Tóth Tihamér: A szenvedés problémája

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Sokan törik a fejüket és nem akarják megérteni, és kérdezik az Istent, miért nem teremtett olyan világot, amelyikben nincs a szenvedés és baj sötétsége, csak az öröm és boldogság napsugara. Azt azonban nem kérdik, hogy a festő miért nem használ csak aranyos színeket s miért mártja ecsetjét sötét színekbe is. A legjobb festő sem tud meglenni sötét színek nélkül: a sötét mellett ragyog annál szebben a világos.

Rossz-e ez a világ vagy jó? Kiknek van igazuk: a pesszimistáknak-e vagy az optimistáknak? Mert vannak emberek, akik rózsaszínű szemüveggel járják az életet és vannak, akik feketével. Akik rózsaszínű szemüveget hordanak, azokra derűsen mosolyog minden, még a sziklás szakadék és a villámló felhő is. Akik meg fekete szemüveget tesznek fel, azok számára borongós és sötét minden, a nyíló rózsa is, a tündöklő napsugár is. És melyik pártnak van igaza?

A kereszténység azt tanítja, hogy egyiknek sem. Nincs igazuk az optimistáknak, mert – sajnos – van sok gonoszság és bűn és baj a világon. De nincs a pesszimistáknak sem, mert van jóság, erény és mosoly is a földön. Ugyanígy ítél a kereszténység a szenvedésről is. Nem akarja sem letagadni rózsaszínű szemüveggel, sem kétségbeesésbe kergetni a feketével. Azt mondja ugyan az embernek, amit a Lamentációkban Jeremiás próféta mond: «Nagy, mint a tenger a te romlásod, ki gyógyíthatna meg téged» (Jer. Sir. 2,13.), de azt is tanítja, hogy az Isten akaratán való megnyugvással érdemtelivé tehetjük ezt a küzdelmes életet.

A Miatyánknak az a kérése, amelynek magyarázatával most foglalkozunk – «legyen meg a te akaratod » – a maga egész terjedelmében veti fel előttünk az emberiség nagy kínzó kérdését: a szenvedés problémáját. Az Isten akaratát nemcsak meg kell tennünk, hanem el is kell szenvednünk. És ez a nagy kínzó kérdésünk. A gonoszak, a bűnösök szenvedését mégcsak megértjük, – bár nem lesz haszonnélküli ezzel is foglalkozni a mai beszéd első felében. De mi van az ártatlanokkal? Azokkal, akik jók és nemesek?

Ki érti ezek szenvedését? Ez a rejtély fojtogatja annyiszor lelkünket, erre keressünk hát választ a beszéd második részében.

«Legyen meg a te akaratod» – milyen egyszerű kimondani ezeket a szavakat, mikor minden rendben van, mikor baj nélkül folyik az élet! De mindjárt nehéz lesz ezt kimondani, milyen rettentően nehéz, mihelyt baj, szenvedés, megpróbáltatás ér minket! Pedig ilyenkor kimondani: ez az értékes!

Ki tudja ezt megtenni? Az, aki a szenvedés mögött meglátja az Isten akaratát is; aki észreveszi, mit akart az Isten, mikor ettől a szenvedéstől nem kímélte meg. Hát mit akart az Isten? Mit akarhat a szenvedéssel?

I. A bűnösök szenvedése.

A) Mindjárt könnyebb volna világosan látni a kérdésben, ha nem felejtenek el, hogy igen sok csapásnak, nélkülözésnek, betegségnek nem az Isten az oka, hanem az ember. Mindjárt könnyebb ráakadni a megnyugtató feleletre, csak ne fogjunk mindent a jó Istenre! A világ a legfönségesebb, de egyben legpontosabban működő törvényeken épült és áll fenn. Ezeket a törvényeket ismerjük és vagy tekintetbe vesszük vagy nem, – ennyi tőlünk függ. De már nem függ tőlünk, hogy ha tekintetbe nem vettük azokat, akkor azok ne is érvényesüljenek. Bizony azok érvényesülni fognak, – és kész a szörnyű katasztrófa.

Rettenetes csapás, – de ne fogjuk az Istenre! A gázt nyitva felejtik a szobában. Ebből egész biztosan az következik, hogy megfullad az egész család. De az Isten az oka? A sofőr elbóbiskol a kormány mellett, s az utassal teli autóbusz belerohan az árokba. Az Isten az oka? Eszeveszett gonosztevő bombát helyez a gyorsvonat alá s a bomba felrobban. Isten az oka?

Valóban, hány embernek kellene a szenvedésekben ugyanazt elmondania, amit Pascal, a nagy matematikus mondott: «Ó, Istenem, egészséget adtál nekem, hogy Neked szolgáljak, de én azt hívságos célokra fordítottam. Most aztán betegséget küldesz rám, hogy megjavíts... Bárcsak mindenható kegyelmed üdvösségessé tenné számomra büntetéseidet».

B) A szenvedés akárhányszor a végső eszköz Isten kezében a bűnben megátalkodott ember megmentésére.

Vajon Napóleon, a hatalma tetőpontján, a pápát tettleg bántalmazó Napóleon, valaha is megtért volna-e, rendes misehallgatóvá vált volna-e, az utolsó kenetet fölvette volna-e, Istennel kibékülve halt volna-e meg, ha halálos betegsége hajlongó hízelgőktől körülvéve, harci sikereinek közepén éri utól, és nem mindenkitől elhagyatva, a világtól messze száműzetve, Szent Ilona-szigeti fogságában?

Nagy veszteség ért, nagy csapás, betegség, megaláztatás, – mit akar vele az Isten? Ez legyen az első kérdésünk. Nem azt akarja-e, amit a tékozló fiú szenvedéseivel akart? Amíg volt pénze, volt jómódja, minden sikerült neki, addig nem is jutott eszébe, hogy visszatérjen elhagyott atyjához. Csak mikor rászakadt a nélkülözés és nyomor, akkor jutott a gondolatra, hogy visszatér az atyai házhoz. Nincs-e telve ma is a világ ilyen tékozló fiúkkal, akiket az Isten szeretne megmenteni, de nem tud. Nem tud másként, mintha végtelen atyai szeretete súlyos szenvedést küld reájuk! Nyakig merültek a világba és annak bűnös élvezeteibe, vakok és süketek a lelkiismeret minden szavára. Nem kellene-e ilyen sok csapásban és szenvedésben a Szentírás szavait elmondanunk: «Te igaz vagy, Uram, és igazságos minden ítéleted... Nem engedelmeskedtünk parancsaidnak, azért jutottunk fosztogatásra, fogságba, halálba... Valóban súlyosak a te ítéleteid, Uram, mert nem éltünk törvényeid szerint és nem jártunk hűségesen előtted», (Tób. 3,2-5.)

Csak aztán el ne feledkezzünk egészséges korunkban arról a sok jó feltételről, amit a betegágyon fogadtunk.

Azt mondják Zsigmond császárról, hogy egy ízben megkérdezte Theodorik kölni érseket, hogy érheti el az ember ezen a földön a boldogságot. Az érsek ezt felelte: Ezen a világon ne nagyon reménykedjél ilyesmiben.

– És hogy érheti el az ember a mennyei boldogságot?
– Mindig egyenes úton kell járnia, hangzott a válasz. De a császár nem volt megelégedve ezzel, és még mindig tovább kérdezte:
– Egyenes úton járni? Dehát mit jelentsen ez?
– Ez azt jelenti, felelte az érsek, hogy mindig úgy éljen, mint ahogy Zsigmond császár megígéri, hogy élni fog, valahányszor köszvény vagy más baj kínozza.

A csapás lehet az Isten szeretetének is jele, aggódó gondoskodásának. Mikor a nyájból egy önfejű bárány elcsavarog, a pásztor először szóval-csalogatással igyekszik visszahívni. De ha a makacs állat nem hallgat a jó szóra, bizony utána ugrasztja csaholó kuvasz kutyáját, hogy addig ugassa-marja, amíg vissza nem tér. Nem ezt a szerepet szánjaié az Úr is a szenvedésnek a mi életünkben?

II. Az ártatlanok szenvedése.

Persze, sokkal nehezebb kérdés az ártatlanok szenvedése. Miért szenvednek a jók, az igazak is, a vallásosak is, az ártatlanok is?

Bizony akárhány esetben azt kell erre felelnünk: Nem tudjuk! Az Isten tudja. Ez az Isten titka. Hiszen nem kérdezte-e már a Szűz Anya is a templomban elmaradó 12 éves Jézustól: «Fiam, miért cselekedtél így velünk». (Lk. 2,48.) És bizony ő sem értette meg a miért-et. És az apostolok is, akik pedig már csak jól ismerték az Úr terveit és szándékait, nem így mondták-e egyszer: «Nem értjük, mit beszél ». (Jn. 16,18.)

Mi, emberek is, sokszor nem értjük, mit akar az Isten azzal, hogy szenvedni enged. De legalább mondjuk el ilyenkor, amit az emberek gyakran szoktak mondani: Ki tudja, mire jó!

Igen: mert valóban sok mindenre lehet jó a meg nem érdemelt szenvedés, a jók és igazak szenvedése is.

A) Mindenekelőtt is lehet munkára serkenteni. Mikor a tengeri kagyló héja mögé kis kavics kerül, az éveken át bántja, izgatja, szúrja a csigát és a szegény csiga a szakadatlan fájdalom kínjai között értékes drágagyöngyöt izzad ki magából és ezzel veszi körül a kavicsot. Ilyen kavics a mi életünkben a szenvedés is; felszólítás az Isten részéről, hogy erőt fejtsünk ki, vegyük körül a fájdalom kavicsát az Isten akaratán való megnyugvás drágagyöngyével.

Persze az emberek nem egykönnyen hajlandók a szenvedés értékéről beszélni. Azt hiszik, hogy abban csak rossz van és keserűség, pedig mind anyagi, mind szellemi téren komoly erőfeszítésnek és nagy haladásnak forrása az. Anyagi téren is, – mert hiszen az emberiség találmányainak, gépeinek, technikájának legnagyobb része úgy állott elő, hogy az ember könnyíteni akart a terheken és segíteni a bajokon. De szellemi téren is, – mert a megaláztatás, igazságtalan elnyomatás ellen fokozott munkával és kötelesség teljesítéssel lehet védekezni.

Ezt az igazságot ismerte már a görög világ is, és ennek szemléltetője a Herkules-Junó monda. Herkules, mikor még földi harcos volt, roppant sokat szenvedett Junó istennő irigykedése és ármánykodása miatt: ahol csak lehetett, mindig bajt csinált neki Junó. Mikor aztán Herkules, mint hős, bekerült az Olympusra a halhatatlanok közé, legelőször is valamennyi isten között Junót üdvözölte mély hódolattal.

Az egész Olympus csodálkozott rajta, Junó legjobban.
– Hát hogy lehet az, – kérdezték tőle a többiek – hogy így üdvözlőd éppen az ellenségedet?
– Igen – felelte Herkules –, mert az ő ármánykodásai sarkaltak és késztettek engem, hogy minél nagyobb tetteket vigyek végbe; tehát neki köszönhetem, hogy idekerültem.

Ez ugyan csak görög mythosz. De nem mythosz, hanem igazság, amit Szent Pál mond: «A szorongatás türelmet eredményez, a türelem kipróbáltságot, a kipróbáltság meg reményt, a reménység pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk». (Róm. 5,3-4.)

B) Lehet a szenvedés hűségünk próbatétele is.

A Szentírás gyakran és előszeretettel utal az arany és ezüst kipróbálására, hogy amint ezek értékét az emberek tűzben vizsgálják meg, úgy Isten is az igazak értékét a szenvedés kohójában (vizsgálja meg.) (Jób 23,10; Péd. 17,5; Bölcs, 3,6.) De különösen szemléltető erre nézve az Úr Jézus hasonlata a szőlőtőről, amely hoz ugyan gyümölcsöt, de a vincellér éles kése ugyancsak tisztogatja, hogy még többet hozzon. (Jn. 15,2.)

A szenvedés lehet tehát próbára-tétel is.

Egy 18 éves fiatal leány korcsolyázás közben elesett és eltörte az egyik bordáját. Nem olyan túlságos nagy baleset, legalább is nem életveszélyes!

Igen ám, de egyik hét ment a másik után, és a törés csak nem akart begyógyulni. Majd egyik hónap ment a másik után s a leány már kezdett a betegágyon szomorú lenni és kétségbeesni. Mily szerencse, hogy végre is megnyílott lelke az Isten kegyelmének és amint mentek az évek a betegségben, ajka és szíve egyre több bensőséggel tudta mondani az imát: «Köszönöm Neked, Uram, hogy meglátogattál a fájdalommal s nem kíméltél. A te szent akaratod betöltése az én egyetlen vigasztalásom». Tudjátok meddig imádkozott így ez a beteg leány? 38 évig! Addig feküdt a betegágyon. Aztán meghalt, és eltemették, és ma Szent Lichovina néven tiszteljük. Szentté lett a szenvedésben! Ki tudja, lett volna-e azzá anélkül?

Igen, igen – mondja erre talán valaki –, olvasunk régi krónikákban vagy szentek legendáiban ilyen eseteket, hogy valaki megbékélve és örömmel vitte a nehéz szenvedések keresztjét. De ki tudja, igaze? Régen volt...

Dehogy volt régen! Igen: régen is volt, meg ma is van! Kórházakban és magánlakások betegágyain most is vannak ilyen hősök, sokan, sokkal többen, mintsem a világ gondolná.

Talán elég lesz, ha csak egy példát hozok fel, az egyik előkelő tudományos pozícióban élő magyar férfiú példáját, aki nem régen halt meg. Egy folyóiratunkban ő maga írta le esetét. Már a cikk címe is annyira megkapó: «Aki nem gyógyult meg Lourdes-ban». (Vigilia. 1936. évf. III. k. 41-42. l.) A hirtelen reátört súlyos betegségben Lourdesba megy gyógyulást keresni, – és nem gyógyult meg! Vajon mit érez most ez a megpróbált lélek? Összetört? Hitét vesztette? Hallgassátok csak meg ezt a pár sort a cikkéből:

E sorok írójának Svájc kiváló és tudós püspöke, Besson adott ösztönzést e széljegyzetek megírására, amikor egyik munkája dedikációjában ezt írta nékem többek közt: Ön, tanár úr, eddig az egyetem katedrájáról teljesített missziós munkálkodást, most pedig a kereszt az ön katedrája; folytassa innen is apostolkodását, a felfeszített Krisztus példájaként. A kereszt katedrája! Ebben a pár szóban benne van az érzelmek, gondolatok, a misztika és az elmélkedés egész skálája. Hisz a kereszt katedrájára juthatni a legnehezebb habilitáció. De boldog a habilitált, mert lelkébe a sok testi szenvedés, a sok lelki gyötrődés, igaztalan szégyenvallás után teljes lelki megbékéltség, edzettség, a kereszt hirdetésének öröme és dicsősége költözött. Az a lourdesi kis molnárgyermek, Szent Bernadetté fejezte ki minden ékesszólásnál ékesebben a keresztnek, mint a gyötrő szenvedés szimbólumának fenséges misztikus voltát, mikor azt mondta: a kereszt mindenért kárpótolhatja az embert, de a keresztet nem pótolhatja semmi sem.

Én, a meg nem gyógyult beteg, hittel tértem haza, betegen és bizakodva és megbékülten. Sokan voltak ottlétemkor, akik meggyógyultak. E természetfeletti gyógyulásokat ma már nem tagadhatja senki, hisz a lourdesi betegségmegállapító hivatal főorvosa minden orvost, akár hivő, akár hitetlen, arra kér csupán, hogy jöjjön és győződjék meg személyesen a valóságról. S akkor ott majd meggyőződhet arról is, hogy mily sokat kapnak azok Lourdesban, akik testi egészségüket nem kapják ott ugyan vissza, de habilitált példák lesznek, hirdetve az élet két fókuszaként a felelősségérzet és az isteni kegyelem fontosságát s e két fókuszra támaszkodva átélik a kegyelem misztikus fenségét, ha nem is gyógyultak meg Lourdesban.

Az ilyenek mondhatják el, amit Pascal elmondott: «Engedd, Uram, hogyha beteg is vagyok, dicsőítselek Téged szenvedéseimben. Nélkülük nem tudok eljutni a dicsőségbe, és Te magad is, Uram, csak ezek által akartál odajutni. Szenvedésed nyomairól ismertek reád tanítványaid, és a szenvedésekről akarod Te is megismerni, kik a te tanítványaid».

A régiek tisztelettel és megilletődöttséggel néztek arra a helyre, ahová egyszer becsapott a villám, – ugyanígy kell néznünk arra a leiekre, amely győztesen állott már ki valamely nagy csapást vagy fájdalmat.

C) De lehet a lélekérlelés áldott eszköze is. Amikor a kagylót nagyon kínozza a belekerült homokszem, akkor izzadja ki magából az igazgyöngyöt. Amikor a szőlőfürtöt nagyon nyomor gát ja a prés, akkor adja ki magából a nemes mustot. A szenvedés is – nem mindegyik, csak az Isten akaratán megnyugvó szenvedés – csodás finomságot tud lehelni a lélekre, sőt akárhányszor még a testre is. Csak nézzétek meg ezeknek az Istennel szenvedőknek tekintetét: mennyi béke, mennyi átszellemülés, mennyi nyugalom sugárzik arról! És mennyi igazi emberi részvét a mások baja iránt. Igazán vigasztalni, igazán részvétet érezni nem is tud más, csak aki maga is nagy szenvedéseken ment már keresztül. Igen, így van. Mindenben igaza van a nagy spanyol bölcselőnek, Donoso Cortés-nak, amikor 1899-ben ezt írja Montalembertnek: «Azokról, akiknek megvolt az a szerencséjük vagy szerencsétlenségük, hogy békés és nyugodt időkben éltek, nyugodtan állíthatjuk, hogy átmentek az életen és eljutottak a halálhoz anélkül, hogy gyermekkorukból kiléptek volna. A «toga virilis»-sel befödni magukat és magukat férfiaknak nevezni csak azoknak van joguk, akik – mint mi – viharos időkbe állíttattunk».

De ez igaz nemcsak politikai s társadalmi vonatkozásban, hanem a lelkiekben is.

a) Alkalmai: akar adni, hogy fokozzad érdemeidet. Aki Isten akaratán megnyugodva viseli az élet csapásait, az áldozatot hoz az Úrnak. Annak is fáj ugyan a szenvedés tüze, de olyan tűz, amelyből jóillatú tömjén égő füstje száll az Úr felé és fokozza érdemeinket az örök életre. Ne mondd tehát, szenvedő testvérem, hogy nem szeret téged az Isten! Nem látjuk-e lépten-nyomon a szentek életében, hogy akiket az Úr nagy lelki magaslatra akart emelni, a szenvedés rögös és tövises útján vezette végig?

Hiszen mit mond a Jelenések Könyve az üdvözültek nagy seregéről? «Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek». (Jel. 7,14.) Valóban róluk lehet elmondani a Zsoltáros szavait: «Akik könnyezve sírnak, mikor vetnek, aratáskor majd örvendeznek. Aggódva, sírva jár a gazda, amikor veti a magot. Ujjongva jő kövér kepéivel, mikor learatott». (Zsolt. 125,6.) Igen: most megvigasztalódnak, mert valaha szomorkodtak. Most pihennek, mert valaha dolgoztak. Most veszik el jutalmukat, mert valaha hívek voltak. Most győznek, mert valaha küzdöttek.

b) A szenvedés, mint kegyelemforrás – erre a magaslatra senki és semmi más nem emelkedett, csak a kereszténység. De nem is emelkedhetett, csak a Kálvária csúcsáról, ahol a legnagyobb Szenvedőnek keresztje áll.

Minden nagy kegyelmet, a lelki életben előhaladást valamiféle szenvedéssel, áldozattal, önfegyelmezéssel kell kérnünk.

Tehát, akit csapások érnek, az nem az Isten haragjának jele? Mert valaha ezt hitték. És sokan ma is ezt tartják. «Engem is elhagyott az Isten» – mondják keservükben. Tehát ha sokat szenvedek, ez nem okvetlenül annak a jele, hogy messzire jutottam az Istentől? Sőt fordítva. Ha valakinek bekötöm a szemét és a szobában körülvezetem, az megérzi: most melegebb van, közelebb jutottam a kályhához; most még melegebb, még közelebb vagyok. A Kálvárián áll Krisztus keresztje, onnan sugárzik a világ legnagyobb szenvedése, ereznem kell: minél többet szenvedek, annál közelebb jutottam Krisztus keresztjéhez.

D) És ha még oly hihetetlenül hangzik is, ne hagyjuk említés nélkül a szenvedés hősi fokát: a másokért viselt szenvedés.

A keresztény hősiesség túlnő az egyén saját érdekein és belekapcsolja mások javát és az Egyház nagy lelki érdekeit. Örök példánk ebben az Úr Jézus, aki csak másokért szenvedett, csak a mi üdvünkért szenvedett. Mégpedig szenvedett túláradóan, sokkal-sokkal többet, mint kellett volna. Ezt a többletet nevezi a teológia «az Egyház kincstárának». Ezt a kincstárat állandóan gyarapítják a szentek és ártatlanul szenvedők érdemei, és ebből engedélyezi Egyházunk a búcsúkat.

De mi magunk is felajánlhatjuk szenvedéseinket különböző jó célokra és végezhetjük ezzel az irgalmasság legszebb cselekedeteit. Valóban csak meghatott lélekkel lehet hallanunk, mikor egyik vagy másik súlyos betegről megtudjuk, hogy fájdalmait felajánlja ennek vagy annak a bűnösnek megtéréséért, a missziók sikeréért, a hazáért, az ifjúságért stb. Valóban szóról-szóra betöltik ezek Szent Pál figyelmeztetését: «Alter alterius onera portate, et sic adimplebitis legem Christi». (Gal. 6,2.)

Csak ezzel a gondolkodással értjük meg, hogy voltak és vannak ma is, akik örömmel szenvednek, mert ezzel áldozatot hoznak mások lelkéért.

Micsoda hallatlan erő sugárzik egy ilyen erős lélek példájából! 1913-ban Pünkösd előestéjén meghalt Viterbo-ban egy cisztercita apáca: Frey Mária Bernadette. Temetésén 50.000 ember vett részt. 50.000 ember egy ismeretlen apáca, temetésén? Igen, mert ez az apáca 52 évig volt ágyban fekvő beteg, – de milyen beteg! A feje állandóan sínben volt és ez a kötés szíjakkal a falhoz és a mennyezethez erősítve. Elgondolni is rossz ezt a helyzetet. És kitartani 52 évig? Nem kérdezi-e valaki: Ez már mégis sok? Mit akart ezzel az: Isten?

Tudjátok, mit akart? Tömegestől jöttek hozzá az emberek, szomorú, szenvedő emberek, de mikor látták, hogy ennek a nagy szenvedőnek arca állandóan mosolygós, és olyan kedvesen, megbékélten beszél velük, ők is megenyhülten, megbékélten tértek haza.

És ha már minden erőnket összeszedtük, ha minden magyarázatot megkísértünk, és ennek ellenére is a megfejtetlenség titka borong a szenvedés problémája fölött, mi lesz akkor, mit tegyünk akkor?

Utolsó magyarázatnak marad az Úr Jézus. félelmetesen, komoly szava: «Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét,, és kövessen engem». (Mt 16,24.) Ah, igen, ez a végső magyarázat! Aki Krisztus tanítványa akar lenni, annak homlokán kell viselnie Krisztus jegyét. Mi a Krisztus ismertető jegye? A kereszt. Ó, milyen könnyű napról-napra imádkozni: «Legyen meg a te akaratod», de milyen nehéz ezt az akaratot elfogadni, mikor az valóban jelentkezik a kereszt képében. Tudjátok, ki áll kétségbeesve, értetlenül, összetörve a szenvedés előtt? Aki Isten nélkül akarja megfejteni! A régi görög és római ember a kultúrának magas fokán állott; finoman fejlett művészi lelke fölemelkedett a szép magas régióba, csak a fájdalommal nem tudott mit kezdeni, arra nem talált választ a vallásában. Pedig szenvedett ő is eleget, az ő keblében is ugyanaz a fájó, panaszkodó, érzékeny emberi szív dobogott, mint a mienkben.

Körülbelül egy emberöltővel Krisztus születése előtt készülhetett a világhírű Laokoonszoborcsoport, amelynek szemléletére a maga teljességében döbbenünk rá, mennyire nem lehet a szenvedés problémáját a kereszténység nélkül megoldani. Laokoon, a görög pap és két fia, éppen áldozatot mutat be a pogány isteneknek, mikor hirtelen két óriáskígyó rohan reájuk és halálos szorítással csavarodik apára és fiaira. Micsoda emberfeletti erőlködéssel, pattanásig feszült izmokkal és feljajduló fájdalommal igyekeznek a rémes szorításból szabadulni – de hiába. A szemük fölfelé tekint, az istenek felé – hiába, nem jön segítségükre egyik sem. El kell pusztulniuk tehetetlenségükben!

A fájdalom kígyójának harapása elől csakugyan nincs is más mentség, mint Krisztus. Az a Krisztus, akire nem hiába emeli szemét a szenvedő ember, aki odaáll a szenvedők elé és mondja: «Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik elfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én felüdítlek titeket». (Mt 11,28.) «Én vagyok az út, az igazság és az élet». (Jn. 14,6.) Krisztus az út a szenvedésben is, mert ő maga végigment előttünk a szenvedés keresztútján. Krisztus az igazság a szenvedésben is, mert Ő tanított meg minket az erősítő igazságra, hogy a földi élet rövid szenvedése árán a másik élet örök boldogságát érdemelhetjük ki. És Krisztus az élet a szenvedésben is, mert legyőzte a legnagyobb szenvedést: a halált.