Tóth Tihamér: Isten Atyám: imádom Őt!

Krisztusban Kedves Testvéreim!

«Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában...» Isten a mi mennyei Atyánk! – ez a gondolat foglalkoztatott két szentbeszédünkben s ugyancsak ennek szentelek még két újabb prédikációt.

Ha Isten Atyám, akkor nincs mitől félnem, akkor bizonyara gondomat viseli. Az isteni Gondviselés vigasztaló hitéről szóltam két beszédben.

De ha Isten Atyánk, akkor ebből még több is következik, mint az, hogy bízzunk Benne; akkor nekünk alázattal és tisztelettel szalonunk is kell Hozzá.

Ha Isten «Atyám», hát akkor csak természetes, hogy elbeszélgetek Vele, azaz imádkozom Hozzá! Szereti-e apját az a gyermek, aki heteken át nem szól hozzá? De éppígy: szeretheti-e mennyei Atyját az az ember, aki nem szól Hozzá az imádság szavaival? – «Ah! Ez annyira földies, emberies gondolkodás! – mondhatná érré valaki. Hogy az Isten, a nagy, örök Isten a mi imánkra szorulna! Hogy az elvárná tőlünk, hogy imádkozzunk?»

Tudjátok mivel felelek ennek az embernek? Az Úr Jézus szavaival, amiket a szamariai asszonynak mondott: «Eljön az óra és már itt vagyon, mikor igazi imádói lélekben és imádságban fogják imádni az Atyát; mert az Atya is ilyen imádókat keres magának». (Jn. 4,23.) Halljátok? Az Atya igenis keresi azokat, akik Őt imádják.

Az evangéliumok lapjai lépten-nyomon tanúskodnak a mellett, mily sokszor mutatott példát maga az Úr Jézus az imádkozásra. Egyszer a magányban imádkozik, máskor taníts ványai előtt, aztán az egész nép előtt; imádkozott, mikor búcsúzott a világtól, mikor halálküzdelmét vívta, mikor lelke fölujjongott s mikor könny ült szemében.

Példája nyomába léptek az apostolok; egyenesen feltűnő, hogy írásaikban mennyiszer buzdítják az első híveket imára s mennyiszer tesznek említést az ő buzgó imáikról. (Ap.Csel. 1,24.; 5,1.; 4,25.; 6,4.; 8,15. stb. 1Thess. 1,2.; Eph. 1,17.; Phil. 1,3.; Kol. 1,3.; Róm. 12,12.; 1Kor. 7,5.; 2Kor. 1,11. stb.) Igen, ha Isten Atyám, akkor Imádom is Őt!

I. Miért kell imádkoznunk? és II. Hogyan kell imádkoznunk? – erre a két kérdésre igyekszem megfelelni mai beszédünkben.

I. Miért kell imádkoznunk?

Első kérdésünk tehát ez: «Miért kell imádkoznunk?»

A) Hogy a kérdésre felelni tudjunk, mindenekelőtt is azzal kell tisztába jönni: mit is tesz imádkozni? Mert aki egyszer helyesen megérti az ima lényegét, annak aztán nem kell többé ajánlani, még kevésbé megparancsolni az imát: az örömmel fogja keresni az alkalmat az imádkozásra. Mit tesz hát imádkozni?

a) Imádkozni annyit tesz, mint Istennel elbeszélgetni, vagyis gondolatunkkal, akaratunkkal, érzelmeinkkel, teljes bensőnkkel Istenhez fordulni.

Az imádkozás tehát minden húrt megmozgat bennünk. Aki jól imádkozik, az érzi, mint olvadnak benne össze idő és örökkévalóság, föld és ég. Érzi, mint áll most Isten színe előtt s önti ki előtte örömét- fájdalmát. Ezért oly fönséges pillanat az: imádkozni. Ezért a legszebb látvány a világon az imádkozó ember. «Ne bántsd: most imádkozik.»

V. Károly császár éppen szentmisét hallgatott, mikor jelentették neki, hogy egy idegen uralkodó követe érkezett és sürgős kihallgatást kér. A császár ezt üzente: Mondjátok meg a követnek, hogy most én is kihallgatáson vagyok.

b) Íme, az imádkozás áldott demokráciája! Figyeljétek meg, Testvéreim: ima közben egyformává válik minden ember arca! Bármily társadalmi állásban legyen az illető, legyen tudós vagy tudatlan, öreg vagy gyermek, szolga vagy király – ima közben mindenki egyenlővé lesz: alázatos, gyönge emberré. Mert mindenki alázatossá válik, aki imában megtapasztalja az Isten nagyságát, de erőssé is válik, aki imában bele tud kapaszkodni az Isten erős karjaiba.

A földi élet a völgyek lapos élete, az Istenbe vetett hit a hegycsúcsok szédületes magassága. A magas hegyormokról friss patakok éltető vize ömlik a völgybe s teszi a földet termékennyé; az istenhit magasságaiban is fakad forrás, amelynek éltető vize nélkül minden elszáradna a lapos földi életben. Tudjátok, mi ez a forrás? Az imádság!

B) Aki ezt tudja, az már meg is tud felelni a kezdetben említett ellenvetésre. «Ugyan miért is kellene imádkoznunk? Hát az a nagy, örök Isten rászorul a kis, gyönge ember imájára?!» Tudjátok mi erre a felelet?

Igazad van Testvérem! Isten nem szorul a mi imánkra. De azért mégis csak kell imádkoznunk, mert mi szorulunk az Istenre!

a) Istenről lehet sokat beszélni, olvasni okoskodni, bizonyítgatni, – de megtapasztalni, öt csak az fogja, aki az öröm, a hála, a bűnbánat, a kérés, a dicséret szavait küldi utána az örökkévalóságba, vagyis aki: imádkozik. Nem lehet azt magyarázni, azt ki kell próbálni, hogy a jó imádság mint emeli a lelket, mint erősíti az akaratot, mint tisztítja a szem látását, mint erősíti a türelmet és – jól figyeljetek! – mint nyugtatja az idegeket, a mai ember lázasan reszkető idegeit. Ne ütközzetek meg, ha ezt mondom:

A jól végzett esti ima hatása az idegzetünkre is fölér egy adag veronállal.

Ha egy sebész az operáció előtt, egy bíró bonyolult per ítélete előtt, egy családatya nehéz elhatározások előtt egy pillanatra fölemeli lelkét: «Uram, állj mellettem! Segíts, hogy a legjobban tegyek!» – tapasztalni fogja, mennyire rátalált legjobb erőire, mily érthetetlen s megmagyarázhatatlan új erőforrásokat fakasztott benne ez az Isten felé orientálódás.

Az Isten felé orientálódás! Az Istentől tanácskérés! A mai élet bonyolult feladatai közt akárhányszor tanácstalanná válik az ember. Ilyenkor aztán kapkod, tervez, levelez, telefonál, ezerfelé kér tanácsot, s a végén még nagyobb fejében a zűrzavar. De aki Istenben hisz, ilyenkor az első és utolsó tanácsot tőle kéri.

Azt mondta valaki – és egészen helyesen látta a helyzetet: «A mai embernek sok az élvezete, kevés az öröme.» Drága pénzen mérik neki az élvezetet a szórakozóhelyeken, de megnyugtató, erősítő, fölemelő öröm nem terem itt számára.

Ó, ha megismerné a jó imádkozás örömeit!

Az ima csend, hallgatás és pihenés, – és már ez is mily áldás! Agyonhajszolt idegeink megpihennek s elfáradt lelkünknek oly jól esik az ima csöndje. Magányos kis szobánkban, a csendes templomban, a hallgató hegytetőn, a néma erdőben... akárhol, csak csend legyen. Azért lehet legjobban reggel imádkozni, amikor a nap eseményei még meg nem zavarják lelkünket, s este, mikor már nem kell törődni az elmúlt nappal.

Milyen jó nekünk, mily hálásaknak kell lennünk, hogy szent vallásunk sürgeti a mindennapi imádkozást, azaz mindennap biztosít magunknak néhány csendes percet. Mert maholnap már nem lesz egy percünk sem, amelyik a magunké maradna; minden időnk a hivatalé, a kenyéré, a rohanásé, a gondoké, a szórakozásé. Szegényebbekké lettünk, mint a gépeink; ezek legalább éjjel pihennek, de minket gondjaink sokszor még álmunkban is riasztgatnak. De íme, jön az imádság s így szól: Most aztán végre magadé vagy… a lelkedé... Istené!

Mennyire hálásaknak kell lennünk hogy imádkoznunk szabad!

b) És itt rá kell mutatnom a szent kereszténység nagyszerű jellegzetességére: az imádkozás szeretetére.

Igen, mi keresztények a folyton imádkozok nemzedéke vagyunk! Sehol a világon oly melegséggel és oly gyakran nem imádkoznak, mint a keresztény vallásban. Oly melegen, mint mi, senki sem tud imádkozni. Mert mi nemcsak azt hisszük Istenről, hogy ö a világnak szuverén hatalmú Teremtője, hanem azt is, hogy ő a világ folyását s minden egyes ember életét szeretettel irányító mennyei Atyánk is. Mint Teremtő képes segíteni; mint Atya akar is segíteni.

Azt mondod talán, hogy hiszen a másvallásúak is imádkoznak! Igaz. De úgy nem, mint a keresztények.

Oly melegséggel nem, oly bizalommal nem, oly bájos lelkiséggel telítve nem! Mert csak mi egyesítjük Istenben a két, látszólag össze nem férő gondolatot: Teremtő és Atya! Minthogy végtelen hatalmú Teremtő, mélyre alázzuk magunkat, porszemnyi semmiségünk mélyébe; de minthogy Atya is, fölbátorkodunk Hozzá, egészen szívére simulunk s tegezzük őt. Hivatalfőnökünket nem merjük tegezni, följebbvalóinkat nem merjük tegezni, – Istent mindnyájan tegezzük, az apró kis gyermekek is, a tudatlan öreg anyóka is!

De továbbmegyek s állítom: a kereszténység az imádkozók vallása azért is, mert annyit sehol sem imádkoznak, mint nálunk.

A legelső szó, amit régebben keresztény családokban a beszélni kezdő kisded megtanult – bárcsak ma is így lenne! – az «Isten» és a «Jézus» szavak voltak. A legelső tanulás, amit annak a kis emberpalántának eszével el kellett végeznie, nem a névnapi köszöntő volt, hanem egy verses kis imádság. És a gondos anyák ajkát hányszor hagyja el a kérdés: «Fiam, elvégezted-e már az imádat?» És mikor búcsúzik az idegenbe készülő gyermek, megint ez hozzá az utolsó anyai szó: «Aztán el ne felejts imádkozni! »

c) Senki a világon úgy át nem érzi az Úristen fönségét, mint a keresztény vallás; tehát egész természetes, ha azt akarja, hogy az Isten előtti hódolat, az Isten imádása egy percre se szüneteljen a földön. Kegyeletes szép szokásuk a keresztényeknek a reggeli s esti imádság. Mily fölemelő elgondolni, hogy nincs az időnek egyetlen pillanata sem, amelyben térdre-boruló emberek ne imádnák az Urat, mert hiszen mindig van a földnek egy-egy darabja, ahol most kezdődik a hajnal vagy most bontja szárnyait az éjszaka.

De a szent katolikus Egyház még tovább is megy az Isten imádásában. Jól tudja, hogy a nehéz földi gondok miatt világi hívei napközben nem igen tudnak imához időt találni, hát legalább papjainak írja elő súlyos kötelezettség terhe alatt, hogy azok minden körülmények közt találjanak naponkint legalább egy órát az Isten imádására. Ez a kötelező papi ima a breviárium.

Ez a breviáriumozó papság, az Egyháznak ez a rendek kezese is, nem sejteti-e meg velünk kissé mélyebben az Isten fönségét? A breviárium a papnak nem magánimája, hanem a szent katolicizmus ajkáról szerte a földön állandóan fölszálló hivatalos dicsérő himnusz a mennyei Atyához. Valóban: szerte az egész világon! Aki sokat utazik és a keresztény lélek érzékenységével figyel, azt hiszem, nem marad lelki élmény nélkül, mikor itt is, ott is összetalálkozik az Istent szünet nélkül dicsérni akaró katolikus Egyház hivatalos kiküldöttjével, a breviáriumozó pappal: a száguldó vonat kupéjában, az óceánjáró gőzhajó fedélzetén, a cserkésztábort vezető pap erdei sétáján, kolostorok virágoskertjében, Uganda, Alaska misszionárius telepeinek elhagyatottságában... mindenütt ott van a breviáriumozó pap. Mily fönségesen tud imádkozni a szent kereszténység!

Valóban, mint valami ünnepi zene cseng végig a szakadatlan ima a kereszténység egész történetén: katakombák mélyén, égbetörő dómok boltozatai alatt, királyi palotákban s szegények kunyhóiban, ágyúdörgés közt s a mindennapi élet lármájában, betegágyon s menyegzői oltárnál, gyóntatószékben s az áldoztató-rácsnál... mennyit imádkoznak! Csak a mindenható Isten a tanúja, mennyi ima száll fel naponkint szenvedő és boldog emberi szívek millióinak mélyéből! És így van ez jól, Kedves Testvéreim! Így illik ez mihozzánk, akik valljuk: «Hiszek Istenben, a mi áldott, jó Atyánkban».

Ezek után nem lesz nehéz megfelelni a másik kérdésre:

II. Hogyan kell imádkoznunk?

A) Napjainkban nagyon elterjedte vált az idegen nyelvek tanulása. Lépten-nyomon nyílnak a nyelvtanfolyamok; tömérdeken tanulják az idegen nyelveket, mert a világi érintkezésnek ez az alapfeltétele.

A túlvilági érintkezésnek is van hivatalos nyelve: az imádság. Az Úristen ugyan minden nyelvet ért, de nem hallgat meg, csak egyet: az imádság nyelvét! Mennyit törik magukat az emberek az angollal, a franciával, olasszal, – bárcsak lenne annyi idejük a túlvilág nyelvének gyakorlására is! Mert azt is tanulni kell és gyakorolni!

Tanulni? Kitől? Ki a legjobb nyelvmestere a túlvilági nyelvnek? Ne csodálkozzatok, ha ezt mondom: a koldus és a gyermek!

A koldus! Miért is imádkozunk? Mert mi szegények vagyunk, Isten pedig gazdag; gyengék vagyunk, Isten pedig hatalmas. Ki minél inkább átérzi ima közben, hogy Isten előtt mily kicsiny, mily koldus, annál jobb lesz az imádsága: annál szerényebb, annál melegebb, annál kitartóbb. No és a gyermek! A gyermek ki tudja fejezni érzelmeit szavak nélkül is, pusztán gesztussal, mozdulattal, egyetlen mosolyával. A kis gyermek már jóval előbb beszél, mint mielőtt nyelvét használni tudná: beszél tekintetével, anyjára mosolygásával. És mily meleg, mily szívet indító ez a szónélküli beszéd is... és a szónélküli ima is! Az az Istenbe-feledkezése az imádkozó léleknek! Az arsi szent plébános azt vette észre, hogy egyik egyszerű híve órákhosszat időzik mozdulatlanul a tabernákulum előtt. Mit csinálsz te ilyenkor? – kérdi tőle a plébános. «Je le vise, il me vise.» «Nézem Jézust, Jézus meg néz engem» – mily nagyszerű, áhítatos, kegyeletes, gyermeki szavak! Hát lehet szó nélkül is imádkozni, hosszan, mozdulatlanul, de annál nagyobb szeretettel nézni az Oltáriszentségre, a feszületre!...

B) Hogy azonban mégis néhány útmutatást adjak a jó imádkozáshoz, ezt a három gondolatot szeretném röviden megemlíteni:

Imádjuk Istent, aki fölöttünk van; imádjuk Istent, aki köztünk van, és imádjuk Isteni, aki bennünk van2

a) Imádjuk Istent, aki fölöttünk van.

Sajátságos vonása az emberi nyelvnek, hogy «följebbvalók»-nak nevezi azokat, akikről tisztelettel gondolkozik. Följebbvaló azt jelenti, hogy az illetőket magunknál magasabb helyen gondoljuk. A diák tanárját a katedra magasságában látja, a törvényt védő bírót a tárgyalóasztal magasságában tiszteljük, az uralkodókat a trón magaslatán. Egészén természetes tehát, hogy mikor Istenre, a legfőbb tekintélyre gondolunk, szemünk önkéntelenül az égre emelkedik, sőt az Istenhez imádkozó pap a szentmisében még a kezét is az ég felé terjeszti ki. Ezt különben az Úr Jézustói tanultuk el, aki maga is többször így imádkozott. (Mk 6,41; 7,34.)

Vajon ezzel rácáfolunk-e arra a hitünkre, hogy Isten mindenütt jelen van? Korántsem! Ezzel a gesztussal csak segíteni akarjuk lelkünket, hogy imádkozás közben elszakadhasson a földi gondoktól, fölülemelkedjék minden teremtett lényen, hegyen, völgyön, erdőn, tengeren, fölül a száguldó csillagok millióin s mintegy elszakítva magát a teremtett világból – már amennyire ez itt a testi életben lehetséges – megalázkodva imádja az egész világon fölülálló egy igaz Istent. Az ember odaül a rádióhoz és próbál «fogni» valamit. Próbálom, de nem szól. Ejnye, mi baj lehet?

A lámpák égnek, a hangszóró jó, a vezeték ép – és mégsem szól! Végre aztán rájövök: hát persze, el van földelve a gép! De így nem szól az elföldelt lélek imája sem; így nem talál mennyei visszhangra az az ima sem, amely földhöz kötött szívből indul el. Az antennát ki kell kapcsolnom a földből, s akkor majd hangzik a daltól a gép; és imádkozó telkemet ki kell emelnem a földből, s akkor majd visszhangzik imámtói az ég.

Imádni Istent, aki fölöttünk van!

b) És aztán imádjuk Istent, aki köztünk van. Köztünk az Isten? Hiszen éppen az imént mondtuk, 2 V. ö. Bartmann: Dogma und Kanzel. Paderborn, 1921. 181. l. hogy fölöttünk van minden teremtett dolog fölött!

Ez igaz! De nem kevésbé igaz, hogy az Isten köztünk is van. Ugye, tudjuk, mint kezdődik Szent János evangéliuma. «Kezdetben volt az Ige, és Isten volt az Ige.» (Jn. 1,1.) «És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék» (Jn. 1,14.), azaz az Isten Igéje, az Isten Fia testet vett magára s eljött közénk, és mikor visszatért a mennyei Atyához, akkor sem hagyott el végleg minket, hanem itt maradt köztünk, oltárainkon, a Legméltóságosabb Oltáriszentségben. «Azért ezt a nagy Szentséget leborulva imádjuk, teste s vére a Krisztusnak, mert itt vagyon, jól tudjuk.»

c) És végül imádni Istent, aki bennünk van!

Hogyan értsük ezt? Isten bennünk lakik? El lehet ezt hinni?

Hátha ember mondaná, el nem hinném. De Krisztus Urunk szavaira el kell hinnem. «Ha valaki szeret engem – mondotta egy ízben az Úr – az én beszédemet megtartja; és Atyám is szeretni fogja őt, és hozzája megyünk, és lakóhelyet szerzünk nála.» (Jn. 14,23.) Nem világos szavak ezek? Aki szereti Istent és megtartja parancsait, annak lelkében lakik az Isten – mily fönséges kinyilatkoztatás! Az ilyen ember az Isten eleven temploma, élő szentségház.

Az Istent tehát nemcsak szóval imádhatom, hanem életemmel is. Sőt az ő legszebb imádása a parancsai szerint eltöltött élet! Mikor tehát azt mondom, hogy életünkkel is imádjuk a bennünk lakó Istent, csak Szent Pál szavait ismétlem meg: «Dicsőítsétek meg és hordozzátok az Istent testetekben». (1Kor. 6,20.) Vannak zeneszerzők, akik egyes darabjaiknak érdekes címet választottak: «Lieder ohne Worte», «Dalok szavak nélkül». Ilyen, szó nélkül is Istent dicsőítő dal és ima az Isten akarata szerint töltött emberi élet.

Ennek a gondolatnak fényénél milyen nagyszerű világítás esik arra a kedves szokásra, hogy a buzgó keresztények nem engednek nagy ünnepet elmúlni szentgyónás és áldozás nélkül. Valóban ez a legmélyebb, legszebb ünneplés: gondoskodni arról, hogy ha az élet pora belepi lelkünket s emberi gyengeségünk áldozatává vált a kísértés erejének, legalább újra meg újra betérhessen hozzánk az irgalmas s megbocsátó Isten.

Testvéreim! Imádjuk Istent, aki bennünk vagyon!

*

Öreg halász vitt át csónakján egy fiatal embert. Az egyik evezőre ez volt írva: «Imádkozzál!», a másikra: «Dolgozzál!» Az ifjú gúnyosan mondta: «Ósdi ember kend, bátyám! Minek az imádság annak, aki dolgozik?»... Az öreg nem szólt semmit; csak eleresztette azt az evezőt, amelyiken az «imádkozzál» volt írva s a másikkal evezett. Evezett, evezett... de csak helyben forogtak, nem jutottak előre. A fiatalember ekkor látta be, hogy a «munka» evezője mellett szükség van a másikra is: az imádságéra.

Én tehát imádom Istent, aki fölöttem van: ez az én rendszeres reggeli s esti imám; imádom Istent, aki közöttünk van: ez az én templomi ájtatosságom; és imádom Istent, aki bennem van: s ez az én Isten akarata szerint rendezett életem. Nekem nem kell bűn terhe mellett, előírni, hogy misére menjek s gyónjam-áldozzam. Nekem nem kell megparancsolni, hogy imádkozzam. Nekem örömem, erőm, hogy mennyei Atyám van; nekem vigasztalásom, hogy az Isten szóba áll velem; nekem legnagyobb megtiszteltetésem, hogy szabad imádkoznom!

Ó, Uram, kezeid be mélyek!
Minden folyamok bennük folynak,
Minden tengerek bennük élnek,
És minden hegyek bennük virágoznak!
Hogy merem én, parányi féreg
Magam a kezeidbe adni,
Ahol a nagy és örök dolgok élnek?
Ó, Uram, szemeid be mélyek!
Minden napok bennük forognak,
Minden csillagok bennük égnek,
Minden üstökösök bennük lobognak!
Hogy merek én e nagy örvénynek
Mélyén élni, hogy merem hinni,
Hogy a szemeid engem folyton néznek?
S hogy szívednek mélységes mélye,
Holott a végtelen világok
Szívverése dörög s a mennyek
Zenéje zúg, a csöndes imádságot,
Amit mondok, meghallja s vele
Magához ölel minden búmmal,
S én nyugszom rajta, mint a fáradt gyermek?
Ó, Hit, amit te hinnem adtál!
Oly mély, mint a világok fészke!
S mint ifjú Napok születése, –
Ujjongó s immár életembe nem fér!
Amellyel vágyamra feleltél,
Amellyel engem megitattál,
Hogy számban az Öröklét édessége…

(E. R. verse.)
Ámen.