Tóth Tihamér: AZ ÖTÖDIK PARANCSRÓL IX.

Urna vagy koporsó?

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A legutóbbi két beszéd a földi élet értékéről s élvezéséről az egészség megbecsüléséről, a testápolásról s testedzésről szólott. Isten ötödik parancsa, mikor tiltja a földi élet kioltását, egyúttal előírja annak helyes ápolását s megbecsülését is; és a szent kereszténység mindig meg tudta találni a helyes utat a túlzások közt: elítélte azokat a régi tévtanítókat, akik az emberi testben az ördög teremtményét s a lélek ellenségét látták, de éppúgy föl meri emelni szavát a testkultusz és testápolás mai túlzásaival szemben is.

A szent kereszténység becsüli az emberi testet is és kegyelettel bánik vele, – ez volt a legutóbbi beszédek témája. Ma egy gondolattal tovább megyünk.

Egy gondolattal, ami bizonyára sokak számára egészen meglepő lesz. A kereszténység becsüli és kegyelettel kezeli nemcsak az élő emberi testet, hanem még a halott testet is: annyira megy az emberi test megtisztelésében, hogy még az amputált testrészeket sem engedi árokba dobatni, még azokat is tisztelettel hantoltatja el; az életből elköltözött híveinek holttetemeit pedig vallásos kegyelettel veszi körül; szenteltvízzel hinti meg s megindító imák közt helyezi nyugovóra a temető megszentelt hantjai alá, mint a szerető édesanya szokta a kereszt jelével homlokán megjelölni s este ágyába fektetni kedves gyermekét. Mily anyai szeretettel gondoskodik az Egyház meghalt híveinek holttetemeiről s azok kegyeletteljes pihenéséről! Törvénykönyvében negyven kánon (can. 1203-1242) rendelkezik róluk. A helyet, ahová eltemeti őket, megszenteli, mint a templomot. Eredetileg a templom kertjébe temette őket: az első sír volt az oltár alatt nyugvó vértanú sírja, ehhez simultak a hívek sírjai. Az örök lámpa fénye az ő sírjukra vetette biztató sugarát, az Úrfelmutatás csengője nekik is szólt, az «Angelus» harangja nekik is csendült. Sok országban még ma is minden halottat előbb a templomba visznek – mintegy búcsúzni az Oltáriszentségtől – s csak onnan viszik a temetőbe. Mennyi kegyelet, mennyi anyai szeretet még a holttetem iránt is! Ez valaha templom volt, ma csak rom, – de mi még a templomromokat is meg szoktuk becsülni!

Nem érdekes jelenség-e, hogy az a kereszténység, amely mindig az örök életről s a túlvilágról beszél, s amely mindig a túlvilági élet fontosságát hirdeti, mégis ily kegyelettel bánik az ember földi maradványaival is! Valóban Anyaszentegyház a mi vallásunk, mert csak az anya képes ily kegyelettel őrködni gyermekének még holtteste fölött is és bátran szót emelni, ha már a koporsó körül is felüti fejét valami téves irányzat.

Néhány évtizeddel ezelőtt ilyen új jelszót dobott a koporsók mellé a vallásellenes propaganda: A halottakat ezentúl nem földbe kellene temetni, hanem halotthamvasztókban, krematóriumokban elégetni. Külföldi országokban voltak már a háború előtt is halotthamvasztók, de a háború óta kettőzött erővel folyik a propaganda újabb krematóriumok felállításáért. Magyarország még állja ennek a szervezett agitációnak hullámcsapásait, nálunk még nincs krematórium. De a főváros költségvetésének tárgyalásakor szinte évről-évre visszatérő esemény, hogy egy párt – nem a keresztények pártja – ismét és ismét indítványt tesz egy fővárosi halotthamvasztó felállítására, mintha az valami égetően szükséges közintézmény volna és mintha már csak ez hiányoznék a magyarok boldogságából. Tervüket ezideig nem sikerült ugyan keresztülvinniük, tehát a halotthamvasztás kérdése nálunk ma nem időszerű téma. De mégis úgy gondolom, hogy az V. parancs tárgyalásánál érdemes lesz egy beszédet erre is fordítani; illik mindnyájunknak felkészülve lenni minden jövő eshetőségre és ismerni: 1. mily érveket szoktak felhozni a halotthamvasztás mellett, és 2. miért ragaszkodik szent vallásunk továbbra is a földbetemetkezés szokásához.

I. A halotthamvasztók érvei.

A halotthamvasztás hívei három csoportba sorakoztatják érveiket: egészségi, gazdasági és érzelmi érvekkel dolgoznak.

A) Először egészségügyi érvekkel jönnek és azzal ijesztgetik az embereket, hogy az eltemetett holttestek megfertőzik a talajvizet, a kutakat, a levegőt s ragályos betegséget terjesztenek. Hát ez kemény érv! És ha ez igaz volna, a katolikus Egyház még aznap föladná a temetés szokását. Mikor ezt a gondolatot először vetették fel a halotthamvasztás hívei, valóban nagy ütőkártyát jelentett kezükben. Ma azonban ez az érvük teljesen összeomlott. A Bécsben tartott egészségügyi kongresszus – Kongresz für Gesundheitspflege – egyenesen azt mutatta ki, hogy a temetői kutak vize tisztább, mint más kutaké. A párisi temetőkben pedig megvizsgálták a kripták levegőjét s bacilusokat nem találtak benne. Ma már kétségtelen tény, hogy a törvényszerűen elföldelt holttest hygienikus szempontból semmiben sem veszedelmes.

De az orvosok megállapításaitól s vizsgálataitól függetlenül is hivatkozhatunk arra a tapasztalati tényre, hogy sokan laknak a temetők közelében, sőt nagyvárosokban többen a temetőkben és ezek közt koránt sincs több betegség, mint mások közt. Tirolban még ma is igen sok helyen a temető a templom körül van, tehát a község közepén s a népnek mégsem nagyobb a halandósága. Sok régi külföldi kolostora bán a temető a kolostor falai közt van, a kolostor kútja közelében s még sincs baj. Orvosi testületek s a mindennapi tapasztalat oly egyértelműen tagadják a temetők veszélyességének rémét, hogy ezt az «érvet» ma már a halotthamvasztás hívei is alig merik előhozni.

B) Van azonban persze még több ütőkártyájuk is. Itt van pl. a kérdés gazdasági oldala. A halottégetés gazdaságosabb az emberiségre – mondják, – mert nem kell lefoglalni nagy földdarabokat temetők számára és így a most erre szolgáló területeket is be lehetne vetni és így több lenne a termés. Az igaz: a temetőhöz valóban egy darab föld is kell. Azonban, ami búza ezen a darabon teremne, az ugyan nem sokat lendítene a világtermés mérlegén! És harminc év múlva újra lehet kezdeni a már megtelt temetőt is, tehát nem kell folyton új földet elvonni a megmunkálás alól. Viszont ne feledjük el megnézni az érvelés másik oldalát sem. Mert ha azt mondják, hogy a temető pénzbe kerül, talán szabad lesz nekünk is megemlíteni, hogy a krematórium, a halotthamvasztó-épület és annak speciális gépeket igénylő berendezése is pénzbe kerül és ha sokba jön a földbetemetkezés, a halotthamvasztás egész biztosan jóval többe jön. Vannak ugyan városok, ahol egész olcsón végzik a hamvasztást. De itt a város ad a krematóriumnak hatalmas szubvenciókat, persze azoknak a polgároknak adójából is, akik a hamvasztásról hallani sem akarnak.

De egyébként is a kötelező halottégetés terve olyan akadályokba ütközik, hogy tulajdonképpen keresztül sem vihető. Mert csak nem gondolják, hogy majd minden faluban építenek drága költségen halotthamvasztót! Ha pedig csak egy-két nagy városban akarnak építeni, akkor a hamvasztás megmarad a gazdagok fényűzésének. Több külföldi városban volt már krematórium a háború alatt is; és megtörtént, hogy szénhiány miatt fagyoskodtak az élő emberek s be voltak zárva az iskolák, de a halotthamvasztó gépezetének fűtéséhez még mindig volt szenük. Hát ez gazdaságos eljárás? Van aztán a halotthamvasztás híveinek még egy újabb közgazdasági érvük is, – ezt azonban félek itt csak említeni is. Egyesek u. i. felhozták, hogy a földbetemetés nagy pocsékolás; a holttetem sok olyan hasznos anyagot tartalmaz, amelyet a hamvasztás által a föld termékenyítésére lehetne felhasználni. Hát ez, Testvéreim! – először is tévedés. Mert éppen a krematórium kéményein át pocsékolódik el sok olyan anyag, gáz és sav, ami a földbetemetett holttestből egyenesen a talajba kerül. Tehát már maga az állítás is téves. De tovább megyek és kérdem: Hát ennyire jutottunk?! A háború alatt terjedt el a szörnyű hír, hogy valahol a holttestekből szappant főznek. És még a háború vérengzése közt eldurvult emberiség is megdöbbenve riadt fel erre a hírre. És most meg a béke idején akarják, hogy szeretteink elégetett hamujával talajt termékenyítsünk s porrátört csontjaiból meszet égessünk?!

C) De most jön a hamvasztók legerősebb érve: az érzelmekre hivatkozás. Jönnek a rémes leírások, mint eszik meg a földbetemetett embert a férgek, a békák, a kígyók!... Mennyivel «szebb felbomlás», «esztétikusabb vég» az elhamvasztás! A milánói krematórium bejáratára nagy-büszkén ki is írták: «Vermibus erepti puro consumimur igne». «Férgektől menten felemészti porunkat a tűzláng.»

Mit szólunk mindezekhez, Kedves Testvéreim?

Hát először is nem igaz, hogy az eltemetett holttestet a földben férgek, kígyók, békák eszik meg. Ez igazán vásári kortesfogás. Hiszen köztudomású tény, hogy a felbomlást a testben lakozó bacilusok láthatatlan légiója végzi el. Igaz, ez sem esztétikus látvány, de legalább természetes felbomlás, – az égetés ellenben erőszakos. A temetésnél a földnek adjuk át a tetemet, hogy az végezze el föloszlató munkáját, de az égetésnél mi magunk semmisítjük meg szeretteink testét.

És hogy az elégetés szebbje, esztétikusabb-e, mint a föld mélyén végbemenő természetes felbomlás, hát erről is tudnék egy-két részletet mondani, ha a templom szentsége megengedné és ha hallgatóim idegeit jobban nem respektálnám. Mert hogy mi megy végbe az alatt az 1½ óra alatt, amíg 1000 fokos hőben (jól értsétek: 1000 fok!) sül a halott, hogyan torzul el, hogyan húzódik össze, hogyan mozdulnak meg tagjai, mintha szörnyen szenvedne a pokoli hőségben, ezt jobb el nem mondani. Jól tudják a krematórium emberei, hogy a hamvasztást miért nem engedik megnézni még a halott legközelebbi hozzátartozóinak sem. Mert ezek bizony ingyen reklámot csinálnának, – de nem a hamvasztás mellett!

Csak egy szemtanú szavait idézem, aki végignézett egy ilyen hamvasztást: «Több napon át nem voltam képes szabadulni a visszataszító képtől s elborzadtam, valahányszor emlékezetembe visszaidéztem ama rettenetes látványt».

Hogy a hamvasztás «kegyeletesebb eljárás a halott iránt?» Gothában egy elhamvasztott 23 éves hölgy csontmaradványait ünnepi ebéden köröztették a résztvevők közt, – ez nagyobb kegyelet? Egy amerikai férj elhamvasztott feleségének porát a szalonban állította fel egy kazettában, – ez nagyobb kegyelet? Egy másik amerikai meg végrendeletében azt hagyta, hogy elhamvasztása után porait egy kocsma kimérő-asztalán helyezzék el, – ez nagyobb kegyelet? (Stimmen aus M.-Laach. 43. k. 556 l.) Hát már mondjátok: nem emberibb, nem megindítóbb búcsúzás-e ennél az, amikor a megrendült hozzátartozók néma fájdalma és az Egyház könyörgő-imái közt csendes méltósággal eresztik le a koporsót az anyaföldbe, hogy lakóját visszaadják a földnek, melyből vétetett! És ha már van valakinek joga «esztétikára», «művészetre» hivatkozni, hát bizonyára a földbetemetés híveinek van. Nézzétek meg azt a lélekbemarkoló művészetet, amit a vallásos kegyelet a milánói, a genuai s egyéb olasz temetőkben alkotott, vagy csak lépjetek be egy negyedórára egy kis tiroli falu temetőjébe s éljétek át annak virágillatos hangulatát s mindjárt látni fogjátok, hol van esztétika s művészet. Már csak ítéljétek meg magatok, mi szebb, mi kegyeletesebb: meghalt édesanyánk hamvainak urnáját dísznek kertünkbe állítani, vagy pedig édesanyánk sírját kertünk virágaival díszíteni? Íme, elmondtam a hamvasztás híveinek valamennyi érvét. Hátra van a másik kérdés: mik az Egyház indító okai, amelyek miatt továbbra is kitart a földbetemetés mellett.

II. A földbetemetés érvei.

A) Először is egy érdekes jogászi érvet hozhatnék fel. A halottégetés elterjedése pusztán jogi szempontból is komoly veszteséget jelentene. Hányszor történik meg, hogy évek multán kell valamelyik halottat exhumálni, mert gyanú merült föl arra, hogy megmérgezték. Évek óta földben pihenő holttestben is egész bizonyossággal ki lehet mutatni a méreg nyomait: míg az elégetett ember hamvaiból már másnap is lehetetlen a bűntényt megállapítani. Meg vagyok győződve, hogy ha szent vallásunk megengedné a halotthamvasztást, legelőször a büntetőjogászok tiltakoznának ellene.

B) A földbetemetés mellett azonban sokkal mélyebben szántó érveink is vannak. És itt mindenekelőtt fölemlítem az emberiség évezredes tradícióját.

Az emberek kezdetben mindenütt sírba temetkeztek. Pedig a kultúra kezdetén álló embernek nehéz volt primitív eszközeivel sírt ásnia; könnyebb lett volna kitennie a holttestet a vadállatok közé, hogy azok azt másnapra felfalják. De nem tette! Ő is sírt ásott vagy barlangot vájt s nehéz kövekkel zárta el a nyílást, mintha jelképesen azt a hitét akarta volna hirdetni, hogy a föld öle az anya öle, ahol a halott csendben nyugszik, míg valami felsőbb hatalom újra életre fogja hívni. Igen: a legrégibb ember is hitt az új életben, hiszen ezért adta halottja mellé a sírba fegyvereit, földi méltósága jelvényeit, sőt a halott mellé a sírba piros festéket is tett, hogy a halovány színt, amit a halál festett arcára, odaát az élet színére át tudja festeni. A pogányság később ugyan áttért a holttestek elégetésére, de az ősi, eredeti szokás a temetkezés volt.

A kereszténység pedig mindenhol csak földbe temetkezett. Az Úr Jézusról is ezt mondjuk: «Megfeszítették, meghala s eltemetteték». A katakombákban földbe temették a vértanukat, a középkorban a kolostorok hangulatos keresztfolyosóiba s a dómok szentelt falaiba, – ne csodálkozzunk hát rajta, hogy szent vallásunk ellenségei kedvéért nem akarja feladni ezt az évezredes tradícióját, hogy úgy mondjam: szép családi szokását.

C) Ellenségei kedvéért! És itt már kimondtam a harmadik gondolatot is, a legfőbb érvet, ami miatt szent vallásunk ellene van a halotthamvasztásnak: A halotthamvasztás gondolatát a kereszténység ellenségei kapták föl, s annak propagálásával tulajdonképp vallásellenes célokat szolgálnak.

A halotthamvasztás látszólag közömbös dolog, – s az Egyház mégis ellene van.

Miért?

a) Világosan akarok beszélni: dogmatikus nehézségeink a hamvasztás ellen nincsenek. Ha ezer fok meleg van is a krematórium kemencéjében, a lelket ugyan meg nem égeti! Ha hamuvá ég is az emberi test, a mindenható Isten csakúgy föltámaszthatja, mint a sírban elporladót. Az őrjöngő Néró mint eleven fáklyát égette el a vértanukat, s hisszük, hogy ezek is föltámadnak. Összeütközik az autó, a robbanó benzinláng elégeti az utast, – s az Egyház eltemeti, s hiszi ennek is föltámadását. Eltemeti a hamvakat is, ha ragályos járvány idején el kell égetni a halottakat. Ezt mind megteszi! De azt már nem nézheti el – Testvéreim! –, hogy a vallás szerepét a halálnál és a sírnál – ahol éppen legérzékenyebb az emberi lélek – kisemmizzék és hogy ilyen közömbösnek látszó szokás terjesztése által lassan, tervszerűen kiöljék az emberekből a lélek halhatatlanságának s testi föltámadásának hitét s a kremálás után maradt maréknyi hamura mutatva diadalmasan vigyorogják az emberek fülébe: «Látjátok, a halállal vége van mindennek!»

Ezt nem engedheti!

A hamvasztási mozgalmat egyházellenes szándékkal kezdték, a kereszténységet kiirtani akaró emberek kezdték s így ez a gondolat is egy kis részletévé, egy láncszemévé vált annak a nagy elkeseredett világnézeti harcnak, amely a keresztény meggyőződés gyökereit akarja kitépni az emberek szívéből s a modern pogányságot ültetni el lelkükbe. A pogányok égették el halottaikat. És ebből értjük, hogy ahol újból pogány világnézet s pogány élet üti fel fejét, ott követelik a halottégetést. A krematóriumban tűz lobog fény nélkül, kérdőjel emelkedik válasz nélkül, talány megoldás nélkül. A krematóriumok mögött a keresztényellenes tábor hadserege áll s a krematórium kéményén a keresztényellenes világnézet zászlaja leng... «Nem kell többé a Galileai keresztje! Jöjjenek a görög istenek, a görög erkölcsök s a görög lányok!» – ez a törekvés lappang a hamvasztás terjesztőinek céljai közt.

b) És még valami! Élénk emlékezetben áll előttem a híres párisi temetőnek, a Pere Lachaise-nek halottégetője. Magas fal húzódik mellette: a Columbarium, az urnák temetője; a fal sorokra van osztva, minden sor apró kockákra – alig nagyobbak néhány tenyérnyinél – és minden kocka mögötti urnában egy-egy elégetett ember hamvai elzárva. Úgy állnak az urnák, emelet-emelet hátán, mint patikában a gyógyszeres tégelyek. Férjének hamvaihoz éppen most mászik fel létrán egy bánatos özvegy a tizedik emeletre; – íme, mi lesz a temetők kegyeletéből!

Berlinben már rájöttek, hogy ezek a falba cementelt urnaemeletek nagy akadályai a hamvasztás terjedésének. Ott már az urnákat is földbe temetik: 80x80 cm-es sír jut 4 urnának. Négy idegent együtt egy kis sírba! Hová térdeljen a négy ismeretlen család, ha imádkozni akar a sírnál? Hát ne imádkozzék! – éppen ez a hamvasztás rejtett célja. Ebben van a halottégetés híveinek másik titkolt szándékuk: eltüntetni a temetőket, s ezzel elnémítani a temetők szavát.

Testvéreim! Közületek ki nem érezte még a csendes temetők hangos prédikációját? Igen: a néma halottaknak szavuk van, a temető beszél, a sír harsog, és szava megrendítőbb, mint a leghíresebb szónok prédikációja.

Csendes őszi délutánon kimegyek a Kerepesi temetőbe... a Farkasrétibe... a Rákosiba... Sírok hoszszú sorfala közt szótlanul járok... Tekintetem a földre mered... mindenütt sír... sír... és hulló falevél. A város zaja csak tompa szordínóval jut el idáig. A tülekedő, az egymást taposó élők lármája itt elnémul s a néma halottak beszélni kezdenek. Beszélni, mily fontos az élet! Beszélni, mily szigorú az Úr ítélete!

Beszélni, mily másképp élnének ők, ha mégegyszer visszajöhetnének... És a temetők eltüntetői, a halotthamvasztás hívei éppen a temető vallásos hangulatát szeretnék megszüntetni. Mert a sírhoz mi kijárunk, – s már ez is enyhülésünk. A sírt ápoljuk, virággal ültetjük tele – s már ez is vigasztalásunk. De főleg: sírjaink fölött kereszt is van, az a kereszt, amely a nagy Halottról beszél, aki legyőzte a halált s föltámadott. Ó, igen, a keresztény sír nem lesújt, hanem vigasztal, nem ösztönöz, hanem fölemel, mert a Szentírás szavát halljuk belőle: «Elvettetik romlandóságban, feltámad romolhatatlanságban... Elvettetik érzéki test, feltámad szellemi test». (1Kor. 15,42. 44.)

A mi temetőink félhomályába az örök világosság fénye vegyül. A mi gyászruháink komorságát a mennyország angyalainak hófehér köntöse enyhíti. A búcsúzás zokogását a viszontlátás reménye tompítja s a megásott sír sötét árnyéka megenyhül a paradicsom rávetődő örömétől. Mi oly szent várakozással állunk a temetőben, mint áll a földműves búzával bevetett földje előtt, mert, a mi kedves halottaink sírja fölött magasba emelkedik az Úr Krisztus keresztje s a Fölfeszítettnek égbenyúló karjai s a keresztbe kapaszkodó fölszaladó örökzöld egyaránt a síron túli élet hitével vigasztal; míg az elhamvasztottak urnái előtt kettétört oszlopok reménytelensége ejt kétségbe s föld felé fordított fáklya fénytelensége fagyasztja hitünket.

A szent katolicizmus tehát csak Krisztustól reábízott lélekvédő kötelességét teljesíti, mikor tiltakozik a halotthamvasztás ellen, s híveit attól büntetés terhe mellett is eltiltja; s aki pedig nem követi előírásait s úgy intézkedik, hogy halála után elhamvasszák, és ezt nem akarja visszavonni, azt sem halálos ágyán meggyóntatni, sem egyházi szertartással eltemetni nem engedi.

*

Urna vagy koporsó? – ez volt mai beszédem tárgya. Bár sem dogmatikai, sem erkölcsi nehézségünk nincs a halotthamvasztás ellen, annak hívei közé sem állhatunk! Nem állhatunk, mert az urna és koporsó látszólag jelentéktelen küzdelme ma már elvi jelentőségű kérdéssé változott. Nem az a vitatott kérdés, hogy «tűz-e vagy föld»; hanem az, hogy Olympus-e vagy mennyország, pogány gondolkodásié vagy keresztény világnézet, reménytelenül kialudt fáklyádé vagy Krisztus örök életbe átnyúló keresztje! Rosszul ismeri a szent katolikus Egyházat az, aki azt hiszi, hogy akár a leghangosabb agitációtól is megijed és hajlandó elveit vagy szokásait feladni.

A földbetemetés mintegy visszhangja az Úr szavainak, melyet az első emberpárhoz intézett: «Visszatérsz a földbe, melyből vétettél». (1Móz. 3,19.) Egyházunk nem lát arra okot, hogy a földbetemetés ősrégi, kegyeletes szokását föladja. Föladja azt a megrendítően szép liturgiát, amelynek szavai mellett az őskeresztény vértanuk ideje óta az anyaföldnek át szokta adni pihenőre tért híveinek kihűlt tetemét. Hát engem csak földbe temessenek! Földbe, ahonnan vétettem! Földbe, amelyet Krisztus sírja megszentelt! Földbe, ahová őseim is pihenni tértek! Földbe, ahol halottak napjának előestéjén a szeretet imádsága vegyen majd körül! Földbe, ahol az Isten akarata szerint eltöltött élet után csendben pihenhessek a föltámadás hajnaláig, s az örök boldogság reményében várjam azt a pillanatot, melyről az Úr szólott: «Eljön az óra, melyben mindnyájan, kik a sírokban vannak, meghallják az Isten Fia szavát; és előjönnek, akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszát cselekedtek, az ítélet föltámadására ». (Jn. 5,28.)

Atyánk! Segíts minket úgy élni, hogy sírjainkból mindnyájan az élet föltámadására jöhessünk elő! Ámen!