Tóth Tihamér: Krisztus szenvedése meg az enyém. (II.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Hallottátok már az optinai barát esetét? Tolsztoj tesz említést egyik művében erről a görög katolikus szerzetesről, aki az oroszországi optinai zárdában élt és fájdalmas, félelmetes betegségbe esett. Évek óta feküdt mozdulatlanul kis cellája betegágyán, sem testileg, sem szellemileg nem volt képes dolgozni. Mindenkinek csak terhére volt, még enni sem tudott, etetni is úgy kellett őt, – teljesen hasznavehetetlenné vált.

Úgy elgondolom, mit mondott volna sok más ember ennek a betegnek láttára. «Mit ér még ez az élet? Mire való ez a céltalan szenvedés? Miért nem altatják el az orvosok fájdalom nélkül, szép csendben örökre?»...

És tudjátok, mit ír Tolsztoj erről a szenvedő szerzetesről? Olyan nyugodt lélekkel s örvendező szívvel viselte rettenetes baját, hogy ennek látása nemcsak szerzetestársait buzdította lelkes munkára, hanem lassanként egész Oroszországból zarándokcsapatok jöttek a beteget látni, Ő, a tehetetlen beteg, erőt adott az egészségeseknek, hogy hordani tudják szenvedéseiket: Ő, a mozdulatlan, új lökést adott nekik előre, az örök élet felé.

Persze, a szenvedés problémájára ily fénycsóvát vetni senki más nem tud, csak az Úr Jézus és azok, akik az ő nyomában haladnak. Krisztus nélkül nem tudunk mit kezdeni az emberi élet legszörnyűbb kínzó valóságával: a szenvedéssel. Krisztus nélkül úgy vagyunk a szenvedéssel, mint voltak valaha az apostolok, amikor az Úr Jézus saját eljövendő szenvedéséről beszélt nekik, azok azonban értetlenül hallgatták az Úr szavait: nem tudták még felfogni a szenvedés misztériumát.

Az evangélista ezeket írja az említett helyen: «Magához vevén pedig Jézus a tizenkettőt, monda nekik: íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesednek mind, amiket megírtak a próféták az Emberfiáról. Mert a pogányok kezébe adatik, és megcsúfolják, bántalmazzák, megköpdösik; és miután megostoroztatik, megölik őt» (Lk. 18,31-33.). Az evangélista pedig hozzáteszi: «Azonban ők mitsem értének ezekből» (Lk. 18,54.).

Nem különös dolog-e, hogy az apostolok megértették az Urat, mikor parancsait adta ki, megértették, mikor példás beszédeit mondta el, mikor Isten Fiának nevezte magát, – csak akkor nem értették meg, mikor arról beszélt, hogy szenvedni fog. Annyira nem értették meg, hogy Szent Péter le is akarta beszélni az Urat és így szólt Hozzá: «Isten mentsen téged, Uram! nem fog ez történni veled» (Mt 16,22.).

De Krisztus Urunk, nála egyenesen szokatlan keményseggel felelt Péternek: «Távozzál előlem, kísértő! megbotránkoztatsz engem» (Mt 16,23.). Mintha mondotta volna: Amíg meg nem értitek a szenvedés nagy titkát, addig nem vagytok igazi tanítványaim. Később persze már megértették! Megértették egészen saját életük odaadásáig, saját vértanúi szenvedésükig.

Testvéreim! Mi se álljunk értetlen keserűséggel a szenvedés problémája előtt! Igyekezzünk behatolni ennek a rejtélyes szfinxnek vonásai mögé. Mindjárt könnyebb lesz a szenvedéssel szembenézni, ha tudjuk I. mit tartott a szenvedésről az Úr és ha tudjuk, hogy II. a szenvedés az Isten köszöntő szava hozzánk.

I. Mit tartott Krisztus a szenvedésről?

A) Minden filozófiai rendszernek, minden világnézetnek legnehezebb próbaköve: a szenvedés problémája. Mitjriond arról? Hogyan tudja azt magyarázni? «Ők mitsem értének ezekből» (Lk. 18,54.), hallottuk imént az evangélista megjegyzését az apostolokról.

De hány mai emberről elmondhatná a Szentírás ugyanezt! A szenvedést az életből semmi kormányforma nem tudja kiküszöbölni. Az élet «siralom völgye» volt és lesz is mindig és a szenvedésből nem lehet kivándorolni. Szembe kell néznünk a szfinxarcú szenvedéssel, minden embernek szembe kell néznie, – de mily sokan állnak előtte értetlenül, tehetetlen dühvel, fogcsikorgatva! Nincs ajtó, hová be nem kopogtatna s be nem törne, – mit kezdjünk hát vele? Odaálljunk-e a pesszimista filozófia mellé s mondjuk: Fenekestül, mindenestől gonosz ez a világ, minden lakás egy siralomház s boldog, aki minél előbb megsemmisül s elpusztul! Ezt mondjuk-e? Vajon ha ezt mondjuk, álljuk-e így erősebb lélekkel a fájdalom csapásait?

Vagy odaálljunk-e a gyönyörhajhászok közé, akik az érzéki élvezetek féktelen adagolásával akarják elkábítani szenvedő lelkűket, de másnap, a mámor elmúltával csak annál keservesebb ürességre virradnak!

Vagy odaálljunk-e a megkövült szívűek közé, akik látják, hogy a szenvedések elől nem futhatnak, de nem sokat okoskodnak felőle, nem magyarázgatják, nem keresik okát, – egyszerűen keserű lélekkel, csikorgó foggal, ökölbeszorult kézzel elviselni akarják. Akarják: de az értelmetlen, a céltalan, a vak szenvedést ember el nem viselheti! Mily szomorú valóság, hogy az emberek nagy tömege ilyen értetlenül, ilyen tehetetlen reménytelenséggel áll a problémával szemben! Szenvedés, szenvedés! Csupa szenvedés az egész élet, – de mire való ez, mi a célja?

B) Pedig mindjárt megértjükbe szenvedés problémáját, ha ismerjük a Szentírásból az Úr szavát: «Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, s a ti utaitok nem az én utaim, mondja az Úr. Mert amily magasan van az ég a föld fölött, oly messze vannak az én utaim a ti utaitoktól, és az én gondolataim a ti gondolataitoktól» (Iz. 55,8. 9.). Ha ez így van, akkor megértjük, hogy Istennek más a mértéke. Az emberek szeretetük jeléül rózsát küldenek egymásnak, Isten azonban akkor is szeret, ha tövist küld nekünk. Az emberek mérlegén csak a tett számít, Isten mérlegén még ennél is többet nyom a szenvedés. Jézus nagy volt az ő csodás tetteiben, de még nagyobb csodás szenvedésében.

Aki ezt nem érti, az nem érti meg Krisztus egész földi életét sem; azt az életet, amelyet egészen átmeg átszőtt a szenvedés. Maga az Úr adja kezünkbe a kulcsot az ő életének megértéséhez, mikor így szól az emmauszi tanítványokhoz: «Hát nem ezeket kellette szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe?» (Lk. 24,26.).

Valóban: életének bármely szakát nézzük, a szenvedés valamiféle alakban mindenüvé követte Őt. Miért? Azért, hogy minden fajta szenvedőnek példát adhasson. Betlehemben a szegénység volt útitársa, egyiptomi menekülése alatt a hontalanság, a názáreti műhelyben s nyilvános tanítása alatt a fárasztó munka, a végén pedig elárultatás, félreismertetés, meggyaláztatás, gúny, gyűlölet, halál.

C) És éppen az által, hogy az Úr Jézus önként vállalt szenvedéssel szőtte át egész földi életét, ezáltal megenyhítette számunkra is a szenvedés elviselését. Nem vette el rólunk a szenvedést, de elvette annak addigi kínzó értelmetlenségét.

a) A szenvedés megvolt az első bűn óta és meglesz, amíg ember él a földön. A szenvedést, a roszszat, a betegséget, a halált ugyan nem az Isten teremtette, hanem az ember szerezte magának, amikor engedetlen bűnös kézzel belenyúlt a világ erkölcsi rendjébe. Ha ma közös sorsa is minden élő lénynek a szenvedés, nem volt ez kezdetben így. Amit csak Isten teremtett, minden jó volt «nagyon jó» (1Móz. 1,31.); hanem «a bűn egy ember által jött be e világba, és a bűn által a halál». (Róm. 5,12.) És ezóta, az áteredő bűn óta, a szenvedés közös sorsa minden embernek. Születésüktől halálukig nehéz iga súlyosodik Ádám fiaira, – mondja a Szentírás (Jéz. Sir. 40,1.). Hadiszolgálat az ember élete a földön – teszi hozzá egy másik helyen. (Jób. 7,1.)

b) De az Úr ezt a közös emberi sorsot könnyebbé tette, mikor a mindenkire váró szenvedést annyira fölmagasztalta, hogy egyenesen az ő követésének eszközévé választotta. «Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem». (Mt 16,24.)

Ezóta nem lehet senki Krisztus méltó követője, aki a szenvedésben Őt magára hagyná, íme, fölmegyünk Jeruzsálembe – mondta az Úr a tanítványai előtt, – és az Emberfiát megcsúfolják, megköpdösik, megostorozzák, megölik...

Halljátok, Testvéreim? «Fölmegyünk.» Nem úgy mondta Krisztus, hogy «fölmegyek», hanem «fölmegyünk»: én és ti, én, a Mester és ti, akik követőim vagytok.

És mit feleltek a tanítványok? Meghátráltak a szénvédés elől, megrettenve szétszaladtak? Eleinte «nem értették» az Urat. De később már ezt felelték: «Menjünk mi is, hogy meghaljunk vele». (Jn. 11,16.) Ha így fogjuk fel a szenvedést, akkor is nagyon fog fájni s az emberi természet akkor is nyög és sír alatta, de akkor megkapja a mélyebb, isteni jelentőségét, míg e nélkül örökre megfejthetetlen talány s céltalan átok marad az emberiség nyakán.

Mikor tehát nagyon sújt az élet, jusson eszünkbe Krisztus szava: «Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem». (Mt 16,24.) Tehát Krisztus a szenvedés súlya alatt nem kétségbeesni tanít, nem lázadozni, nem az ég ellen öklöt emelni, nem sztrájkolni Isten ellen, hanem annál közelebb simulni Isten szívéhez. Hiszen halljátok, hogy aki a keresztjét türelmesen viszi, az biztosan Krisztus nyomaiban jár!

Naponként imádkozzuk a «Hiszekegy»-ben: «Kínzaték Pontius Pilátus alatt, megfeszítteték, meghala és eltemettétek... De ne legyen ez lélektelen imafelmondás, hanem mialatt imádkozzuk, igyekezzünk a mi szenvedéssel teli életünket a szenvedés lelki közösségébe hozni Krisztussal (Fil. 5,10.), és nagylelkű nekibuzdulással elmondani Tamás apostollal: «Menjünk mi is, hogy meghaljunk vele». (Jn. 11,16.) íme, ily fölemelő tanítást hirdetett Krisztus Urunk a szenvedésről!

Az Úr Jézus példája és tanítása nyomán aztán a keresztény bölcselet és aszketika is igyekezett minél több fényt vetíteni a szenvedés kínzó problémájára. Hiszen az egészen biztos, hogy a mi végtelenül jó mennyei Atyánknak nem telhetik öröme gyermekei kínjában, fájdalmában. Ha tehát Isten mégis elnézi és megengedi, hogy csapások sújtsanak és szenvedés érjen minket, csak azért nézi el és engedi meg, mert ezzel bizonyára tervei és céljai vannak. Tervei, melyekét e világon teljes egészükben felfogni nem vagyunk ugyan képesek; céljai, amelyeket a földi életben egész világosan ugyan nem láthatunk, de mégis tervek és célok, amelyeket legalább nagy körvonalakban sejteni lehet – és ha ezeket csak észrevettük is, máris könnyebb a szenvedést elviselni.

A szenvedésnek tehát megvan a célja az Isten terveiben. A szenvedés az Isten szava hozzánk: köszöntő szava, figyelmeztető szava, irgalmazó szava. Köszöntő szava: Ember! Mélyebb leiekké, értékesebb élet hordozójává akarlak tenni. Figyelmeztető szava: Ember! Veszélyes utakon jársz, térj vissza hozzám! Irgalmazó szava: Ember! Itt vezekelj, hogy ne kelljen odaát vezekelned!

Halljuk meg, értsük meg a szenvedés által hozzánk szóló Isten szavát! A mai beszédben már csak az Isten köszöntő szavának megvizsgálására jut időnk; irgalmazó és figyelmeztető szavát majd a legközelebbi prédikációban figyeljük meg.

II. A szenvedés az Isten köszöntő szava hozzánk.

A Szentírás ó- és újszövetségi része lépten-nyomon hirdeti ezt a fölemelő gondolatot, hogy a szenvedéssel Isten még tisztábbá, még értékesebbé akarja tenni hűséges gyermekeinek lelkét. «A fazekas edényeit a kemence próbálja ki, az igaz embereket pedig a szenvedés kísértése». (Jéz. Sir. 27,6.) «Mert kedves voltál Isten előtt, azért kellett, hogy a kísértés próbáljon ki». (Tób. 12,13.) «Módfelett megterheltettünk, erőnkön felül, úgyhogy még életünket is meguntuk. Sőt bennünk magunkban is a halál válasza volt», – kiált föl egy alkalommal Szent Pál. De mindjárt hozzá is teszi, hogy mindez miért történik.

Azért, «hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben». (2Kor. 1,8. 9.) «Isten a szőlővesszőt megtisztogatja, hogy többet teremjen». (Jn. 15,2.) «Örvendeni fogtok, ha most szomorkodnotok kell is egy kissé különféle kísértésekben, hogy a ti hitetek próbája a romlandó aranynál (mely tűz által próbáltatik meg) sokkal értékesebbnek találtassék». (1Pét. 1,6.) Dehát hogyan lehetséges az, hogy a csapások szebbé, tisztábbá, mélyebbé, értékesebbé tudják tenni az ember lelkét?

A) Mindenekelőtt is a csapásban válik el, mily komoly a vallásosságunk: elszakít-e a fájdalom Istentől vagy jobban Hozzá kovácsol? Az igazi keresztény lélek soha mélyebben, melegebben imádkozni nem tud, mint csapás idején. Beteljesedik rajta a Szentírás szava: «Ezüst és arany a tűzben állja ki a próbát; Isten kedvencei azonban a megaláztatás kohójában». (Jéz. Sir. 2,5.)

Hallottátok már annak az egyszeri gazdag embernek érdekes legendáját? Gazdag volt, mindenemegvolt – de egyszer csak mindene elveszett és attól kezdve lelkileg egészén összetörve céltalanul barangolt az életben. Amint egy falun megy keresztül, látja, hogy egy gazda nagy lapáttál forgatja a gabonát. «Miért nem hagyod nyugton ezeket a magvakat?» – kérdi tőle. «Azért, hogy a nagy nyugalomban meg ne rothadjanak» – volt a válasz. Ezután a földeken ment át s látta, mily éles ekével hasogatja egy ember a földet. «Miért vágsz oly mélyen a szegény föld testébe?» – kérdi az embert. «Azért, hogy porhanyóbbá tegyem, és az esőt meg a napsugarat jól befogadja.» Most egy szőlőskerten vitt útja keresztül, ahol a gazda éles ollóval vagdosta a szőlővesszőket. «Miért kínzód szegény vesszőket?– kérdi a gazdát. «Dehogy kínzom! Azért nyesegetem, hogy sok és jó gyümölcsük legyen!»

És ekkor a szomorú vándor szeme megnyílott: Uram, én vagyok a gabona, amelyet csak azért forgattál meg, hogy meg ne rothadjak. Én vagyok a szántóföld, melyet csak azért hasogattál meg, hogy porhanyóbbá legyek igéd s kegyelmed számára. Én vagyok a szőlőtő, melyet megnyestél a szenvedés késével, hogy gyümölcsöt hozzak.

Igen: a szenvedés a lelket tisztító Isten köszöntő szava hozzánk!

B) Főleg, ha megfontoljuk azt is, hogy kitartásunkkal mennyi érdemet is szerezhetünk! «Csupa örömnek tartsátok, testvéreim, – mondja Szent Jakab apostol – ha különféle kísértésekbe (azaz: megpróbáltatásokba) estek, tudván, hogy a ti hitetek megpróbáltatása béketűrést szerez. A béketűrés pedig tökéletességre viszi a cselekedetet, hogy tökéletesek legyetek és feddhetetlenek, minden fogyatkozás nélkül.» (Jak. 1,2-4.)

A speyeri dómban a császársírok fölött egy lánc két végén egy nagy kereszt s egy nagy korona lóg alá: beszédes jelképe minden emberi életnek! Hiszen mindnyájunk arcába belenéz a rengeteg szenvedés és csapás szfinx-szeme és «hervadhatatlan koronánkat» (1Pét 5,4.) bizony mindnyájunknak kereszthordozással kell kiérdemelnünk. Ezzel bíztatta magát Szent Pál is sok küzdelmeiben: «Készen vár reám az igazság koszorúja, melyet megad nékem azon a napon az Úr». (2Tim. 4,8.) És Jakab apostol is ezt írja: «Boldog az a férfiú, aki a kísértést kiállja, mert hűnek találtatván, elnyeri az élet koronáját, melyet Isten az őt szeres tőknek megígért». (Jak. 1,12.)

Svájcban, Graubünden kantonban van egy mély hegyszakadék, amely ezt az ijesztő nevet viseli régtől fogva: «Böser Weg», «gonosz út». Az út egyik oldalán folyton leomlással fenyegető sziklafalak és szédületes hasadékok, a másik oldalon pedig a félelmetesen zúgó Rajna. Bizony «Böser Weg!» De nem ez-e az egész ember élete is? «Tágas a kapu és széles az út, mely a pusztulásba viszen... Szűk a kapu és keskeny az út, mely az életre viszen» (Mt 7,15. 14.) – figyelmeztet az Úr Jézus. «Vigyázzatok, mert a ti ellenségtek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresvén akit elnyeljen; erős hittel álljatok ellen neki.» (1Pét. 5,8. 9.)

«Sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába» – hirdetik az apostolok (Ap. Csel. 14,21.); és ezt a gondolatot nagyszerű fantáziával teszi szemléletessé egy német költő (Bertran), mikor így szólaltatja meg a Libanon cédrusát:

Ich wachse langsam, meine Zeit
Ist eine lange Geduldigkeit,
An jedetn wuchs ich, was mir ward,
Kein Reif zu jäh, kein Frost zu hart.
Ich wachs am Dunkel, daraus ich stieg,
Ich wachs am Licht, darin ich mich wieg,
Ich wachs am Wurm, der an mir nagi,
Ich wachs am Sturm, der durch mich jagt.
Verwandelnd zwing ich jede Kraft,
Hierauf zu dehnen meinen Schaft.
Ich dulde Blitz, und Glut und Guss,
Ich weiss nur, dass ich wachsen muss.
Und schau ich hoch auf alle Welt,
Und kommt die Wunde, die mich fällt,
Schmück Tempel ich und Paradies
Des Gottes, er mich wachsen hiess!
(Ernst Bertran.)5

Igen: a szenvedés a magasba hívó Isten köszöntő szava hozzánk!

C) És végül a szenvedés azzal is fölfelé emel, hogy megolvasztja az emberi szívet, megértővé, elnézővé, meg» bocsátóvá teszi másokkal szemben.

Jaj, mily kemény sok ember szíve! Szívbajos a mai ember, de nem szívtágulása van, hanem szívszűkülése, szívcsökkenése, szívelmeszesedése, megkövesedése! Mily kevés megértés a mások gyöngéivel!

Mily nehéz türelmetlenség a környezet apró-cseprő idegességeivel!... És érdekes: kinek minél jobban megy a dolga, annál részvétlenebb, annál idegesebb; ellenben a sokat szenvedőnek szívében úrrá lesz valami szent komolyság, testvéri megbocsátás, nagy türelem.

5 Lassan növök, lassan nagyon,
A várni tudás hatalom.
Minden, mi ér, csak nőtet még.
Növel a fagy, növel a jég,
A homály, melyből felnövök,
A fény, amelybe feltörök,
A féreg, amely bennem őröl.
A szél, mely zúg a hegytetőről,
Minden erőt rabbá teszek,
Enyémmé, csakhogy nagy legyek
Ég záporát, villám tüzet
Tűröm, mert célom nőni még.
Magasból nézek a világba
S ha rám zuhan a bárd csapása,
Ki növelt századokon át,
Díszítem Isten templomát.
(Reményik Sándor fordítása.)

Aki nem ment át életében nagyobb szenvedésen, annak lelkén mindig marad valami felületesség, valami könnyelműség. Az emberi lélek mélységeinek legcsillogóbb kincseit, legnemesebb vonásait a szenvedés csákánya bányássza felszínre. Nézzétek meg már a külsejét, arcvonásait is annak, aki nagy szenvedéseken ment át: mennyi jóság, mennyi szelídség, mennyi megtisztult vágy, mennyi elsimult vihar! Szinte teljesedve látjuk rajtuk az Apostol szavait: «Senki sem volt mellettem, mindenki cserbenhagyott... De az Úr mellém állott s erőt adott nékem». (2Kor. 4,16, 17.)

Aki pedig mindezt tudja a szenvedésről, az – és csak az – érti meg a keresztény aszketika tanítását a szenvedés értékéről.

Az egyik nagy francia gondolkodónak, Pascalnak van egy mondása, amelyik első hallásra elképeszt, de később rájövünk mély igazságára.

Ezt írja Pascal: «A keresztény ember számára az igazi állapot a betegség». Persze, ez az állítás ijesztő lenne, ha azt jelentené, hogy a keresztény embernek passzióval, élvezettel keresni kell a szenvedést. Dehát nem is ezt akarja a nagy gondolkodó kifejezni! Hanem azt, hogy az igazi keresztény gondolkodás által nyújtott világfölényes lelki erőt sehol szebben megmutatni nem lehet, mint a csapások idején. Mikor reánk szakad a világ, mikor elhagyottaknak s egyedülállóknak érezzük magunkat, mikor ezen a földön beborult fölöttünk az ég, csak két választás marad számunkra; az egyik: kezet ökölbe szorítva s arcot eltorzítva szidni a vak sorsot, a másik pedig: az örök gondolatokhoz emelkedve, azok távlatából fegyelmezett lélekkel nézni a háborgó tengert.

Mikor aztán az ember már tud türelmes lenni a saját betegségéhez, akkor jön az emelkedés második foka: türelmessé válni az emberekhez is. Azokhoz is, akik betegágya mellett állnak, meg mindenkihez és mindenhez, aki és ami azelőtt oly könnyen fel tudta őt izgatni. Aki sokat szenvedett, annak lelke megtisztul, megfinomodik, az tud másoknak sokat elnézni s megbocsátani.

Emlékeztek arra az evangéliumi jelenetre, amidőn az Úr meggyógyította az inaszakadtat? Emlékeztek rá, mit mondott az Úr a betegnek? «Állj fel, vedd ágyadat és járj!» Nohát mennyi betegnek mondja ezt az Úr ma is – lelki értelemben: Ez a betegség lesz számodra a tisztulás, a finomodás, az érés ideje, kelj fel kicsinyeskedő világodból s járj ezután az én éltető magaslataimon!

De most értjük meg az optinai barát esetét is! Mert, aki ily lélekkel tud szenvedni, az a betegség látszólagos tétlenségében is a legáldásosabb tevékenységet fejti ki. Igen: az évek hosszú során át ágyban fekvő beteg is prédikál, tanít, dolgozik. Mert nem az a legszebb emberi munka, amely gépekét konstruál, gyárakat emel s autókkal rohan, hanem az, amely megtanít arra, mint lehet a lélek erejével a földi szerencsétlenség és keserű sors fölé is emelkedni.


*

És mivel a kereszténység a szenvedésről így gondolkodik, azért kitermelt a szenvedésről egy olyan végtelenül finom, hihetetlenül magasztos felfogást, ami a kereszténységen kívül még eszébe sem juthatott volna az embernek.

Tudjátok ti azt, Testvéreim, hogy a kereszténység szerint a szenvedés életfeladat is lehet, élethivatás is lehet!

Élethivatás? Jaj, de érthetetlenül hangzik! Pedig ezt mondja magáról az egyik orosz író (Turgenyev) elbeszélésének egyik hőse. A beszéd elején egy beteg szerzetes példáját idéztem; «dehát ő szerzetes volt» – mondhatná valaki. Nos hát halljátok egy beteggé lett táncosnő esetét. Lukarjának hívták az örökösen daloló, vidám táncosnőt. Egy tavaszi hajnalon csodás csalogány énekére ébredt. Félálomban ugrik ki az ágyból s szalad le a lépcsőn, hogy hallgassa a madarat, de egy fokot rosszul lépett s attól a perctől kezdve rettenetes bénulást kapott. Gyógyították mindennel, forró vassal, hideg jéggel... nem segített semmi,... csak feküdt fájdalmas kínjai közt éveken át. «Először szomorú voltam – mondja, – aztán lassan hozzászoktam... Másoknak még rosszabb, gondoltam.» Később már így szól a nagy beteg: «Dalolok, énekelek, régi dalokat, karácsonyi dalokat, három-királyok dalait, mindenféle énekeket. Csak a táncdalokat nem énekelem: azok nem illenének mostani hivatásomhoz ».

Mostani hivatásom! – micsoda gyönyörű gondolat! A hivatáshoz hívás kell. Ki hív. Az Úr! Amint egyeseket munkára hív, alkotásra hív, nagy tettekre hív, úgy egyesekét – a szenvedésre hív!

És csak ne kérdezd: «Miért éppen engem hívsz, Uram? És miért ily súlyos szenvedéssel?» Nem, ezt ne kérdezd, Testvérem: erre nincs válasz. Csak az Isten tudja, hogy miért éppen téged. Hanem azt kérdezd: Mi célból küldöd ezt, Uram? Mit akarsz vele? Kérdezd az örök élet távlataiba fúródó szemmel s akkor majd meghallod a feleletet az Isten ajkáról.

És tudod mi lesz a felelet?
Ha te a szegénység vagy – Én gazdag vagyok!
Te bűnös vagy – Én a megbocsátás!
Te az éhség vagy – Én az égi kenyér!
Te szomjúság vagy – Én az örök élet forrása!
Te sötétség vagy – Én világos napfény!
Te panaszkodó! – nézd, meghallgatlak!
Te szenvedsz – nézd, megszánlak!
Te sírsz – nézd, megvigasztallak!
Te ember vagy – nézd, én Isten vagyok!...
Az vagy, Uram, Atyám, Istenem vagy, kiben hiszek, kiben bízom, kit szeretek, vég nélkül szeretek.
Ámen.