Tóth Tihamér: A HATODIK PARANCSRÓL XXI.

A papi nőtlenségről.(II. Érvek mellette.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Azt olvassuk az evangéliumban, hogy az Úr Jézus egy alkalommal tíz bélpoklossal találkozott, – rettenetes betegség! – és ezek Tőle bizonyos távolságban megállottak. Ez volt a törvény még a középkorban is. A társadalom nem tudott másképp védekezni a vészthozó ragály ellen, mint hogy a bélpoklosokat kizárta tagjai közül. Szegény nyomorultak, mint a sivatag vadjai, titokban hordták el az élelmet arról a helyről, ahová kirakták nekik. És ha kivételesen mégis emberek közé jutottak, messziről kiáltaniuk kellett: Vigyázat! Leprás vagyok!

Mindenesetre fájdalmas védelmi szabály volt ez, de el lehet a dolgon gondolkozni. A népet meg kellett védeni mindenáron! Aki romlásnak indult, ami rothadóvá vált, azt le kellett metszeni a fáról, – csak egészséges maradjon a törzs! A régiek az emberiséget sajnálták s érte egyes betegeket feláldoztak.

A maiak? A beteget – lelkileg értem – a bűnöst, a gonosztevőt sajnálják, mentegetik, meghagyják az egészséges közt, még ha mindjárt megfertőzi is az egész társadalmat! Jaj, ha sikerülne ma is egy olyan régi leprás-törvényt hozni, amely szerint valami messzi helyre, az Óceán egy magányos szigetére lehetne összegyűjteni a lelki bélpoklosság minden mai fertőzőit: írókat, szerkesztőket, rajzolókat, filmeseket, divatárusokat... az emberek millióit lehetne megmenteni az erkölcstelenség bűnétől. De hát – úgy-e – ez csak valami elgondolt vágy, jámbor óhaj, amiből soha valóság nem lesz.

A veszedelem pedig itt van! Itt ólálkodik sarkunkban az erkölcstelen élet ezernyi kísértése. Itt leselkedik minden utcasarkon a bűn, az álokoskodás, a rontás szelleme és itt súgja, suttogja, magyarázza, kiabálja, ordítja, hogy a VI. parancs ma már elavult ostobaság, ma már senki azzal nem törődik, ma már a fölszabadult ösztönök korát éljük. És ebbe a zűrzavaros hullámzásba, a jelszavaknak ebbe a tomboló áradatába állítja oda szent vallásunk papjai nőtlenségének eszményét: gránitsziklát a tajtékzó habokba, meg nem ingó fellegvárat a kavargó áradatba, biztató világító tornyot a sötét éjszakába!

A papi nőtlenség gondolatával a múlt vasárnapi beszédemben kezdtem foglalkozni két hozzám érkezett levél kapcsán. Sorra vettük mindazt az ellenvetést, amit ötórai teákon, uzsonnákon könnyelműen suttognak, pletykáznak az emberek. Három csoportba foglaltam össze a kifogásokat: Milyen kár, hogy a nőtlen katolikus papság nem adhat példát híveinek az ideális házaséletre! Aztán: Milyen erőszakos eljárás, hogy az Egyház nőtlenségre kényszeríti papjait! És végül: Mennyi botránynak forrása ez a rendelkezés!

Ez volt tárgya a múlt vasárnapi beszédemnek. De már akkor említettem, hogy ezzel a kérdésnek csak felét intéztem el. A legnagyobb ritkaság, hogy ez a kérdés prédikációinkban szóba kerüljön; ha azonban most elő kellett vennünk, nem érhetjük be annak felületes elintézésévei. És ha a múltkori beszédben hallottuk a kifogásokat, amelyeket a katolikus papság nőtlensége ellen fölhoznak, nézzük ma azokat az érveket, amelyek meg mellette szólnak, azokat az érveket, amelyek szent vallásunkat arra bírták, hogy ezt a rendelkezést életbe léptesse s mind a mai napig fönntartsa.

*

Kedves Testvéreim! Mielőtt vizsgálni kezdenők az Egyház rendelkezésének okait, egész röviden meg kell magyaráznom az imént említett utolsó mondatomat. Őszintén és minden kertelés nélkül megmondottam, hogy a papi nőtlenség törvényét az Egyház léptette életbe s ez a parancsa nem magától az Úr Jézustól származik.

A papok nőtlenségét az Egyház kezdetben nem írta elő kötelezően s az isteni szolgálatra igénybe vette nős papok munkáját is. Ez történeti tény.

De viszont az is történeti tény, hogy az Egyház már kezdettől szívesebben látta a nőtlen papok szolgálatát, majd lassanként áttért a mai gyakorlatra és olyan törvényt hozott, amely a papi méltóságra vállalkozóknak egész életükre nőtlenséget s legteljesebb önmegtartóztatást ír elő. És erre az Egyházat nem a házaséletnek vagy a női nemnek lekicsinylése vitte, sem hatalmi célok, – amint ezt a tudatlanok hiszik – hanem erre az Egyházat rendkívül nyomós és fontos okok bírták rá. Mikor ezeket az okokat kutatjuk, mikor a papi nőtlenség magyarázatát keressük, előre kell bocsátanunk, hogy ennek az intézménynek célját csupán csak az tudja megérteni, aki a katolikus pap fönséges méltóságáról az Egyház fölfogása szerint gondolkozik. Más a coelibatust megérteni sohasem fogja. «Érzéki ember nem fogja fel, ami az Isten lelkéé; mert ostobaság az előtte és nem tudja megérteni, mert lélek szerint kell megítélni.» (1Kor. 2,14.)

Minden katolikus papról áll az, mit Szent Pál apostol magáról mondott: «Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit, és Isten titkainak sáfárait». (1Kor. 4,1.) A pap tehát szent vallásunk felfogása szerint «szolga», a pápa meg a főszolga; így is hívja magát: «servus servorum Dei», Isten szolgáinak szolgája. Pappá lenni annyi, mint «szolgává lenni»; aki pappá lesz, az nem magáé többé, hanem Istené, és a híveké, íme, a legtisztább katolikus felfogás a papról! A pap Isten szolgája s a hívek szolgája – és mindkét feladata megköveteli tőle a nőtlenséget.

I. A pap Isten szolgája, s azért kell nőtlennek lennie.

A) A papnak azért kell nőtlennek lennie, hogy egészen az Istené lehessen. «Akinek nincs felesége, – írja Szent Pál – arra gondol, ami az Úré, hogy tessék az Istennek. Akinek pedig felesége van, arra gondol, ami a világé, hogyan tessék feleségének; és meg van osztva». (1Kor. 7,32. s köv.) De a papi léleknek nem szabad megosztottnak lennie!

Hiszen mit jelent már a nevük: «clerus?» «Kisorsoltak», «kiszemeltek». Ki vannak szemelve. Honnan? A tömegből, a mindennapi élet kötelékéből, az üzleti életből, a családi életből. Aki Krisztus helyett jár el, aki Krisztus helyett tesz, aki az Ő helyettese, annak már csak magasabb hegyen kell laknia! A papnak tökéletes önmegtartóztató élete által kell a nép fölé emelkednie, hogy – az Úr parancsa szerint.– mint gyertyatartóra helyezett gyertya világoskodjék. Önmegtartóztató élete által kell – a Titkos Jelenések könyvének fönséges látomása szerint – hasonlóvá válnia az Isten Bárányához: «És íme, látám, hogy a Bárány Sión hegyén állott, és vele száznegyvennégyezer, akiknek homlokára volt írva az ő neve és az ő Atyjának neve... Ezek követik a Bárányt, amerre csak megyén... mert szeplőtelenül vannak Isten trónja előtt.» (Titk. Jel. 14,1. 4. 5.).

Íme, a katolikus papnak nőtlennek kell lennie, hogy egészén az Istené lehessen.

B) De a papnak azért is kell nőtlennek lennie, hogy Isten és emberek közt közvetítő lehessen.

Ha már az ószövetségi papságra is állott a Szentírás szava, mennyivel inkább áll az újszövetségire: «Az előcsarnok és az oltár közt sírjanak a papok, az Úr szolgái és monda jak: Könyörülj, Uram, könyörülj népeden, s ne add tulajdonodat gyalázatra». (Joel 2, 14.) Nazianzi Szent Gergely egy helyen azt írja, hogy senkise merje bemutatni a szentmise fönséges áldozatát, míg előbb önmagát nem hozta Istennek áldozatul. Hát megmondjam világosan, miért van a papi nőtlenség áldozata? A papi nőtlenség áldozata elsősorban a szentmise áldozatáért van. Próbálkozzunk csak elmélyedni egy énekes nagymise fönséges benyomásaiba! Zsúfolt templomban homlokát megalázva hódol a hívek tömege, az Isten népe, a Fönséges előtt s ott áll a nép élén, az oltár lépcsőjénél, jelképes ruhákba öltözötten, lobogó gyertyák között, ott áll az Isten papja. Mily fönséges kép! És most állítsunk be ennek keretébe egy nőt, a pap feleségét (úgy-e, – Testvéreim – nem sértek meg ezzel egy nőt sem!), s a kép fönségéből azonnal elveszett, a papi méltóságról elunt valami csodás vonás.

Nem érzi-e lelkünk, hogy ezt az embert, ezt a papot nem lehet a mindennapi élet keretei között hagyni? Aki itt most megrendült lélekkel énekli a praefáció közel 2000 éves dallámában Isten dicsőítését; aki reszkető kezekkel emeli itt magasba a kis ostya fehérsége alatt rejtőző Istenfiát, nem várhatunk- e ettől az embertől többet, több önuralmat, több önfegyelmezést, mint mástól? Az utolsó vacsorán a teljesen tiszta lelkű Szent János hajtotta fejét az Úr kebelére; nem kell-e ilyennek lennie annak a papnak is, aki napról-napra megismétli az utolsó vacsora misztériumát? Nem kell-e ennek a papnak úgy fénylenie, mint a templomablakon átkacagó fényes napsugárnak!

Igen, Testvéreim! Úgy-e kiérezzük az Egyház finom elgondolását: Abban a kézben, amelyben az Isten Fiának szent teste naponként nyugszik, más kéz ne nyugodjék, még a feleségé sem! Azok a szemek, amelyeket fényesre gyújt az Isten megrendítő közelsége, ne mélyedjenek más emberi szembe, még a feleségébe sem! Azok az ajkak, melyeket naponként pirosra fest az Isten Fiának vére, ne érintsenek más ajkat, még a feleség ajkait sem! Azt a lelket, amelyik ilyen szédületes közelről érzi Krisztus szeretetét, senki más magáénak ne mondhassa! A pap nőtlensége elsősorban a szentmise miatt van és viszont megtartásához is a szentmiséből fakad az erő; érdekes: amelyik vallásújító feladta a misét, ugyancsak feladta a coelibatust is – nem volna értelme, de nem is lehetne megtartani!

II. A pap a hívek szolgája, s ezért kell nőtlennek lennie.

A pap azonban nemcsak az Isten szolgája, hanem a hívek szolgája is, akiknek lelkéért tömérdeket kell dolgoznia, – s az megint megköveteli tőle, hogy nőtlen legyen. Az apostolok közül ki dolgozott a lelkekért legtöbbet, hihetetlenül sokat? Kétségkívül Szent Pál. (V. ö. 1Kor. 15,9.) Az a Pál, akinek nem volt felesége! S a többi apostol is munkája kezdetén miért vált meg családjától? Hogy annál inkább az Úr családjáé, a híveké lehessen! S miért nem lehet a pap ma is egy valakié, feleségé és családé? Azért, hogy «mindenkinek mindene lehessen, hogy mindenkit üdvözíthessen». (V. ö. 1Kor. 9,22.)

A papi nőtlenség a hívekért van! Az Egyház története világosan mutatja: akkor volt legjobb a nép, akkor élte a vallásos élet virágkorát, mikor a papi nőtlenség ellen a legkevesebb hiba történt. Viszont ennek az ideálnak elhomályosodása erkölcsi süllyedést s a vallásos élet hanyatlását jelentette a hívek között is.

Hogy papjaink nőtlensége valóban a hívekért van, és hogy az ő nőtlen életük mily hatással van a vallási élet erősítésére s elmélyítésére, annak bizonyítására csak két gondolatot szeretnék felhozni.

A) Az egyik: a papi nőtlenség s a gyóntatás.

Mint Isten szolgája, a pap bemutatja a szentmisét, s ez egészen önmegtartóztató életet követel: mint a hívek szolgája, kiszolgáltatja a penitenciatartás szentségét, s ez megint nőtlen életet követel. Kell-e mondanom, mily értékünk, mily szent kincsünk nekünk, katolikusoknak, a szentgyónás! Mily eleven lelki élet fakad nyomában! De kell-e mondanom, hogy a gyónáshoz szükséges megrendítő bizalom mennyivel könnyebben nyilvánul meg a nőtlen pap iránt! Amit az előbb a szentmiséről mondottunk, ugyanazt kell most a gyónásról mondanunk: amely vallásokban a katolicizmustól elszakadt vallásújítók feleséget adtak a papoknak, ott elvették tőlük a gyóntatást – s ez egész logikus volt. Persze, más kérdés, hogy lehet-e azt «pap»-nak nevezni, aki se nem misézik, se nem gyóntat! Pap bűnbocsátó hatalom nélkül? Nézzük csak, mit kerestek az emberek az isteni Mesternél? Legtöbben testi segítséget, gyógyítást a betegségből. S az Úr beérte ezzel? Nem! Hanem, ha az illető nem is kérte, akkor is azt mondta neki: Menj fiam, menj leányom, bűneid meg vannak bocsátva. Íme, ha a papi nőtlenség eszméjének mélyére nézünk, Szent Egyházunknak ebben az intézkedésében nem a női nem lekicsinylését, hanem ellenkezőleg ebben is a női nem finom megbecsülését veszszük észre. Mert mily tapintatos figyelem az az Egyház részéről, éppen a női hívek számára, hogy a nők legfinomabb lelki igényei kiszolgálására éppen olyan férfiakat rendel, akiknek a nőben nem szabad a másik nemet látniuk, csak az Isten gyermekeit, csak a halhatatlan lelkeket, aki tehát a női lélek igényeit mélyebben is megértheti.

Ha a papi nőtlenségnek semmi más haszna sem volna, mint az, hogy a bűnbánat szentségét könynyebbé teszi a hívek számára, nem érné-e már ez is meg a coelibatussal járó minden áldozatot?

B) Van azonban még másik óriási értéke is s ez: a példaadás ereje!

a) Szent vallásunk évszázadok s ezredek meg nem szűnő tomboló orkánjai között is megalkuvás nélkül hirdette és hirdeti a VI. és IX. parancsot: a házasság előtti teljesen tiszta élet kötelezettségét s a házasélet hűségének kötelezettségét.

Soha még nehezebb nem volt a tisztaság erényének hófehér liliomát sértetlenül megőrizni, mint a sártól fröcskölő mai világban.

Pedig tudjátok, mire volna szüksége ennék a hazának! Ifjakra, akik sértetlenül mentik át lelküket a fiatal évek erkölcsi veszélyei közt! Férfiakra, olyanokra, mint a harmincéves háború hőse, Tilly hadvezér volt, aki 36 győztes csatája után elmondhatta: «Soha részeg nem voltam, soha nőt illetlenül nem érinttettem».

Ilyenekre volna szükségünk!

De nézzünk csak szét: mit látunk magunk körül!

Itt nyüzsögnek az álpróféták, a jelszavak, a megtévesztő okoskodások. Jönnek a vitriolöntők, a virágot fagyasztók és rászedő okoskodásaik által tömérdek, tisztességgel küzdő ifjúnak veszik el kedvét a további küzdelemtől s taszítják a bukásba.

Mert mondjátok: Nem bársonyos virágra önt-e vitriolt, nem májusi rétre zúdít-e fagyot, aki a kemény erkölcsi harc közepén küzdő fiatalembernek fölényesen neveti arcába: «Ostobaság! Hát te tisztán akarsz élni az esküvői oltárig? Dehát az lehetetlenség! Ugye, a természet, a vágy, az ösztön ma is már mily erős, mily követelőző benned! És te a természet ellen akarsz tenni? Hiszen éppen ez a bűn! Amit a természet megkövetel, ami után annyira vágyódik, az csak nem lehet rossz? Azt meg kell tenni! »

És jönnek panaszra a szegény, küzdő fiatalok: «Megtartóztatás! Önuralom! Tiszta élet! – hangoztatja az Egyház. Dehát mikor az ösztönök vágya oly tüzesen tör fel! – panaszkodik egy 24 éves fiatalember. Mikor mintha nem is vér szaladgálna ereimben, hanem megolvadt láva! Hát nem erőszak ez önmagam ellen? A természet szava nem helyes-e bennem?»...

Ilyen jelszavakkal van telve a világ, így töpreng sok jóakaratú ember is, – és mit válaszoljunk nekik?

Hiszen oly világos igazságnak látszik a mondás: «Amit a természet követel, az helytelen nem lehet, s azt megtagadni meg még kevésbé lehet!»

Mit feleljünk nekik?

b) Először is az orvosok tapasztalatából egy érdekes tényt. Van rá eset, hogy az emberi természet valamit követel, és az mégis ártalmas. A tífuszból lábadozó igen éhes szokott lenni; de jaj, ha enni adnak neki: belehal! Belehal, pedig a természet megkövetelte! Akit haslövés ért, annak napokon át, 4-5 napon keresztül nem szabad a legkisebb ételt, egy korty vizet sem magához vennie. Akármennyire éhes, szomjas (főképp szomjas), nem szabad! Mert ha meg nem tartja, belehal. Saját háborús szolgálatom alatt is történt velem hasonló eset. Drohobyczban voltunk, a galíciai petróleumforrások mellett. Egy kapitányt hoztak haslövéssel. Az orvos nyíltan megmondta neki: «Semmit sem inni!» De a szomjúság nagyon kínozta szegényt. Ráparancsolt a tiszti szolgájára, hogy hozzon vizet. Az nem akart. A kapitány rákiáltott... erre a szolga hozott is vizet... másnapra a kapitány meg is halt... Belehalt. Pedig a természet megkívánta a vizet!

Az állatok valóban teljes mértékben hagyatkozhatnak a természetre: ösztönükre. Amit az mond nekik, az nem lehet kárukra. A legelésző tehén nem tanult botanikát s mégsem nyúlna hozzá egyetlen mérges fűhöz sem; az ember azonban – hacsak az eszét meg nem kérdi – bizony a mérges-gombát éppúgy megeszi, mint a jót. Hogy lehet ez? Úgy, hogy az ember több, mint az állat; az emberben az ösztönnek ellenőre is van : az ész s ezért ösztönös vágyait az ész józan szavával kell korlátba szorítani. Embernek lenni nem annyit jelent, mint meglevő természetes vágyaknak s erőknek szabad lefolyást adni; hanem jelent: erőinket egy nagy gondolat szerint alakítani. Embernek lenni jelent fölényes úrnak lenni az ösztönös vágyak dzsungelében. Már engedjétek meg, ha nyíltan kimondom különös gondolatomat: az, aki minden ösztönének szó nélkül igent mond, miért szedi rá az embereket, mi címen jár két lábon s nem négykézláb?!

Ezt is felelhetném a feladott kérdésre. De ez még nem minden. Még van tovább is. Hát mit feleljünk, még?

c) Jönnek a tisztaságért küzdő ifjak, jönnek az erkölcsi csaták frontharcosai és a vérverítékező küzdelemben kifakadnak: «Hiába minden erőfeszítés: nem lehet tisztán élni az esküvői oltárig... az ösztönt lefogni nem lehet!» S akkor odaáll elébük nőtlen papjuk; «Fiam, panaszkodsz, hogy nem lehet? Hát nézd: bennem hiszel! Látod, lehet! Nemcsak az esküvői oltárig, lehet – végig!» Íme, az Egyház megtehetné, hogy eltörli papjai nőtlenségét – hisz nem az Úr Jézus parancsa! – de ugyanakkor eltörölné a házasság előtti tiszta élet és a hű házasélet lehetőségének egyik erős bizonyítékát és a küszködőknek egyik biztató reményforrását is. Azért is van a coelibatus, hogy az emberek előtt, a VI. parancs elleni kísértésekkel küzdő emberek előtt ott álljon ez a heroikus résütés a legyőzhetetlennek kikiáltott testi ösztönök diktatúráján.

Igen: az a vallás joggal követelheti híveitől az állapotbeli, ideiglenes önmegtartóztatást, amelyik papjaitól megköveteli az örökös önmegtartóztatást!

*

Kedves Testvéreim! Nem katolikus testvéreink sokszor értetlenül nézik, hogy a katolikus hívek mily benső tisztelettel viseltetnek papjaik iránt. Nem tudják, mi lehet ennek az oka. És ennek más magyarázata nincs is, mint éppen a papi nőtlenség. A nép kiérzi azt, hogy a pap ezt az áldozatot ő érte hozza: hogy valóban egészen Istené lehessen, hogy többet törődhessék nyájával, hogy többet rendelkezésükre állhasson, hogy példát adhasson nekik. Ezt az áldozatot viszonozzák a hívek nagyszerű tiszteletükkel, s szóról-szóra beteljesítik már az életben az Úr Krisztus szavait, aki ezt mondta: «Mindaz, aki elhagyja házát, vagy fivéreit, vagy nővéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy földjeit az én nevemért, százannyit kap és az örök életet fogja örökölni». (Mt 19,29.)

A katolikus papság nőtlensége szent hagyományunk. Disciplina, nem dogma. Az Egyház eltörülhetné. Nem hiszem, hogy valaha eltörli. Nagy kár is volna!

Ó, te boldog katolikus nép, amelynek nőtlen papjai vannak! Papok, akiknek nem kell megosztaniuk szívüket! Papok, akik egészen a tieid lehetnek! Papok, akiknek példája erősítőd az erkölcsi tisztaság harcában. Papok, akik szintén emberek ugyan, testből, vérből, húsból is álló emberek, akiket azonban az önként vállalt örökös tisztaság küzdelmeiben megerősít Krisztusnak a lelkükön naponként elomló tisztaságos vére, s akiknek legkedvesebb fohásza – tudjátok: mi? – a Szent Ágnes imája. Szent Ágnes imája!

Halljátok csak ezt a megrendítő imát, amellyel a 15 éves vértanú Ágnes állhatatosságát védte a kísértével szemben! «Távozzál tőlem, te halál martaléka, régen eljegyeztem már magam valaki nagyobbnak; jelét fölírtam homlokomra, hogy kívüle mást, ki engem szeret, meg ne tűrjek; megőrzőm neki hűségemet, ráhagyatkozom tökéletes odaadással. Testét már eggyé tette az enyémmel, vére ajkaimon piroslik, annak vére, akinek szűz az anyja s akinek apja nőt nem ismer. Annak vagyok eljegyezve, akinek angyalok szolgálnak s kinek szépségét nap és hold csodálják. A világ bírását s az élet minden szépségét megvetem az én Uram Jézus Krisztus szerelme miatt». (Brev. Rom.) Testvéreim! A papi nőtlenség betartása szünetlen önfegyelmezésbe, résen-állásba, harcba kerül, – de mi álljuk ezt a harcot, mert tudjuk, hogy nehéz küzdelmünk után végtelen jutalmunk lesz a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak örök szeretete. Ámen.