Tóth Tihamér: Mily súlyos bűn a tisztátalanság!

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A Szentírásban van néhány idegfeszítően érdekes jelenet, melyeknek olvastára remegés fut végig az emberen. Az a történet is, amelyet mai beszédem elején Dániel próféta könyvének V. fejezetéből Balthassarról, az utolsó babyloni királyról elmondok, egyike ezeknek a megrázó részleteknek. A jelenet falra írt három szava: «Mane, Thekel, Phares» szállóigévé is vált szerte a világon. Balthassar, babyloni király ezer terítékes bankettet adott az ország előkelőinek. Hogy mi mindent ettek és ittak az ünnepségen – a babyloni király bankettjén! – úgy-e, nem kell külön megemlítenem. A Szentírás sem említi. De elmond a lakomáról egy megdöbbentő részletet.

Mikor a király már ittas kezdett lenni, szörnyű gondolata támadt: előhozatta azokat a templomi szent edényeket, amelyeket atyja, Nabukodonozor király rabolt el a jeruzsálemi templomból, mikor elfoglalta a zsidók szent városát. Előhozatta az Istennek szentelt edényeket s megtöltette italokkal. A király és feleségei és az udvara s az egész mulató társaság eszüket már félig elvesztve, kaptak az arany és ezüst szentedények után... italtól gőzös fejjel, dadogó nyelvvel, zűrzavaros összevisszaságban dicsérték pogány isteneiket... a féktelen tivornya éppen tetőfokra hágott... mikor csak... egyszerre sápadtra fakult a király borpiros arca... idegei megremegtek... térde összeverődött... mert szemben vele .a falon egy titokzatos kéz három szót írt föl... három szót: «Mane, Thekel, Phares», «megszámláltattál, megmérettél és szétosztattál».

És a Szentírás ezekután döbbenetes egyszerűséggel hozzáteszi ezt a rövidke mondatot: «Azon az éjjelen megöletett Balthassar király». (Dán. 5,30.)

Megöletett Balthassar, mert megfertőztette az Isten szent edényeit! Megöletett, mert profán kezekkel piszkolta azokat! Az Isten nem tűrte, hogy a neki szentelt edényekkel visszás éljenek. Ó, hát mit érez akkor az Úristen, mikor nem az élettelen templomi edényeket éri a profanizálás, hanem mikor a fönséges Isten eleven templomait (1Kor. 3,16.), az emberi testet rántja sárba a tisztátalanság bűne! Az Úr nem tűrte büntetés nélkül, hogy emberi gonoszság megfertőzze a templomi edényeket; fogja-e nézni, hogy a paráznaság bűne fertőzze meg a Szentlélek templomát, az embert! Manapság, mikor az emberek szemrebbenés nélkül isszák az erkölcstelenség bűnét, s amikor álokoskodások tömegével igyekeznek menteni, magyarázni, természetesnek, jogosnak tüntetni fel az erkölcstelen élet megnyilvánulásait, külön prédikációt kell szentelnem a kérdésnek: Valóban bűn-e hát és súlyos bűn-e a tisztátalanság bűne? Ezt a kérdést szeretném megvilágítani a mai szentbeszéd két részében: I. Mit tart erről a bűnről az Isten? s II. mit mutat róla az élet?

I. Mit tart Isten a tisztátalanság bűnéről?

Hogy az erkölcstelenség bűne, a Teremtő legszentebb terveivel űzött ez a visszaélés, mily óriási dolog az Isten szemében, arra nézve a Szentírásban, több rendkívül komoly bizonyítékot: eseteket s nyilatkozatokat találunk.

A) Mózes első könyve megemlékezik arról, hogy mikor az emberek már elterjedtek a földön, megfertőzte őket az erkölcstelenség bűne. És ezzel kapcsolatban a Szentírás olyan kifejezést használ Istenről, ami egyenesen hallatlan. «Mikor Isten látta, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön – írja a Szentírás szóról-szóra – és hogy szívük minden gondolata folyton a rosszon jár, megbánta, hogy embert teremtett a földre.» (Gen. 6,5.)

Testvéreim! Mikor az ember nyakig merült az erkölcstelenség bűnébe, Isten megbánta, hogy embert teremtett. Ezt a kifejezést sehol máshol nem találjuk a Szentírásban! Az első emberpár fellázadt Isten parancsa ellen, Isten meg is büntette őket, de itt még nem olvassuk, hogy Isten «megbánta», hogy ezt az engedetlen fajtát életre hívta. Káin kezéhez testvérvér tapadt, Isten meg is büntette őt; de még itt sem olvassuk, hogy «megbánta», hogy ezt a vérengző fajtát teremtette. Noé neveletlen gyermeke kigúnyolja apja hibáját, Isten meg is bünteti; de nem olvassuk, hogy «megbánta», hogy ezt a neveletlen fajtát teremtette. És sok más bűnt tett az ember, de a Szentírás csak ennél, ennél az egyetlen bűnnél – a tisztátalanság bűnénél – említi ezt a megrázó kifejezést: «megbánta». Amikor Isten látta, hogy az ember, akinek Ő olyan csodálatos méltóságot adott, hogy a Zsoltáros szerint éppen valamivel kisebb az angyaloknál (Zsolt. 8,6.), mikor látta, hogy az Ő képére és hasonlatosságára teremtett ember mint képes az erkölcstelenség bűne által méltóságát sárba rántani, akkor mondja róla a Szentírás: «megbánta, hogy az embert teremtette». És rájuk küldte a vízözönt.

Testvéreim! Ha majd úgy magyarázzák a fületekbe, hogy ez semmi, ez nem bűn, ez természetes dolog, jusson eszetekbe: Micsoda mélységes romlottságnak kell e bűnben rejtőznie, ha Isten így érez róla!

B) De van aztán a Szentírásnak egy másik tanulságos helye is: Sodoma és Gomorra pusztulása. Öt városról beszél a Szentírás, ahol az erkölcstelen élet nem ismert határt. Sodorna, Gomorra és még más három szomszédos hely. Az emberek vígan éltek, szemrebbenés nélkül itták a fertő legmélyebb piszkát, élveztek kéjt, gyönyört... mikor aztán betelt az Úr haragjának kelyhe. És megnyílt fölöttük az ég s hullott a kénköves láva. Vad menekülés... a tűz nyomukban! Egymást tépik-tapossák... a tűz nyomukban! Lángot vet fölöttük a ház, lángot vet rajtuk a ruha, lángot vet a hajuk, csupa egy seb a testük... a perzselő levegő s a tűz nyomukban!.. És ma? Ma fanyarvizű, élettelen tenger, a Holt-tenger terpeszkedik lomhán az öt virágzó város helyén, keserű vizében meg nem él egy hal sem, fojtó, felszálló párái rontják a levegőt.

Testvéreim! Ha majd jönnek a bűn hirdetői s fületekbe súgják: Ó, ez nem bűn, ez semmi, ez természetes dolog – akkor majd lángoljon föl előttetek ennek a kénköves tüzes esőnek emléke, amelynek perzselő lávája nyomtalanul tüntetett el e romlott városokból mindent... férfit, nőt, gyermeket, állatot, növényt, házat, mindent... Micsoda mélységes romlottságnak kell e bűnben rejtőznie, ha Isten így érez róla!

C) És e megdöbbentő tények után idézzem-e még a Szentírás komoly szavait is? Itt vannak mindjárt a tízparancsolat két törvényének súlyos szavai: «Ne paráználkodjál» és «Felebarátod feleségét ne kívánjad».

És itt van magának az Úr Jézusnak világos magyarázata: «Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: Ne törj házasságot! Én pedig mondom nektek, hogy mindaz, aki asszonyra néz, hogy őt megkívánja, már házasságtörést követett el vele szívében». (Mt 5,27 s köv.) Itt vannak az apostol szavai: «Nyilvánvalók pedig a test cselekedetei, melyek: paráznaság, tisztátalanság, szemérmetlenség... akik ily dolgokat cselekszenek, nem nyerik el Isten országát». (Gal. 5,19-21) «Értsétek és jegyezzétek meg magatoknak, hogy paráznának vagy tisztátalannak... nincs öröksége Krisztus és az Isten országában». (Ef. 5,5)

Hát ezek után is hihetne valaki a hamis okoskodóknak, hogy ez semmi, ez nem bűn, ez egész természetes dolog?! Most sem látnók még, mily szemmel nézi az Úristen azt a szerencsétlen embert, aki visszaél az ő bizalmának legnagyobb jelével, az Istentől kapott teremtő erővel! És mint nézheti őt az Úr Jézus, aki vére hullásával szenvedett érte! Akik tudnak ily mélyre alacsonyodni, hallják meg Szent Pál szavát: «Nem tudjátok-e, hogy testetek Krisztusnak tagja? Elszakítsam-e tehát Krisztus tagját és parázna nő tagjává tegyem? Isten ments!» (1Kor. 6,15.) Íme, Testvéreim, így gondolkodik Isten erről a bűnről!

II. Mit mutat az élet?

De hogy mily mélyen sértő seb rejlik a VI. parancs elleni bűnökben, azt a Szentírás határozott szavain kívül még máshonnan is tudjuk. Tudjuk e bűn következményeiből: lelki és testi következményeiből. Vizsgáljuk most a kérdésnek ezt a részét.

A) A bűn lelki következményei.

a) Minden bűn rombol ugyan a lelken, de annyira egy sem megy, mint ez: mert nem kezdi ki magának a lelki életnek alapját, a hitet.

Nincs még egy bűn a világon, amely oly könnyen foszthatná meg az embert legdrágább lelki kincsétől; hitétől, mint a VI. parancs ellen elkövetett bűnök.

Előfordulhatnak események az ember életében, amelyek hitbeli kételyeket zúdítanak reá. A legvallásosabb emberre is rászakadhat a lelki életnek Szahara-sivársága, fölvetődhetnek előtte is hitbeli problémák, amelyekre hirtelenében nem tud választ találni. Nem baj. Testvéreim! Amíg valakinek rendben van az erkölcsi élete, a szíve, addig észbeli, hitbeli kételyei sohasem válnak tragikusakká. Ott kezdődik a veszedelem, mikor az ész tisztánlátását a mocsaras szívből felszálló gőzök homályosítják el. Tudjátok, ki veszti el könnyen a hitét? Az, akinek sokat tud az esze? Nem! Akinek léha a szíve, az élete!

És ez nem is lehet másképp. Az a folytonos ellenmondás, melyet az illető hite s életmódja közt tapasztal; az az állandó szemrehányás, melyet lelkében érez: az a folytonos aggodalom, hogy ha van Isten, akkor jaj nekem, mert egyszer felelni fogok minden tettemért, szavamért, gondolatomért – végre is megrendíti hitét. Mily jó volna, ha nem is volna Isten – vetődik föl benne először félénken a gondolat... talán nincs is... nincs... nincs!...

Íme, akárhány lélek hitetlenségének egyetlen oka: a roma lőtt szív hitetlenné tehet, a komolyan tanuló ész – soha! Nagyon beigazolódik a Szentírás szava: «A tisztaság közel vezet Istenhez» (Bölcs. 6,20), ellenben «az érzéki ember nem fogja föl, ami az Isten lelkéből származik». (1Kor. 2,14) Az válik hitetlenné, akinek érdekében áll, hogy bárcsak ne lenne Isten.

Egy férfi beszélgetett egy pappal. A férfi, akinek léha élete köztudomású volt, így szólt: «Hát, főtisztelendő uram, a vallás magában véve valóban szép és nemes dolog; dehát csak megengedi, hogy a Szentírásban vannak helyek, amelyek nem eléggé érthetőek, nem világosak; pl. a csodák». A pap csendesen csak ennyit válaszolt: «Csakugyan vannak helyek a Szentírásban, amelyek nem eléggé világosak. De a VI. parancs rendkívül világos. Mert írva vagyon: «Sem paráznák... sem házasságtörők... nem fogják bírni Isten országai?». (1Kor. 6,9. s köv.)

Igen: annak, aki hitbeli kételyekről panaszkodik, a legtöbbször csak azt az orvosságot adhatjuk: Szakíts bűneiddel – s holnap már erős hited lesz!

«Uraim – mondotta egy művelt társaságban Chateaubriand, a világhírű író –, tegyék szívökre kezüket és vallják meg becsületükre: nem volna-e bátorságuk hinni, ha volna bátorságuk tisztán élni?» Tökéletesen igaz szavak! De nem kevésbé igazak a nagy gondolkodónak, Pascalnak szavai sem: «Ha meg akarsz győződni az örök igazságokról, ne a bizonyítékokat szaporítsd, hanem szenvedélyeidet irtogassad».

Íme, a VI. parancs elleni bűnöknek legszomorúbb lelki következménye: a hit elvesztése!

b) De akinek lelkében az erkölcstelen élet nem is végzi el ezt a legnagyobb pusztítást, s nem is rendíti meg a hitet, abban is tömérdek lelki kincset öl meg: bátorság, nagylelkűség, munkakedv, nyíltszívűség, őszinteség, lovagiasság, ideális lendület, életöröm esnek áldozatául... Rettenetes ár a pillanatnyi bűnös örömért!

Az életbe a legszebb reményekkel induló ifjak összeroppannak alatta. Kedvéért lop az ifjú hazulról, sikkaszt a hivatalnok. Miatta van a legtöbb ellenségeskedés, családi perpatvar, házassági elválás. Mennyi kiontott könny, mennyi álmatlan éjszaka, mennyi eltékozolt vagyon, mennyi elhanyagolt gyermek és család, mennyi káromkodás, mennyi gyilkosság, mennyi hazugság, mennyi hamis eskü! Hová tud süllyedni az a szerencsétlen ember, aki egyszer rabjává lett az erkölcstelenség bűnének! «Olyan az istentelen – írja Izaiás próféta –, mint a háborgó tenger, mely nem tud megnyugodni», (Iz. 57,20.) Valóban: mint a felkorbácsolt tenger. Állati ösztöne hányja-dobja, egyik bűnből a másikba. A pillanatnyi élvezet elmúltával százszor megbánja tettét – s másnap mégis újra kezdi. Mint az esti pille, amely megégette szárnyát a gyertyalángban, de elvakultságában újra meg újra nekimegy. Megint szakítani akar bűnével, megint nem sikerül.

Ugyan, mondjátok, mi lehet ennek a vége?

Előkelő bálon vett részt valaki, és észreveszi, hogy az egyik sarok-kereveten egy tizennyolc éves, frakkos fiatalember ül magányosan, szótlanul. Mi baj? – kérdezi tőle résztvevőén az illető úr. Semmi – válaszolja amaz unottan –, csak nézem az apámat, milyen fiatal s milyen jókedvű: mintha ő lenne a fiú s én lennék a papa...

Az erkölcstelen élet következményeit élesebben le nem festhetné senki, mint ennek a tizennyolc éves ifjúnak nyilatkozata: Mintha apám lenne a fiatal s én a megrokkant öreg! Lehet-e szomorúbb látvány, mint tavasszal egy fiatal fa, amelynek virágzáporban kellene pompáznia – rügy nélkül, lombtalan koronával, görbére nyomorodott törzzsel, földre-alázott ágakkal! Egy fiatal lélek, amelyben az életerőnek kellene feszülnie, tervező energiáknak pattannia, – most kedv nélkül, lendület nélkül, szárnyszegetten, révedező, blazírt szemekkel! Ó, az erkölcsi szabadosság prófétáit úgy szeretném ideállítani ez elé az üressé lett lélek elé: Hát mertek-e még most is filozofálni? Hát merítek-e még most is mondani, hogy mindez nem bűn, mindez semmi, mindez a természet joga?!

c) Még egy utolsó vonást a szomorú képhez: az erkölcstelen élet által a lélek elveszti báját, szépségét, melyet a megszentelő malaszt ad neki, elveszti a megszentelő malasztnak a lelken kiverődő bársonyos finomságát. A tiszta lélek bája ellenállhatatlan erővel készteti hódolatra az embert; de elvész a léleknek vonzó szépsége, mihelyt csak árnya is borul reá az érzékiség bűnének.

A lelki tisztaság fénye oly szelíd, kedves, bársonyos, mint a neonlámpáké, de oly érzékeny is. Manapság egyre több reklámtáblán tűnnek fel hosszú üvegcsövek, amelyek neon-gázzal vannak telítve; a gáz a rajta átfutó elektromos áram hatása alatt sejtelmes, bársonyos izzásba jön, – de csak ha egészen tiszta! Legyen benne a legkisebb tisztátalanság, bármiféle más gáz vagy szenny, már nem ég. S legyen a lelken a legkisebb tisztátalanság bűne, már nem tudja többé kedvesre izzítani a Szentlélek Úristennek rajta átfutó kegyelmét. Igen: mert tölgyek nem szökellnek magasba sötét alagutakban és rózsák nem fakadnak dohos pincegádorban. Ott legfeljebb csak a satnya penészvirág éktelenkedik és sápadt pincepókok bujkálnak a százlábúak nyüzsgő tömegei között. «Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent» – mondotta az Úr Jézus a Hegyi Beszédben. És a piszkos-szívűek? Hát azok az egész világon csak piszkot, züllést, ingert látnak s megcsömörlenek tőle: kialszik bennük a tiszta élet neonfénye. Végén vagyunk, Testvéreim? Nem! Mindez még mindig nem a teljes veszteséglista. A lelki romlást gyakran követi a testi is!

B) Az erkölcstelenség bűnének testi következményei is vannak, és ezek megint azt mutatják, hogy az Isten nem hajlandó szó nélkül eltűrni az ő legszentebb teremtő tervének csúffá-tételét.

a) Érdekes dolog: a többi bűn büntetésével az Úr elvár a másvilági ítéletig. Aki káromkodik, aki más vagyonához nyúl, aki hazudik, szintén bűnt követ el, szintén bántja az Istent, de az Úr türelmes, vár, a büntetéssel is rendszerint elvár az ítélet pillanatáig. De itt van egy bűn, a VI. parancs ellen elkövetett bűn, amely nemcsak Istent sérti, hanem az emberiség életfájának erejét is kikezdi és ezért ennek büntetésével Isten sokszor nem vár, ennek a bűnnek már e világon is büntetése van – s büntetése rémületes. Állami igazságszolgáltatás nem sújtja ugyan ezt a bűnt, de a természet lángpallósa szigorúbb minden földi bírónál. A vízözön embereit ezért érte a szörnyű vízáradat; Sodoma lakóit ezért emésztette el a tűz; a mostani bűnöst pedig ezért emészti tűznél-víznél szörnyűbb büntetés. Szinte szóról-szóra látjuk beteljesedni a Szentírás szavát: «Amely nap e fáról eszel, halállal halsz meg».

b) Azt hiszem, mindnyájan egész természetesnek fogjátok találni, hogy innen, a szószékről, nem hallotok orvosi előadást az erkölcstelen élet fiziológiai következményeiről. Nem; a hely szentsége nem bírná el ezt a témát. És különösen is meg vagyok arról győződve, hogy a vallásos híveket ezektől a bűnöktől nem a betegségtől való félelem tartja vissza, hanem a mi mennyei Atyánk akaratának imádatos, gyermeki szolgálata. De azért mégis – Testvéreim! – mikor erőtől duzzadó fiatal szervezetedben fölkiált az ösztönök követelő szava, mikor a bűn oly arcátlanul settenkedik nyomodban, hogy szinte úgy érzed: «Nem, nem tudok ellenállani!» – ó, ezekben a tragikussá válható percekben vizes borogatásként vonultasd el gondolatidban a bűn egyetlen pillanatáért rettenetes betegségekkel fizető emberek óriási csapatát.

Amerre csak jár ez a bűn, léptei nyomán meghervad a föld, lekonyulnak az addig magasba szegzett fejek, megrokkan az acélos hátgerinc, elfakul a rózsás arc, összetörik az életerő. Zörgő avarrá zsugorodik, aminek mosolygó virágnak kellene lennie s pozdorjává aszik össze, aminek friss üdeségben kellene virulnia.

A tolvaj mástól lop, de az erkölcstelen életű önmagát lopja meg: legértékesebb erőit. «Minden bűn, amelyet az ember elkövet, a testen kívül vagyon – mondja a Szentírás; aki azonban paráználkodik, az a saját teste ellen vétkezik». (1Kor. 6,18.)

Jaj – Testvérem! – gondolj erre, ha jön a hazug félrevezetők álokoskodása, vagy ha fölkavarog benned a tiltott vágyak emésztő tüze! Vigyázz! Éhes komondorok, vért ivó sakálok rejtőznek a romlott emberi természet mélyén; ne adj inni nekik – vért isznak azok; a te friss, üde, fiatal véredet! Hallottatok már a rovarevő növényekről? Kitárt levelükre gyanútlanul száll pihenni egy kedves kis bogárka, de abban a pillanatban ott is ragad s a levél mohón összegöngyölödik. Mikor aztán néhány nap múlva ismét szétterül, a szegény bogárkából csak nyomorúságos roncsok maradtak: a növény fölevett, fölszívott belőle minden életet.

Hát így akarod kiszívatni minden erődet, lendületedet az erkölcstelenség bűne által?! Hát nem látod lépten-nyomori mily szóról-szóra teljesednek Szent Pál szavai: «Nem tudjátok-e, hogy az Istennek temploma vagytok, és az Isten lelke lakik bennetek? Azt pedig, aki az Isten templomát megrontja, megrontja az Isten. Mert Isten temploma szent, ti vagytok az». (1Kor. 3,16. s köv.) Úgyse érzitek, mily rémületes sebét érintem itt a mai emberiségnek! Valaha a kolera, a pestis, a lepra nevétől rezzent össze az ember. Ma már – hála Istennek! – eléggé le tudjuk fogni ezeket a fenyegető ragályokat. Ma tulajdonképp két rettenetes ellensége van az emberiség testi életének. Nem a kolera, nem a pestis, hanem a tüdővész és a VI. parancs áthágásával elrontott vér betegsége. Ó, ha a temető csöndes sírjai egyszer megszólalnának! Azok a néma sírok, amelyekbe az erkölcstelenség bűne annyi életet döntött időnek előtte! S ez a baj nem kímél senkit; falun is megvan, nemcsak városon; éltető hegyi levegőn is, nemcsak bérkaszárnyák fülledt lakásaiban, öregnél is, fiatalnál is – borzalom kimondani: átkos örökségük lehet ártatlan csecsemőknek is.

c) És itt ismét egy újabb gondolatot érintettem meg, egy újabb döbbenetes tényt, amely rávilágít az erkölcstelen élet irtózatos következményeire.

Régebben is ismertük a Szentírás komoly fenyegető szavait, hogy az apák bűneit a gyermekek bűnhődik a harmadik és negyedik nemzedékig; de a modern orvosi tudomány megállapításai s az átöröklés tényének kutatása kellett ahhoz, hogy világosan lássuk, miért követel az Isten teljes önmegtartóztatást a házasság előtt s önuralmat a házasság alatt?

«Vajon szednek-e a tövisbokorról szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét?... A rossz fa jó gyümölcsöt nem teremhet» – hirdeti a Szentírás (Mt 7,16, 18.), egészséges s erkölcsös nép csak egészséges, erkölcsös szülőktől származik, míg viszont – ugyancsak a Szentírás szerint – bűnös családokból bűnös gyermekek kerülnek ki. (Jéz. Sír. 41,8.)

A babiloni bankett-szobában, ahol Balthassar gúnyt űzött a szent dolgokkal, rémes író kéz jelent meg. Ez a kéz írja ma is a világtörténelmet. Nemzedékek sorsa, ereje vagy erőtlensége, egészsége vagy nyomoréksága dől el azon, hogy a jövendő szülők mint töltötték el ifjú éveiket: tisztességben, vagy züllésben. Az átöröklés rettenetes ereje folytán szörnyű örökséget cipel az ember magával: a szülők fiatalkori bűnei, hibái, rossz hajlamai nem múlnak el nyomtalanul, kiütköznek s pusztítanak a késői unokákban, s az erkölcstelenségben töltött ifjú élet gyászos öröksége véres átok gyanánt fojtogatja még a késő unokákat is.

Testvérem! Azt akarod, hogy a te fiaid, unokáid könnyebben vívják meg az erkölcsért folytatott harcukat? Élj magad erkölcsösen, parancsolj magadnak – s utódaidnak harcát könnyebbé teszed!

Aki ifjú évei kísértéseit bukás nélkül küzdötte végig s a tisztán megőrzött ifjú élet glóriájával homlokán lépett az esküvői oltárhoz, az már ezzel is nagyobb örökséget szerzett gyermekeinek, mintha dús vagyont hagyna rájuk. Ez a mai beszéd nagy tanúsága.

*

És amikor itt be akarom fejezni mai beszédemet, önkéntelenül tódulnak ajkamra egy apa szavai, amelyeket egy levélben írt hozzám. Csak néhány sort idézek belőle: érezzétek ki – Testvéreim! – a szavak mögött lüktető örömet. «Ha fiam villogó szemmel néz rám – írja az a férfi –, ha örömmel telik el szívem testi erejének s hajlékonyságának láttára, ha gyermeki kedve s frissessége árad felém, akkor csöppet sem bánom, hogy éveken át harcoltam, akkor tudom, hogy nemcsak a magam javáért, hanem a következő nemzedékért is tettem valamit, amiért érdemes volt fáradni s izzadni.»

Mily nagyszerű szavak, mily jogos örömtől sugárzó szavak egy édesapa ajkáról!

És most állítsunk mellé egy visszaható történeti tényt. XV. Lajos francia királyról megemlíti a történelem, hogy udvarában oly erkölcstelen és kicsapongó élet folyt, mint talán még soha királyi udvarban, ő maga is nyakig merült a fertelmekbe, felesége mellett 19 évig tartotta Pompadour asszonyt... és öreg korára utálatos daganatokkal lett tele a teste, keze-lába még életében feloszlásnak indult s darabokban hullott le... és halála után nemsokára jött az unokáját legyilkoló francia forradalom.

Itt áll előttünk a kettős út: Isten terve vagy az ember gonoszsága, Isten engedelmes fia vagy lázadó teremtménye, erény vagy bűn, hit vagy hitetlenség, erkölcs vagy piszok, erős élet vagy nyomorult tengődés – hogy mondjam egy szóval? – diadalmas, győzedelmes lélek, vagy állati ösztönök láncra vert rabszolgája!

Itt áll előttünk a kettős út: melyiket választjuk? Rabok leszünk vagy szabadok? Aki szembeszáll a hatodik paranccsal, aki vetkezik ellene, az nem szabad, az rabszolga; az érzékies élet rabszolgája! Nincs benne semmi az emberré magasztosító önuralomból, teljesen akaratnélküli bábja azoknak az ösztönöknek, amelyek közösek bennünk az állatokkal, s amelyeket ha az ész és akarat gyeplőjével féken tartani s irányítani nem tudunk, nincs jogunk magunkat embereknek nevezni.

Mert embernek lenni annyi, mint a bennünk leselkedő vadállatot láncra verni. Embernek lenni anynyi, mint az ösztönös hajlamok őserdejében az ész fényével utat keresni. Kereszténynek lenni annyi, mint az értünk vérző Krisztus felénk nyúló karjába kapaszkodni. Krisztus gyermekének lenni annyi, mint ránézni a keresztre s fogat összeszorítva, izmot megfeszítve mondani: Megyek Uram, amerre Te parancsolod!

Ó, Úr Jézus, segíts minket embereknek lenni... keresztényeknek lenni... a te tisztalelkű fiaidnak lenni... Ámen.