Tóth Tihamér: Krisztus szenvedése meg az enyém. (VI.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A múlt esztendőben, 1931-ben meghalt egy szentéletű magyar főúr, Batthyány-Strattmann László herceg, akinek buzgó vallásos családi élete, nagy emberszeretete és szemorvosi képzettsége egyaránt közismert volt az országban.

Az Úr tíz gyermekkel áldotta meg a herceget; ő maga orvosi diplomát szerzett és vagyonából saját kórházat tartott fenn s ezreknek adta vissza szemük világát. És ez a mintaéletű ember halála előtt 14 hónapig feküdt a legfájdalmasabb betegségben egy bécsi szanatóriumban. Mily sokan törtek volna össze lelkileg, mint zúgolódtak volna Isten ellen: «Hát ezt érdemeltem az Istentől? Én, aki egész életemben hű voltam Hozzá! Én, aki annyi jót tettem az emberekkel! »

De nem így gondolkodott a nagybeteg herceg. Nemcsak teljesen megnyugodott Isten akaratán, hanem szörnyű fájdalmai közt mosolyogni is tudott s aggódó családját maga vigasztalta. Mint orvos, jól ismerte bajának gyógyíthatatlan voltát, – és mégis, aki csak betegágya mellé került, lélekben fölemelkedve s megtisztulva távozott onnan.

Életének utolsó napján még elvégezte rendes napi imáit. Nappal már önkívületi állapotban volt, de este magához tért. Megnézi az órát: egynegyed nyolc. Mindennap ilyenkor szokta az egész család közösen imádkozni a rózsafüzért. Most is virágdíszben áll betegágya mellett a Mária-oltár, előtte térdelnek felesége s gyermekei, és a haldokló tiszta, érthető imájával együtt mondják a szentolvasót. És így halt meg a herceg: kezében a szentolvasóval, megtörő szemét az égő gyertyák közt reámosolygó Istenanya képére függesztve...

Ugye, gondoljátok, Testvéreim, miért mondtam el ezt a történetet mai beszédem elején.

Azért, mert ma még egyszer a mellé a forrás mellé akarlak vezetni titeket, ahonnan ez á halálban is diadalmas emberfeletti erő fakad: Krisztus szenvedése mellé. Krisztus szenvedése meg az enyém – ez volt tárgya a legutóbbi öt beszédünknek. Ma még egyszer fölvetem ezt a kérdést és két szóban, -két rövidke szóban szeretném összefoglalni azokat az erőforrásokat, amelyek a keresztjét hordozó Krisztusból áradnak a szenvedés keresztje alatt vérző emberiség felé.

Ez a két szó: «Hit» és «örök élet»! Ez a szent kereszténység végső válaszába szenvedés nagy problémájára:

I. «Ne férj, csak higgy!» II. «Higgy az örök életben!»

I. «Ne félj, csak higgy!»

A) Mily szerepet tölt be a szenvedés a Gondviselés terveiben és milyen lelkülettel nézzünk a szenvedés elébe, – ezekre a kérdésekre már öt beszédben igyekeztem választ adni. És most már mindent látunk? Most már minden világai előttünk? Most már teljesen megoldottuk a szenvedés problémáját? Ó, nem! A végső, minden homályt eloszlató, megnyugtató válaszért még egyszer az Úr Jézushoz kell fordulnunk.

A végső választ azok a szavak adják meg, amiket Krisztus Jairushoz intézett. Jairusnak, a zsinagóga fejének egyetlen, 12 esztendős leánya halálos betegen feküdt. Az apa térdre borulva kérte az Urat, jöjjön házába s gyógyítsa meg leányát. Mialatt az Úr útban volt a ház felé, jött a hír: Már késő! A leány meghalt.

S mit mond ekkor az Úr a megrendült apának? Jól figyeljétek meg! «Ne félj, csak higgy!» (Lk. 8,50.).

a) Úgy elgondolkodom, mennyi köztünk a nyomorúság! Mennyi a keresztjét hordozó, nélkülöző munkanélküli! Mennyi a meg nem értett vagy félreértett ember. Hány ezer meg ezer ember fekszik ma, ebben a percben csak itt Pesten is betegen! De vajon megteszik-e ezek a szenvedők is azt, amit megtett a leányáért aggódó Jairus, «Jézus lábaihoz borulva, kére őt, hogy jöjjön házába» (Lk. 8,41,).

Feleljünk magunkbaji a kérdésre: Mikor valami baj ér minket, valóban Istent keressük-e fel vele, az ő lábaihoz borulunk-e? Legelső gondolatunk-e Isten, akinek tudta nélkül hajunk szála le nem hull? «Dehát hogy legyen a bajban első gondolatom Isten? – kérded talán. Ne iparkodjam sorsomon segíteni?

Ne menjek munkát keresni? Csak várjam a sült galambot és imádkozzam? Beteg vagyok. Ne hívjak orvost, csak imádkozzam?» Dehogy! Menj csak munkát keresni is! Hívj csak orvost is! Csak... csak higgy az Istenben is! Hidd, hogy a bajban is veled van mennyei Atyád. Hidd, hogy hasztalan az ember iparkodása, ha nem járul hozzá az Isten áldása. Hidd, hogy az orvos tudása is eredménytelen marad, ha Isten nem segít. Hidd el, amire Szent Pál oktat: «Minden a tietek:.. akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár a jövendők: mert minden a tietek; ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus meg az Istené (1Kor. 22. s köv.). Ezzel a föltétlen odaadással higgy az Istenben!

Fát hordott be atyjával együtt két kicsiny gyermek. Az egyik kitárta gyenge karjait és apja rárakta a fölvágott fát, hogy aztán a lakásba bevigye. Bátyja csak nézte, nézte... és amikor már úgy gondolta, hogy elég fa van a karján, odaszólt:

– Elég lesz már, Jancsi! Nem tudsz te annyit elvinni. Jancsi azonban mosolyogva válaszolt:
– Tudja azt az édesapám, hogy mennyit bírok én el és annyit rak majd a karomra!

Igen, aki így hisz Istenben, azt is eléri ugyan a szenvedés, azt is megrázhatja, meg is tépázhatja, – össze nem törheti! Nem törheti össze, mert az ilyen ember mindig el tudja mondani: «Atyám tudja, mennyit bírok el!»

B) Az ilyen hit aztán valóban közelebb visz Istenhez még a szenvedésben is.

A Krisztust nem ismerő világnézet azt tanítja, hogy összeszorított ajakkal, férfiasán viseljük el a szenvedést. Könnyű azt a tanácsot adni, hogy tűrd el férfiasán a szenvedést, – de ha nem tudom, mi célból kell nekem szenvednem? Könnyű a német közmondásnak ajánlania:

Schweigen, dulden, lachen
Hilft in bösen Sachen,

de tessék megpróbálni: nevetni a szenvedésben, mikor csikós rög az élet kereke s őröl-morzsol! De mindjárt megenyhül a fájdalom, ha bele tudom kapcsolni az Úr terveibe. Németországban az egyik erdei menedékház falára valami vihartól megkergetett turista elkeseredett verssorokat írt fel a rossz idő ellen. Egy későbbi utas azonban ezt a két sort írta a panaszkodó strófa alá:

Gottes Wille;
Drum sei stille!

«Az Isten akarata; ne panaszkodjál!» Nem erő-e ez a két sor az élet viharos napjaiban is? «Legyen meg a te akaratod!»...

Az ilyen lélekkel fogadott szenvedés mily közel tud vinni Krisztus keresztjéhez, mennyire oda tud láncolni az isteni Szenvedőhöz! A legnagyobb fájdalmak perceiben is ki tudja csalni a beteg ajkáról Szent Pál lelkendezését: «Telve vagyok vigasztalással, felette bőséges az én örömöm minden szorongatásunk mellett» (2Kor. 7,4.).

Coppée, a világhírű francia író, Istenen kívül kereste a boldogságot. S mikor mindenben hiába kereste s mindenben csalódott, egy kínos szenvedés betegágyán talált rá gyermekkora elveszett hitére s ezzel az igazi boldogságra. Neki, aki végigpróbálta az élet csalóka örömeit, elhihetjük, ha mondja: «Az élet hagyma: mikor felvágjuk, sírni kezdünk».

Nem ezt érezte-e a nagy zeneszerző, Chopin is, mikor halálos ágyán sápadt ajkához szorította a feszületet és így szólt: «Most vagyok a boldogság forrásánál».

A betegség órája lehet céltalan panaszkodás és gyötrődés ideje – és mindezzel nem enyhül a baj.

De lehet komoly és szent óra is, az Isten látogatásának s tervének felismerése, a bebocsátást kérő Isten kopogtatásának meghallása, – és aki így nézi a szenvedést, annak ezzel sokszor könnyebbé válik még a testi fájdalom elviselése is, de mindenesetre mindig szebbé, értékesebbé válik a lelke. A betegágy magányában végre ideje is jut az embernek. Mert a mai élet agyonhajszolt tempója csak a kenyérszerzésre juttat időt, csak az élvezetre, szórakozásra; a betegágyon végre jut idő a szegény, elhanyagolt leiekre is. «Alázzátok meg tehát magatokat az Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket a látogatásnak idején» (1Pét. 5,6.). Így a betegszobából templom lesz, a betegágyból oltár lesz, melyen fájdalmainkat kiengesztelő és lelkünket elmélyítő áldozat gyanánt nyújtjuk az Urnák.

C) De tudjátok-e, Testvéreim, ki tud a csapásban, a szenvedésben így Istenhez tapadni, Benne így hinni és Hozzá így imádkozni? Az, aki a boldogság és béke nyugodt napjaiban is szokott Istenével beszélgetni!

Alig ismerek kínosabb pillanatot, mint mikor egy Istenéről megfeledkezett embert az élet döbbenetes eseményei Istenhez kényszerítenének, de a szegény nem tud mit szólni Istenhez, mert soha nem szokta ezt megtenni. Mikor egy ilyen jómódban elbizakodott, lelkéről végleg megfeledkezett apának súlyos betegen fekszik egyetlen fia, s a lélegzése egyre szaporább és gyengébb... és a keze bágyadt és hideg... és homloka verítékes... és az előszobában aggódva kérdik a távozó orvost, de az orvos kitérő választ ad... ó, ezekben a szörnyű, tehetetlen pillanatokban hány büszke istentagadó zuhant már kéztördelve a földre, hogy nyomorában fölsikoltson ahhoz a nagy Valakihez, ahhoz a nagy Ismeretlenhez, – de nem tudott szólni hozzá, mert sohasem szokta meg!

Testvérek! Még a csendes, nyugodt napokban szokjuk meg elbeszélgetni Istennel, imádkozni Hozzá meleg lélekkel, hogy a reánkszakadó szenvedések közt majd tudjunk mit mondani mennyei Atyánknak és a fájdalmak villámlása közt is meghallhassuk az ő biztató válaszát: «Ne félj, csak higgy!»

II. Higgy az örök életben!

Érzem azonban, hogy Krisztus Urunknak ezt a biztatását még jobban meg kell magyaráznom: «Ne félj, csak higgy!» u. i. nem annyit jelent, hogy az Úr minden kérésünket azonnal és úgy teljesíti, ahogy mi azt imánkba foglaltuk – nincs állásom és rögtön lesz, beteg vagyok és meggyógyulok, fáj valami és elmúlik; ah, nem így értette az Úr! Hanem úgy értette, hogy minden imánkat meghallgatja, de úgy, amint azt Ő látja jobbnak, azaz higgyünk az ő végső igazságtételében, az ő végső jutalomosztásában: az ő örök országában.

Ha valahol, bizony a szenvedés misztériumánál kell Istenről elmondanunk Szent Pál szavait: «Mennyire megfoghatatlanok az ő ítéletei és felkutathatatlanok az ő útjai» (Róm. 11,33.). Mert nem akarom elhallgatni, hogy minden magyarázat és okoskodás után is még mindig sok érthetetlen vonás marad a szenvedés arcán, amire aztán egészen kielégítő feleletet semmi más nem adhat, csak a túlvilágnak, az örökkévalóságnak nagy, szent, mindent kiegyenlítő gondolata.

A) Mikor Dante száműzetésének utolsó éveiben Veronában járt, igen érdekes párbeszédnek volt fültanúja. Asszonyok mentek el mellette az utcán s az egyik nagy fohászkodással mondja a másiknak: «Te, nézd csak, ez az az ember, aki megjárta a poklot és visszajött onnan». Mire a másik hozzátette: «No, az már igaz! Azért torzonborz a szakálla, meg sötét az arca! Az Ördögtől meg a füsttől lett ilyenné! »...

Valóban, aki egyszer jól, mélyen belenézett az örökkévalóságba, annak – no, nem az arca lesz sötét a füsttől! – hanem annak lelkében mint valami komoly, vigasztaló, erőt adó világfölényesség bontakozik ki, az örökkévalóság lehelete. Emberek tülekednek körülötte, özvegyek sírnak, fiatalok lumpolnak, jók szenvednek, bűnösök dorbézolnak... de az ő szeme már belenézett az örökkévalóságba és látja, hogy minden-minden a sír felé siet, az örökkévalóság felé... És aztán? Mi lesz aztán?

A múltkor egy fiatal leány írta nekem: «Egy ideig mintha biztos talaj lett volna lábam alatt; de ismét jöttek a sötét gondok és állást vesztve, ismét magamra hagyva állok. Megmaradhattam volna az állásban, ha össze tudtam volna egyeztetni a bűnt az erénnyel. A jó Isten nélküli életet nem bírtam és megyek a bizonytalan jövő felé»...

Mikor az ember ilyen leveleket kap, csoda-e, ha beléremeg a lelke?

Mikor napról-napra látja az élet hasonló és még nagyobb nagy igazságtalanságait, csoda-e, ha felkiált a szenvedő Jobbal: Miért élnek a gonoszak, még pedig fölfuvalkodva és gazdagságban megerősödve? Mily jól megy nekik minden! Állataik folyton szaporodnak, gyermekeik jókedvűen játszadoznak, ők maguk meg kihívóan mondják: Hát ki az a Mindenható, hogy neki szolgáljunk? És mi hasznunk lesz belőle, ha imádkozunk hozzá? (V. ö. Jób 21,6-15.)

Hol a végső válasz ezekre a mindnyájunkat fojtogató kérdésekre? A válasz rá a mi szent hitünk tana az örökkévalóságról: Itt a földön csak utasok vagyunk, és ülünk a vasúti kocsikban, az egyik puhapárnás első-osztályban, a másik kemény, falócás harmadikban; az egyik bársonyos-csipkés Pullmannkocsiban utazik külön fülkében, a másik füstös, zsúfolt, kemény harmadikon – mindegy, mikor kiszállnak, mindnyájan egy állomáson vannak, de mi lesz ott, mi lesz aztán? Mi lesz abban a percben, amikor majd megérkezünk a végállomásra?

Abban a percben – életünk utolsó órájában, – amikor majd egy pillanat alatt végigvonul lelki szemünk előtt egész eltöltött földi életünk, és ez a perc nem lesz könnyű, ha az életünk csupa boldogság, csupa élvezet, csupa jólét és tékozlás volt; míg viszont, ha Krisztusra emelt szemmel viseltük az élet keresztjeit, akkor ebben a percben kitör ajkunkról a Szentírás éneke: Jó nekem, Uram, hogy megaláztál engem» (Zsolt. 118,71.).

Szeretném tehát üzenni annak a hőslelkű leánynak, aki inkább választotta a tisztességes életet szegénységgel, mint az erkölcsi elbukást gazdagsággal, szeretném neki üzenni az Úr Jézus szavait: «Tágas a kapu és széles az út, mely a pusztulásba viszen» (Mt 7,13.), de «szűk a kapu és keskeny az út, mely az életre viszen» (Mt 7,14.). És szeretném neki üzenni hitünk vigasztalását: Keresztényül élni nehéz, meghalni könnyű, de nehéz annak meghalni, akinek élni volt könnyű!

B) Persze, hogy ezeket a gondolatokat megértsük és hogy ilyen lelkületet szerezhessünk, ahhoz röntgen-szemre van szükségünk, a túlvilági hit röntgenfényére, amely átvilágít minden fájdalmon s csalódáson, minden aggodalmon s földi elváláson, és mindent az örök élet értékeivel ítél meg. Amint fényessé lesz a sötét éjszaka, ha kigyújtjuk benne az ívlámpák fényét, úgy válik elviselhetővé minden rosszul sikerült földi élet is, ha kigyújtjuk fölötte az örök élet világosságát.

Akiben eleven ez a hit, az még a szenvedés gránitkockáival is az örök élet felé vivő útját kövezi ki.

Aki tudja, hogy lelkére – minden leiekre! – ebben az életben a földi feladat mellett egy földöntúli feladat is vár, amelynek a földit is alá kell rendelnie, nevezetesen: az Isten szent arcának kidolgozása magunkon, – annak minden szenvedése, rosszul sikerült házassága, minden betegsége, fájdalma a nagy cél felé segítő eszközzé válik. Minden szenvedés, minden csapás közt elviselhető az élet, értékes lehet az élet, – csak egy valaki nem képes elviselni: akinek hite nincs, akinek Istene nincs!

Ah, Testvéreim, hallgassátok meg, mit mondanak a hitetlenek fejedelmei, mint viselik el ők az életet!

Sehogy! Összeroskadnak a legsötétebb pesszimizmusban. «Élni annyi, mint szenvedni, az egész világ egyetlen kórház, és az orvos benne a halál» – ezt mondja az egyik (Heine). «Hogy mi az örök élet, nem tudom; de hogy ez a földi élet gonosz tréfa, azt tudom» – ezt mondja a másik (Voltaire). A harmadik szerint meg a legboldogabb, aki meghal öntudatlan, kicsi korában:

«Der seligste von allen ist,
Der schon als Kind die Augen schlißt.»

(Lenau.)

Íme, mint hull ki a gerinc, az oszlop, a tartó váz az életből, ha elvész a hit!

Viszont aki az isteni végső igazságosság gondolatának és az örök életnek fényét vetíti földi életének felhős utjaira, annak nem lesz bizonytalan az útja. A legmodernebb világítótornyok is így járnak el felhős időben. Nem előre vetítik a fényt, nem ki a nyílt tengerre, hanem fölfelé, a sötét felhőkre. S a felhők, – amelyek különben sötétségbe borítanák a láthatárt – így 100-200 km-nyire is letükrözik a világítótorony vezető fénykévéjét. A mi hitünk is azért vetíti az örök élet fényét utjaink felhőire, mert tudja, hogy a szenvedést nem lehet másképp kibírni. Nem lehet kibírni, csak annak a tudatnak vigasztalásával, hogy nem ez a végső szó életünkben!

Az embert u. i. Isten nem a fájdalomra teremtette, hanem a boldogságra. Minden porcikánk vágyik a boldogság után! Nagy volt Mária Magdolna, mikor fájdalmasan sírta a bánat könnyeit az Úr lábainál, de nem ez volt végső foka útjának, nem ez volt a végső szó életében, hanem az a fenségesen boldog pillanat, mikor a föltámadt Krisztus megszólította Mária! Nagy volt a Boldogságos Szűz, mikor ott állott fájdalomtól átszúrt lélekkel Szent Fia keresztje alatt, de végső pontja útjának mégsem lehetett a «Stabat Mater», hanem a «Regina Coeli, laetare», az «örvendezz, mennynek királyné asszonya». Íme, a mi szent hitünknek végső, mindent megoldó gesztusa, mellyel a földi élet keserű tengerének borongó útjai fölött kigyújtja az örök élet csillagának megbékéltető, csendes fényét. És ez végső, megnyugtató megoldása a szenvedés problémájának!

*

Kedves Testvéreim! Egy halott herceg történetével kezdtem el a mai beszédemet, egy élő gróf példájával szeretném befejezni.

Nagybeteg gróf ágyánál ültem... előkelő, dúsgazdag ember ágyánál, akit akkor már másfél éve kínzóit valami titokzatos betegség. A legelső orvosprofesszorok igyekeztek a bajnak nyitjára akadni, gondozták, ismételten operálták, csontját faragták s mikor én meglátogattam, másféléves szenvedése után, még mindig gipszkötésbe tett lábbal feküdt betegágyán.

Meglepett az a derűs lélek, amely ebből a beteg testből hozzám szólt. – Látja, Főtisztelendő Uram, ott a falon, velem szemben a feszületet – mutatott a klinikai különszoba falára, ahova feszületet helyeztetett. Azelőtt, egészséges koromban, odahaza a fejem fölött volt az ágyamnál a feszület; de most ide helyeztettem, szembe magammal. Mert úgy könnyebb szenvedni, ha szemben van a feszület, hogy ránézhessünk a szenvedő Krisztusra...

Ezt mondta a másfél év óta ágyhoz kötött nagybeteg, és szavában benne van minden erő, érték és balzsam, amit a szenvedő ember a szenvedő Krisztustól nyert.

Ó, Uram, mikor majd engem is utolér közös emberi sorsunk, a szenvedés, ne engedj soha zúgolódva szenvednem! Ne küldj rám nagyobb szenvedést, mint amennyit a te szent keresztedbe kapaszkodva el tudok viselni. Kérlek, ha jónak Játod, enyhítsd, rövidítsd a fájdalom napjait. Kérlek, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár: mindamellett ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te! Legyen meg, Uram, mindig... mindenben... a te áldott, szent akaratod! Ámen.