Tóth Tihamér: Krisztus szenvedése meg az enyém. (IV.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Aranyszájú Szent Jánosnak, a kat. Egyház legnagyobb szónokának nevét bizonyára hallottátok már. Nagy volt ez a szent püspök, mikor prédikált, nagy, mikor írt, nagy, mikor mint püspök kormányozta híveit, – de tudjátok, mikor volt legnagyobb? Amikor szenvedett! Mert a kifürkészhetetlen isteni Gondviselés akaratából neki ebből több jutott, mint más embereknek.

A hiúságában sértett Eudoxia császárné száműzetésbe küldte s a világhírű ősz püspöknek a kánikulai hőségben gyalog kellett megtennie a hosszú utat Bithynián, Perzsián, Kappadocián és Cilicián keresztül, a világ végén levő Kukususba. Egész úton rendetlenül táplálták, gyomorbaj, fejfájás és láz kínozta, – gondolhatjuk, mily szenvedést jelenthetett neki ez a 70 napos gyalogút, míg megérkezett száműzetése helyére!

Itt pedig további megpróbáltatás várt rá! Nyomorúságos hegyi erődítménybe került, ahol télen tömérdeket széna védett a hidegtől. Majd rablók támadtak az erődítésre s a menekülő lakosság őt is magával cipelte Arabissusba. Innen meg egy újabb császári rendelet még messzebbre parancsolta, a Fekete- tenger északkeleti csúcsán, a Kaukázus lábánál fekvő, világtól elhagyatott Pityus-ba. És most újra kezdődött a keserves gyaloglás kegyetlen kísérő katonák között. A tűző nap kínos fejfájást okozott az agg püspöknek, – és hiába kért egy kis árnyékban pihenőt. Láztól elgyengült teste szakadó esőben bőrig ázott, – és megállás nélkül tovább kergették a katonák.

Ekkor már tudta, mi a katonák célja. Páratlan hősiességgel vonszolta magát előre napról-napra, hétről-hétre... Egyszer aztán nem bírta tovább... Az országúton összeesett, a pulzusa kihagyott, lélegzete kimaradt. Bevitték egy házba. Még néhány gyönge lélegzetet vett, még egyszer felnyitotta szemét, az égnek emelte, még egyszer megszólalt... utoljára... Utolsó szavai voltak – és emiatt mondtam el az egész történetet: Ddxa ty dey pantwn eneka, «áldassék Isten mindenekért». Ezzel meghalt.

Testvéreim! Képzeljük el ezt a jelenetet. A szent kérészténység legnagyobb szónokát, nagy püspökét, egyházi íróját a krisztusi erkölcsök bátor védelme miatt messze idegenbe száműzik, s mikor ott hónapok s évek kegyetlen szenvedése után egy ázsiai országúton ellenségei között, mindenkitől elhagyatva összeesik, ez az utolsó szava: «Áldassék Isten mindenekért».

Mily messze vagyunk mi ettől az igazán keresztény lelkülettől! Attól a szent meggyőződéstől, amely minden reánk zúduló baj és szenvedés mögött is észreveszi a minket szerető mennyei Atya arcát és elmondatja velünk a kérésztényhez méltó szavakat: «Áldassék Isten mindenekért». Az előbbi három beszédben azt vizsgáltuk, mit akarhat Isten, mikor megengedi, elnézi vagy ránk küldi a szenvedést.

Keressük a következő beszédekben a további kérdésekre a feleletet: I. Milyen lelkülettel kell fogadnunk a szenvedést, és II. hogyan szerezhetjük meg ezt a lelkületet.

I. Milyen lelkülettel fogadjuk a szenvedést?

A) Szenvedés! Földi létünknek kétségkívül egyik legnehezebb problémája! Mióta a paradicsom kapuja bezárult a bűnös ember mögött, azóta járjuk a szenvedések tövises, kemény országútját s hordozzuk «a nehéz igát, mely Ádám gyermekein fekszik». (Jéz. Sir. 40,1.) a) Nincs kor, nincs nem, nincs állás vagy hatalom, nincs társadalmi osztály, mely el tudná zárni házát a szenvedés elől. Bejáratos az a szegényes kunyhókba, de besurran márványpalotákba is. Otthon van primitív népeknél, de ki nem tudja tessékelni a legfejlettebb technika s kultúra sem. Nyögő, síró, vergődő, küszködő embermilliók ajkáról röppen el a kiáltás: Mi vagy te, szenvedés? Mit akarsz? Miért nem hagysz nyugtot nekünk, szegény embereknek?

Szenvedés mindig lesz a földön. Bármint haladjon a tudás és technika, bármint igyekezzünk szociális intézkedésekkel elviselhetőbbé tenni az életet, baj, betegség, csapás, halál mindig megmaradnak és mi, a földi élet keresztjét hordozók, mindig rá fogunk szorulni a nagy Kereszthordozónak isteni példájára.

b) Egy kis német vers a szenvedőknek ezt ajánlja:

Glücklich ist, wer vergißt,
Was doch nicht zu ändern ist.

«A szenvedést, ha el nem kerülheted, legalább ne törődjél vele!» Igen ám! De tessék azt megpróbálni, fog-e sikerülni? És ha sikerülne is! Vajon emberhez méltó felelet lenne-e ezernyi kínzó fájdalmainkra az, hogy igyekszünk nem törődni velük? Így a szenvedés kérdése örökre megoldatlan maradna. Amint valóban megoldatlan probléma is a szenvedés mindazoknak, akiknek Krisztusuk nincs. Akinek azonban van, annak Krisztus élete – egy élet, melyben a szenvedés centrális jelentőségre emelkedett – felelet és útmutatás a szenvedés nagy útvesztőiben is.

B) Így érkeztünk el a nagy kérdéshez: Mi tehát a helyes keresztény viselkedés a szenvedéssel szemben?

A feleletet megtaláljuk Cyrenei Simon esetében.

a) Cyrenei Simon, egyszerű munkás ember, gyanútlanul jön az utcán, munkáról megy haza a mezőről. Jön szemben vele a halálraítélt Krisztus, vállán a kereszttel. De már nem bírja tovább keresztjét. Erre a katonák megfogják Simont: Segíts neki! Simon próbál menekülni a kereszt elől. Tiltakozik. Nem használ semmit: kényszerítik. Hát mit tehetett mást: elfogadta a keresztet. Mikor azonban már vállára került a kereszt, már nem ellenkezett többé, hanem hordta készséggel, zúgolódás nélkül. Nem kereste a keresztet; de mikor mindennapi munkáid közben szemben találta magát vele, nem is dobta el a rákényszerített terhet!

Kell-e nekünk keresni a szenvedést? Nem! Szabad-e menekülni a szenvedéstől? Szabad-e elkerülni azt, vonakodni tőle? Szabad! Csak?... Csak: ha az Úr Isten mégis jónak látja, hogy elérjen bennünket a csapás, akkor nem szabad lázadozni alatta!

Mily vigasztalás, mily tanúság rejlik számunkra Simon történetében! Isten előtt érdem annak a szenvedésnek elviselése is, amelyet nem magunk keresünk s vállalunk, hanem amelyet – akaratunk ellenére is – reánk mér a betegség s az emberi élet tömérdek zökkenője, így tudunk keresztény értelmet adni az előbbi kis versikének is: Isten akaratán megnyugodva fogadjuk el azt, amit el nem tudunk kerülni! Azt aztán már csak mellékesen jegyzem meg, hogy aki lélekben ily nyugodt, megtisztult és fölényes tud lenni, az ezzel elősegíti még testi gyógyulását is. Ma már egyre világosabbá válik előttünk, hogy a léleknek a testre sokkal erősebb befolyása van, mint azelőtt sejtettük. És minél készségesebb a lélek Istennel szemben, annál készségesebb a test a lélekkel szemben.

De azt talán csak úgy elképzelem? Nem. Biztosan tudom! Tudom abból a levélből, amelyet a napokban kaptam. A szenvedésről tartott múltkori beszédem után magához kéretett egy előkelő állású katonatiszt, akinek hét évvel ezelőtt lábát amputálni kellett férfikorának delén. Kell-e mondanom, mit jelent ez a megpróbáltatás? Szenvedő testvérünk meggyónt, megáldozott. Néhány nap múlva pedig testvéröccse, orvos, ezeket írta nekem:

«Köszönöm, hogy 7 év óta szenvedő bátyámat megerősítette a hit erejével. Mi, orvosok nem tudtuk csillapítani testi szenvedéseit s íme, a lelki vigasztalásnak már is van eredménye: egy megbékélt ember, aki ezentúl tűrni is fog tudni, mert tudatára jött annak, hogy lehet a szenvedés is Isten kegyelmének a megnyilvánulása»...

Ó, Testvéreim, mily áldott kincs is a mi szent katolikus hitünk!

Mily vigasztalás számunkra, hogy Isten nemcsak az áldozat hősies fokát, az önként vállalt szenvedést tudja be érdem gyanánt, hanem a mindennapi élet által reánk kényszerített áldozatokat is.

Mert hiszen ki tudná közülünk utánozni Szent András apostolt, aki nemcsak nem igyekezett elfutni a kereszt elől, hanem kivégzésekor messziről feléje tárta karjait s felkiáltott: «Ó, jó kereszt, mely díszt Krisztus tagjaitól kaptál, mely után oly régen vágyakoztam, melyet epedve szerettem, melyet szüntelenül kerestem és mely végre elkészült sóvárgó lelkemnek!» Ki tudná ezt utánozni?

Ki merné elmondani N. Szent Terézzel: «Vagy szenvedni, vagy meghalni!»

Igen, van ilyen emberfeletti heroizmus is! De én gyönge vagyok! Én törékeny vagyok! Én is húzódozom a szenvedéstől, mint az a Cyrenei Simon. Mégis lehetek bátor, mégis lehet érdemem a szenvedés, – ha Krisztus példáját követem.

Milyen jól ismert minket, mily jól ismert engem az Úr, mikor Ő is így akart szenvedni! Először Ő is félt, reszketett: «Kezde remegni és gyötrődni» (Mk 14,33.), félelmében vért is izzadott és fölkiáltott:

«Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár». (Mt 26,39.)

«Múljék el tőlem»! Ó, akkor bizonyára rám gondolt az Úr, mindnyájunkra, akik ijedten szoktuk mondani: «Nem, nem, Uram, csak ezt a csapást ne! Csak, csak ettől kímélj meg!»... «Múljék el tőlem.

» Szabad, szabad így imádkoznunk! Ha azonban a csapás mégis elér, tudjuk meghajtani fejünket, megcsókolni az Isten kezét és elmondani... megint Krisztussal elmondani: «Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te». (Mt 26,39) Fiat voluntas tua! Legyen meg a te akaratod!

b) Szent Máté és Szent Márk szerint a kereszt terhének fele továbbra is Krisztuson maradt, úgyhogy Cyrenei Simon csak segített Krisztusnak. Viszont Szent Lukács evangéliumából meg úgy látszik, hogy Cyrenei Simon egészén maga vitte egy darabon Krisztus mögött a keresztet. A festők átlag úgy örökítik meg ezt a jelenetet, hogy Krisztus és Simon együtt viszik a keresztet. Viszont az oberammergaui passiójátékokban Simon egyedül viszi.

Bizony mindkét változat megesik velünk. Néha érezzük, hogy Krisztussal együtt visszük az élet keresztjét és akkor boldogan, könnyedén hordozzuk azt, mert tudjuk, érezzük, hogy Krisztus segít nekünk vinni, hogy a kereszt fele az Ő vállát nyomja. Néha azonban ránk szakad a legsötétebb éjszaka – ki nem érezte volna még közülünk? – amikor úgy látszik, hogy Krisztus teljesen ránk hagyta keresztjét s az majdnem agyonnyom bennünket a fájdalomnak csillagtalan útján. Ez a legkínzóbb óra: mikor keresztet hordozunk és nem érezzük annak érdemszerző erejét.

c) «Igen, igen – mondod. Simon szívesen vitte a keresztet, mert ezzel segített Krisztus szenvedésén.

Én is örömestebb viselném bajomat, ha tudnám, hogy ezzel enyhítek Krisztusom fájdalmán. Dehát Krisztus már nincs ebben a földi életben! Ő többé már nem szenvedhet! Krisztus valaha könnyezett is, de ma mennyei dicsőségében már nem sírhat! Mint lehet hát vigasztalására, mit ér neki, ha én ma elfogadóm a szenvedést?»

Mit ér, Testvérem? Annyit ér, mintha ott álltái volna Simon mellett s segítettél volna a kereszthordozásban.

Amint Krisztus szenvedését nemcsak azok a bűnök okozták, amiket az emberek Ő előtte elkövettek, hanem Krisztus előre látta a világ minden eljövendő emberének bűnét s mindez ott volt vállán, ott voltak az én bűneim is, – éppígy Krisztus előre látta minden jövő önfegyelmezésünket, lemondásunkat s nevében elviselendő szenvedésünket és mindez vigasztalására s erősítésére szolgált neki. Szent Pál úgy írja le Krisztust a mennyben, hogy Ő ott, az Atya színe előtt mutogatja a mi bűneink bocsánatáért vállalt sebeit. De bizonyára nemcsak a sebeket őrizte meg, hanem azokat a vigasztalásokat is, amelyekben – az ő mindentudó előrelátása révén – tőlünk részesült.

Aki tehát ma hordja szótlanul, zúgolódás nélkül, nagy lélekkel keresztjét, valóban Krisztus keresztjének terhét enyhíti! És ez a legfinomabb keresztény gondolkodás, ez az igazi keresztény viselkedés, ez a mély keresztény lelkület a szenvedés kínzó problémájával szemben! Hordom saját keresztemet, hogy ezzel könnyebb legyen a Krisztus keresztje!

II. Hogyan szerezhetjük meg ezt a lelkületet?

Persze mindaz, amit eddig hallottunk, csak elvi megállapítás. Előttünk azonban a nagy kérdés: Hogyan sikerül fölküzdeni magunkat ily éltető magasságokba? Honnan szerezhetjük meg ezt a lelkületet?

A) Máshonnan nem, csak a mi Urunk Jézus Krisztus szent keresztjéből.

Néhány évvel ezelőtt (1926 tavaszán) megkapó képvázlat került Parisban kiállításra. A baszk művész (Maxime Real del Sarte) az Úr Jézust állítja elénk, vállán a kereszttel, de nem megtörve, elfáradva, halálra csigázva, mint ahogy sokszor ábrázolni szokták, hanem egyenesen, fölemelkedve, győzelmes diadallal viszi az Úr a keresztet, amelynek ágai mintha végigérnének egész a horizontig. S a keresztjét győzelmi gesztussal hordozó hatalmas Krisztus-alak mögött, az egész földet átfogó krisztusi kereszt árnyékában az emberek beláthatatlan sokasága halad s mind vállát kínálja, hogy segítsen könynyíteni a nagy Szenvedőnek. Nők és férfiak öregek, ifjak, gyermekek, papok és világiak, munkások, katonák, kis leányok, apácák... mind-mind odakínálják erős vagy gyönge vállukat Krisztusnak... S mindenki: Krisztus és az emberek ugyanegy bátorsággal, ugyanegy bizalommal, ugyanegy lélekkel mennek a Golgota felé, az áldozat felé.

Mily nagyszerű művészi ábrázolása annak a gondolatnak, amelyről most beszélünk! Annak, hogy nem a szenvedés a legnagyobb baj, hanem a szenvedésben összetört lélek és nem a gyász a legsötétebb fájdalom, hanem a gyász sötétségében megvakult lélek. Szenvedni mindig emberi sors volt és emberi sors marad is, – de hogy benne el ne vesszünk, hogy alatta össze ne roppanjunk, sőt, hogy a szenvedést lelki magaslatokra emelő létrafoknak használjuk, erre csak Krisztus keresztje taníthat meg!

Krisztus nem futott el a szenvedés elől, hanem legyőzte azt. Szerette keresztjét oly lángoló szeretettel, mint aki tudja, hogy egész evangéliumából a kereszt faja mond majd legtöbbet az emberiségnek. Szegény volt Ő is, de szegénységét vidám lélekkel győzte le. Böjtölt Ő is, de böjtje önként vállalt áldozat volt. Sebeket kapott Ő is, de sebei szeretetének jelei voltak. Keresztet vitt Ő is, de keresztútja «via triumphalis» volt. Meghalt Ő is, de halála a halál legyőzése volt. Mindnyájunk tapasztalásából szólalt meg tehát a francia költő:

«Akik sírtok, jertek ehhez az Istenhez, mert Ő is sír;
Akik szenvedtek, jertek Hozzá, mert meggyógyít;
Akik remegtek, jertek Hozzá, mert mosolyog felétek;
Akik halandók vagytok, jertek Hozzá, mert ő örökkévaló».⁶

B) De így már értjük, miért oly erősek azok, akik a szenvedés napjain Krisztusba tudnak kapaszkodni és akikről – a legnagyobb szenvedések után is győzőkről – újra elmondhatná Szent Pál, amit a hit hőseiről írt: «Gúnyt és megvesszőzést szenvedtek, ezenfelül még bilincseket és börtönt; megköveztettek, szétfürészeltettek, megkísértettek,... kikre nem volt méltó a világ» (Zsid. 11,36-38.).

a) Erősek, mert az ilyeneknek Krisztus a horgony, Krisztus a szikla, Krisztus a lánc, Krisztus az oszlop, – lehet, hogy remegnek, feszülnek, nyögnek és csikorognak, de mindegy: a horgony erősen tart, a szikla meg nem reped, a lánc el nem szakad, az oszlop ketté nem törik!

Erősek, mert Krisztus által páratlan kiváltsághoz jutott az ember; ahhoz, hogy a szenvedésnek szemébe mondhatja: Magamra vállallak! Más élőlény csak tűri, csak fogát csikorgatja, csak nyög alatta, a krisztusi ember – elvállalhatja. Krisztus óta mondhatjuk el, amit oly gyönyörűen írt egy levelében a híres Radetzky tábornagy: «Wie Gott will, ist mein Gesetz» (1854 nov. 25.), «amit az Isten akar, az az én törvényem».

Nemcsak a népre érvényes az a gondolat, amit Goethe kifejezett, hanem az egyén életére is: «A világtörténelem és az emberi történelem tulajdonképpeni, egyetlen és legmélyebb témája, amelynek minden más alárendelve van, a hitetlenség és a hit összeütközése. Minden korszak, amelyben a hit uralkodik,... fénylő, szívet emelő és termékeny a kortársakra s a jövendő nemzedékre» (Goethe: Israel in der Wüste. IV. 313.) Valóban a hit tőke, melyet az ember takarékba rak, s ha rossz napok szakadnak reá, annak kamataiból él.

b) «Hiszek egy Istenben» – hányszor elmondjuk ezt a szép hitvallást! De Istent ott megismerni és úgy elismerni, ahol s ahogyan kinyilatkoztatja magát: napsugárban csakúgy, mint csillagtalan éjben, boldogságban csakúgy, mint csapásban, egészségben csakúgy, mint betegségben – ez az igazi keresztény életfelfogás!

Talán azt mondod: Hát, hiszen, szívesen elviselném a szenvedéseket, ha csakugyan Isten küldené rám. De mikor az emberek miatt, a gonosz emberek miatt kell annyit szenvednem! A szomszédban lakik egy asszony, aki minden rosszat rám mond... a férjem makacskodása... a feleségem tömérdek szeszélye... kis vagyonomból lelketlenül kiforgattak...

Bizony keserves panaszok! De Krisztus Urunk azt tanította, hogy mindebben is vegyük észre az Isten tervét, az Isten szent szándékát; vegyük észre, amint az Úr Jézus is észrevette. Kik fogták, el Őt nagycsütörtök éjjelén? A gonosz emberek! S az Úr mégis mit mondott Péternek, mikor az heveskedve kardot rántott? «Tedd hüvelyébe kardodat. A poharat, mélyet nekem Atyám adott, ne igyam-e meg?» (Jn. 18,11.) Mi úgy láttuk, hogy a gonosz emberek mérték rá ezt a csapást, de Krisztus erre is azt mondta, hogy Atyja küldte ezt.

Hol nyerjük ezt az erős lelket, amely győzedelmesen tud szembenézni a szenvedéssel, az emberiségnek ezzel a legkínzóbb problémájával is? A keresztjét értünk győzelmesén hordozó Krisztus iskolájában! Ha hiszek az Istenben, akkor bízom is az Istenben! A vak rábízza magát egy kis gyermek kezére, a beteg rábízza magát az orvos tudására, hát én rábízom magam a mindenható Isten szeretetére. Mert tudom, hogy aki a felhőknek és szeleknek kiméri útjait, az nekem is fog mutatni ösvényt és tudom, hogy ég és föld hamarább pusztulnak el, mintsem csalódik valaki, aki az Istenre bízza magát.

Der, der den Wolken, Winden
Gebietet ihre Babn,
Der wird auch Wege finden,
Wo dein Fuß gehen kann.

*

Testvéreim! Már negyedik vasárnapja beszélek a szenvedésről, és még mindig nem mondtam el mindent. Van-e téma, mely ma időszerűbb lenne ennél? Van-e köztetek valaki, akinek vállát nem nyomná a maga keresztje, kis vagy nagy keresztje? «Miképpen a tengerek mérhetetlen sok vizében egy csepp sincs, mely keserű ne volna, úgy az emberek között sincs senki, akiben félelem és fájdalom ne találtatnék» (Pázmány). Az egyik a betevő falatért harcol kétségbeesve, a másik betegágy mellett virraszt, vagy maga is betegséggel küzd, a harmadiknak békétlen a családi élete, a negyedik temetőből jön frissen hantolt sír mellől... mindnyájan hordozzuk az élet keresztjét. Ó, mily jó ilyenkor fölnézni a nagy Kereszthordozóra! Ó, mily jó tudni, hogy Krisztus Urunk előttünk járt a szenvedések útján.

A landsbergi jezsuita-templomban egy igen tanulságos kép látható. Xavéri Szent Ferenc áll a képen, az égből pedig keresztek hullanak rá; de annyi, hogy szinte betemeti őt az égből hulló sok-sok kereszt.

Íme, az emberi élet képe! A kereszt elől nem lehet elbújni. Aki ember, az szenved is. A különbség csak az, hogy az egyik összeszorított ököllel, dühtől eltorzult arccal, érdemet nem szerezve, tehát értelmetlenül szenved; a másik pedig Krisztusra emelt szemmel, győzedelmes lélekkel, össze nem törve. Mert nem törhet össze a szenvedés azóta, mióta előttünk áll a kereszt s rajta a nagy Szenvedő, az Úr Krisztus. Ugye, Testvéreim, ha a kottában «kereszt» áll a hangjegy előtt, annak ereje a hangot fölemeli; éppígy ha Krisztus keresztje áll a szenvedő lélek előtt, annak ereje ezt a lelket is fölemeli. «Áldassék Isten mindenekért» – volt a haldokló Aranyszájú Szent János utolsó szava. Ó, bár mi is el tudnók ezt mondani a szenvedés óráiban!

Bár mindnyájan megtanulnék ezt a szent imát: «Atyám, a te kezeidbe ajánlom lelkemet». (Lk. 23,46.) Vezess engem a te utaidon, ha azok göröngyösek is! Vezess engem terveid szerint, ha azok előttem rejtettek is! Vezess engem «per crucem od lucem»: a sötétségből a kereszt által az örök fény országába! Ámen.

⁶Vous qui pleurez, venez á ce Dieu, car il pleure;
Vous qui souffrez, venez á lui, cár il guérit;
Vous qui tremblez, venez á lui, car il sourit;
Vous qui passe venez á lui, car il demeure.»

(Victor Hugó.)