Tóth Tihamér: Krisztus szenvedése meg az enyém. (1.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A szenvedő Krisztusról szóló beszédsorozat első felében, amelynek tárgyalásában most vagyunk, ezt a kérdést vizsgáljuk: Miért szenvedett Krisztus? Mi célja volt azzal, hogy át akart menni a keserűség mérhetetlen tengerén?

Első célja kétségtelenül az volt, hogy megváltson minket. Az ő kihullott vére váltságdíjul szolgált az emberiség rengeteg bűnéért, mint erre az eddigi beszédekben már rá is mutattam. Dehát a megváltáshoz elegendő lett volna az Úr Jézus egyetlen lehulló vércseppje is. Ha tehát ő a szenvedések egész tengerét vállalta magára, és végig akart menni a szenvedő ember életének legsötétebb utjain is, ezzel bizonyára más célja is volt.

Milyen célja? Tanítást és segítséget, erősítést és vigasztalást adni a szenvedő embernek. Ah, mert mi is keresztet hordozunk! Minket is sújt, paskol az élet ezernyi megpróbáltatása! A mi életutunkra is verítékünk, könnyünk, vérünk hull, – mily áldott segítségünk tehát, hogy a mi nagy Testvérünk, a mi Urunk Jézus Krisztus, már mindebben megelőzött minket; hogy a fájdalom tövise már beletörött az ő szent homlokába; hogy minket már nem sújthat halálra a legnagyobb megpróbáltatás sem, ha igyekszünk keresztutunkon az Úr nyomdokaiba lépni. Mit tanít a szenvedő Krisztus a szenvedő embernek, – erről fogok majd most heteken át prédikálni. Sokat kell erről beszélnem. Hiszen a keserűség pohara a legtöbb ember számára ma már csordultig telt. Ma már lépten-nyomon halljuk a kétségbeesés szavát: «A végére jutottam! Nem bírom tovább!»

Sokat kell erről beszélnem, hiszen a nélkülözés és szenvedés kiáradt özönvizében fuldokló emberek már-már az isteni Gondviselésben kezdenek kételkedni és hitük rendül meg és vész el, a fölöttünk őrködő mennyei Atyába vetett hitük.

Ez a mai emberiség legkínzóbb problémája! A baj itt van a nyakunkban, a szenvedés, nélkülözés, nyomor, embertelen méretekben itt rombol köztünk, nem tudunk tőle szabadulni, el kell viselnünk, – de ökölbe szorított kézzel, tehetetlen fogcsikorgással viseljük-e vagy győztes lélekkel? A sorscsapás u. i. vagy nagyobbá, nemesebbé, értékesebbé, szebbé tesz minket, mint a jólét napjaiban voltunk, vagy pedig szétzúz és összemorzsol.

«Krisztus szenvedése meg az enyém» – ez lesz közös címe annak a következő hat beszédnek, amelyben a keresztjét hordozó Krisztusnál keresünk erőt s vigasztalást a szenvedés kínzó problémájára. Magunkon akarjuk érezni, amit kétezer év tapasztalata igazol: a szenvedő Krisztus véres arcáról valami áldott, szent, vigasztaló, gyógyító balzsam ömlik minden emberi szenvedésre. Miből fakad a fájdalmas Krisztus vigasztaló titka? – adom fel ma a kérdést. És a válasz lesz rá: a szenvedő Krisztus példaadásából.

Ha tudjuk, hogy I. hogyan szenvedett Krisztus, megértjük azt is, II. miért tud erősíteni a szenvedő Krisztus.

I. Hogyan szenvedett Krisztus?

A) A regensburgi székesegyház szentélyének egyik képén könyörgő gesztussal áll Mária Magdolna, és epedő vágyódással emeli föl szemét nagy lelki nyomorúságából, – a másik oldalon meg ott áll Krisztus és fönséges, vigasztaló gesztussal mutat oldalsebeire. És ebben a gesztusban benne van a kereszténység szédületes fölénye minden más bölcseleti s vallási rendszerrel szemben. Mutassatok egyetlen egy olyan bölcselőt, egyetlen olyan emberbarátot, világboldogítót, egyetlen olyan valakit a föld kerekén, aki oldalsebeire tud mutatni, aki az elárultatás, emberi hűtlenség és cudarság legkeserűbb kelyhét kiitta, aki előbb leszállott az emberi nyomorúság legörvénylőbb mélyére, hogy aztán minden szava, amit hozzánk intéz, lüktessen a való emberi élet átélésétől!

Krisztus egész földi élete fölött ott lebegett a szenvedés felhőjének árnyéka. A betlehemi barlang fölött a szegénység és kitaszítottság: az egyiptomi út fölött a hontalanság; a názáreti ház fölött az ismeretlenség; nyilvános életének ideje alatt a sok fáradtság, csalódás, ellenmondás, gyűlölet; a végén pedig a keresztút és a kereszthalál.

B) Mily szegénységben született Krisztus és mennyi szenvedésen vitt keresztül az ő életútja! Dehát miért akart így jönni a földre, mikor királyi palota bíboros bölcsőjében is jöhetett volna? És miért akart éppoly szegénységben meghalni is, mint aminőben született? Azért, mert – a bűnt kivéve – az emberi élet minden nyomorúságát végig akarta kóstolni. Végig akart menni minden fájdalmon, amin nekünk, embereknek végig kell mennünk, hogy mindnyájan bizalommal kiálthassunk Hozzá: «Uram, ki hús lettél a mi húsunkból, szegénnyé a mi szegénységünkből, szenvedővé a mi szenvedésünkből, – Te meg tudsz engem érteni!»

Vér, tövis, szeg, szomjúság, ostor... mind fájt az Úrnak, de nem ez fájt legjobban. Legjobban a lelke fájt. Lelkére zúdult a bűnök s gonoszságok, alávalóságok és förtelmek áradata, amit az első embertől az utolsóig elkövetnek s ekkor kiáltott fel: «Szomorú az én lelkem mindhalálig.(Mt 26,38.) Mily vigasztalás nekem ez a szomorú lelkű Krisztus! Ő már előbb átment mindenen, amin nekem kell átmennem – sőt sokkal többön. Nincs a világnak szenvedése... szomjúság, verés, gúny, árulás, félreértés, kegyetlenség, haldoklás, halál... ami előbb át nem járta már Krisztus szívét. Testvér, ha hozzád is eljut mindez, ne felejtsd: mindez már csak Krisztus szívén megszűrve ért hozzád; a kínosabbat Ő viselte, neked csak a maradék jutott!

Így értjük már, mily óriási erő fakad a szenvedésben, ha Krisztus szenvedésére gondolunk! Így értjük a kereszténység legnagyobbjainak sajátságos kifejezéseit, mikor a szenvedést Szent Ambrus «koronának », Aranyszájú Szent János «legjobb filozófiai iskolának», Szent Kamillus «az Isten irgalmának », Assisi Szent Ferenc meg «testvérének» nevezte, így értjük az apostolok többszörös nyilatkozatát is: «Mivel tehát Krisztus testben szenvedett, ti is ugyanazon gondolattal fegyverkezzetek fel.» (1Pét. 4,1.) «örüljetek, ha Krisztus szenvedéseiben részt vehettek, hogy az ő dicsőségének kinyilatkoztatásában is vigadva örvendezzetek.(1Pét. 4,13.) «Éppen azért nem csüggedünk el... Ez a mi jelenlegi, pillanatnyi és könnyű szenvedésünk ugyanis a mennyei dicsőségnek fölötte nagy örök mértékét szerzi meg nekünk.» (2Kor. 4,16, 17.)

Ugye, mily szédületes különbség a reménytelen pesszimista összeomlás és a keresztény lélek szárnyaló fölemelkedése között!

C) Mindenki eljut erre a magaslatra? Nem! Csak az, aki megérti a keresztfát hordozó Krisztust. Mily sokan nem értik Őt meg! Meg tudják fejteni a legnehezebb keresztrejtvényt is, de nem tudják megfejteni Krisztus keresztjének rejtvényét.

a) A betlehemi kis Jézuska közel áll szívünkhöz, a csodatevő hatalmas Krisztusra is ragaszkodással nézünk, csak a keresztjét hordozó Krisztust oly nehéz megértenie az embernek. Oly nehéz vinni a keresztet, mikor legjobb szándékainkat félremagyarázzák, mikor rágalmaznak s gyanúsítanak, mikor legszebb terveink meghiúsulnak, – pedig Krisztus így vitte keresztjét! «Krisztus követése» elsősorban mégiscsak a keresztútját járó, kigúnyolt s megalázott Krisztus követését jelenti. A keresztjét vivő Krisztus hirdeti, hogy nem azért vagyunk e világon, hogy mások minket megértsenek és elismerjenek, hanem hogy mi értsünk meg s ismerjünk el másokat.

b) És mily vigasztaló tudnom, hogy hiszen a legszentebb és legjobb Krisztust, egyszülött szeretett Fiát sem kímélte meg a mennyei Atya látogató keze, hát akkor nekem sem kell azt tartanom, hogy nem szeret Isten, mert szenvedni hagy engem! – Miért büntet, miért sújt engem az Isten? – fakad ki a méltatlankodó kiáltás sok szenvedő ember ajkán. Pedig mennyivel keresztényibb lenne ezt kérdezni magunktól a szenvedés perceiben: Vajon mihez akar engem e csapással segíteni az Isten? Az az Isten, aki azt mondta, hogy az jár legbiztosabban az ő nyomain, aki szenved.

Ezt mondta? Mikor?

Amikor így szólt: «Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem.» (Lk. 9,23.) «Vegye fel keresztjét». Tehát az Úr nem is azt mondja, hogy tűrjük el a szenvedést, hanem vegyük fel, azaz vállaljuk készséges, örvendező lélekkel. c) Hát itt valami érthetetlenség előtt állunk! Nem ismerte Krisztus az embert? Mert, ha ismerte, merte volna-e ajánlani, hogy vegyük fel a szenvedést örvendező lélekkel? Hol van teremtett élőlény a világon, amelyik örömmel szenved? Amelyik örül a fájdalomnak, a betegségnek, a rossznak? Sehol ilyen nincs! Mindenki a jót keresi, az örömet, a boldogságot! Dehát az Úr Jézus is nagyon jól tudta ezt! És ha ennek ellenére is oly határozottan tanítja, hogy készséges és örvendező lélekkel vegyük fel a szenvedést, bizonyára nagy jót, értéket, kincseket látott Ő a szenvedésben.

Ah! Ez már más! így már lehet a rosszat is szeretni! A diáknak rossz a tanulás, és mégis szereti, mert tudja, mi haszna lesz belőle. A szántóvetőnek nehéz a földmunka s mégis elvégzi, a betegnek keserű az orvosság s mégis beveszi, mert tudja, mi haszna lesz belőle.

A festők sok színnel dolgoznak: arany és fehér mellett barnával, sötéttel, feketével is. A világtörténelmet festő isteni Gondviselés is sok színnel dolgozik: napsugár s öröm mellett éjszakával, borúval, keserűséggel, fájdalommal... de tudom, hogy az ő akarata a legjobb, s ha fájdalmak közt csikorog is lelkem, mégis kierőltetem belőle a nagyszerű imát: Atyám, ne amint én akarom, ne úgy legyen, hanem amint Te akarod, úgy történjék!

II. Miért tud erősíteni a szenvedő Krisztus?

Nehéz ez az út? Nehéz, ha csak a nagypénteket ismernők s nem a húsvétot is. Nehéz, ha csak a parancsokat halljuk s nem az ígéreteket is. Nehéz lenne, ha nem járna előttünk a szenvedő Krisztus, aki

A) tanít elviselni a szenvedést és B) segít elviselni azt.

A) Krisztus megtanít elviselni a szenvedést.

a) Ő nem könyvből tanulta a vigasztalást, nem kigondolt szép szavakkal szól hozzánk, hanem mindent végiga csinált, amit mi szenvedünk.

Ki tud vigasztalni? Ugye csak az, aki ugyanoly bajban már maga is szenvedett. Nos hát, amióta Krisztus végiga járta a keresztutat, azóta nincs emberi szenvedés, amelynek tövisét le ne törné a gondolat: Az Úr Jézus mindezt már előttem elszenvedte, sőt ennél még többet szenvedett.

Szegénység sújt? – Krisztusnál nem vagy szegényebb! Fázol? – a betlehemi jászolyban még hidegebb volt! Szomjazol? – hát Ő a kereszten mit szomjazott! Félreismernek? – Ő reá meg azt fogták, hogy az ördöggel cimborái! Elhagytak meghitt barátaid? – de pénzért nem árultak el, mint Őt Júdás! Ah! neki van joga a szenvedésről beszélni!

Szegénysorsban születtél és sokat nélkülöztél? Igaz, – de istállóban mégsem születtél s kiskorodban édesanyád nem futott veled vak éjszakákon az üldözők elől!

Elvesztetted állásodat, méltóságodat s vagyonodat? Igaz, – de Ő meg isteni méltóságának magasából lett egy ács fiává!

Az emberek félreismernek, megszólnak, kigúnyolnak!? Igaz, – de bolond-ruhába mégsem öltöztettek s nem köptek arcodba a gúnyolódó tömeg hahotájára! Csalódtál olyanokban is, kikben legtöbbet bíztál? Igaz, – de Júdás nem csókolta meg arcodat! Évek óta kínoz a betegség? Igaz, – de még nem tudod, mi a töviskorona és ólmos ostor.

Ó, Uram, Uram, mily irgalmas is vagy Te, hogy mikor bármelyikünk lelkét végigbarázdázza az elhagyatottság véres éjszakája, akkor a te saját szavaiddal enyhíthetjük fájdalmunkat: «Eli! Eli! lamma sabaktani?!» azaz: «Én Istenem! Én Istenem! miért hagytál el engem?!» (Mt 27,46.) Ó, Uram, mily irgalmas is vagy Te, hogy mikor névtelen szomorúság fájdalma ömlik el lelkünkben, akkor a te saját szavaiddal panaszkodhatunk: «Szomorú az én lelkem mindhalálig.» (Mt 26,58.).

Hogy mikor összeszorítja lelkünkét a jövő aggodalma, s elsápaszt és megremegtet az előttünk álló küzdelmek s nélkülözések előszele, akkor eszünkbe jut a te véres verítékezésed s halálküzdelmed: «Kezde remegni és gyötrődni» (Mk 14,53.). «És lőn az ő verejtéke, mint a földre hulló vérnek cseppje » (Lk. 22,44.).

És mikor meghalt testvérem, szüleim, barátaim koporsójánál sírok, eszembe jutnak a könnyek, melyeket Te ejtettél Lázár sírjánál. És ha szétszaggatott hazám fájdalmán csordul könnyem, eszembe jutnak a te könnyeid, melyeket Jeruzsálem pusztulásán sírtál el... És mikor a fájdalom mai már alig bírok és égre kell sikoltanom irgalomért, akkor is a te áldott szavaiddal tehetem azt: «Atyám, ha akarod, vedd el tőlem e poharat; mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem, a tied» (Lk. 22,42.). b) De az Úr példaadásából még egy másik, nagyszerű tanítás is sugárzik: a mások által reánk mért szenvedés vállalása.

Nagy tanítás nekünk Krisztus példája, ahogyan elfogadta a mások által reáhelyezett keresztet. Vannak szenvedések s nélkülözések, amiket az ember önként, penitenciás lelkének elemi vágyával vállal magára, – és ezeket aránylag könnyű elviselni. Vannak azonban fájdalmak, lemondások s megpróbáltatások, amiket nem mi vállaltunk, nem mi kerestünk, – hanem amik lépten-nyomon keresztezik mindennapi életünket, – és ezeket erős lélekkel, sőt készséggel vinni, ah, ez a nehéz! Mikor az élet utjain lépten-nyomon kőbe ütjük lábunkat, mikor annyira szeszélyes és csipkedő a feleségem s annyira durva és követelőző a férjem, mikor annyira vágyom egy kevéske egészség után, egy kissé nagyobb falat kenyér után, mikor annyira tombol körülöttem az elvtelenség, a hitetlenség, az erkölcstelenség... ah, mennyi kereszt, amit mások raknak vállamra és nekem napról-napra föl kell vennem és vinnem azokat!

«Ha legalább azt tudnám, hogy ez az Isten szent akarata! – panaszkodunk ilyenkor. Szívesen vinném s tűrném, ha az Isten küldte volna reám s nem ezek a gonosz emberek!» Pedig halljuk csak, hogy az Úr Jézus mire figyelmezteti Pétert: «Bizony, bizony mondom neked, mikor ifjabb voltál, övet kötöttél és jártál, ahol akartál; de majd ha megöregszel, kiterjeszted kezeidet, és más övez fel téged és oda visz, hová te nem akarod» (Jn. 21,18.). És az evangélista még hozzáteszi: «Ezt pedig monda, jelezvén, minő halállal fogja megdicsőíteni az Istent» (Jn. 21,19.). Halljátok, Testvéreim? Szép és jó az Istenért önként vállalt áldozat és lemondás is, de még értékesebb annak a keresztnek elvállalása, amelyre mások feszítenek minket.

Íme, ezért is szenvedett az Úr Jézus! Azért, hogy ne legyen a földi életben egyetlen fájdalom sem, amelyre enyhítő balzsamot nem lelnénk az ő szenvedéséből.

B) De Krisztus nemcsak tanít elviselni a szenvedést, hanem segít is elviselni azt. a) Egyedül Ő tud segíteni, mert Ő oldotta meg a szénvédés problémáját. Szenvedett az ember Krisztus előtt is, – de szenvedett cél nélkül, magyarázat nélkül, megoldás nélkül. Az ember elkeseredett, megkeményedett, összetört, elpusztult a szenvedésben... hogy mondjam egy szóval?... Krisztus előtt az ember nem tudott mit kezdeni a szenvedéssel! De jött Krisztus és átölelte a keresztet! Önként, meleg szeretettel! Nincs vőlegény, ki menyasszonyát melegebb szeretettel emeli magához, mint Krisztus tette keresztjével. S ez a szeretet, mellyel a szenvedést fogadta, s önként elvállalta, elvette annak eddigi átkát, céltalanságát.

Krisztus bensejében mindig kész volt a szenvedésre, készséggel vállalta a szenvedést – s ez tette Őt naggyá.

Vannak, akiket a szenvedés összetör, vannak, akiket a csapás összemorzsol, vannak, akik a kereszt terhe alatt megbénulnak: Krisztus Urunk a kereszt árnyában nőtt meg előttünk legnagyobbra. És azóta a krisztusi lelkeken, a Krisztus szellemével töltekező lelkeken nem fog a szenvedés. Fájdalmasán csalódtak az emberekben – s ők dolgoznak tovább. Szakadatlan gondok gyötrik őket – s fejük mégis fölemelve. Csapás csapás után éri őket – s kezük mégis imára kulcsolva. Beborult fölöttük az ég – s mégis érzik a felhő mögé rejtőzött nap melegét, mert tudják, hogy a csendesen viselt szenvedés nemcsak bölccsé, megértővé s alázatossá tesz, hanem a csendes szenvedés valósággal istentisztelet is. Nem tudom, ismeritek-e Lisieuxi Szent Teréz mondását, amellyel életének egyik legnagyobb megpróbáltatását fogadta?

Még nem volt meg a kora, mely a zárdába lépéshez szükséges. Ezért elzarándokolt Rómába, hogy XIII. Leótól személyesen kapjon engedélyt. A pápa az engedélyt nem adta meg. Hogy mily fájdalmat jelentett ez Teréznek, elgondolhatjuk. És panaszkodott? Sőt! Alázatosan meg is magyarázza kudarcát. A Gyermek-Jézus számára játékszerül ajánlottam fel magam, – mondotta – de nem értékes játékszerül, melyet a gyermekek csak néznek, és megérinteni nem mernek, hanem értéktelen kis labdája kívántam lenni, amelyet a földre lehet dobni, lábbal tovább lökni, át lehet lyukasztani, a sutban lehet hagyni, de szívhez is lehet szorítani, ha a kis gazdának ez örömet szerez... «Egyszóval – mondogatta, és ez megkapóan fejezi ki érzéseit – mulattatni akartam a kis Jézust, ki akartam szolgáltatni magamat gyerekes szeszélyeinek.» Nos, a vatikáni látogatás alkalmával a kis Jézus teljesítette a kérését: átlyukasztotta kis játékát «Bizonyára látni akarta, hogy mi van benne» – írja a Szent.

Íme, mily csodálatosan finommá teszi a szenvedő lelket a Krisztus keresztjére emelt tekintet! Íme, mint emel föl a szenvedés Isten közelségébe!

b) Minden szenvedés ilyenné tesz? Minden szenvedés érték? Ah, dehogy! Minden szenvedés tisztít, nemesít, fölemel? Korántsem!

Amíg csak magunkban szenvedünk, addig savanyúvá, keseredetté válhat s kegyetlenül megkeményedhetik bennünk a lélek. Mihelyt azonban Krisztussal együtt szenvedünk, ha Krisztus szenved bennünk, ha szenvedésünkben valóban beváltjuk Szent Pál szavait: «Krisztussal együtt keresztre szegeztettem » (Gal. 2,19.) –, akkor fakad fel Krisztus szenvedésének ereje, bűntörlesztő s lélektisztító ereje bennünk s akkor változik át a szenvedés pokolból tisztító tűzze. Amint a hegyi patak medrében is azalatt tisztul a víz harmatos, gyémántos kristálycseppekké, amíg ütődik, verődik, zúg, habzik, tajtékzik a rohanó áradat.

c) De most már azt is értjük, hogyan válhat az örömteljes, lendületes, harcos életnek forrásává az a kereszténység, amely a szenvedés és fájdalom elviselésére nevel minket. Csodálatos dolog is ez: az a kereszténység, amely értéknek s hasznos eszköznek tartja a szenvedést, mégsem sötét és sivár világnézet! És pedig azért nem, mert ha az utak, melyeken át kell mennünk, sötétek is, de vakító fényözön bíztatásában áll előttünk a cél, ahová azok az utak vezetnek, amint Krisztusnak is véres keresztúton kellett előbb átmennie, hogy a fénylő húsvéti sír dicsőségébe jusson. A Zsoltáros szerint előbb könynyek közt kell vetnünk, hogy örvendezve arathassunk (Zsolt. 125,5.) és hogy elmondhassuk a végén az Urnák: «Jó nekem, hogy megaláztál engem» (Zsolt. 118,71.), és hogy mi is elmondhassuk gróf Széchenyi István nagyszerű imáját, amelyet feleségének imakönyvébe írt:

«Isten, Te foglalatja minden jónak, magasztosnak, tökéletesnek, bevégzettnek, töltsd be szívemet s elmémet a Te szent lelkeddel.

Erősíts meg égi hatalmaddal, hogy földi gyarlóságaimat leküzdve, Hozzád fölemelkedhessem.

Szabadítsd meg érzékeimet minden földi salaktól, s tisztítsd meg emberi természetemet, hogy ez a műved Hozzád méltóvá lehessen.

Önts bizalmat lelkembe s ne engedd, hogy a te végzéseidet bírálgassam vagy éppen kétkedjem mindenható, mindentudó s irgalmas voltodban. Add végre legjobb áldásodat minden hozzátartozóimra s barátaimra, hogy egykor mindnyájan együtt dicsőíthessünk s magasztalhassunk Téged mindörökké. Ámen. Uram, legyen meg a Te akaratod, úgy a mennyben, mint itt a földön». Íme, a fájdalmas Krisztus vigasztaló erejének áldott szent titka!

*

Kedves Testvéreim! Xerxes, a hatalmas perzsa király, akitől a földön mindenki rettegett, egy alkalommal tehetetlen dühében megkorbácsoltatta a háborgó tengert. Európa s Ázsia közt hajóhidat veretett, hogy azon átkeljen seregévei, de egy erős vihar teljesen szétszórta a hidat. Erre háromszáz korbácsütést méretett a tengerre ezekkel a szavakkal: «Te keserű víz, ezt a keserű büntetést méri rád urad, mert jogtalansággal illetted Őt»... A tenger persze továbbra is zúgott és háborgott és maradt oly keserű, mint volt, és nem törődött semmit az emberi gőg tehetetlen dühével.

De megszelídült a háborgó tenger... és azonnal elcsitult a vihar... és csendesre pihentek az elébb még tajtékzó habok abban a pillanatban, amikor a világ Ura és teremtője, az Úr Jézus Krisztus emelkedett fel a hányatott kis hajócskában a rettegő apostolok közt. «Parancsola a szeleknek és a tengernek, és nagy csendesség lőn» (Mt 8,26.).

Testvéreim! Az élet tengere, szenvedéseink viharja, szélvésze minket is hány és csapkod, de míg Krisztus nélkül csak tehetetlenül dühöng az ember a szenvedésben, addig Krisztussal lecsillapul és megbékél a legnehezebb vihar is.

Jöjjetek hát s mutassátok meg ti, nagy szkeptikusok, ti hitetlen világfölényesek, most a szenvedés és megpróbáltatás rettenetes éveiben, most mutassátok meg, mit tudtok!

Mert a mi szent vallásunk megmutatja!

Tiétek az ökölbe szorult tenyér, miénk az imára kulcsolt kéz!
Tiétek az eltorzult arc, miénk a véres Krisztusra emelt tekintet!
Tiétek a reménytelen éjszaka, miénk a napsugaras hajnala hasadás!
Tiétek a kétségbeesés, miénk a hit!
Tiétek a halál, miénk az élet!
Ámen.