Tóth Tihamér: Krisztus szenvedése meg az enyém. (III.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Az idén volt huszonöt éve, hogy meghalt a francia irodalom egyik világhírű egyénisége, Huysmans. Rettenetes irodalmi múlt volt mögötte. Erkölcstelen írásaival nemcsak a kloákairodalmat gyarapította, hanem annyira ment a dekadenciában, hogy «La bas» című könyvében már egyenesen a Sátán kultuszának emelt oltárt... És egyszer csak elterjedt a hihetetlen hír, hogy ez a fenékig felfordult lelkű író visszatért a hűtlenül elhagyott katolikus ideálokhoz, sőt – szerzetessé lett! Óriási meglepetés! A bűnben régi barátai megbotránkoztak rajta. De ily múlt után gyanakvással fogadták egyes katolikus körök is ezt a megtérést, hogy vajon nem csak egy újabb rafinált irodalmi élvezetbe ez is számára?

És tudjátok, mikor oszlott el minden kétség megtérésének valódi mélysége felől? Akkor, amikor később Huysmans nyelvrákot kapott és rettenetes fájdalmában így nyilatkozott: «Azért kell ezt szenvednem, hogy azok, akik könyveimet olvassák, megtudják, hogy az én katolicizmusom nem csupán irodalom volt».

Valóban, mély lelki életet élő emberhez méltó szavak! Ó, igen: hogy a megpróbáltatások nehéz éveiben mint tudunk kitartani vallásos hitünk mellett, ez az igazi fokmérője lelkünk mélységének. A Krisztussal türelemmel viselt szenvedés szebbé, mélyebbé, kristályosabbá teszi a lelket – erről volt szó a múlt beszédemben. És mondottam, hogy ez is lehet az Isten egyik célja, mikor szenvedésünket elnézi és megengedi.

Egyik, de nem egyetlen célja!

Mert a szent kereszténység még két újabb kiengesztelő vonásra is rá tud mutatni a szenvedés fájdalmas arcán és mindkettő igen alkalmas nemcsak arra, hogy fényt vetítsen az ember nehéz problémájára, a szenvedésre, hanem, hogy ki is békítsen azzal. A szenvedés u. i. nemcsak az Isten köszöntő, hívó szava a tisztább lelki magaslatok s a kristályosabb lelki mélységek felé, mint ezt a múltkor hallottuk, hanem I. a szenvedés lehet az isten figyelmeztető szava is, lelkünk megmentésének néha végső eszköze; II. és lehet a szenvedés az Isten irgalmas szava is, mely lehetővé teszi egy bűnben töltött múlt levezeklését.

I. A szenvedés az Isten figyelmeztető szava. Mire való a földön az a sok szenvedés?– kérded.

A) Arra, hogy annak éles kése kihámozzon téged a földi múlandóságok burkából, ahová talán végzetesen beletemetted magadat! Hogy mikor egészség, vagyon, hírnév, hatalom, az egész földi élet elfoszlik kezed közt, tanulj meg fölkiáltani Szent Teréziával: Sola Dios basta! Egyedül Isten elégséges, egyedül Istenben lelhetünk megnyugvásra!

Ha a nap süt, nem látszanak a csillagok. Sok ember így nem Játja az örök életre vezető csillagát, amíg a jólét napja süt fölötte. «A templom közepén az örökmécs ég. Napos időben elhalványul, szinte eltűnik a mécses lángja. De mikor elborul az ég, mikor sötétség száll a templomba, a láng elővilágol.» (Gárdonyi.)

A Szentírás is hányszor hirdeti, hogy a csapás Isten kezében figyelmeztetés a megjavulásra. (Judith 8,27.) «Ó, mily jó és szelíd vagy, Uram, mindenkihez! – kiált föl a Bölcsesség Könyvének írója. Akik tévednek azért fenyíted meg őket, és a vétkezőket figyelmezteted és beszélsz hozzájuk, hogy gonoszságukat elhagyva, benned bízzanak, Uram.» (Bölcs. 12,1. 2.)

Ezért mondja Szent Pál is: «Midőn pedig megítéltetünk, az Úr fenyít meg minket, hogy ne kárhozzunk el ezzel a világgal.» (1Kor. 11,32.)

Vannak kemény, megfagyott, elzárkózott emberek, akik elbástyázzák magukat minden vallási gondolat elől. Hát mit csináljon ezekkel az Isten? Hagyja veszni őket? Olyanok ezek, mint a dió: hogy az ember hozzájusson élvezhető magjához, jól össze kell ropogtatni, össze kell törni!

B) A szenvedés lehet az Isten kezében operáció: fájdalmas, de szükséges szemoperáció. A legtöbb embernek rossz szeme van, a földi dolgok értékét illetőleg. Nézd csak, mily görcsösen ragaszkodik ennek az életnek legkisebb öröméhez is! Mint hajszolja az élet múlandóságait és az örökös kenyérharcban mily rövidlátóvá válik!

Hányan tudnak Istenről teljesen megfeledkezni, míg teli kézzel kínálja feléjük gyönyöreit a nevető Élet, s csak akkor fordulnak újra Isten felé, mikor már fukarul csukja össze markát előttük a Boldogság. Csak legyünk Istennek hálásak, ha az operáló késhez, a szenvedéshez nyúl, mikor már nem tudja szemmértékünket másképp megjavítani.

Hány olyan lélek talált már rá Istenre a szenvedés sötétjében, aki nem akarta Őt elismerni a boldogság verőfényes napsütésében! Hány embert ragadott már ki az Úr egy nagy csapással a végső lelki veszedelemből! A szentek közt is többször találunk olyanokat, akiket az Isten sújtó irgalmassága – ismétlem: sújtó irgalmassága – mentett meg.

Talán elég lesz, ha példának csak Cortonai Szent Margit esetét hozom fel. Nyolc éves korában meghalt az anyja s attól kezdve szegény leány léhán nevelkedett. Romlását aztán azzal tetőzte be, hogy egy fiatalemberrel megszökött hazulról és a legrosszabb életre adta magát. Ez így ment kilenc évig... a biztos kárhozat felé! Egy nap aztán szűkölve, üvöltve érkezik házukba a kutyájuk, amelyik útján kísérni szokta azt a fiatalembert, megragadja Margit ruháját s nyöszörögve húzza-vonszolja maga után... Végre megáll egy vérbefagyott, oszlásban levő holttestnél, a három nappal ezelőtt meggyilkolt fiatalember teteménél... Ez a pillanat rántotta ki a szegény leányt a fertőből, ahonnan most visszafordult és szűk cellájában töltött 23 évi szigorú penitenciájával fölkapaszkodott a szentség magaslatára. Ha nem éri őt ez a nagy csapás, senki meg nem menti a kárhozattól!

C) De minek hozom én itt fel más ember példáit, mikor magunkra is hivatkozhatom! Nem akarok itt nyilvános gyónásra szólítani senkit,... de azt hiszem, nem maradna felelet nélkül, ha feladnám a kérdést: Itt is, köztünk is, akik most az Úristen ösvényein igyekszünk járni, nincs-e köztünk is, – talán nem is egy, – aki szenvedés és megpróbáltatás nélkül, csapás, betegség, haláleset vagy más fájdalom nélkül bizony soha el nem talált volna Istenhez!

A Szentírás szerint Isten minden gyümölcstermő szőlővesszőt azért «tisztogat meg, hogy többet teremjen » (Jn. 15,2.); tehát a fájdalom könnye az Isten kezében nem más, mint a lélek permetezése a bűn peronoszpórája ellen.

Lehet, hogy mikor a szenvedés beléd harap, mikor éget, mar, vág, lehet, hogy ez a fájdalom térít észre téged. Téged, aki nagyon belefeledkeztél a világba! Téged, akit végzetesen magához láncolt a bűnös élvezet! Téged, aki eltévelyegtél az Úr nyájától! Téged, akivel másképp már nem bírt az Isten, – a kegyelmei Isten! – hát rád küldte harapós kutyáját, mint a pásztor utána küldi kuvaszát az eltévedt báránynak, hogy addig zaklassa, nyugtalanítsa, harapdálja, míg vissza nem tér a nyájhoz... Mondjátok, nincs senki itt közietek, akit tévelygéséből, hidegségéből, léhaságából vagy éppen szörnyű erkölcsi elbukásából egy ilyen szent szenvedés harapdáló kutyája hozott vissza az Úrhoz, a kitárt kezű, aggódva váró mennyei Atyához?

Íme, egy újabb válasz a kínzó kérdésre, hogy mire való a szenvedés. A szenvedés lehet az Isten utolsó próbálkozása, utolsó eszköze lelkünk megmentésére.

Egy kissé szokatlanul hangzanak már mai fülünknek Pázmány Péter háromszáz éves szavai, de a gondolat, melyet kifejez velük, ma is tiszta igazság. «Láttátok-e – kérdi, – mint bánnak az orvosok a betegekkel? Akinek életét meg akarják tartani, tűzzel-vassal kínozzák, éhséggel, szomjúsággal fárasztják, csontukat szedik, tagjaikat metélik, keserű italokkal kérődtetik, egyszóval úgy bánnak a szegény beteggel, mintha szegődségük volna arra, hogy kínozzák őt. De mikor látják, hogy a betegség meggyőzte a természetet és nincs reménység a felgyógyulásra, nemhogy nehéz italokkal erőltetnék, vágy kedves eledeltől tilalmaznák a beteget, de amit kíván, mindenben kedvét töltik és kétségbeesvén gyógyulásáról, neki vetik a zabolát. Nagy dolog ez, senki nem csodálja, hogy az orvos tűzzel és vassal, éhséggel és szóm jósággal orvosol, azon pedig ennyien csodálkozunk, törődünk, hogy Isten itt égeti, vagdalja az igazakat, hogy meggyógyítsa és örökké megtartsa, a gonoszokat pedig kedvükre bocsátja, de boldogságából kirekeszti.» Mennyire igazi, mély keresztény gondolkodás: a szenvedésből kihallani az Isten figyelmeztető szavát!

II. A szenvedés az Isten irgalmas szava.

A szenvedés azonban Istennek nemcsak köszöntő szava és figyelmeztető szava, hanem lehet irgalmazó szava is, az Isten irgalmának megnyilvánulása is: vezeklési alkalom régi bűneinkért.

A) Persze lépten-nyomon hallja az ember a nagy kínzó kérdést: «Miért én? Miért éppen én szenvedek?

Én, aki mindig híven szolgáltam az Istent! Én, aki oly kevéske kis örömmel beérném, de azt sem kapom meg. Míg itt a szomszédom, ez a káromkodó, ez a léha, ez a kicsapongó, ennek meg minden sikerül»…

Ne ütközzünk meg, ha ilyen szűk látókörből szólalnak meg emberek! Magát Szent Pétert is megkörnyékezte ez a kicsinyes gondolkodás. Mikor az Úr megmondta neki, hogy vértanúi halált fog érte szenvedni, ő kíváncsian kérdezte, az Úrtól, hogy hát Jánossal mi lesz? (Jn. 21,21.) Az Úr azonban elég keményen rója meg kíváncsiságát: «Mi közöd hozzá? Te csak kövess engem». (Jn. 21,22.) Mi közünk hozzá – Kedves Testvéreim, – hogy ennek meg amannak könnyen megy a sorsa, az enyém meg nehezen! Nekem elég vigasztalás azt tudnom, hogy az Isten által számomra kijelölt úton haladok, még ha az út keserves is és hideg decemberi éjszakákon fut is át! «Te csak kövess engem» olyan hűséggel, mint a csillagok követik előírt pályájukat, pedig azok is dermesztő hidegben futnak keresztül!

B) «De éppen engem sújt az Isten! Mikor én mindig hűségesen akartam szolgálni... Hát mivel érdemeltem, hogy az Isten haragudjék reám!»...

Ah, a szenvedés és fájdalom szétosztása valóban az isteni Gondviselés nagy titka, amelynek útjait a mi emberi eszünk felfogni nem képes. De egyet tudunk: a csapás nem okvetlenül Isten haragjának s büntetésének jele! Hallgasd csak, mit mond Szent Pál az Úr Jézusról: «Noha Isten Fia volt, engedelmességet tanult azokból, amiket szenvedett» (Zsid. 5,8.), vagyis Krisztus szenvedésével gyakorolta az engedelmességet. «Én, akiket szeretek, azokat megkorholom és megfenyítem». (Jel. 3,19.) «Boldog az az ember, akit az Isten megfenyítet; tehát az Úr fenyítését ne dobd el, mert Ő sebesít és gyógyít, sújt és kezei meggyógyítanak». (Jób 5,17. 18.) «Akit az Úr szeret, azt megfenyíti... Mint fiákkal, úgy bánik veletek az Isten; mert melyik fiú az, akit atyja meg nem fenyít?» (Zsid. 12,6. 7.)

Volt-e a világon valaki, aki csak megközelítően is úgy szolgálta volna Istent s oly kedves lett volna

Előtte, mint a Boldogságos Szűz! S őt megmentette-e a földi élet ezernyi megpróbáltatásától, szenvedésétől? Csak nézd, mint fut Egyiptomba Heródes gyilkos tervei elől! Mennyi álmatlan éjszakával járt ez a menekvés, mennyi nélkülözéssel, mily aggódó szorongással! Kegyetlen hetek voltak ezek, de Szűz Mária bírta. Miért bírta? Mert az Úr Krisztust vitte keblén! Ah, hát ez az! Ez a nyitja az élet fölényes bírásának: Lelkemben vigyem Jézust!

C) Csak azt ne mondjuk tehát, amit pedig oly gyakran hallani szenvedő emberek ajkáról: «Hát miért éppen engem sújt az Isten? Mikor semmi, de semmi bűnt én el nem követtem!»

Ah, Testvér, hajtsd le mélyen fejedet és csendes esti perceidben igyekezzél észrevenni, mennyire nincs igazad! «Hogy te soha semmi bűnt el nem követtél?» Hát te nem vagy ember? Ember, akiben az ösztönök vad ereje bizony sokszor bűnös diadalra jutott! Ember, akiben a test és lélek szörnyű harcában bizony a lélek sokszor alulmaradt! Csak ismerd be mindezt és akkor inkább a keresztrefeszített jobb latorral így szólj: «Mi ugyan igazság szerint szenvedünk, mert tetteink méltó bérét vesszük». (Luk. 23,41.)

Mily vigasztaló a gondolat: inkább itt szenvedjek, mint odaát! Ki merne elmúlt életére azzal a teljes nyugalommal gondolni, hogy ő minden régi bűnéért eleget tett? Igen: meggyónta s Isten elengedte nagy bűnei örök büntetését. De megmaradt még a jóvátétel, a vezeklés kötelezettsége!

Ha tehát szenvedés szakadt reánk, első lesz megkérdezni magunktól: Nem érdemeltük-e meg? De őszintén felelj: Nincs-e elmúlt életedben olyan botlás, hiba vagy bűn, amelynek adósságát az irgalmas Isten – igen: az irgalmas Isten! – itt, az életben akarja levezekeltetni veled! Mondd, mernél-e erre a kérdésre őszintén, csendben, magadban «nem»-mel felelni? Ha pedig valóban megérdemelted a szenvedést, nem kell-e mondanod: Uram, végtelenül köszönőm, hogy ennyire irgalmas vagy. Hiszen többet érdemeltem volna! Itt tapogatózik mellettem egy vak testvérem és én látok! Itt vonszolja magát egy béna és én ép vagyok! Igaz, vérzik a szívem, de hány másé vérzik tízszerte jobban! Ne mondjuk tehát esztelenül: Nincs semmi bűnöm soha életemben nem tettem semmi rosszat, miért sújt hát engem a büntetés! Hanem mondjuk el az egyiptomi József testvéreivel: «Méltán szenvedjük ezeket, mert vetkeztünk». (1Móz. 42,21.) És tegyük hozzá Szent Ágostonnal: «Uram, itt sújts, vágj és égess, ahogy akarsz – csak az örökkévalóságban légy kegyelmes».

D) Dehát őszintén mondhatod: «Nem szolgáltam rá! Nem volt az eddigi életemben semmi égbekiáltó gonoszság. Mindig szolgáltam Istennek és most mégis, mily rettenetesen meglátogatott!»...

Ha ezt valóban őszintén elmondhatod, akkor sem szabad letörnöd, hanem akkor meg így add fel a kérdést: Mitől akar az Úr ezzel a szenvedéssel engem megmenteni? Most, a fájdalom izzó tüzében talán észre sem veszem az Ő célját, – könnyes szem nem lát tisztán – de hivatkozom saját tapasztalatainkra:

Ért-e már minket az életben oly szenvedés, amelyikre évek multán – mikor a seb már behegedt – nem kellett volna mondanunk: «Uram, ez is a te kezed volt, a te áldó kezed! Köszönöm, hogy a tátongó örvény széléről akkor visszarántottál. Köszönöm, hogy addig égettél, vágtál, míg jobban magamra nem eszméltem».

Ne felejtsük tehát, hogy a szenvedés nem okvetlenül büntetés, hanem azért is jöhetnek a csapások, hogy ezentúl is mentve maradjunk a bűntől. Hol az az ember a világon, aki lelkének kára nélkül tudná elviselni az állandó, zavartalan földi boldogságot, mikor a bibliai Dávid, a bölcs Salamon sem tudta megtenni! Dávid istenfélő volt, amíg pusztában nélkülözésekkel küzdött; és Salamon istenfélő volt, míg a jólét és királyi pompa meg nem szédítette; de a határtalan földi javak és dicsőség közepén mindketten súlyos bűnökbe zuhantak. Tiszta a hegyi patak, míg vize éles sziklákon s kavicsokon töri-zúzza, küzdi át magát, de iszapos posvánnyá válik, mihelyt a pihenés és csendes jólét tavába érkezik.

Igen, a szenvedés lehet büntetés is, lehet figyelmeztetés is, de lehet mélyebbé, értékesebbé tevő tisztulás is.

E) És ilyen világításnál meg tudjuk magyarázni nemcsak az egyének fájdalmát, hanem a nemzetek szenvedését is.

Mit jelent egy nemzet szenvedése, arról nem kell nekünk, földre taposott magyaroknak sokat beszélnem. Mit jelent egy ezeréves országra, ha kezét-lábát levágják, testét megtépdesik, láncba verik... Szörnyű megpróbáltatás, mely sok ember hitét is kikezdte már: «Hogy nézheti el az Isten, hogy egy nép ennyit szenvedjen!»

Először adjuk fel a kérdést: Valóban nem érdemeltük-e meg? A családi élet olyan tiszta-e nálunk, mint Isten akarja s a gyermeket istenáldásnak tartják-e? A törvényszéki tárgyalások, a válóperek szörnyű részletei, a kirakatok, plakátok, színházak, mozik léha csábításai, társadalmi életünknek ezernyi szabadosságban és erkölcstelenségben kifakadó kelevényei... mindezek nem azt mutatják-e, hogy rászolgáltunk az Isten büntető haragjára és nagy költőnk szava vált rajtunk valóra:

«Hajh, de vétkeink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsujtád villámidat
Dörgő fellegekben».

Igen: először ezt kérdezzük. S ha elmondtuk a «mea culpa»-t, akkor nézzünk még tovább: A szenvedés a nemzeti Jelek erőinek is felébresztője. A békességes jólét napjaiban elpuhul az egyén s el a nemzet is, míg a keserves években élesebben látnak a szemek, irgalmasabbak a szívek s dolgosabbakká válnak a kezek. A melyik fát a vihar sohasem tépi, annak gyökere nem is lesz mély; míg a koronáját tépdelő viharban egyre mélyebb gyökereket ereszt, hogy aztán annál magasabbra nőhessen az ég felé.

Igen: a nélkülözés, csapás, nyomor mindig fájdalmas; ezt a kereszténység sem hirdeti öncél gyanánt; egyén és nemzet egyaránt imádkozhat megszűntéért. De ha borús is fölöttünk az ég, akkor se lázadozzunk, hanem csókoljuk meg a mennyei Atya sújtó és fölemelő kezét és tanuljuk meg a legszebb imák egyikét és csatoljuk mindennap a reggeli imádságunk végéhez: «Úristen, előttem egy nap és én még nem tudom, mi minden fog érni ezen a napon. De bármi várjon ma reám, bármily fáradság, munka, nélkülözés, fájdalom, csapás vagy csalódás, mindezt már előre elfogadom Tőled, mert legjobb Atyámtól jön és fölajánlom régi bűneim engeszteléséért, mert minderre a vezeklésre nagyon is rászolgáltam ».

*

Kedves Testvéreim! Szenvedő, nélkülöző, nyomorgó és beteg emberek jajkiáltásától hangos körülöttünk a világ, s mily kevesen vannak, akik tudnak érdemszerzően szenvedni! Mily kevesen, akik még a viharban is, még a tornyosodó habok közt is, még az érthetetlen csapások közt is észreveszik Isten szerető szívét.

Persze, ha mi intéznők sorsunkat, abban mindig minden a szánk íze szerint történnék, mindig sütne a nap, mindig mosolyogna az ég...

Hogy azonban valóban javunkra válnék-e ez?... Hogy nem úgy járnánk-e, mint az az egyszeri gazda?... Élt egyszer egy gazda – olvassuk egy régi példabeszédben, – aki rossz termés után keservesen kifakadt, hogy ha a jó Isten őrá bízná az időjárás intézését, bezzeg jobban menne az. Mert úgy látszik – mondotta, – hogy a jó Isten nem sokat ért a földműveléshez.

És íme, megszólalt az Úr: «Erre az évre rád bízom az időjárás irányítását. Kívánhatsz, amit akarsz, minden meglesz».

Megörült a mi emberünk. Rögtön megszólalt: Süssön a nap! És kisütött a nap. Erre esőt kívánt: Jöjjön az eső! És ömlött a jó meleg eső. Megint nap! Sütött a nap. Megint eső! Jött az eső. És így ment ez egész éven át. A vetés pedig nőtt, oly szépen emelkedett magasba, hogy öröm volt nézni. «A jó Isten most már láthatja, hogy kell az időjárást kormányozni!» – mondotta nagy büszkén a gazda.

Aztán eljött az aratás. A gazda büszkén vágta bele a kaszát a vetésbe... de egyszerre megfagyott ajkán a gőg: a sok szép, magas kalász – egytől-egyig üres volt. Sok volt a szalma, de mag semmi.

Jön az Úr és kérdi: «Hát milyen a termés?» Kifakad az ember: «Rossz, Uram, nagyon rossz!» «Dehát te kormányoztad az időjárást! És minden úgy lett, ahogy akartad!» «Úgy hát! És éppen ezért nem értem. Mondtam, jöjjön a nap – és jött a nap; jöjjön eső – és jött eső: és termés még sincs!» «Úgy? Most már értelek – felelte a jó Isten. Szelet sohasem kívántál! És vihart! És orkánt! És villámló felhőkből tomboló zivatart, ami rázza ugyan az erdőt, hajlítgatja a fákat, paskolja a földet, de tisztítja is a levegőt, erősíti a gyökereket, edzi és acélozza. Nem volt szél, nem volt vihar, nem volt rossz idő – és most nincs termés.»

Testvéreim! Hát nem baj, ha szél ráz minket is, ha a szenvedés vihara paskol is, ha villámlik is fölöttünk az élet! Mert akár mosolyog reánk az Isten, akár villámlik, akár jutalmaz, akár büntet, akár fölemel, akár sújt, – mindig csak egyet akar: hogy életünk termésének kalászai üresek ne legyenek az utolsó ítélet aratási napján.

Jó nekem, hogy kezed kitapogatta,
Hol roskad a szív legjobban alatta,
Hol a legfájóbb, legjobban hol reszket,
S odacsókoltad lángoló kereszted.
Jó nekem, hogy a kezed rám nyújtottad,
Megragadtál szegény ügyefogyottat,
És egy rántásra, minden gyökerestül
Kiszabadítottál én drága földembül.
Ó, hogy ropogott a szegény gyökérzet!
Minden kis ér vörös patakokban vérzett.
A tépett test, hogy rengett kezedben,
Sok hosszú éjen zokogott imetten...
De te, Uram, a jajra nem hallgattál,
Kitépve, csonkán addig rázogattál,
Amíg lepergett száramról remegve
A legutolsó kis homokszemecske.
És most, Uram, most itt fekszem kezedben,
Tépetten, árván, fájón, megepedten,
Alázatosan hajlott homlokommal,
Egyesegyedül, teveled. Urammal.
De jó nekem a te kezedbe esnem.
Soha ne engedj más helyet keresnem.
Most, most Uram, most nincsen másom, látod:
Jöjj, melengesd föl halvány kis virágod.
(Sík Sándor.)