimáját. Amikor nálunk lemegy a nap, a Déli Tenger szigetein akkor hasad a hajnal s akkor kezdődnek a szentmisék. És amikor mi csendes éjjelen mély álomban pihenjük ki a nap fáradalmait, messze Keleten akkor folynak a szentmisék és Ázsia népei akkor térdelnek a közéjük érkező szentségi Jézus lábaihoz, örökké szól a Kyrie eleison! örökké szól a Glória! Örökké a Sanctus! Örök az átváltozás! Örök az áldozás! Örök az áldás! A katolikus vallás Istennek szakadatlan tiszteletével valóban egyetlen óriási templommá tette a földkerekségét.

Teljes joggal énekeljük tehát budapesti nemzetközi eucharisztikus kongresszusunk himnuszában:

Egykor értünk testet öltött,
Kis gyermekként jött közénk;
A keresztfán vére ömlött
Váltságunknak béreként.
Most az oltár Golgotáján
Újra itt a drága vér,
Áldozat az Isten-Bárány,
Krisztus teste a kenyér.

II. Hogyan kell a szentmisén résztvennünk?

Aki pedig ezeket hívő lélekkel végiggondolja, az előtt azonnal világossá válik, hogyan kell a szentmisén résztvennie.

A) Mennyire kell fájlalnunk, hogy az oltáron végbemenő megrendítő dolgokról sok embernek fogalma sincs, – nem négernek és zulukaffernek, hanem európai keresztény katolikusnak! a) A régi kereszténységben a szentmisének két részét élesen megkülönböztették egymástól. Az első rész volt az úgynevezett «katechuménok miséje», «a hittanulók miséje», azoké, akik már készültek ugyan a keresztség felvételére, de valójában még nem voltak megkeresztelve. Ezek előtt még elrejtették az Oltáriszentség nagy titkát, őket még nem avatták be az áldozat tulajdonképpeni lényegébe s ezért az evangélium és a prédikáció után, mielőtt a szertartás a felajánláshoz ért volna, el kellett hagyniuk a templomot. Magán a tulajdonképpeni szentmisén tehát már csak a megkeresztelt hívek vehettek részt. Ezért nevezték ezt a részt a «hívek miséjének».

Ma már ez a megkülönböztetés nincs meg. Ma részt vehet a szentmisén mindenki, keresztény és nem-keresztény, az Egyház nem rejti el senki előtt az ő fönséges titkait, – nem annál fájdalmasabba, hogy most meg ép a megkereszteltek között vannak bőven, akik előtt ismeretlen titok a szentmise?

Akik talán körülveszik az áldozati oltárt a vasárnapi szentmisében, de valójában alig sejtik, mi megy végbe a mi oltárainkon?

Mi nekünk a szentmise? A keresztény hit központja. Krisztus megrendítő áldozata. Mindennap megújuló Kálvária.

Hogy ezt nem tudják a nem-katolikusok, azt fájlaljuk, sajnáljuk, de nem tehetünk róla. De hogy nem tudják sokan a katolikusok közül sem, ehhez mit szóljunk?

Mit szóljunk azokhoz, akik hétről-hétre, hónapról-hónapra elmulasztják a misét, mert egyik hónapban kirándulni kell menniük, másikban síelni, a harmadikban nagy a meleg, a negyedikben nagy a sár... és így tovább.

Mit mondjunk azokról, akik kezükben stopperórával pontosan kiszámítják, nehogy evangélium előtt érkezzenek és áldozás után véletlenül ott ne maradjanak?

Mit szóljunk azokról a beszélgetésekről, amik a déli, úgynevezett «szagos misék» előtt lefolynak a templomok kapujában?
– Jó reggelt, Babyka, kezitcsókolom. Milyen szép ruhája van mama! Tudja, milyen jól mulattunk az éjjel? Tegnap is ma jöttünk haza. De azért benézek egy kicsit a misére, kik vannak jelen. Anyu nincs itt?
És Babyka válaszol:
– Anyu is el akart jönni, de tudja, migrénje van és nem jött. Pedig igazán sajnálja, hogy nem tudott jönni és nem mutathatja meg az új kreációit, amiket tegnap hoztak meg a szalonból. Mondhatom magának, egészen álomszerűek No, de most már igazán gyerünk be, mert már alighanem oltogatják is a gyertyákat.

És bemennek... És pár perc múlva kijönnek...

Mondjátok, Testvérek, van ezeknek fogalmuk a miséről? Tudják ezek, mi az a szentmise?

b) Mert ha tudnák, akkor a szívük hangosan feldobogna az örömtől! Ha tudnák, akkor szeretetük hőmérője 40°-ra szaladna fel! Ha tudnák, hogy minden egyes szentmisében maga a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus van jelen köztünk személyesen, elevenen, testestől-lelkestől. Mégpedig jelen van azért, hogy magát ismét, és újra, és mindennap föláldozza értünk!

Igaz: külső látszatra egy ember, egy pap mutatja be az áldozatot, – de ez csak látszat. Az igazi bemutató, az egyetlen bemutató maga Krisztus, a pap csak az ő eszköze. Mert amint minden mise csak Krisztus egyetlen keresztáldozatának megjelenítése, tehát csak egy áldozatunk van: Krisztus, éppúgy csak egy bemutatónk van: Krisztus. A látható miséző pap mellett tehát minden szentmisében ott áll Krisztus, a láthatatlan Főpap.

B) Ez különben, amit most mondottam a pap szerepéről az oltárnál, bizonyára nem újdonság hallgatóim előtt. De tartok tőle, hogy újdonság lesz, amit most akarok mondani a hívek szerepéről a szentmiseáldozatnál. Aki meg van keresztelve, tagjává lett Krisztus titokzatos testének. Ennek a testnek a feje a mi Főpapunk; ebből tehát következik, hogy a tagok is valamiféle értelemben részesei ennek a «királyi papságnak» (1Pét. 2,9.), és ha a fő áldozatot mutat be, valamiképp hozzá kell járulniuk ehhez, részt kell ebben venniük a tagoknak is.

a) Mi következik ebből a keresztény hitéletre nézve? Az, hogy valahányszor azt mondom: «Megyek misére», ezt is mondom: Megyek áldozatot bemutatni. Valahányszor ezt mondom: «Megyek misére », azt is mondom: Megyek olyan istentiszteletre, amely a legméltóbb, egyedül kielégítően méltó tisztelete az Istennek és ahol én, a gyarló ember, keresztény méltóságom tetőpontjára emelkedem fel, mert soha az ember nem lehet nagyobb, mint mikor áldozatot bemutatni az Isten oltárához járul.

Persze a világi hívek közreműködését a szentmiseáldozatnál helyesen kell érteni. Nem azt akarja hirdetni ez a gondolat, mint hogyha minden megkeresztelt ember egyben már pap is lenne, – ez tévedés, ez ellene mond Krisztus nyílt akaratának. Hanem igenis jelenti, hogy a híveknek nem szabad beérniük a csak passzív misehallgatással, mely szerint szép csendben végigülik a misét, vagy talán valamilyen imakönyvből végigimádkozzák, de nem kapcsolódnak abba a fönséges cselekménybe, ami előttük végbemegy az oltáron.

b) Vannak, akik sehogysem akarják megérteni, miért kell nekünk szentmisét hallgatnunk, vagyis személyesen is bele- kapcsolódnunk Krisztus áldozatába. Hát nem elég, hogy Krisztus meghalt értünk, hogy áldozatát bemutatta? Kell ehhez még nekem is közreműködnöm?

Bizony kell! Krisztus áldozatát az én saját személyes áldozatommá is kell tennem. A keresztség által Krisztussal bensőleg egybekapcsoltattunk, az ő misztikus testének lettünk tagjaivá. Már most ha Krisztus, a fő, feláldozza magát Atyjának, akkor minket, az ő testének tagjait is együtt áldoz fel. Krisztussal tehát egyesülve kell maradnunk az ő áldozatának idején is.

C) A helyes és gyümölcsöző misehallgatás tehát cselekvő részvétet és bekapcsolódást kíván a hívektől. Azt, hogy azokat az áldozatos érzelmeket, áldozatkész gondolatokat szítsák fel a szentmise egymást követő részében, amik az áldozatot bemutató Krisztus Szívét abban a cselekményben eltöltik. a) Mikor a keresztények még a katakombákban vettek részt a szentmisén, imakönyv bizony még nem volt a világon. Hát mit csináltak a hívek? Körülállották az oltárt és csillogó szemmel tekintettek a miséző pap kezében tartott áldozati Bárányra, sóvárgó szeretettel kísérték az áldozati szertartás sokat, állandóan felelgettek a pap imáira, majd magukhoz véve az Úr testét, megerősödött lélekkel s mosolygós arccal jöttek elé a föld alól küzdeni a hétköznapok nehéz harcait, esetleg meghalni hitükért.

Érzitek az óriási különbséget okoztuk és miköztünk? Mi is megyünk ugyan misére, mint ők. A mise ma is ugyanaz, mint akkor. De mi már nem veszünk azon részt ezzel a szerves összekapcsolódással.

Mi már elszakadtunk az oltártól. Mi már privát imákat mondunk, – van, aki még ezt sem. Ezért adta ki emlékezetes jelszavát X. Pius pápa: «Ne imádkozzatok a misén, hanem imádkozzátok a misét», a mise szövegét és ezzel kerüljetek megint szorosabb kapcsolatba az oltárral. Imádkozzatok «katolikus» módon, vagyis mint a szentek egyességének, a hívek nagy közösségének tagjai, imádkozzatok együtt a pappal, együtt az Egyházzal, együtt Krisztussal!

b) Aki ezt a gondolatot megvalósítja, megtanul áldozatos lélekkel venni részt a szentmiseáldozaton.

Figyeljük meg jól, hogy nem egyszerűen «szentmiséről» beszélünk, hanem «szentmiseáldozatról». Oltáriszentség u. i. nincs áldozat nélkül; az a látható áldozat, amit a misében bemutatunk, egyben legyen jele a mi életünk láthatatlan áldozatának is.

A szentmise valóságos áldozat, Krisztus saját magát áldozza itt föl. Akkor lesz tehát áldásos a mi részvételünk, ha minket is eltölt az az áldozatos lelkület, ami Krisztust eltölti.

Tehát áldozat mindjárt a lépcsőimánál! Mialatt a miséző pap mélyen meghajolva mondja a közgyónás szavait: «Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa», «én vétkem, én véts kém, én igen nagy vétkem», azalatt mindnyájunknak éreznünk kell: Igen, bűnnel terhelt lélekkel nem áldozhatom az Úrnak.

Őszinte bánattal bánom tehát vétkeimet és szakítok azokkal, áldozatul hozom azokat Istennek. Aztán áldozat a felajánlásnál! A miséző pap aranyos tányérkán magasba emeli a fehér ostyát, mely Krisztus testévé fog változni. Ezalatt gondolatban én is ráhelyezek oda valami kis önmegtagadást, a mai nap valamelyik megpróbáltatását, lemondását, szenvedését.

Áldozat az Úrfelmutatásnál! Krisztus most áldozza fel életét értem. Fölnézek egy pillanatra a magasba emelt Ostyára, majd a kehelyre s mialatt elmondom Tamás apostol szavait: «Én Uram, én Istenem! », áldozatul ajánlom fel neki értelmemet, akaratomat, vágyaimat, érzelmeimet, teljes magamat.

Áldozat az áldozásnál! Áldozáskor Krisztus eggyé válik veled. De eggyé a másikkal is, aki melletted térdel az áldozáshoz, és akihez talán már évek óta szeretetlen vagy, és nem tudsz hozzá szólni egy jó szót. De most meg kell hoznod azt az áldozatot, hogy magad is részt vehess a szentmise áldozaton.

Íme, ezt követeli a hívek bekapcsolódása, eleven közreműködése: áldozatos lélekkel venni részt a szentmiseáldozaton.

* * *

Testvéreim! Nápolyban egy ámpolnában őrzik Szent Januáriusnak, a IV. század elején vértanúhalált halt beneventi püspöknek vérét. A megalvadt és beszáradt vér a szentnek ünnepén minden évben folyékonnyá válik, és az emberek ezren és tízezren jönnek össze, hogy lássák a nagy püspök vérének forrását. A világ Megváltójának vére azonban nem alvadt meg, nem száradt be. A szentmisében a álladóan csorog a halhatatlan szent vér, nem látványossággal gyönyörködteti a kíváncsi szemeket, hanem patakban önti az életet adó kegyelmet vasárnap és hétköznap egyaránt mindnyájunk számára.

Tudjátok most már, mi a szentmise? Krisztus sebeinek titokzatos vérzése, Krisztus keresztáldozatának szakadatlan megújítása.

Tudjátok, mi a szentmise? A keresztről leömlő kegyelmi áradat, az örökké jelen Golgota, a köztünk önmagát állandóan feláldozó Krisztus.

Ó, hát akkor csak annyira mély és tudatos a kereszténységünk, amennyire értjük, értékeljük és szeretjük a szentmisét.

Testvérem, el ne feledd:
Amilyen a miséd, olyan a hited!
Amilyen a miséd, olyan az erkölcsöd!
Amilyen a miséd, olyan az életed!
S amilyen az életed itt, olyan lesz életed az örökkévalóságban! Ámen.