Tóth Tihamér: AZ ELSŐ PARANCSRÓL XV.

«Ne adjátok a szent dolgot ebeknek!» (Mt 7,6.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Májusi fagy letörte a szőlőt, júniusi jég elverte a búzát. Kérdik a gazdát aratás után: «No, gazduram, milyen volt a termés?» «Hej, tekintetes úr – panaszkodik a gazda, – megvert engem az Isten! Nincs semmi termés!»

A következő évben fényesen beütött az aratás; acélos a búza, édes a must. «No, gazduram, milyen a termés– kérdik megint. «Hát csak meglehetős, tekintetes úr. De meg is dolgoztam érte napestig hónapszámra! » – felel e gazda s büszke öntudattal dülleszti ki mellét...

Íme, Testvéreim, egy kép a mindennapi életből! Egy vonás az emberek átlagos gondolkodásából: ha baj van, – «megvert az Isten», ha jól megy minden – «az én érdemem!» Milyen könnyelműen tudja az ember az Isten szent nevét ajkára venni! Még a vallásos ember is! Még a soha nem káromkodó is! Isten nevével, a vallás szent eszméjével, vallásos gondolatokkal hányszor él vissza még az olyan ember is, aki a durva káromkodástól visszariad! Pedig az Úr Jézus egy ízben oly komoly szigorúsággal parancsolta meg: «Ne adjátok a szent dolgot ebeknek, se ne vessétek gyöngyeiteket a sertések elé!» (Mt 7,6.). Vagyis: ne csak a durva káromkodástól tartózkodjatok, hanem legyen bennetek annyi finom lelkiség, éljen bennetek az Istennek, vallásnak, szent dolgoknak oly hamvas tisztelete, amely megment majd a szerit dolgok hiába vételétől. «Ne adjátok a szent dolgot ebeknek!» – mondja az Úr. És ez lesz a vezérfonala mai szentbeszédemnek; rá akarok mutatni arra, hogy a mai ember mégis sokszor megfeledkezik erről és hiába veszi Isten nevét és sok módon visszaél a vallás szent gondolataival.

*

A) Az Isten nevének durva megsértését, a szorosan vett káromkodást nemcsak az Isten szent törvényei tiltják, hanem – hál' Istennek – a művelt társadalom illemszabályai is. A mai világ az embernek sok minden bűnét elnézi, de az Istent szidó, káromkodó embert egyetlen művelt társaság sem fogadja be. Így tehát művelt emberek közt aránylag ritkaság is a durva káromkodás. Nem ritkaság azonban az Isten nevének könnyelmű kiejtése, az a köteles kegyeletet nem ismerő, felületes, léha gondolkodás, amely minden semmiségért derűre-borúra Isten és a szentek nevét rángatja elő. Nem állítom, hogy ez súlyos bűn lenne de mindenesetre oly felületesség, amely a keresztény lelkület finomságával nem fér össze.

Nekünk Isten a mi mennyei Atyánk, tehát mi keresztények nem vagyunk olyan félénkek, mint az ószövetségi zsidók voltak, akik Isten nevét, a «Jahvét» kiejteni soha, sehogysem merték, még imádságuk közben sem! Ez a túlzott aggodalom a Szentírás szavainak a félreértéséből eredt. De viszont kell, hogy éljen bennünk keresztényekben az a finom tartózkodás, mely az Isten nevét és a vallás szent dolgait nem keveri bele fölöslegesen a mindennapi beszédbe. Még akkor sem, ha az talán nem jelentene éppen bűnt!

Ebben a pontban sokat kell magukra vigyázniuk még a jólelkű embereknek is, és főleg – haragudjatok meg! – a nőknek!

Jön haza a szakácsnő a csarnokból.
– Mibe jött a kacsa? – kérdi az úrnője.
– Háromhúsz kilója.
– Te jó Isten! – csapja össze a kezét a nagyságos asszony. Mi ez, Testvéreim? Nagy bűn? Nem!

Egyáltalában bűn?

Talán még az sem! Csak? Csak: keresztényhez nem illő könnyelműség. Megy valaki az utcán... elbámészkodik... lelép a járdáról. «Jesszus Mária!» – szalad ki a száján. Nagy bűn? Nem! Hát mi? Keresztény lelkülethez nem illő meggondolatlanság. Este Operában ül egy hölgy. A legszebb zenei résznél odaszól a férjének: «Ezt a Puccinit imádom? Micsoda isteni zene!» Nagy bűn? Nem! Csak? Csak a keresztény lelkület finomságához nem illő meggondolatlanság. Mert miért kell éppen Isten nevét hiába venni, ha valami felett tetszésünket akarjuk kifejezni! Nem nagy bűn, de mindenesetre könnyelműség.

B) Nos és vannak károsabb könnyelműségek is! Későn vetődik haza a nagy fiú. Anyja odaáll elébe:

Hol voltál?
– Barátomnál! – feleli a fiú.
– Nem igaz! Esküdjél meg! – követeli az anya. A meggondolatlan anya. Mert hogy pusztán pedagógiailag is menynyit árt a gyermek szavának ez a kétségbevonása, arról most nem is beszélek... «Ha úgysem hisznek, hát hazudni fogok, hogy legalább igazuk legyen»! – gondolja erre akárhány gyermek.

De ettől eltekintve is: bűn a gyermeket ily könnyelműen, ily semmis ügyben esküre kényszeríteni, amikor az eskü, vagyis az Isten nevének tanúságul hívása csak az élet legdöntőbb pillanataiban – házasságkötéskor, törvényelőtti tanúskodáskor, hivatalba-lépéskor – van megengedve.

Azok is visszaélnek tehát Isten nevével, akik szokásból, meggondolatlanságból lépten-nyomon esküdöznek, mégha mindjárt igaz dologra is. Pedig ezt teszik ma a felnőtt emberek is, nemcsak meggondolatlan gyermekek! És ez mutatja legjobban, mennyire el van terjedve az emberek közt a – hazugság. Mert ha nem volna hazugság, esküdni sem kellene senkinek! Elég volna az egyszerű komoly szó is: «Kérlek ez így van! Hazudni nem szoktam!» Mennyivel keresztényhez méltóbb eljárás lenne ez!

Az eskü nincs minden körülmények között eltiltva. Isten megengedte, hogy az egész társadalom életére kiható cselekményeknél az igazság megerősítése céljából az ő szent nevét is tanúságul hívjuk. Maga az Úr Jézus is megesküdött a bíróság előtt, mikor felelt a főpap kérdéseire: «Megesketlek téged az élő Istenre, hogy valld meg nekünk, te vagy-e Krisztus, az Isten fia? Felelé neki Jézus: Te mondád». (Mt 26,63. s köv.) De nevetséges semmiségekre esküdözni, ahogy ez a mai emberek között – mondjam- e: sokszor az ú. n. «jó keresztények között is – napirenden van, ez visszaélés Isten szent nevével!

Ha nem hazug vagy bűnös dolgokra történt a hiábavaló eskü, nem súlyos bűn ugyan, de bűn, amit a finom keresztény lélek nem vehet magára!

«Ne adjátok a szent dolgot ebeknek!»

C) Visszaélnek az isteni dolgokkal azok is, akik fogadalmat tesznek s azt meg nem tartják. Akik bajban, veszélyben, betegségben valami jó cselekedetet ígérnek Istennek, ha azonban megkapták, amit kértek, szépen meg is feledkeznek ígéretükről.

Testvéreim! Szép keresztény gondolat, ha valamilyen kérésünk teljesítéséért Istennek tetsző jócselekedetet ígérünk – de akkor aztán meg is kell tartani! Mert azt mondja a Szentírás: «Sokkal jobb fogadalmat nem tenni, mint a fogadalom után az ígéretet meg nem tartani». (Eccl. 5, 4.)

D) Szintén a visszaélés szent dolgokkal, ha valaki a vallás fönséges eszméit, személyeit, intézményeit a köznapi élet utcai porába rántja le. Ha a vallás gondolatát elsekélyesíti, profanizálja – hogy mondjam? – ha valaki flörtöl a vallási gondolattal! Vannak ennek kirívó példái, amelyeken mindenki megbotránkozik (mikor pl. egy cseh zeneszerző nemrégiben misét írt jazzband orchesterre!); de vannak talán kevésbé sértő esetek is, amik fölött az emberek hajlandók napirendre térni, amik azonban mégiscsak sértik a finomabb vallási gondolkodást. Aki pl. a szentek neveit az üzleti élet poros levegőjébe rángatja le, nemcsak vallásos meggyőződésünket sérti, hanem az eszményi értékeket is destruálja és ezáltal árt a hazafias gondolkodásnak is. Meg kell tehát nyíltan mondanunk, hogy Szent Istvánról malátakávét elnevezni, Szent Lászlóról szappant elnevezni, Szent Jánosról sört elnevezni stb., igenis bántó dolog. És éppen csak minket tisztelnek meg ezzel a kétes kitüntetéssel!! Próbálná csak meg valaki más vallások alapítóinak nevét írni ki kocsikenőcs vagy, patkányirtó-plakátokra, lenne nagy mennydörgés!... És egészen jogosan! De hát akkor a mi szentjeinket szabad sör és pótkávé plakátjaira venni?!

«Ne adjátok a szent dolgot ebeknek!»

E) Visszaélnek a vallás szent eszméivel azok a titokzatos vallási szekták, amelyek ma országszerte és Európa-szerte vezetik félre az egyszerűbb népet, amelyek az emberi lélek ösztönös vallási vágyódá63 sát a leghihetetlenebb naivitásokra fordítják: hogy «hamarosan itt lesz a világ vége...», hogy «Krisztus Urunk itt meg ott újra megjelent és új kis nyilatkoztatást adott...», hogy «nem a vasárnapot kell megünnepelni, hanem a szombatot» stb. Berlinben nemrégiben a rendőrségnek karhatalommal kellett eltemetnie egy halottat, amelyik már erősen feloszlásnak indult, de a szekta nem akarta eltemettetni, mert ők «még visszaimádkozzák az életnek». Ezek mind visszaélések a szent dolgokkal!

De visszaélnek a szent dolgokkal azok is – rettenetesen visszaélnek! –, akik hivatalos programjukban szemforgatva hirdetik, hogy: kérem, mi a vallást nem bántjuk, «a vallás magánügy», – lapjaikban azonban és gyűléseiken és agitációs beszédeikben a rágalom és gyűlölet minden fegyvere jó nekik, csakhogy a munkásnép lelkéből kiszakítsák az Isten szeretetét. Ezek mind visszaélnek a vallás szent nevével!

F) És van még egy különös visszaélés a szent dolgokkal és ezt egy kissé részletesebben kell megbeszélnem: mikor az ember Istent kísérti.

Hogyan? – mondja erre valaki. Eddig csak azt tudtam, hogy mi szoktuk imádkozni: «... és ne vígy minket a kísértésbe...» Hát lehet ez fordítva is? Lehetséges az is, hogy az ember – a gyönge, kis teremtmény – kísérti az Urat, a fönséges Istent?

Igen; hiszen írva is vagyon: «Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet». (Mt 4,7.)

Istenkísértés pl. magunkat ok nélkül veszedelemnek tenni ki, hogy «majd megsegít az Isten!» Istenkísértés csodát követelni Tőle, hogy valakinek igazsága kiderüljön. A régi korok szomorú emlékű ú. n. «istenítéleteit» – hál' Istennek – ma már csak könyvekből ismerjük. Ma már csak olvassuk – de olvastukra is megborzadunk –, hogy voltak idők, mikor valakinek azzal kellett bizonyítania ártatlanságát, hogy égő parázson járt mezítláb s meg nem égette magát, forró vízbe dugta kezét s le nem forrázta magát. Azt mondták: «Ha ártatlan, az Istennek csodával is meg kell őt mentenie!» Az Egyháznak óriási küzdelmébe került, míg ezeket a görög és germán pogányságból átszármazott istenítéleteket ki tudta irtani s megérttette az emberekkel, hogy az Istenről egészen téves fogalmuk van azoknak, akik az ilyen ítéletekben saját szolgájukká akarják Őt alacsonyítani.

Hál' Istennek: istenítélet nincs többé! Nincs istenkísértés sem? Ó, igen! Több, mint valaha!

Hát hogy értem ezt?

Egy ízben a farizeusok az Úr Jézussal vitatkozni, kezdtek és csodákat követeltek tőle, «kísértvén Őt». És az Úr Jézus, aki a pogány százados kérésére s az útszélén kiáltozó koldus szavára megmutatta isteni hatalmát, most a nagyhatalmú farizeusok kérését a leghatározottabban elutasítja. Ezt írja a Szentírás: «És felsóhajtván lelke mélyéből, monda: Minek kér jelt e nemzedék? Bizony mondom nektek, nem adatik jel ennek a nemzedéknek». (Mk 8,12.)

Első pillanatban nem értjük az Úr eljárását. Hiszen most lett volna alkalom isteni erejéről meggyőzni a farizeusokat, hogy ők is higgyenek benne!...

Nem, nem! Az evangélista megjegyzi, hogy a farizeusok nem azért mentek Jézushoz, hogy higygyenek benne, hanem, hogy «kísértsék Őt». Higgyenek Krisztusban? – nem, ahhoz túlságosan büszkék voltak! Hanem egy kis produkciót vártak az Úrtól: lássuk, mit tud ez a próféta? Csodát akartak látni.

Azért, hogy megtérjenek? Ó, dehogy! Hiszen az Úr tetteinek hírével annyira telve volt az ország, hogy ezek minden jóakarata embernek megtéréséhez elégségesek voltak. De ők nem megtérni akartak! Hanem csodát látni, – az érdekes dolog, izgalmas esemény, idegbizsergető élvezet, jól esik az ember kíváncsiságának!

A titokzatos dolgoknak kegyeletlen hajhászásában állott a farizeusok istenkísértése, – és ebben áll ma is sok kíváncsi ember kegyeletlensége.

Sok ember mindenben saját élvezetét és kíváncsiságát keresi és nem akarja belátni, hogy a szent dolgokhoz csak kegyelettel szabad hozzányúlni s nem profán szemek lázas éhségével, így pl. nem vallásosságuk, hanem profán kíváncsiságuk kielégítését keresik egyes újságok és emberek, akik manapság egy kis német falunak, Konnersreuthnek titokzatos eseményeiről írnak. Az egész világon beszélnek erről, magyar lapok is hosszan tárgyalják az esetet; úgy érzem, nem szabad hallgatni erről a katolikus szószéknek sem.

Mi történik Konnersreuthben? Van ott egy egyszerű leány, aki minden pénteken átéli az Úr Jézus szenvedéseit. Látja az Úr elítéltetését, hallja a durva kiáltásokat, lefolyik előtte a Kálvária egész megrendítő tragédiája, és ő maga is mindezt kínos haláltusa közt végigszenvedi. Krisztus Urunk őt vérző sebe is megnyílik a szenvedő leány testén s hull a leány vére a sebekből... Ezt végigszenvedi minden péntekén. És hónapok óta a szentáldozás darabka ostyáján kívül semmi más eledelt magához nem vesz.

Ennyi volna röviden a tényállás. Ma már mindenfelé beszélnek a szenvedő leányról, kinek lakására ezrével tódulnak a kíváncsiak. vMár most mit tart erről – a katolikus Egyház?

A katolikus Egyház egyik alaptétele, hogy az Úr Jézus valóban cselekedett csodákat, hogy ezzel is bebizonyítsa isteni hatalmát, és hogy ezt a hatalmát, amikor a hit terjedése és megerősítése érdekében szükségesnek látta, az Egyház története folyamán szentjei által többször is gyakorolta. De viszont az is tény, hogy már maga az Úr Jézus is óvatosságra intett, amikor a hamis prófétákról és azok hamis csodáiról beszélt és ezzel is figyelmeztette követőit, hogy ne hajszolják a titokzatos, csodás dolgokat. A katolikus Egyház igenis vallja, hogy az isteni mindenható akarat bizonyos rendkívül fontos esetekben a természeti törvényeket... megváltoztatja? nem! – hanem azok erejét egy-egy adott esetben nagyobb erővel, az ő isteni erejével felfüggesztheti, s ezt nevezzük csodának. Hogy az isten csodát tehet, vallásunk tanítja! Mikor pl. valakit szentté avat, az illetőnek közbenjárására történt két csodát be kell bizonyítani.

De hogy aztán a csodának megállapításánál mily páratlan szigorúsággal jár el az Egyház, arról csak annak van fogalma, aki ismeri a szentté-avatási eljárásnak rendkívül pontos szabályait, amelyek szerint kihallgatások, szakvélemények, tanúskodások, jegyzőkönyvek tömegével ellenőrzi a felhozott eseteket.

Egy előkelő nem katolikus úrnak dolga volt egy római bíbornoknál s mialatt várakoznia kellett az előszobában, végiglapozta egy szentté-avatási eljárás aktáit. Nem tudott hová lenni a bámulattól, hogy mily kínos pontossággal ellenőrzik annak legkisebb részét is. A bíbornok előtt ki is fejezte: «Ez már igen! Ha minden csodát ilyen aprólékos pontossággal és ilyen szigorúsággal állapítana meg az Egyház...

» A bíbornok azonban közbeszólt: «Tudja azt, kérem, hogy ezekből a csodákból, amelyeket Ön olvasott, egyetlen egyet sem fogadott el a bizottság... Egyet sem talált eléggé bizonyítottnak!...» Kedves Testvéreim! Hogy Isten a krisztusi hit igazsága mellett csodákat tehet és tett is, igen: ezt tanítja szent vallásunk. De viszont, hogy egyes adott esetekben valóban Isten természetfölötti beavatkozásával, tehát csodával van-e dolgunk, annak eldöntésében Egyházunk rendkívül tartózkodó, várakozó és elővigyázatos. Sokkal inkább, mint az emberek, az újságok és a nagyvilág. Az Egyház nem kap mohón a csodákon, – és ez tetszik nekem! Emberek ezrei rohannak a bajor Konnersreuthbe nézni a Krisztus sebeit hordozó leányt, – s az Egyház? A bajor püspöki kar egyenesen megtiltotta papjainak s híveinek, hogy odamenjenek. Miért? Mert szent vallásunk óvatos! Csak hosszú, évekre terjedő, évtizedekig tartó vizsgálat után nyilatkozik: csoda-e valamelyik eset vagy nem. Testvéreim! Nem imponáló komolyság-e ez az Egyház részéről! Nem olyan fönséges nyugalom-e, amit csak az igazság biztos birtoklásának tudata adhat meg!

De nem érezzük-e ki egyúttal azt a finom tapintatot is, amelyre az Egyház ezzel a tilalmával a szent dolgok kezelésére példát ad! Mert akármilyen lesz is a döntés, akár természetfölötti, akár természetes esemény történik Konnersreuthban: annyi bizonyos, hogy az a leány vallásos lélek, aki sokat szenved az Úr Jézusért.

És ha ez így van, akkor mindenkinek csak kegyelettel szabad odamennie. De mit csinálnak vele a csodát látni akaró farizeusok mai utódai, a kíváncsi, idegizgalmat hajszóló emberek? Föltett kalappal, cigarettázva bámulják a vérző leányt... Karlsbadból és Marienbadból autón özönlik a sok elegáns fürdővendég, mint ahogy este a színházba mennek szórakozni. Jött egy cég, amelyik ajánlkozott, hogy a kis parasztházból színházat épít, s úgy mutogatja a leányt. Egy filmgyáros milliókat ígért, ha egy pénteki szenvedését lefilmezheti, hogy aztán Európa nagy városaiban rikító plakátok mellett két pornográf film közé beékelve mutogathassa a Krisztus szeretetéből vérző leányt. Sőt az egyik német panoptikumban a hírhedt gyilkosok viaszfigurái közt már mutogatják a szenvedő leány figuráját is! Testvéreim!

Hát ez a mai ember tapintatlan durvasága! A legszentebb dolgot is sárba húzza le s benyálazza, mint a csiga, amihez csak ér! Ez a mai léhaság, amelyik képes lett volna az első nagypénteken is a Kálvárián a szenvedő Krisztust lefotografálni! Mert ennyi neki az egész vallás! Világosan akarnék beszélni: hogy Konnersreuthban csoda történt-e vagy nem, szent vallásunk eddig sem mellette, sem ellene nem nyilatkozott. De akármilyen lesz is a döntés, ez a mi katolikus hitünkön semmit sem változtat.

Mikor a farizeusok kíváncsi tolakodással csodát kértek az Úrtól, ezt írja a Szentírás: «Felsóhajtott lelke mélyéből», így fáj ma is az Urnák, ha valakinek nem elég bizonyíték az ő élete, nem elég az ő tettei, nem elég az Egyház 2000 éves működése és az Egyház által hirdetett tanúbizonyságok, hanem spiritiszta szeánszokkal tiltott ajtón akar betörni a másvilágba és kíváncsi csodahajhászással akarja – állítólag – erősíteni vallásos hitét. Mi más ez, mint megint visszaélés a vallás szent eszméivel!

*

«Ne dobjátok a szent dolgot ebeknek!»– mondotta az Úr, és ezzel parancsot adott arra, hogy a vallásos dolgokat mindig kegyeletes, megilletődött szeretettel kezeljük, és a szent dolgokat – nemcsak rosszakaratból, hanem meggondolatlanságból vagy csak könnyelműségből is – a hétköznapi élet porába le ne rángassuk. A titokzatosságot hajszóló kíváncsi embereket bizony erősen megszégyeníti egy chikágói orvosnak mély hite. És ezt még el akarnám mondani beszédem befejezése gyanánt

Néhány évvel ezelőtt híre járt, hogy Alsó-Olaszországban egy kapucinus páter szintén hordozza az Úr Krisztus sebeit. Egy chikágói orvos is utrakelt; 50 órás út gyorsvonaton Amerikában, tíz napos hajóút, 40 órás vonatozás – végre ott van az orvos a kis olasz faluban. És hiába volt az egész út! Nem láthatott semmit, mert közben Rómából a páter parancsot kapott, mely szerint senkinek sebeit megmutatnia nem szabad és állandóan kesztyűt kell hordania, melyből csak az ujja hegyei állnak ki, éppen annyira, hogy a szentmisét bemutathassa.

Az orvos azonban így beszélte el benyomásait: «A sebeket nem láttam. A páter egész természetességgel mondta: Nagyon sajnálom az utazását, de bizonyára megérti, hogy nekem, mint szerzetesnek, engedelmeskednem kell. És ez mélyebb benyomást tett rám – mondotta az orvos, – mint hogyha láttam volna a sebeit...»

Ez az, Testvéreim! Hogyan is mondta az Üdvözítő a hitetlen Tamásnak? «Minthogy láttál engem, Tamás! hittél; boldogok, akik nem láttak és hittek.(Jn 20,29.) Megtörtént többször az Egyház életében, hogy az Úr sebhelyeit hordozta egyik-másik szent, – és ez kétségtelenül nagy isteni kitüntetés. De – Testvéreim! – megtörténik nem egyszer, hanem minden nap és minden percben, megtörténik nem egy helyen, hanem mindenütt, ahol szentmisét bemutatnak, hogy oltárainkon megújul titokzatos, láthatatlan módon az Úr Jézus kereszthalála. Ó, itt több van, mint Konnersreuthban! Itt nem egy Krisztust szerető leány vérzik, itt maga az Úr Jézus vérzik, vérzik értünk, s drágagyöngyöt hullató sebeiből az üdvösség áldott harmata permetezik lelkünkre! Mégis, jönnek-e tömegestől azok az autós fürdővendégek és állnak-e négyes sort, csakhogy befuthassanak?!

Ez a Krisztus szenvedését véresen átélő német leány – akárhogyan fog róla ítélni az egyházi hatóság – néma, csendes szenvedésével mindenesetre belekiáltja a mai felületes világba: Emberek! Ne reám bámészkodjatok kíváncsi szemekkel, hanem nézzetek forrón szerető, bűnbánó lélekkel a keresztrefeszített Krisztusra, akit én is annyira szeretek s akinek szeretetétől vérzem!

Emberek, tiszteljétek a szent dolgokat!

Testvérek, tiszteljétek a vallás szent eszméit!

Testvérek, tiszteljétek a szenvedő Krisztust! Ámen.