Tóth Tihamér: AZ ÖTÖDIK PARANCSRÓL V.

Bűn vagy hősiesség! (II. A gyermek életének védelme.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A II. keresztény század egyik kimagasló tudósa, Alexandriai Kelemen, Paedagogus c. munkájában (3,4.) oly pogány római hölgyekről tesz említést, akik féltő anyai gondok közt nevelik fel a kis csirkéket, de minden lelkiismeret-furdalás nélkül vetik utcára a házukban született rabszolgagyermekeket.

Az a visszataszító borzadály, ami a nagy egyházatya lelkét elfoghatta e sorok leírásakor, az vett erőt rajtunk is, mikor legutóbbi szentbeszédünkben modern korunknak egyik legborzasztóbb rákfenéjét tettük vizsgálat tárgyává: azt a rettenetes «Kulturkampf»-ot, amelyet századunkban, – ó, mily irónia! – a «gyermek századá»-ban, egy kegyetlen divat indított a gyermek élete ellen. Mikor az egyiptomi fáraó nem akarta szabadon bocsátani a fogságban tartott zsidó népet, az Isten több előző csapás után a legnagyobbat bocsátotta az egyiptomiakra: öldöklő angyalát küldte az országra, amely házról-házra járt és mindenütt megölte az elsőszülötteket. «Nagy kiáltás támada Egyiptomban, mert egy ház sem vala, melyben halott nem feküdt volna» – mondja a Szentírás. (1Móz. 12,30.)

Testvéreim! Ma is itt pusztít köztünk ez az egyiptomi csapás. Talán az elsőszülöttnek még megkegyelmez – annak sem mindenütt –, de a többi gyermeket aztán irgalmatlanul megfojtja vagy már élete elején csirájában (ez az V. parancs elleni bűn), vagy pedig életnek indulni sem engedi (ez a bűn a VI. parancs ellen). És kiáltás támad ma is a jobbak ajakán: Elvész az erkölcs, s elpusztul az ország, ha szó nélkül mehet ez tovább!

A múlt vasárnapi szentbeszédben néhány szomorú vonása sál megfestettem azt a temetői képet, amely a mai családok készakarva üresen hagyott bölcsője felett borong s rámutattam ennek a gyermekgyilkos bűnnek nemzeti és egyéni következményeire. De magam érzem legjobban, hogy az ott fölvetett kérdést kielégítően még nem oldottuk meg. Legyen tehát ez a mai beszédem válaszom arra a tömérdek levélre s kérdezősködésre, amelyet hallgatóim a múlt vasárnapi beszéd után hozzám intéztek. Nézzük a beszéd első felében azokat az okokat, amelyek a bajt létrehozták s azután keressük, hol találnánk orvosságot erre a gyilkos betegségre.

I. Mik a mai gyermekiszony okai?

A) Először is egy tudományos színnel körülgarnírozott irányzatot, az ú. n. neomalthusianismust akarnám megemlíteni, amelyre gyakran történik hivatkozás, s amely a folyton szaporodó emberiséget az éhenhalástól félti.

Ennek a gondolatnak terjesztői így ijesztgetik a szülőket: «Vigyázat! Máris sok az ember! A megélhetési javak termelése nem áll arányban az emberek szaporodásával s így előbb-utóbb éhínség áll be a földön, ha csak nem korlátozzuk az emberi születéseket». Persze, ez a «tudományosnak» kikiáltott teória éppen kapóra jön azoknak, akik bűnüket ezzel akarják igazolni.

Pedig erre az érvre ma már semmiképpen sem lehet hivatkozni! Ma már kétségtelen dolog, hogy lehet még a földművelést annyival intenzívebbé tenni, lehet még oly óriási műveletlen területeket munkába venni, lehet még ebből a vén Földünkből annyi kenyeret kipréselni, hogy nem a mai 2 milliárd, hanem 4, sőt 6 milliárd ember is megélhet belőle. Tehát nem az öreg Földünkben van a baj!

Éppen ezért megdöbben az ember, mikor hallja, hogy egyes országokban éppen mostanában hozakodnak elő bizonyos törvénytervezettel. Ezt a gyermekgyilkolást büntetlenné akarják tenni és törülni a büntetőtörvénykönyvből azokat a szigorú paragrafusokat, amelyek ezt a bűnt – igen helyesen – államilag is üldözik. Mi más ez a törekvés, mint egy kétségtelenül meglevő probléma megoldásának helytelen irányból történő megkísérlése! Épp olyan eset, mint ha a betegség helyett valaki annak jeleit gyógyítja. A gyermektől való félelem betegség jele: az erkölcsi és gazdasági elgyöngülés következménye. Ne a következménnyel alkudjunk hát meg, hanem ragadjuk meg a betegség magvát! Sőt tovább megyek; és ezeknek az álokoskodóknak nyíltan meg kell mondanom: A nép szaporodása még sehol a világon nem jelentette a nép nyomorúságát! Minél számosabbá válik egy nép, annál nagyobb gazdasági és technikai intenzitással dolgozik: a nomád népből földművelő lesz, faekéjét vasekével cseréli föl. Míg viszont: a nemzet számbeli fogyása egyúttal anyagi nyomorúságot is jelent.

B) De egyébként is akárhányszor látjuk, hogy a gyermektői való félelemnek igen sok esetben nem a gazdasági helyzet az oka. Sok helyen a bérkaszárnyák s a kültelkek szegényházai még ma is visszhangzanak a gyermeklármától, míg az előkelő villák falai síri csöndben hallgatnak. New-York leggazdagabb utcájának 45 házában megszámolták a gyermekeket: a 45 leggazdagabb házban összesen 17 gyermeket találtak! És egyik mostani levélíróm is említi, hogy látogatóban volt itt Pesten egy igen előkelően berendezett nyolcszobás lakásban, ahol stanicliból Gerbeaud-bonbonokát evő agarak pótolták a hiányzó gyermekeket. Minél gazdagabb a család, annál kevesebb a gyermek! Nem világos cáfolata- e ez a neomalthusianismusnak? Nem mutatja-e, hogy a gyermektől való félelem mélyebb okát máshol kell keresnünk?

Az a szörnyű gyermekgyilkolás, ami most Európa-szerte folyik, nagy részben nem csak azért van, mert megrendült az emberiség gazdasági helyzete, hanem azért – megmondjam őszintén? – mert megrendült erkölcsi felfogása! Azért, mert az emberekben a vallástalan világfelfogás vert gyökeret! Azért, mert a túlvilági életnek s az Isten előtti felelősségnek tagadásával együtt jár az e világi élvezetek s kényelem hajszólása, aminek a sok gyermek persze útjában áll. Azért, mert mozi és ponyvakönyvek, a világváros utcája és társadalma 18 éves korára már leperzselik a lelket, s ravatalra terítik benne nemcsak a tiszta életet, hanem a házasságról alkotott tisztességes felfogást is. Azért, mert a ma növekvő nemzedék lépten-nyomon csak élvezetről hall, de oly ritkán kötelességről; csak azt hallja, hogy az élet az élvezetért van, hogy minél több élvezet s minél kevesebb teher vállalása. Oka a mai döbbenetes pogány felfogás a gyermekről. És itt megint néhány gondolatot idézek az e heti levelekből. «Kérem, rabiátus férjem agyonüt, ha második gyermek is születik» – így panaszkodik az egyik. A másik így ír: «Heródesi bűnről szólt a prédikáció. De szerte az egész társaságban nekem jönnek, hogy éppen a gyermek elvállalása, az az ostobaság! Bűn? Dehogy bűn! Olyan semmiség, mint a fogplombálás! Évenként 2-3 fog s 2-3 műtét...»

Ez van a levélben: 2-3 fog és 2-3 műtét! Vérfagyasztó szavak! Mondjátok: túlzott-e az a megállapításom, hogy a gyermektől való húzódozásnak végső és legfőbb oka a cinikus gondolkodás, az egyéni kényelem, a könnyebb élet, a könnyebb társadalmi szereplés, az élvezetvágy, egyszóval űz élet könynyelmű és nem keresztény felfogása!

C) Tudom, mi lesz a válasz erre a beszédemre is. Megint jönnek levelek... panaszos, elkeseredett levelek hallgatóimtól. Hogy «könnyű nekem innen a szószékről beszélnem...» hogy «nem ismerem a mai nehéz életet...» hogy «nem tudom-e, mint nyomorog, tengődik temérdek család! Nincs munka, nincs kereset, nincs megélhetés...»

Igen: jönnek a panaszok. S mit feleljek rájuk? Azt-e, hogy nincs semmiben igazatok? Azt-e, hogy mindez alaptalan? Ezt – sajnos – nem mondhatom.

El kell ismernünk – és megdöbbentő, hogy így van –, el kell ismernünk, hogy a mai társadalmi, gazdasági viszonyokban óriási kísértés lappang erre a bűnre és hogy a mai igazságtalan gazdasági viszonyok miatt még a becsületes házastársaknak is nehéz egészséges, erkölcsös, Isten akarás tát ki nem játszó családi életet folytatniuk.

Tudom, és nyíltan kimondom – és ez szörnyű vád a mai világberendezkedés ellen –, hogy a mai nyomasztó gazdasági helyzetben sokszor a legjobb lelkű és istenfélő házastársak számára sincs más választás, mint ez a nehéz dilemma: Vagy bűn, vagy hősiesség! Vagy megijednek a gyermekkel járó gondoktól s bűnnel zárják el a gyermek elől az ajtót, mely az életre nyílna; vagy pedig nem akarnak lázadni Isten tervei ellen s vállalják a gyermekeket, de velük együtt a sok lemondást, gondot, nélkülözést is. Igen: bűn vagy hősiesség – de szabad-e egy pillanatra is haboznunk, hogy melyik mellé kell állanunk!

a) Vállalni a gyermeket!

Jaj, ezt könnyű kimondani! De van végső nyomor, amelyben már nem lehet. «Nincs csak egy szoba- konyhánk s már 2 gyermek van...» «Az uramnak nincs több fizetése havi 160 P-nél s máris 4 gyermekem sír odahaza a kenyérért...» «Oly beteges a feleségem, s egész biztos, hogy rámegy a következő alkalommal...» «Szeretnénk mi gyermeket többet is, de hát kitegyük őket a nyomornak? Hát ebben a kétségbeejtő helyzetben sem szabad a gyermek ellen védekezni?!...» Így panaszkodnak embertársaink, a legjobb lelkűek is.

Mit szóljunk ezeknek a testvéreknek? Azt-e, hogy szorítsátok le még jobban igényeiteket? Hiszen ez már lehetetlenség! Itt nincs más hátra, itt őszintén megmondom: itt a katolikus Egyház is elismeri a védekezés jogosságát! De hogyan? Vigyázzatok! Hogy ismeri el? Ilyen esetekre alkalmazza Szent Pál szavait: «Akiknek feleségük van, olyanok legyenek, mintha nem volna». (1Kor. 7,29.) Azaz: a gyermek elleni védekezés egyetlen megengedett módja a házasember önmegtartóztató élete!

b) Akár gyönge a feleség s több gyermeket már el nem bírna, akár nagy a szegénység, az egyetlen megengedett védekezés: a férjek önuralma. Igen: önuralom! A legtipikusabb keresztény szó! Önuralom, amely, ha kell, tud bizonyos ideig lemondani is a házas élet jogáról, ha a gazdasági viszonyok így követelik meg vagy a kíméletre szoruló feleségnek szüksége van rá.

Hogy ez lehetetlenség? Hogy oly erős az ösztön, hogy ezt nem lehet megállani? Testvéreim! Krisztus nélkül nem lehet! Ha csak ember vagy, nem lehet! De ha keresztény vagy, lehet! Ha imával kéred Istent s a szentségek használatával az ő segítő kegyelmét, lehet. Mert utóvégre ép ennyi joggal mondhatnád: Ha valaki megüt, nem lehet azt kívánni, hogy vissza ne üssem – «oly erős az ösztön». Ha valami megtetszik a kirakatban, nem lehet megállani, hogy el ne lopjam – «oly erős az ösztön». Lehet-e önuralom nélkül joggal kultúráról beszélni? Hiszen mi a kultúra? A természeti erők megfékezése. Kultúra a vízgát, mely a fékevesztett áradatot korlátok közt tartja. Kultúra a gőzgép, mely a gőz feszítő energiáit lefogja. Kultúra a villanygép, amelyben az elektromos erőket fogjuk meg. A mai ember büszke arra, hogy a természetet lefogja s vak erőiből egyiket a másik után gyűri le. Csak éppen az ösztönök világában hagynánk szabad teret a természet vak erőinek? Mind énben mi akarunk a természet urai lenni, csak éppen ebben engedj ük a természetet úrrá lenni lelkünk fölött!? Hadd beszéljek egészen világosan: A katolikus erkölcstan szerint minden olyan «védekezés» a gyermek ellen, amely nem a teljes házassági önmegtartóztatás által történik, súlyos bűn; bűn vagy az V. vagy a VI. parancs ellen. A házasságot vagy csak úgy szabad használni, ahogy azt az Isten rendelte, vagy nem szabad élni vele – csak ez a két megoldás lehetséges a vallás szellemében.

c) «De akkor megint ott vagyunk: vagy bűn, vagy hősiesség!». Igen, ott vagyunk. Mai beszédemnek ez is a címe. Az Úr Krisztus előre megmondotta, hogy aki utána akar menni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét, s úgy kövesse Őt.

Mindjárt ezren és százezren ki volnának békülve szent vallásunkkal, milliószámra lehetne megnyerni az embereket a kat. vallásnak, csak ebben a pontban ne lenne ily hajthatatlan. De hiába! Egyes emberek kedvéért, ezrek, akár százezrek kedvéért is szabad lenne-e magából az elvből valamit is elalkudni?! Megtehetné-e a katolikus Egyház – az az Egyház, melynek annyi keserű szemrehányást kell hallania, mert ebben a kérdésben hajthatatlan –, megtehetné-e az Egyház, hogy a teremtő Isten akaratán változtasson, javítson, s legalább a szegény házastársaknak, az egyszobásoknak, a betegeseknek megengedje a házasság gyakorlását gyermek vállalása nélkül? Nem volna-e ez az engedmény oly rés, amelyen az emberi gonoszság özönvize megfojtana minden csecsemőt? A szent katolicizmus nem enyhíthet azokon a törvényeken, amelyeket Isten hozott, mert akkor árulójává lenne isteni Alapítójának.

Tehát kénytelen így beszélni: vagy házasélet, de akkor vállalni a gyermekei; vagy elkerülni a gyermekeket, de csak az önmegtartóztatás által.

«A mi vallásunk túl szigorú, reformálásra szorul» – írta szintén valamelyik panaszkodó hallgatóm. Nem, Testvéreim! Nem vallásunk szorul reformálásra – ahhoz nyúlnunk nem szabad! – hanem az egész mai társadalmi berendezkedésünk. S itt következik mai beszédem második feladata: keresni az orvosságot erre a nemzetgyilkoló bűnre.

II. Hol találjuk meg az orvosságot?

A gyermektől való félelem oly ijesztő arányokat ölt, hogy ma már az állam is keresve-keresi a baj orvosságát. Hiszen az egész nemzet belepusztulhat, ha szó nélkül nézzük a bűn terjedését.

A) A gyermekiszonynak kétségtelenül megvannak a gazdasági okai is – sőt vallom, hogy a tisztességes felfogású házastársak közt ez az egyetlen oka – és ezért az államtól kitelhető szociális reformok és intézkedések is valóban szükségesek lennének a kérdés megoldásához. És ehhez nem elegendő a sokgyermekes anyák kitüntetése és ünneplése – ez is egyik részlete lehet a nagy feladatoknak –, hanem mélyreható törvényes intézkedések egész tömege volna szükséges. Mik lennének azok? A szószékről a politikába ugyan nem szabad beleszólni; de én így gondolnám: minden vonalon becsülni a sokgyermekes családot! Annak nagyobb családi pótlékot adni! Állásbetöltésnél azt előnyben részesíteni! Adót csökkenteni a gyermekek száma szerint! És játszótereket a gyermekeknek!

És jó lakást! És büntetni a pornográfiát! És irgalmatlanul büntetni, aki ma Heródes gyilkosainak szerepét vállalja! És olcsóbbítani az életet! És jobb kereseti lehetőségeket nyitni! Mentesíteni az asszonyokat a gyári munkától és hivataltól! És megváltoztatni az örökösödési törvényt, amely most szinte előnyben részesíti az egyetlen gyermeket – és így tovább; ez mind kellene.

B) Ámde, ha mindemez intézkedés fontosságát és szükséges voltát elismerjük is, mégsem hallgathatunk el egy megjegyzést. Mindez kell, de – mindez nem elég! Nem elég, mert a kérdés végső megoldásának kulcsa mégsem a biológia, nem a hygiénia, nem is a szociálpolitika, hanem az etika, a krisztusi erkölcstan.

a) Távol áll tőlünk lekicsinyelni a társadalmi s gazdasági reformok erejét; a kérdés oly égető, anynyira életre-halálra megy, hogy megoldása érdekében tegyen meg mindenki, amit csak tud. Csak azt akarjuk hangsúlyozni, hogy ezek az intézkedések a szenvedélyek tomboló viharzásában s az önzés és kényelemszeretet cirógató álokoskodásai között még mindig erőtleneknek fognak bizonyulni, hacsak a vallási parancs megvesztegethetetlen előírásai is nem jönnek segítségükre. A vallásos motívum fölénye sehol talán világosabban nem érvényesül, mint ebben a kérdésben.

A probléma u. i. nem oly egyszerű; mert itt az egyén érdeke ütközik a közérdekkel. Az egyént arra rábírni, hogy a nemzet erősödését, jövőjét saját áldozatai révén is biztosítsa, semmi földre-korlátolt intézménnyel nem lehet. Erre csak az a vallás képes az embert rábírni, amelyik a parancsoló Isten szankciójával emeli fel az egyént az önérdek szűkös köréből az istenhűség áldozatos oltárának magaslatára. Nem túlzás tehát, ha azt mondom, hogy ma csak a katolikus Egyháznak ez a hajthatatlan, meg nem alkuvó szigorúsága védi meg az emberiséget a kihalástól.

b) Először is védi negatív eszközével: a büntetéssel. Ha vannak emberek, akik vétkes eljárásuknak feneketlen megalázó voltára rá nem jönnek, hát a katolikus Egyház által rájuk mért büntetés nagysága hozza eszükbe. Szent vallásunk óriási büntetéssel, püspöknek fönntartott kiközösítéssel sújtja azt az anyát és orvost és minden más közreműködőt, aki résztvesz a meg nem született gyermekek megölésében. Aki ezzel a bűnnel gyónni megy, előre tudja, hogy nem nyer feloldozást, csak kemény vezeklés árán. Ugye, akiben él a vallásos gondolkozás, az ilyen büntetés láttára visszariad a szörnyű tettől! Büszkeséggel mutatunk is arra, hogy a valóban katolikus életet élő országokban s országrészekben, ahol a gyermek ellen tenni súlyos halálos bűnt jelent, ott még ma is sok a gyermek, pl. a Rajnavidékén, Westfáliában, Tirolban, Hollandiában, Bretagneban s a magyar haza több, tiszta katolikus részén.

c) De van a mi szent vallásunk kezében ezen a negatív, tiltó, büntető erőn kívül egy pozitív nevelő eszköz is; és ez: a gyermeknek, mint az Isten küldöttének, az Isten áldásának megszerettetése.

A szent kereszténység a szülőkkel megérezteti, világos tudatára hozza, hogy magától a teremtő Istentől ered méltóságuk s – ami ezzel jár – nehéz szülői kötelességük. Nehéz szülői kötelességük! Bizony nehéz, áldozatos kötelességek! Van a németeknek egy közmondásuk – túloz ugyan, de sok igazság is van benne:

«Wer ohne Kinder lebt,
Der weisz von keinem Leide...»

«aki gyermekek nélkül él, nem tudja, mi a szenvedés». Bizony igaz! Mennyi önfeláldozást, fáradságot, álmatlan éjszakát követel a kis gyermekek gondozása! Mennyi áldozatot s aggodalmat s gondterhes napot és csalódást a nagy gyermekek nevelése!

«Hát akkor jobb, ha nincsenek is gyermekek?!» Igen: az Istent nem ismerő házastársak így gondolkoznak. Igen: akik a szülői méltóságról letörlik az Istentől adott fönség koronáját, azok így tesznek.

A vallásos házastársak azonban tudják, hogy a gyermeknevelés ezer gondja s aggodalma sem közelíti meg azt a rombolást, amit a gyermeket kizáró házasélet mindkét fél lelkében, s a nő testi egészségében is okoz. A vallásos szülők a gyermek által okozott sok gond mögött meglátják a gyermek által szerzett sok igazi örömet is, és nem felejtik el, hogy annak az idézett közmondásnak második fele is van. «Aki gyermekek nélkül él, nem tudja, mi a szenvedés», tartja a közmondás első fele:

«Wer ohne Kinder lebt,
Der weisz von kelnem Leide...»

de a második fele meg hozzáteszi:

«Wer ohne Kinder stirbt,
Der weisz von keiner Freude».

Azaz: «Aki gyermekek nélkül hal meg, az meg nem tudja, mi az öröm!» Túlzás ez is, de nem teljesen.

Igen: a gyermek gond, de a gyermek öröm is. A gyermek kiadás, de a gyermek befektetés is. A gyermek fájdalom, de a gyermek vigasztalás is. A gyermek szomorúság, de a gyermek napsugár is. Nézzetek meg egy gyermekei és unokái szeretett körében öregedő kedves házaspárt, akiknek az élet már nem adhat semmit, akik már készülnek a nagy útra, de ezzel a jóleső bizakodással: «Urunk, nem vonakodtunk elfogadni azokat a lelkeket, kiket reánk akartál bízni. Sok fáradságunkba került és sok áldozatunkba, de íme, nézd: fölneveltük őket – Neked és az örök életnek». Testvéreim! Meghal a gyermektelen házaspár is! Meghal – és nincs senkije – senkije, aki egy Miatyánkot küldene bűnös lelkéért az Úr elébe...

De még előtted áll egy új világ,
Anyára vár egy újabb nemzedék:
Akard s erényed a fő polcra hág,
Neved dicsőség lángtüzében ég.

Mit szűz hevében égő szív teremt,
Költőt, művészt, hőst és nagy férfiat,
És mindent, ami szép, jó, tiszta, szent,
Tőled, nemedtől várjuk, hogy megadd.

A kisdedeknek néma szája kér,
Hogy adj nekik hazát. Ne vond meg azt,
Áldás vagy átok vár e válaszért:
Határozz és kimondtad sorsodat.
(Vörösmarty.)

*

És itt fejezzük be ennek a szomorú témának fejtegetését.

Van a keleti népeknek egy mélyértelmű mondájuk; nem történet, csak jelképes elbeszélés, de igen kedves gondolatot rejt magában...

A fönséges Isten már megteremtette az egész világot, csak az ember hiányzott még belőle. A tengerek már telve voltak halakkal, a vadonok állatokkal, hegytetőkön zergék szőkéitek, a fákon madarak énekeltek... csak ember nem volt még a földön!

Akkor az Úr belemarkolt a Nílus folyó iszapjába, hogy az embert megteremtse belőle... de az iszapban elrejtőzve húzódott meg egy rák és beleharapott az Úristen kezébe... Három vércsepp hullott ki az Úr megsebzett kezéből, ráhullott a Nílus iszapjába és ebből az Isten vérével áztatott földből, teremtette az Úr – az anyai szívet!

Legenda az egész, de mély értelmű legenda...

Testvéreim! Anyák! És ha csak veszedelemmel tudjátok is az életet adni gyermekeiteknek! Anyák!

És ha azt fogjátok is hallani, hogy így meg úgy, itt az orvosi műtét indikált! Anyák! És hogyha az új gyermek új gondot és új terhes éveket jelentene is! Mindegy! Merjetek anyák lenni! Ti anyák Jegyetek, akik életet osztogatnak s nem halált! Ti anyák legyetek, kik bölcsőt ringattok s nem koporsót ácsoltok! Ti anyák legyetek, akik bíztok abban, hogy ha Isten éhes kis szájakat adott, kenyeret is ad hozzá! Ti katolikus anyák legyetek, akik a halálveszedelemben is a betlehemi isteni Gyermekre szegezitek szemeteket!

És áldani fog titeket a magyar haza...

És áldani fognak gyermekeitek és unokáitok...

És megáldani, megjutalmazni fog az élet örök Ura, a mi hatalmas Istenünk. Ámen.