Tóth Tihamér: A HATODIK PARANCSRÓL XX.

A papi nőtlenségről.(I. Kifogások ellene.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A mai és a következő szentbeszédben két hozzám érkezett levélre fogok válaszolni. Mindkét levélíró fontos, de egyben kényes kérdésre kért tőlem választ. Fontos kérdés, mert hiszen lépten-nyomon szóba kerül a társaságokban, újságok hasábjain, – még pedig hihetetlenül elfogult és rosszakaratú beállításban. Másrészt azonban a prédikáció számára kényes téma, mert hiszen a legritkább esetben fordul elő, hogy a katolikus papság önmagáról beszéljen és önmagát védje a szószéken. Dehát, mert a kérdés tárgyalása esetleg félreértésre is adhat alkalmat, ez elegendő ok volna-e arra, hogy kitérjünk előle? Kitérjünk megbeszélése elől akkor, amikor a gondolat ott motoszkál nagyon sok ember fejében s amikor a legképtelenebb nézeteket, sőt rágalmakat terjesztik a dologról? Nem kell-e egyszer már a szószékről is hallani, hogy hát maga az Egyház mint gondolkozik róla?

Dehát miről is lesz szó, Kedves Testvérem?

Íme, a két levél kérdése.

Mikor az V. parancs tárgyalásánál a gyermekszeretetről, a gyermekáldás megbecsüléséről beszéltem, egyik hallgatómtól elkeseredett levelet kaptam. Kb. ez volt a lényege: Kérem, csak ne tessék a házasságról s gyermekekről oly lelkesen beszélni! Hiszen maguk a papok sem nősülnek! Miért nem adnak ők jó példát a népnek a házaséletre és a gyermekek nevelésére?!

Ez a levél pár hónappal ezelőtt érkezett s írója bizonyára azt hitte, hogy erre a fogas kérdésre nem akarok, vagy nem tudok válaszolni. Pedig inkább csak az alkalmas időt vártam hozzá. És azt hiszem, hogy most itt van az ideje, hogy megfeleljek a föladott kérdésre: Miért nem nősülnek hát a katolikus papok!

De ugyanakkor megfelelek egy másik levélre is. Egy másik beszédemben meg arról panaszkodtam, hogy nincs elég számú papja Egyházunknak. Erre jött a másik levél: Kérem, ne tessék a katolikus papokat nőtlenségre kényszeríteni, akkor majd «csődülnének» erre a pályára a férfiak. Szóról-szóra így írta: «csődülnének». Íme, megint a papok nőtlensége!

Ismétlem: nem szívesen teszem szóvá a kérdést. Félek, hogy valami mellékíze lesz a beszédnek, mintha a papok önmagukat akarnák mosdatni, védelmezni. Nem is szokott prédikációnk között ily téma előfordulni. Azt hiszem, a papi nőtlenségről még sohasem hallottatok prédikációt. De most a VI. parancs tárgyalását mégis fel akarom használni, hogy az említett levelek kérdéseire, meg a lépten-nyomon fölmerülő egyéb suttogásokra egyszer már a katolikus Egyház is elmondhassa, hogy hát ő mit tart papjainak nőtlenségéről.

S ha már hozzászólok a kérdéshez, nem szeretnék felületes maradni, azért két beszédet szánok rá.

Milyen érveket hoz fel a világ a papok nőtlensége ellen?, – ez lesz mai beszédem tárgya. S milyen érveket hoz fel szent Egyházunk papjainak nőtlensége mellett?, – erről fog szólni jövő vasárnapi beszédem.

A papi nőtlenség ellen legfőképpen három érvet szoktak felhozni s ez adja meg mai beszédem hármas beosztását. Az első pont lesz válasz az első levélre.

I. A papi nőtlenség és a lelkek érdeke. «Milyen kár, hogy a katolikus papok nem élnek házaséletet! Milyen szép példát adnának híveiknek az ideális házaséletre s a gyermekek helyes nevelésére! És a nemzetnek is mily kára, hogy megfosztják sok jól nevelt gyermektől!» Ez az egyik kifogás, amit sokszor hallunk, még pedig akárhányszor egész komoly és vallásos emberektől is. És, gondolom, nem is tudna mindenki azonnal felelni erre a nehézségre.

A) Valóban úgy van, hogy a katolikus hívek a családi életre nem vehetnek példát papjaiktól. Ez csakugyan így van! És mégis, mit látunk? Azt, hogy a katolikusok családi élete – bár papjaiktól ebben nem tanulhatnak – korántsem rosszabbak, mint más vallásúaké, akiknek pedig családos papjaik vannak. Sőt! A leghatározottabban, és Isten iránti hálával eltelve mondhatjuk, hogy a katolikusok családi élete jóval rendezettebb s boldogabb minden más családénál! Mi jogon mondjuk ezt? Hát mi mutatja a családi élet boldogtalanságát? Az elválás! Már pedig a katolikusok közt van a legkevesebb elválás! Ebből a sajátságos tényből arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a lelkipásztor nőtlensége még a hívek családi életére is bizonyosan valami titokzatos, jótékony befolyást gyakorol. Olyat, amit egy nős pap élete nem tud kifejteni.

Ösztönösen megérezte ezt a római pogány szenátus is, mikor a patríciusokat házasságra kényszerítette, hogy a legelőkelőbb családok ki ne haljanak, de ugyanakkor a legmagasabb tisztelettel adózott a házasság nélkül önmegtartóztatásban élő pogány papnőknek, a Vestaszűzeknek. Akik azt hiszik, hogy a papok családi élete erősítené a házaséletet, azoknak még egy érdekes tényt nem volna szabad szem elől téveszteniük: az egyházi szakadások története éppen az ellenkezőjét mutatja. Azok a sajnálatraméltó új vallásalapítók, akik a katolikus Egyházból kiváltak, rendé szerint mivel kezdték működésüket? A legelső volt, hogy eltörülték a papi nőtlenséget. S mi lett a következménye? Ugyancsak megszűnt náluk a házasság felbonthatatlansága is. Mindenesetre csattanó cáfolat arra a hiedelemre, mintha a papok házasélete erősítené a házasság eszményét. «A papok nőtlensége árt a nemzeti érdeknek is, – szokták mondani, – mert e miatt mennyi jól nevelt gyermekkel lesz kevesebb a nemzet polgárainak száma!»

Látszólag valóban igazuk van.

De csak látszólag! A valóság ugyanis az, hogy a papság önmegtartóztató életéből kisugárzó példaadás páratlan erősítése a katolikus hívek családi életének. Innen érthető a statisztikának az az érdekes megállapítása, amely szerint az országban a születések száma éppen a katolikus családokban a legnagyobb.

Amit tehát a népszaporodás elveszít a papi nőtlenség miatt, bőségesen visszanyeri a katolikus családok termékenysége által.

B) Dehát a kérdés ilyen elintézésével még nem érhetjük be!

Nem elegendő, ha azt tudjuk, hogy a papság nőtlensége nem árt a házasélet eszményének. Az érvet meg akarom fordítani: a papság nőtlensége nemcsak hogy nem árt a házasság intézményének, hanem egyenesen erősíti a családi élet alapjait, fönségét, szentségét!

Hogyan lehetséges ez? Ezt nem értjük, – felelik egyesek.

Tudjátok, mit akar többek közt az Egyház a papi nőtlenséggel? A házasélet finom, bensőséges eszményiségét megvédeni a brutalitástól, a lealacsonyítástól.

Vannak, akik azt gondolják, hogy a fegyelmezett, tiszta életet csak a házasságig hangoztatja erkölcstanunk; s ha egyszer valaki házasságra lépett, akkor annak már minden szabad. «A házasságban minden szabad!» – tartja egy fejetetején álló felfogás.

Pedig mennyire nincs így! Amint a házasság előtt az állapotbeli tisztaság megőrzése nemcsak egyike az ifjú lélek erényeinek, hanem biztosítója s kivirágzása is egész jellemnevelő öntevékenységének s lelkiéletének, azonképpen a felnőtt ember egész erkölcsiségének s életfelfogásának sorsa is azon fordul meg, hogy házaséletét az erkölcsi normák szerint éli-e le. Olykor a házastársak életében is beköszönt a kényszerű önmegtartóztatás ideje; és hogy a házastársak ezt az időt győztesen állják ki, ehhez példára van szükségük. Példára, amely megmutassa, hogy a lélek valóban képes féken-tartani a testet. A házassági hűséget sem lehet megtartani és az ideiglenes kényszer-önmegtartóztatást sem lehetne gyakorolni, ha nem volna arra példa, hogy nemcsak ezt, hanem ennél többet is, még a sírig kötelező teljes önmegtartóztatást is keresztül lehet vinni. Íme, mily alaptalanul sajnálja valaki, hogy a katolikus hívek a családi életre nem vehetnek példát papjainktól! Mert ez az egy hiány százszorosán megtérül a papi nőtlenség egyéb áldásos előnyei által.

C) Pedig a sajnálkozóknak még mást is kell mondanunk. «A jó pásztor életét adja juhaiért» (Jn. 10,12.), – ez az Úr kívánsága. De mily nehéz ezt teljesítenie a nős pásztornak! S mennyivel könnyebb a nőtlennek!

Ismeritek Borromei Szent Károlynak, Milánó püspökének viselkedését a pestisjárvány idején? Palotában s kunyhóban tömegestől kínlódtak a haldoklók s püspökük mindenhová elment. Óriási volt a nyomor, szétosztotta mindenét, – nem volt elég. Minden ezüstneműjéből pénzt veretett, szétosztotta, – nem volt elég. A püspöki palota minden ágyát szétküldte a betegeknek, – nem volt elég. Elküldte saját szalmazsákját is. Papjai is tömegestől kapták meg a betegektől a ragályt. Százhúsz papja halt meg a pestisben s a nagy kardinális ott állott haldokló papjai mellett is... Fönséges kép, amely alá csak egy felirat illik: «A jó pásztor életét adja juhaiért».

És a felebaráti szeretetnek ez az áldozatos példája lépten-nyomon megismétlődik az Egyház életében.

A világháború alatt Hittmair, linzi püspök elment gyóntatni a kiütéses tífuszban szenvedő katonákat, s néhány nap múlva temették a püspököt: megkapta a kiütéses tífuszt.

Egy vidéki városunkban a ferencrendi házfőnök néhány évvel ezelőtt tífuszos betegnek adta fel az utolsó kenetet; megkapta a tífuszt, s nemsokára őt temették. De – Testvéreim! – teljesíthetnék-e papjaink kötelességeiket ily bátran, ha azon kellene aggódniuk, mi lesz az özveggyel, mi lesz az árvákkal?

Úgy elgondolom: mi történik, ha Szent Károlynak felesége és családja lett volna? Hát valószínűleg ő is kiad egy olyan körlevelet, aminőt a dublini anglikán érsek adott ki a kolerajárvány idején. Az érsek arra kérte híveit, hogy a betegekhez ne hívják papjait. Mert az ő feladatuk az evangéliumot hirdetni, a népeket tanítani, hibáikat javítani, a bátortalanokat biztatni, – minderre azonban a betegágy legkevésbé alkalmas idő, tehát ne hívják oda a papokat. (Roskovány: Coelibatus, Pestini. 1861. III. 655.)

És kérdem tovább: Mi lett volna az Egyház lüktető szívéből, az Egyház első oszlopából, a pápaságból is coelibatus nélkül! Az első 32 pápa közül 30 vértanúhalált halt, életét adta nyájáért. Adta volna- e, ha odahaza felesége s gyermekei árván maradnak? A 2000 év alatt egyes hatalmas nemesi családok s uralkodók visszaélései folytán néhány szomorú emlékű pápa is került trónra: de mi lett volna akkor, ha a pápáknak is családjuk van, s a nepotizmus, a protekció még oda is beférkőzik!

D) «A nőtlen papság nem ad új polgárokat a nemzetnek, nem teljesíti nemzetfenntartó kötelességét », – ez ennek az első ellenvetésnek látszólag legerősebb része.

A nemzet életéhez azonban nem elég, ha új polgárai születnek, azokat föl is kell nevelni! A népesség száma mellett éppoly fontos nemzeti érték annak minősége is. És ha a katolikus papság nőtlensége nem számít a népesség gyarapodásában, annál többet számít annak nevelésében! Nézzétek a buzgó hittanárokat s hitoktatókat, akik nem érik be az iskolai hittanórával, hanem időt s fáradságot nem kímélve nevelik a magyar ifjúságot a cserkészetben, a leventéknél, az ifjúsági egyesületekben, szívgárdában, stb.! Jutna-e erre akkor is idejük, ha otthon saját gyermekeikkel kellene törődniük?

Aztán egy újabb kérdés: Tisztelet, becsület minden értékes pedagógusnak; de ha valaki a legjobb nevelést akarja fiának juttatni, hová adja iskolába? A nőtlen és gyermektelén paptanárok iskoláiba: a bencésekhez, jezsuitákhoz, cisztercitákhoz, piaristákhoz, premontreiekhez. S hol nevelik a leányokat a legnagyobb odaadással? Az apáca zárdákban: a Sacré-Coeurben, a Sionban, az angolkisasszonyoknál.

Igaz, vagy nem igaz? Vajon jutna-e ennyi idő a más gyermekeinek, ha saját gyermekeikkel kellene törődniük? És aztán itt van még egy újabb gondolat. Vizsgáljuk csak az emberi jótékonyság lélekemelő történetét. Nézzünk csak körül saját hazánkban: alig van nagyobb város, püspöki székhely meg egyáltalán nincs, ahol óvodát, iskolát, leánynevelő zárdát, fiúinternátust, kórházat, aggok menhelyét s a felebaráti szeretet egyéb intézményeit nem építették volna a katolikus papok pénzén. Ez tagadhatatlan tény. De hogy ez így van, ezt megint a papi nőtlenségnek köszönhetjük. A nőtlen papnak nem kell a jövőjére aggódva gondolnia, nem kell családja számára a vagyont féltve gyűjtenie; ami fölöslege van, mind a jótékonyságé. Élnek dúsgazdag világi emberek s vagyonukat megkapják gyermekeik; élt Pázmány Péter, esztergomi érsek, nőtlen volt, családja nem volt s vagyonából megalapította a Pázmány-egyetemet.

II. Kényszer-e a papi nőtlenség?

«Nem kellene kényszeríteni a papokat a nőtlenségre, akkor majd csődülnének a papi pályára!»...

Mily tévedés! Ki kényszeríti őket? Végy csak részt egyszer a papszentelésen, majd meghallod, hogy nem kényszerítik. A szentelő püspök ezt mondja a kispapoknak a szubdiakonátus rendjének föladása előtt: «Most még szabadok vagytok és szabad nektek a világi vágyakhoz állanotok; ha azonban ezt a rendet megkaptátok, többé már néni lesz szabad elhatározástoktól elállnotok, és kötelességetek lesz örökké szolgáivá lennetek Istennek, akinek szolgálni annyi, mint uralkodni. És kötelességetek lesz a tisztaságot az ő segítségével megőrizni».

Hát, nem halljátok: aki akar, fölállhat s eltávozhat! Ó, nem ez az oka a paphiánynak! Az Úr Jézus mindig gondoskodik arról, hogy elegendő fiatal lélekben gyulladjon lángra az áldozatos papi élet szeretetének vágya! Ő támaszt elég hivatást! De mielőtt az megerősödhetnék, letöri annak zsengéjét a mai léha élet.

Letöri akárhányszor maguknak a szülőknek ellenállása, akikben nem él az Isten szeretete s akik elvakult, földies szeretetükben csapásnak tartják, ha fiuk papnak, leányuk apácának szeretne menni. Ha kevés a pap, annak a mai léha élet s a hithideg család az oka és nem a papi nőtlenség, nem az ezzel járó «örömtelen élet», – mint szintén szokták mondani.

Örömtelen papi élet?! Ó, – Testvérek – ne szánjatok minket! Ne szánjatok, mert nem tudjátok, hogy a családi élet elmaradt boldogságát a lelki örömnek mily mennyei mélységével tudja pótolni az Úr Jézus abban a papban, aki teljesen átadja magát az ő szolgálatára!

III. A megbotló papok.

Jön azonban a harmadik ellenvetés – kétségtelenül a legsúlyosabb.

Jönnek komoly lelkű hívek is, és elszorult szívvel mutatnak a megbotló papokra.

De jönnek főképp a kajánok, a rosszmájúak! Jönnek az epések, a kritizálok! Jönnek és nagy botránkozással terítgetik ki a szentély papjainak hibáit, amelyek a bizalmas suttogás továbbadásában a valónak tízszeresére dagadnak. Jönnek, és diadalmasan mondogatják: íme a papi nőtlenség átka! Ez is vét a coelibatus ellen, amaz is!...

A) Mit szóljunk erre? Azt mondjuk-e, hogy semmiben sincs igazatok? Ó, bár mondhatnók! Nem mondhatjuk. A tizedrésze sem igaz ugyan, amit az ötórai tea alatt kis tálalnak, de ha csak valami igaz is belőle, az is szomorú és megdöbbentő.

És hát ehhez mit szóljunk?

Megrendült lélekkel kell mondanunk: Uram, így van; van rá eset, mikor legkedvesebbjeidben is csalódsz. Van rá eset, mikor megismétlődik földi szenvedésed legszomorúbb jelenete: az áruló Júdás új szövetségeseket kap. És ezt emberileg megértjük, ha menteni nem is tudjuk. Megértjük, hogy a fehér miseinget nem oly könnyű egy életen át úgy hordozni ezen a sártól fröcskölő világon keresztül, hogy egyetlen folt rá ne essen.

Szent Egyházunk úgy szeretné látni papságát, mint egy fönséges, régi, gótikus dómot, amelynek minden porcikája, minden kődarabja, minden berendezése Istenért van, amelynek minden oszlopa, minden boltíve, minden csúcsa nyílegyenesen szökik fölfelé, az imádságos magasságokba. Ilyen Istennek szentelt gótikus dóm a papság testülete... De úgy-e, akik utaztak nyugati országokban, s egész közelről megnézték a középkorból reánk-maradt gyönyörű gót katedrálisokat, különös felfedezést tettek.

Az ájtatos szentképeken s a méltóságos szentszobrokon kívül a templom tetején, jó előre kihajolva, torzonborz alakok, nyitott szájú emberfejek, farkasok, sárkányok ijesztő szobrai is állnak. Ezek a vízlevezető csatornák; eső után ezek lövellik ki magukból a templom tetején összefolyó piszkos vizet, s jó messzire kihányják, hogy a nedvesség ki ne kezdje a templom alapzatát. Bizony, nem valami esztétikus figurák ezek, mikor hányják magukból a szennyes vizet, de azért miattuk nem vetem meg, nem kritizálom le a fönséges dómot! Ha ez a dóm nem anyagból épült volna s nem a földön állana s nem hullana rá a föld sok szemete, akkor nem volnának rajta ezek a torzonborz figurák sem! És ha a papság nem e sáros földön élne s nem emberekből állana s nem hullana rájuk is a szemét, nem volnának torzonborz tagjai sem!

B) Mindezt emberileg megértjük; megértjük, de – sírunk is fölötte! Mert tudjátok, kinek fáj legjobban, ha vannak Isten szolgái, akik áldozataivá lesznek az emberi gyengeségnek? A többieknek! A hűségeseknek! A Krisztus Szíve szerinti papoknak! Nekik, akik látják, hogy tíz angyal helyre nem hozza azt a pusztítást, amit a lelkek világában egy elbukott pap okozhat. «Ti vagytok a föld sava» – mondta az Úr Jézus apostolainak (Mt 5,13.), – «ti vagytok a világ világossága » (Mt 5,14.). Ha a só megromlik, ha az apostolok lelkében a fény kialszik, jaj, mily fénytelen sötétség borul a mennyország útjaira, mily szomorúság ül Krisztus arcára! Jaj, mikor szentek nyomaiba az evangélium kompromittálói lépnek!

De azért volna egy kérésem azokhoz is, akik oly könnyen kritizálnak, akik oly könnyen botránkoznak. Mondjátok: Adtatok már ti, adott már a ti családotok egyetlen egy papot az Egyháznak? Adtatok egy nyílt-eszű, okos, eleven, talpraesett, hófehér lelkű, ideális gondolkodású nagy fiút az Úr szolgálatára? Nézzétek: nem vagytok megelégedve a papjainkkal? Ne kritizáljatok, – adjatok nekünk fiúkat, a legjobb fiúkat, s majd másképp lesz!

«Vannak, akik a coelibatust megszegik, hát akkor miért nem adja föl az Egyház!» – hallja az ember. Megszegik, hát adjuk fel? Vannak házastársak, akik a házastársi hűséget megszegik, – hát adjuk fel a házasság szentségét? Vannak orvosok, akik megszegik orvosi esküjüket, – hát töröljük el az orvosi pályát? Vannak katonák, akik hűtlen árulókká válnak, – hát töröljük el a katonaságot? Vannak kereskedők, akik csalnak, – hát most vessük meg az egész kereskedő-osztályt? Vannak értőién fák, amelyeket ledöntött a vihar, – hát most irtsuk ki az egész, erősen álló tölgyerdőt? Nem, nem! Ha egy intézmény fönntartása mellett komoly érvek szólnak, ha annak áldásos hatásai rendkívül nagyok, nem szabad azt eltörülnünk még akkor sem, ha egyesek árulóivá lesznek a szent eszmének s szégyent hoznak magára a nagy gondolatra is!

De hát a papi nőtlenség mellett vannak ilyen súlyos érvek? Van annak annyi előnye, hogy érdemes ahhoz az Egyháznak ragaszkodnia? Bőven van, és hogy melyek azok, ez lesz tárgya a jövő vasárnapi szentbeszédemnek.

*

A mai beszédemet pedig egy kedvenc gondolatommal szeretném befejezni.

Egész őszinte akarok lenni és nyíltan kimondom: Nekem végtelenül imponál, hogy a katolikus Egyház a kötelező papi nőtlenségre, erre a – szinte vakmerő – tettre el merte s el meri magát szánni! Mert – emberileg szólva – ez mégis csak vakmerőség! Hát nem fél az Egyház, hogy üresen maradnak szentélyei, ha papjaitól ezt a rendkívül nehéz áldozatot kívánja?! Nem fél attól, hogy nem jelentkezik senki a papságra, ha az ily áldozattal van összekötve?!

Sokszor vetették az Egyháznak szemére, hogy a papi nőtlenséget ravasz emberi számításból találta ki. Emberi számításból? Abból egészen másképp kellett volna rendelkeznie! Az Egyház elég vakmerő volt, s megtette azt, amire más vallások soha még gondolni sem mertek és ma sem mernek – és mégis, Testvéreim! – 300.000 papja van szerte a földkerekségén, pedig mielőtt beengedné őket a szentélybe, mindegyiknek föladja a fönséges, nehéz kérdést: «Akarsz-e oly tisztán élni, mint az ég angyalai ?» Csak az a vallás merhet így beszélni, amelyik hiszi, hogy papjai lelkén napról-napra megújuló erőforrás gyanánt ömlik el a szentmisében Krisztus tiszta vére, amely erőssé teszi a gyengét s állhatatossá az ingadozót.

Hát – Testvéreim! – ne kritizáljunk, ne botránkozzunk, ne pletykázzunk, ne suttogjunk... tudjátok, mit csináljunk? – imádkozzunk! Imádkozzatok sokat, hogy az Isten segítő kegyelmével minden papunk meg tudja tartani azt a szent fogadást, amelyet felszentelése pillanatában értetek, a lelkekért, az Úr szolgálatáért magára vállalt, és hogy mindnyájan érezzék Krisztus Urunk szavainak teljesedését: «Az én igám édes és az én terhem könnyű». (Mt 11,30.) Ámen.