Tóth Tihamér: Krisztus szenvedése meg az enyém. (V.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Érdekes apróságot olvasunk Mózes II. könyvének 10. fejezetében, ahol az egyiptomiakra mért csapásokról van szó. Az Úr csillagtalan, vak sötétséget küldött az egyiptomi népre, amely ellenállott az ő parancsainak. Három napon keresztül olyan sötétség szakadt rájuk, hogy – a Szentírás szerint – «senki sem látá a másikat és senki sem mozdula ki arról a helyről, ahol volt.» (2Móz. 10,25.) De érdekes: ugyanakkor az Istenben bízó zsidók lakásai továbbra is világosságban álltak, oly világosságban, amellyel nem bírt még az egyiptomi sötétség sem.

Mily kitűnő szemléltető kép ez a bibliai jelenet mai szentbeszédem anyagához, melyben a szenvedés problémájának nehéz kérdését készülök még továbbra is boncolgatni! Hívők s hitetlenek, Isten parancsait megtartó s azoknak ellenszegülő emberek nagy összevisszaságban élnek a föld hátán; mindnyájunkra egyformán reánk szakadnak az élet csapásai, szenvedései, megpróbáltatásai, – de míg a szenvedés azokat, akiknek nincs hitük, a csillagtalan vak éjszaka reménytelen sötétségébe borítja, ugyanakkor az Istenben hívők lelkében belső világosság fényeskedik még a szenvedés sötét éjszakáján is.

Ez a világosság Krisztus keresztjéből árad, Krisztus Urunk óta meg tudunk birkózni az emberiség legszörnyűbb kérdésével, a szenvedés problémájával is. Nem érdekes dolog-e – Kedves Testvéreim, – hogy Krisztus mindig aggódva kerülte az ünnepeltetést, csak egyetlenegyszer ünnepeltette magát: kínszenvedésének előestéjén, a jeruzsálemi ünnepélyes bevonuláskor. Bármikor máskor akarták ünnepelni, sőt egyik csodatette után egyenesen királlyá kikiáltani, mindig eltávozott a lelkes tömegtői s elrejtőzött előlük. De most... szenvedése előestéjén... most valósággal keresi az emberek üdvözlését, hozsannáját.

Vajon miért?

Azért, mert most akarja felforgatni mindazt a véleményt, amit az eddigi emberiség a szenvedésről vallott. A virágvasárnap hozsannás nyitánya arra szolgált az Úr kezében, hogy a világ figyelmét fölhívja új tanítására: a szenvedés nem üres kín, nem ökölbe szorított kéz, nem céltalan vergődés, nemcsak teher és könny, hanem olajág is, pálmalengetés, mély kegyelmek s boldog lelki béke forrása is. Emeljük hát tekintetünket ismét az értünk szenvedő Úr Jézusra és kérdezzük Tőle a mai beszédben tovább is, mily útmutatást akar adni az Ő szenvedése által a mi szenvedésünk elviseléséhez. A válasz pedig ez lesz: I. Kövessük ót a szenvedés óráiban, hogy II. így a szenvedés által Istenhez közelebb juthassunk.

I. «Az Ő nyomdokait kövessétek...» (1Pét. 2,21.)

«Az Ő nyomdokait kövessétek...» (1Pét. 2,21.)

Szent Péter az Úr Jézus szenvedéséről egy ízben ezt írta: «Az kegyelem, ha valaki Isten iránt való lelkiismeretességből tűri a viszontagságokat, igazságtalanul szenvedvén... Mert erre vagytok hivatva, minthogy Krisztus is szenvedett érettünk, példát hagyván nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek». (1Pét. 2,19. 21.)

Vagyis Szent Péter tanítása szerint az Úr azért ment át a legkínosabb szenvedéseken is, hogy a fájdalom óráin mi az Ő nyomdokaiba tudjunk lépni.

A) Az Úr valóban átment a szenvedések legkínosabb percein is. Tudjátok, mik a szenvedés legkínosabb percei? Amikor az ember magára hagyatva szenved, amikor kitör ajkán a panasz, hogy nincs e világon senki, aki megszánná öt, úgy látszik, mintha az isten is elhagyta volna! a) Voltatok-e már súlyos betegségben, valahol messze, idegen helyen, idegen országban? Éreztétek- e azt a rettenetes lelki elhagyatottságot, mikor éjjel felriadtok lázas álmotokból,... meggyújtjátok a lámpát... ah, még csak féltizenkettő, mikor lesz még hajnal?! Csak valaki volna itt mellettem!... Csak egyetlenegy jó lélek, akinek elmondhatnám, mennyit szenvedek! Mert magunkra hagyatva szenvedni – , kétszeres szenvedést jelent.

S az Úr Jézus vállalta ezt is: egészen magára hagyva akart szenvedni!

Egyedül lenni a bajban – rettenetes! Nézd a kis gyermekekét, mikor az utcán mennek, mily ösztönszerűleg fogják egymás kezét: érzik, így nincsenek egyedül. Nézd a felnőtteket, napjában hányszor fognak egymással kezet; a kézfogás ezt jelenti: Ne félj, nem vagy egyedül, reám számíthatsz.

b) De Krisztus egyedül maradt a halál perceiben! Elhagyták tanítványai, barátai, elhagyták az angyalok, elhagyta – emberileg szólva – maga az Atya is.

Elhagyták tanítványai. Az egyik megesküdött, hogy soha nem is ismerte öt; a másik, mikor elfogták, kiugrott a ruhájából s egy ingben menekült tovább; a többi is mind szerteszét rebbent. Elhagyták barátai. Hol van az a tömérdek beteg, akit meggyógyított? Hol vannak, akiket megvigasztalt, hogy most ők jönnének Őt vigasztalni! Nem tudnak jönni: minden idejüket lefoglalja a húsvéti készülődés, ötezer embert tartott jól a pusztában, hát nincs egy sem az ötezer közül, aki most itt legyen? Nincs! A bénák és sánták, akiknek visszaadta az egészségét, legalább azok jönnének! Nem jöhetnek: nagyon szép az idő, a mezőn kell dolgozniuk.

De hol vannak az angyalok? Legalább ők vigasztalnák meg! Hiszen mikor Péter levágta a szolga fülét, mily öntudattal mondta az Úr: «Azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat és rögtön adna nekem többet tizenkét ezred angyalnál?» (Mt 26,53.) Hát most kéri az Atyát, s nem jön a légió angyal, nem jön egyetlen angyal sem!

Mert – jaj, kimondani is rémes! – mintha még az Atya is elhagyta volna... Az evangélista megemlíti, hogy oly elhagyatottság érzete borult a kereszten agonizáló Krisztusra, hogy felkiáltott Atyjához. Az eredeti arámi nyelven írta ezt meg az evangélista, úgy, amint Krisztus ezeket a szavakat valóban kimondta (talán azért, hogy megilletődött kegyelettel tudjuk utánamondani egész a világ végéig):

«Eloi! Eloi! lamma sabaktani?» «Én Istenem! Én Istenem! Miért hagytál el engem?» (Mk 15,34.) Elhangzik a rémes kiáltás – és nincs rá visszhang...

Testvérek! Hát képzelhetünk-e ennél fájdalmasabb pillanatot?

Nézzétek, mily megsemmisítő magárahagyatottságban vérzik el az Úr Krisztus!

B) De miért, miért? – vetődik föl bennünk a kérdés. Miért akart az Úr ennyire elhagyatva szenvedni?

Egészen biztosan értünk, miattunk! A fájdalom ránk szakadó magányos-órái miatt! Panaszkodó szívünk enyhítése miatt! Hogy a szenvedés óráiban legyen kibe kapaszkodnunk, hogy tudjuk az Úr nyomdokait követni és ezáltal megtanuljuk a nagy titkot: hogyan kell érdemet szerezve szenvedni.

a) Szenvedni közös emberi sors, de érdemet szerezve szenvedni keresztény privilégium. Csak annak szenvedése elviselhetetlen, aki nem ismeri a szenvedés isteni értelmét, aki nem tudja, mire való a szenvedés. De aki úgy szenved, hogy szenvedése által maga vagy más lelke jobbá lesz, annak szenvedése sohasem elviselhetetlen.

Mikor ránk szakad a fájdalom könnyes éjszakája és nincs senki, senki e világon, ki megértené bajunkat, csak álljunk oda Krisztus mellé, a szenvedő Krisztus mellé! És ha nagyon fáj, hát panaszkodhatunk is, ha nagyon éget, sírhatunk is, csak a szívünkkel, vérző szívünkkel és akaratunkkal, erős akaratunkkal tapadjunk Krisztushoz – és ez érdemszerző szenvedés lesz!

b) Hányszor halljuk az emberek panaszát: «Nem lehet kibírni ezt az életet!... Van mennyei Atyánk? Dehát ha Atyánk, ha szeret, miért nem kímél meg minket ennyi csapástól és fájdalomtól?... Miért, miért? – Ki tudna erre egész megnyugtatóan felelni? De ki tudna arra is felelni, hogy miért nem kímélte meg egyszülött Fiát sem, az Úr Jézust sem, mikor pl. sivár idegenbe futni engedte az alig néhány hetes gyermeket? Jó ezt nekünk gyakran eszünkbe hozni. De azt a lelkületet is, ahogyan Szent József ezt a parancsot fogadta.

Az Úr kiadja Szent Józsefnek a parancsot: «Kelj föl, vedd a gyermeket és anyját és fuss Egyiptomba ». (Mt 2,13.) Kelj föl! Mikor? Sötét éjjel, minden előkészület nélkül. Vedd a gyermeket, a tehetetlen kis csecsemőt. És fuss! Hová? Egyiptomba, vad idegenbe, ahol nem ismersz egy teremtett lelket sem.

Nem tudom, ha mi kerültünk volna ilyen földönfutó sorsba, nem szaladt volna-e ki ajkunkon a méltatlankodás: Az Isten miért engedi rám ezt a csapást? Nem áll-e az Istennek ezer más eszköz is rendelkezésére? Miért nem hal meg a vérszopó Heródes? Miért kell éppen az Urnák menekülnie? Szent József nem így gondolkozott. Neki ez a gondolat adott erőt: Isten akarata, tehát bizonyára a legjobb. Mert ő Atyám akkor is, mikor szenvedni enged.

Igen! Ez a krisztusi gondolkodás: Isten Atyánk akkor is, mikor szenvedni enged!

C) «Csupa fájdalom, csupa nyomorúság az életem!» – hallja az ember lépten-nyomon a panaszt.

Vigyázz, Testvérem, ne beszélj ily meggondolatlanul! Sok fájdalmad van, elhiszem. Sok csapás ért már, elhiszem. De igazán csak fájdalomból és csak csapásból állt az egész eddigi életed? Lehet, hogy hónapok, évek, sőt évtizedek sötétek benne; de mondd: nem voltak napsugaras óráid is, nem voltak örömeid is? Csodálatos, hogy az ember mily könnyen felejti örömeit s mily nehezen fájdalmát! A fájdalom nehéz, az öröm könnyű. A fájdalom köve rányomakodik a leiekre, mint kora hajnali köd az alpesi tájra; az öröm napsugara ellenben gyorsan illan tova. Ne mérj helytelen mértékkel! Te, aki ki nem fogysz a panaszból, ülj csak le asztalod mellé s írd össze: mennyi örömet is kaptál már Istentől! De írj össze minden örömet! Miket?

Hát: az ember eltöri a lábát s csak akkor jut tudatára, mije volt, mikor még ép lába volt. Az ember szemüveget vesz s csak akkor látja, mi volt neki az ép, jó, éles szeme. Az ember megbetegszik s csak akkor látja, mily óriási kincse volt neki az egészség. Az ember elveszti családtagjait, rokonságát, barátait s csak akkor látja, mennyi sok jó embert adott neki az Isten. És így tovább. Miért kell akkor értékelnünk mindent, amikor már elvesztettük azt! Igaz, sok a fájdalom is az életben, de sok az apró, kis, derűs öröm is, miket észre sem akarunk venni, pedig ha az öröm olyan hangos hálaimát tudna fakasztani bennünk, mint amilyen hangos panaszt vált ki belőlünk a fájdalom, bizony mi is oly megkönnyebbülve hordoznék az élet terheit, mint az egyszeri földműves hordozta a tarisznyáját és benne a kis tücsköt.

Alkonyodóra hajlott a nyári nap és a napi munkában kis fáradt földműves, vállára véve tarisznyáját, hazafelé ballagott. Otthon bizony zsírtalan leves várja, meg sok éhes gyermek, meg gond és aggodalom... Fáradtan, kedvetlenül vonszolja magát az ősz ember... oly nehéz az élet s oly keserű. És nincs benne semmi öröm... De, íme, egyszerre csak kicsinyke kis tücsök kezd cirpelni mellette vagy mögötte, valahol, hol-hol nem... érdekes... a tarisznya mélyén. Napközben bújhatott tele, mikor ott hevert a tarisznya a földön s most az egész úton vígan dalolja naiv kis énekét a búsan ballagó földműves fülébe. És minél tovább megy az ember s minél inkább odafigyel az üres tarisznya mélyén cirpelő kis tücsökre, annál könnyebbé válik lelke, annál nyugodtabbá szelídül tekintete, kicsit talán már mosolyog is, mikor hazaért jókedvű vendégével ...

Testvéreim, nehéz az élet tarisznyáját hordozni vállunkon... de halljuk meg, mit énekel benne a mi hitünk: Amit Istenért teszel, amit Istennel tűrsz, mindenért Isten lesz jutalmad! Boldog ember, akinek lelkében, – minél inkább közeledik élete az alkonyathoz – annál vigasztalóbban énekel a hite... miről? Az Isten akarata szerint töltött földi életre váró jutalomról.

Ilyen gondolatok közt meg tudom érteni még az öregkor kellemetlenségét, tehetetlenségét, betegségét is. Az Isten atyai kezét tudom meglátni abban, hogy mikor az Úr már készül az embert magához szólítani, rendszerint nem akarja, hogy ez az eltávozás hirtelen szakítás legyen, hanem az öregkor sok kedvetlenségével s betegségével lassan-lassan oldozza földi kötelékeinket, szinte azt mondanám: elveszi kedvünket a földi élettől, úgy hogy sokan már mint jó barátot várják a «megváltó halált». Nézzétek, mint vigasztalódunk és mint erősödünk, ha igyekszünk a szenvedő Krisztus nyomdokaiba lépni!

II. A szenvedés közelebb visz Istenhez.

Aki pedig megszokta, hogy a fájdalom óráiban így kapaszkodjék a szenvedő Krisztus keresztjébe, azt a szenvedés nemhogy megrendítené hitében, nemhogy elszakítaná Istentől, hanem ellenkezőleg: közelebb viszi Istenhez.

A) Mialatt u. i. az ember Krisztus keresztjét nézi, lelke szebbé, nemesebbé, erősebbé válik.

a) Egy amerikai bizottság elhatározta, hogy a világa háborúban elesett 30 ezer amerikai katona sírjára ugyanannyi fehér márvány keresztet rendel Olaszországban. A 50 ezer kereszt megrendelését azonban egy érdekes feltételhez kötötték: ahhoz, hogy a munkások, akik a márványt kifaragják, munka közben egyetlen egyszer se káromkodjanak. Az olasz munkások megígérték, hogy nem fognak káromkodni és szavukat meg is tartották. De – Testvéreim – ha nem illik össze: keresztet faragni és káromkodni, még kevésbé illik keresztet hordani s alatta elkeseredni, keresztet hordani és lelkileg összeroppanni.

Hanem ellenkezőleg: kérésziét hordani és a keresztúton Istenhez közelebb jutni! Karácsony másnapján már vértanúnak ünnepét tartjuk. Mintegy figyelmeztet az Egyház ezzel arra, hogy a betlehemi barlang szikláiból a vértanúság piros virágjai fakadnak, vagyis, hogy Krisztus követése az áldozatos, kemény, fegyelmezett élet. És amint az ókori Róma felé vezető nagy országutak szélén sír sír mellett állott s mielőtt az utas betért a csodás városba, halottak hosszú sírsorán kellett átmennie, éppígy a mi Istenünk örök városába is olyan út visz, amelyet sírok szegélyeznek; sírok, melyek hősies harcban legyőzött fegyelmezetlenségünket, szeszélyeinket és alacsony ösztöneinket takarják.

b) Boldog az az ember, aki a szenvedés tomboló orkánjából is ki tudja hallani Isten hívó szavát. Mert a szenvedés valóban Isten szava, Istennek hazafelé hívó szózata. A német nyelv kitűnően szemlélteti ezt a gondolatot, mikor a megkísértetést, a próbára tételt «Heimsuchung»-nak, «hazahívás»-nak, «hazafelé tapogatózás»-nak nevezi.

Doré-nak van egy megindító festménye. Címe: «A siralom völgye». Az emberi nyomor áll előttünk a képen a színek minden árnyalatával ijesztőre festve. Síró, szenvedő, küszködő emberek tömege: kicsinyek, nagyok, koronás királyok, láncra vert rabok, öregek, ifjak... nyomor, mindenütt nyomor. De íme, a szenvedők tömegében hosszú fehér ruhában egy férfiú áll, kereszt a vállán és int a tömegnek, hogy kövesse őt. Mindenkinek szeme a sugárzó keresztre tapad és a jobb oldalon arra a keskeny útra, ahová az Úr Jézus hívja a szenvedőket... az út végén pedig virágos mezők nyílnak s kacagó élet tavaszodik... Igen, ha Isten csak szenvedni hagyna s a szenvedő Krisztus példájával nem segítene a szenvedést elviselni is – akkor panaszkodhatnánk ellene!

De Krisztus Urunk példája óta a kereszt nemcsak fájdalmam, hanem üdvöm is: «Kreuz ist mein Teil, Kreuz ist mein Heil» és a kereszt nemcsak szenvedésem, hanem boldogságom is: «Kreuz ist mein Geschick, Kreuz auch mein Glück!»

B) Dehát mindez nemcsak szóvirág? Nem szépen kigondolt költészet-e? Lehetséges az a valóságban is, hogy a szenvedés malomkősúlya nem a sírba nyom le, nem az öngyilkosságba, a kétségbeesésbe, a hitetlenségbe, hanem hogy fölemel, megnemesít, megtisztít?

a) Halljátok feleletül egyik hallgatómnak leveléből az alábbi sorokat.

Erdélyből menekült, valahai előkelő társasági életet élő hölgy írta; soha nem láttam, csak a rádión keresztül szokta hallgatni beszédeimet.

«Ne csodálkozzék azon, hogy nekem ilyen borzalmas a szegénység, de aki olyan magas élet-standarden élt, mint én (palotám, fogatom, autóm, birtokom volt, – és akkor mennyi tisztelőm...!), annak sokkal nehezebb a szegénység, mint annak, aki mindig szegény volt. És ezeknek dacára – boldogan írom le –: most itt a kunyhóban több a béke a szívemben és lelkemben, mint volt a palotában. Mert nagyobb a hitem!... És ha kinézek a csillagos égre a kis ablakomon, úgy érzem, hogy közelebb van hozzám az Ég, mint volt az emeletes balkonon... És egészen bizonyos, hogy most közelebb van hozzám az Isten is!»...

Ugye, Testvéreim, mikor az ember látja ezt az eleven hitet, mely a nagy szenvedés nyomán lett ily fényessé, kezdi valamiképp megsejteni Isten tervét a szenvedéssel. Valamint tengeri vihar alkalmával a hajós sokszor olyan szigetet fedez fel, melyről a térkép addig nem is tudott, éppúgy a lelki viharban is már sok ember fedezte fel önmagát, lelkének addig ismeretlen mélységeit. (Keppler püspök.)

b) Ó, bár így tudnók megszentelni minden szenvedésünket és így emelkedni általuk fölfelé a fájdalmak gránitlépcsőin! Bár így tudnók megtölteni Krisztus lelkével minden vértanúságunkat – testit és lelkit, kicsit és nagyot, rendkívülit és mindennapit egyaránt! Sok bűn van a világon és sok szenvedés.

De ha a világon minden szenvedést Krisztus kegyelmével szentelnénk meg, ez olyan jóvátételi összegre növekednék Isten előtt, mely kiengesztelhetné az emberek sok gonoszságát.

Hát ne csak szenvedjünk, – hiszen ezt mindnyájan megtesszük; de szenvedjünk érdemszerzően, – ezt a művészetet oly kevesen tudják megtanulni! Pedig a szenvedés, amelyet kegyelemmel meg nem szentelünk, elásva heverő kincs, föl nem használt tőke. Tanuljuk meg a nagy művészetet, a szenvedés megszentelését Krisztus keresztjétől. Az a két kemény, keresztbeácsolt fadarab! Két fadarab: az egyik vízszintes, a másik merőleges, – az emberi életsors kiáltó szimbóluma. Mert hát miből áll az élet: vakmerőén fölfelé törő vágyak, tervek, célok merőleges vonalaiból, s aztán jön egy vízszintes – s áthúz mindent. Áthúz mindent s á tervekből kereszt lesz.

De mily különbség az Úr Krisztus keresztje s az értetlen ember keresztje közt. Az értetlen ember cipeli a keresztet, talán tűri is, – de Krisztus legyőzi! Az ember fogát csikorgatja s szidja a kegyetlen sorsot, – de Krisztus az Atya kezére ismer az emberi terveket áthúzó vízszintesben is s az emberi gonoszság mélyéről felfakadó rosszindulatot is, a sötétség félelmetes hatalmait is győzelmi lépései alá kényszeríti.

«Mivel szenvednünk kell, vagy akarjuk vagy nem, jobb az Istentől reánk bocsátott csapásokat békés tűréssel és a jutalom reménységével könnyebbíteni, mint békétlen türelmetlenséggel súlyosbítani

... A tőrben fennakadt vad minél inkább hánykolódik, annál inkább nyakára szorítja a hurkot; a lépbe ütközött madár minél inkább vergődik, annál inkább belekeveri szárnyát; oly kemény iga nincs, melyet kevesebb sérelemmel nem viselnek csendesen, mint hánykolódva» (Pázmány). Krisztus a kereszten! Ez- tehát a végső megoldása a szénvédés rémes problémájának! Áldott példa a szenvedő ember számára, hogyan lehet egy összeomlott földi élet romjai közt is, a pokol felfakadt kelevényei közt is, a legkeservesebb csalódás és fájdalom közt is az örök világ, a magasabb élet csúcsaira, az Isten közelségébe fölküzdeni magunkat, és elmondani: Bármi érjen, bármily csalódás, csapás, fájdalom, szenvedés, tudom, hogy Atyám nem hagyott el és én kitartok csendben, zúgolódás nélkül úgy, ahogy az Isten akarja: «Wie Gott vill, – ich halte still!»

Van a lengyeleknek egy megkapóan szép legendájuk a pacsirta teremtéséről. Mikor az Úristen látta, hogy a paradicsomból kiűzött első emberpár mily keservesen dolgozik, s munka közben mily szomorú lélekkel horgasztja fejét a földre, kezébe vett egy darabka rögöt s földobta a levegőbe... és íme, az Isten kezétől magasra dobott rög tollas kis madárkává változott, az első pacsirtává, melynek csodálatos csattogása az ég felé emelte a fáradt ember fejét s azóta is ennek éneke vidámítja a verítékező földművest.

Testvéreim! A mi földi életünk dalos pacsirtája az Istenbe vetett rendíthetetlen hitünk. Mikor fáradt fejünk földre horgad, ez a hit emeli magasba: Wie Gott will, – ich halte still! Mikor a szenvedések hullámai már-már összecsapnak fejünk fölött, ez a hit bátorít: Wie Gott will, – ich halte still! És mikor az élet szenvedése a kereszthez szögez, megint csak ez ad vigaszt és enyhet. A legenda u. i. még tovább is beszél. A kis pacsirta hálás akart lenni az Istennek, s mialatt az Úr Jézus tanítva végigjárta Palesztinát, mindennap odaszállt a Szűz Anya ablakába s hírt vitt neki isteni Fiáról. És mikor az Úr Jézus meghalt a kereszten, rászállott vérző kezére s kis csőrével próbálta kihúzni a hegyes töviseket. Próbálta, de nem bírta. Odaszállt tehát a Fájdalmas Anya mellé s megható énekkel vigasztalta nagy csapásában...

Istenbe vetett hitünk és a szenvedő Krisztusra emelt tekintetünk nem képes ugyan a szögeket kihúzni életünk keresztjéből, de legalább vigasztalólag beszél egy másik életről, az örök életről, amelynek ajtaját a békén viselt szenvedés nyitja meg számunkra. És akkor bár a fájdalmak éjszakájának egyiptomi sötétsége borulna is ránk, a mi lelkünkre mégis rásüt az örök élet vigasztaló fénye.

Ó, Testvéreim, mindnyájan, kiket keresztre szögezett a szenvedés, vajon halljátok-e hitünk pacsirtájának vigasztaló énekét?...

Halljátok meg és sokszor mondjátok utánam,... pár szó az egész: Wie Gott will, – ich halte still! Ámen.