Tóth Tihamér: Hol az igazi gyűrű?

Hol az igazi gyűrű?

Sekély gázlók vagy ingoványok fölött tombolhat akár orkán is, magas és tartós hullámokat soha nem fog azokból kiváltani; habzó taréjú méteres hullámok csak tiszta, mély tavak, mérhetetlen tenge-rek felszínén tornyosulnak és zajlanak sokáig, órákhosszat még a vihar elülése után is. Így van ez nemcsak az Atlanti vagy Csendes óceánon, hanem abban a beláthatatlan nagy birodalomban is, aminek emberi lélek a neve. Nem akkor kellene-e a léleknek a legnagyobb felindultságban hullámoznia, mikor egy örök következményekkel járó lépésre határozza el magát: búcsút vesz a vallástól, amelyben szüle-tett, de amely neki már nem elég és elfogad egy másikat, amelyben az igazságot akarja megtalálni. Hiszen így is történik ez. Érezhetjük áttérésekor az öröm megnyilatkozásait, amik meg-megrengetik az áttérők lelkét. De ugyan meddig tart ez a lélekhullámzás? A keresztség felvételéig, az áttérés napjáig, vagy talán még egy hétig utána és aztán megy minden a régi módon, ismét előlép a régi ember a régi fogyatkozásokkal, mintha semmi változás sem történt volna. Ezek azok a kilengésre képtelen emberek, kiknek nemcsak lelkük, de sokszor talán indokaik is az áttéréshez ilyen sekélyek, felületesek, vagy ép-pen nem a legtisztábbak.

És vannak kivételek is?

Igen vannak, hiszen fehér hollót is lehet találni. Pár hó nappal ezelőtt tért át egy tudós protestáns egyetemi tanár a katolikus vallásra. Egy tudós, akit tudománya hozott közénk; egy hívő tudós, amilyenről a X. katolikus nagygyűlésen tartott felolvasásában Székely István dr. mondotta, hogy többet ér egész sorozat hitvédelmi könyvnél; már magas állású férfi, aki tehát áttérésével nem előmenetelre számított, sőt ezzel a lépésével állását tette kockára a hallei egyetemen; és mégis átjött, mert hozta, űz-te a meggyőződése. Évekig tépődött, hullámzott lelke a kétségek közt; de nem hiába volt mély ez a lé-lek, nem hiába volt egyedüli célja a tiszta igazság felismerése: évek küzdelme után pár hónappal ezelőtt széthangzott Európán egy diadalmas léleknek kiáltása, amit Ruville megtérésé alkalmából kiál-tott, könyvének címlapjára írt fel: Zurück zur heiligen katholischen Kirche!

De talán azóta megnyugodott ez az örvendő lélek? Talán alig történt meg az átlépés s a lelkesedés is véget ért, mint azt annyiszor láthatjuk! Nem; a mély tengeren tartósak a hullámok és Ruville lelke még ma is, hónapokkal megtérése után forrong, emelkedik, nem tud nyugton lenni a megtalált igazság fölött való örömében. Megértésekor közzétett művé bői, annak meleg hangjából már látszott, hogy lángra lobbant lelkében az a tűz, amit a Megváltó hozott a földre; látszott, hogy örömében az lenne a legnagyobb boldogsága, ha minél több lelket vezethetne végig azon az úton, amit ő megtett. Ennek az örvendező léleknek hullámai termelték, ennek a tűznek fénye ragyogja be Ruvillenek most megjelent második könyvét is.¹⁰³

Ő fontos lépést tett, a legfontosabbat, amit az életben tehetünk: elhagyta protestáns vallását, mely-ben született és katolikussá lett. A hírneves pedagógus, Foerster, ki még protestáns, de ki már szintén nagy lépéseket tett a Róma felé vezető úton, legújabb művében¹⁰⁴ Ruville első könyvéről le kicsinylő-leg nyilatkozik, felfogását az Egyházról szűknek, felemelő és lelkesítő távlatokban hiányosnak tartja. Ne higgyük el Foersternek e könyve nyomán azt, amit az ellenséges tábor örömujjongva akar belőle kimagyarázni, hogy t. i. Foerster «észretért» és visszafordult Róma felé vezető útjáról. Hiszen nagyon érthető, hogy a még kívül álló Foerster a már nálunk levő Ruville érzéseit, amik túl meg túl eltöltik a lelkét, nem tudta megérteni; nem érezte a tüzet, amely a konvertitának «vallomásai és élményei» mö-gött izzóit; nem látta azt az ezernyi embert, akik dobogó szívvel és könnyes szemmel olvasták egyhu-zamban elejétől végig ezeket a vallomásokat. Nem, nem. Hiába magyarázgatom én annak, aki egy sötét decemberi estén künn fagyoskodik az utcai metsző szélben, hogy mily pompás itt a szobában, a meleg kandalló mellett, ő soha azt úgy átérezni nem tudja, mint én.

Akit nem elégített ki az első könyve Ruvillenak, olvassa el ezt a másodikat, amelyben a szerző vezető fáklyául kínálja a lelkében még mindig lobogó örömlángok fényét és minden igazságot szomjazó léleknek meg szeretné mutatni, hol található meg az igazság, az igaz vallás. Mert hogy megtalálható, arra bizonyíték az ő lépése; bizonyíték és egyúttal vigasztalás is az iránt, hogy nem kell életünket azzal a lélekmorzsoló, energiát-fagyasztó gondolattal áttengetni, hogy egyik vallás éppoly jó, mint a másik, egyikben épp annyi az igazság, mint a másikban, de hogy hol a teljes igazság, nem lehet tudni. Persze sokan választják ezt a kényelmes álláspontot, hiszen az évek óta taposott úton járni nem fárasztó. De jönnek pillanatok, amikor felvetődik a kínzó alternatíva: Az igazság meg nem osztható; igaz vallás csak egy lehet, vagy itt, vagy ott. Nem lehet az, hogy a bölcs Náthán három gyűrűje közül fel ne lehet-ne ismerni az igazit. Kell bírnia a valódi gyűrűnek oly sajátos ismertetőjellel, vagyis az igazság birto-kában levő vallásnak kell oly tulajdonságának lennie, amelyik abban föltétlenül szükséges és más val-lásoknál hiányzik.

És most az olvasó elindul egy történettudós kalauzolása mellett a világtörténelem labirintusaiban; végiglapozza a Szentírást, áttekinti az egyházak életét és fürkészi, kutatja, mit hangsúlyoznak ezek, mit kívánnak meg az igazi vallástól. Tudós vezetőnk azt állítja, hogy az igaz vallásnak egy erény a föl-tétlen ismertetőjele: az alázatosság. Az az alázatosság, amely nem a gyenge, tehetetlen meghunyászkodása az erős előtt, hanem szíves készség és öröm mások szolgálatában, saját akaratunk háttérbe szo-rításában. Az az alázatosság, amit jogtalanul bélyegez meg a világ gyengeség névvel, mert hiszen ép-pen ez forrása a legteljesebb tevékenységnek. Az az alázatosság, amely földre szegzi ugyan tekinte-tünket, de hát jól teszi; hasznos nekünk arra emlékezni, amiből vagyunk és amivé leszünk, hogy aztán annál készségesebbek legyünk az Isten segítő erejének befogadásában, kötelességünk teljesítésében, felebarátunk javának szolgálatában.

De ha megtaláltuk valamelyik vallásnál ezt az alázatosságot, tényleg rátaláltunk akkor az igaz vallásra?

A történelem ismerője e kérdésre tagadó választ nem adhat. Ahol csak felleljük az igaz vallás nyomát, mindig rajta volt azon az alázatosság ismertetőjele. Ádám a bűnbeesés előtt birtokában volt Isten igaz ismeretének, de alázatos is volt. Hogy ez a világos istenismeret nem lehetett utódainak örök-ségévé, csak a gőg okozta, az emberi kevélység legelső megnyilatkozása. A bűnbeesés után apáról fiú-ra szállott a vallási hagyomány, de nemzedékről-nemzedékre homályos sült is az igazság fénye, csak a kiválasztott zsidónép tudta azt tisztán megőrizni az Istentől küldött próféták segítségével. Ezek a pró-féták nem követeltek királyi tiszteletet maguknak, nem maguknak foglalták le az utolsó szót; csak Isten parancsának engedelmeskedve fogadják el a tisztséget és állandóan a jövőre mutatnak, egy eljö-vendő korról szólnak, tehát alázatosak voltak. Nem tolták fel magukat új vallásalapítóknak, amint hogy az igaz vallást ember nem is alapíthatja, mert ha kimagaslik a tömegből, elfogja az emberiség ősi ellensége, a hiúság és alázatossága legjobb esetben is látszólagos alázatos külsőségekben merül ki. Igazi vallásalapító csak az lehetett, aki nem felemelkedett az emberek közül, hanem akinek leeresz-kednie kellett az emberek közé.

Aki pedig erre a leereszkedésre vállalkozott, maga az Isten volt. Egyedül Ő tudott eleget tenni mindazon követel menyeknek, amiket egy vallásalapítótól várunk; egyedül Ő taníthatta a földöntúli igazságokat kellő biztossággal és főleg egyedül Ő tudott alázatosnak maradni akkor, mikor végtelenül fölöttünk állott. Tőle nem alázatossági gyakorlatokat tanultunk, hanem az alázatosság szellemét.

Isten nagy kegyelme folytán tehát ismét birtokában volt az emberiség az igaz vallásnak. De hiszen birtokában volt egykor már az első ember is! Mit ért volna ez a puszta tény, ha Krisztus nem gondoskodik arról is, hogy az általa hirdetett tanok tisztasága el ne homályosodjék, ha nem ígéri meg aposto-lainak a Szentlélek segítségét! Az apostolok a legalázatosabb szívvel fogadják a nagy ajándékot. Megkezdődik az Egyház terjeszkedése, megalakulnak az első egyházközségek, amelyeknek fejei alázatos viszonyban állnak Krisztussal és az apostolokkal. Nézzünk végig századok egyháza történetén: min-denütt csak alázat, engedelmesség a legkisebbtől a legnagyobbig; az alázatosság eltörülhetetlen jegyét fedezi fel a történetismerő szeme nemcsak a katakombák homályában, hanem azon világias századok ragyogásában is, amikor egyes egyházfőket is hatalmába kerített az ember ősi ellensége, a hiúság és gőg.

Mert bizony a kevélység soha sem aludt. Alig távozott az Úr apostolai közül, azonnal felütötte fejét és kemény tusába kezdett az alázatossággal, hogy párviadaluknak többé vége se legyen. Az első tévedés, amely legelőször kelt birokra az Egyház fejfedező fájával, a gnózis, a kevélységnek a műve volt; annak a kevélységnek, amelyik túltette magát az Egyház tételein s jogot követelt ahhoz, hogy Krisztus tanait önkényesen átgyúrhassa. Az Egyház kimondta a «non possumus»-t és a püspökök alázatossága legyőzte a kevélység legelső művét, amint hogy ugyanezen az erényen tört meg a későbbi eretnekségek ereje is. Mert amint a hívek számával egyenes arányban kezdtek terjedni a tévtanok is, be kellett látni, hogy a krisztusi tanok megóvása lehetetlen, ha nincs egy központ az Egyházban, amelynek útmutatásait minden kételyben követni lehet. Ez a belátás vezetett a Krisztus által alapított primátus teljes értékeléséhez és kifejlődéséhez; nagy egyháza fők hajlanak meg teljes alázattal a pápa rendelkezései előtt és kialakul az egész Egyház alázatosságáról tanúskodó mondat: Ubi Roma, ibi ecclesia.

Viszont ahol az alázatosság erénye kipusztult, ott diadalra jutottak a tévtanok. Bármint szépítsék a dolgot a görögkeletiek, bármily igyekezettel sorolják is fel a dogmatikai különbségeket, soha azt az állítást nem tudják megcáfolni, amely szerint a keleti egyházszakadásnak az alázat hiánya, a gőg, a konstantinápolyi patriarchák kevélysége volt a fő oka akkor, amikor Róma alázatos lélekkel dolgozott az egység megőrzésén. De éppen azért, mert ez volt az igazi oka a szakadásnak, élhet bennünk a remény, hogy – mint Ruville történet ismerő lelke jósolja – ha a magukra hagyatott keletiek kevélysége megtörik a szomorú történelmi tapasztalatokon, nem fognak annyira húzódozni az elhagyott egyházba való visszatérés gondolatától: «De ha már eddig nem történt meg!» kételkedik valaki. Igen, eddig nem történt meg; de ne feledjük, hogy az Egyház történetét nem évtizedekkel, hanem legalább is évezre-dekkel mérik.

Soha azonban az emberi kevélység még annyira nem ülte diadalát, mint a reformációnak nevezett vallási mozgalom bán, – fejtegeti tovább Ruville, aki «Triumphe des Hoch muts» címen külön fejeze-tet szentel e tárgynak. Az igazi vallás isteni Alapítója jól tudta, hogy tanai tisztaságát az emberek tévelyeitől csak úgy lehet megóvni, ha föltétlen tekintélyű tanítói hivatalt állít föl egyházában és ha ál-landóan a Szentlélek segítsége lesz egyháza fejével. De éppen ezzel a föltétlen engedelmességet, igazi alázatot kívánó tekintéllyel vívta meg az emberi gőg legnagyobb küzdelmeit, mikor ez a tekintély megakadályozta abban, hogy földöntúli kérdésekben a maga esze szerint határozzon. A reformátorok azt hangoztatják, hogy csak tisztítani akarnak: megtisztítani az Egyházat a becsúszott visszaélésektől. De letérnek az egyedül biztos alapról, az alázatosságnak életükben és tanaikban nyoma sem marad, önmaguknak szabnak törvénye két és büszkeségükben saját szellemi erejükre s magán revelációkra hivatkoznak. Tudjuk, mennyire illetékes ily kérdésekben az első és mennyire bizonyítható be a második.

Állandó gúny tárgya a protestánsoknál a pápai csalhatatlanság tana. De mi a katolikus Egyház fejének csalhatatlansága – aki évezredes talajon állva csak különleges esetekben nagy körültekintéssel nyilat-kozik egykét örökérvényű, visszavonhatatlan mondatban –, mi ennek a pápának csal hatatlansága a Luther által magának megkövetelt csalhatatlanság mellett, mikor ő otthagyva minden hagyományt vakmerően hirdeti az új tanok tömegét, alkotja hittételeit tetszése szerint, rombol, épít, amint kedve tartja! Ezt a munkát tisztogatás névvel szépíteni nem lehet; azt a munkát, mikor századok munkáját és meggyőződését gőggel félredobva csak mi, a mi kis eszünkkel akarjuk meghatározni, mi helyes és mi téves a földöntúli igazságokból, mit kell azokból kidobni, mit megtartani, – azt a munkát reformáció-nak nevezni nem szabad. Az ő munkájuk jogtalan volt – írja Ruvílle – és az önbecsülés magas fokú megnyilatkozása: munkájuk pusztán emberi munka volt, minden tanukra rányomva szerzőjük élete és gyarlóságai és mégis az egy, igazi hit visszaállításának, egyedül üdvözítő tanoknak nevezték azokat.

Hogy munkájuk szerencsétlen volt, napról-napra világosabban mutatják a következmények. Az életerős fáról letört ágon hol itt, hol ott szárad el egy-egy levél; kevés köztük már a pozitív hit, amire minden protestánsnak esküdni kellene. Ez a magyarázata a köztük, még a jó protestánsok közt is meg-nyilatkozó katolikus gyűlöletnek. A protestánsok u. i. sokkal inkább katolikusok, semmint ők gondolnák; amit még szilárdul hisznek, az a katolicizmus maradványa náluk; ami ezenfelül található náluk, az földöntúli kérdésekről szóló tudományos találgatás, de nem vallás. Azért idegenkednek tehát annyi-ra a katolikus vallástól, mert azt hiszik, hogy a katolicizmus az ő féltve őrzött, kizárólag «evangéli-kus»-nak tartott hittételeiktől akarja őket megfosztani, amik pedig mind megvannak a katolikusoknál is.

Ahol kevélység uralkodik, ott az igaz vallás nem lehet; az igaz vallásnak az alázatosság vallásának kell lennie; ezt az alázatosságot ma a katolikus valláson kívül létező ker. felekezetekben föltalálni nem lehet. Eddigi fejtegetésünk azt mutatta. De ezzel elértünk a másik fontos kérdéshez: Hát a katolicizmusban tényleg föltalálható az alázatosság?

A katolikus vallás Alapítójának már születése is az Isten Fiának megtestesülése, a legnagyobb alázatossági cselekedet volt és ez az alázatosság vonult végig egész földi életén, amely nem is volt egyéb, mint következménye Krisztus föltétlen engedelmességének és az Atya akarata előtti alázatos meghajlásának. De 33 évnek folytonos alázatossága sem volt Neki elég, hanem a világ végéig velünk akart maradni a legalázatosabb elrejtettségben az Oltáriszentségben.

Krisztus alázatos volt Atyjával szemben, a katolikus Egyház papjai alázatosak Krisztussal szem-ben; azzal a Krisztussal, akiben az érzékek csak embertársat látnak, akinek tehát alázatosan engedel-meskedni erényszámba megy. 2000 év láncolatán keresztül a tanító Egyház minden tagja, minden püs-pök, zsinat, pápa alázatosan fogadja el az elődjei által hirdetett tanokat és ezzel összeköttetése soha meg nem szakad Krisztussal, akitől megbízatását is kapta. Minden katolikus pap az Ő akaratának veti alá saját akaratát; csak azt tanítja, amit Ő tanított; hűtlenség, szószegés bűne nélkül mást nem is tanít-hat. A katolikus hierarchia e nagy alázatossága és engedelmessége mellett hol van az alázatosság a protestánsoknál, ahol a tanok maholnap már faluk szerint változnak; hol az engedelmesség, mikor nincs kinek engedelmeskedni!

Krisztus alázatos volt, a papok alázatosak, alázatos a hívek által oly nagyrabecsült istenanya, Mária is. Nem az volt legalázatosabb tette, hogy oly rendkívüli kitüntetés után sem lett fölfuvalkodottá; hanem az, hogy saját méhének gyermekében elismerte az Isten Fiát, tehát az ő mindenható Urát. Mária tökéletes példaképe az alázatosságnak, ha tehát a katolikusok őt annyira tisztelik, ezzel csak vallásuk alázatos jellegéről tesznek tanúságot. A protestánsoknál nincs Mária-tisztelet és annál kevésbé is lehet, minél inkább megkívántatik az őszinte Mária-tisztelethez a rendíthetetlen hit az ő Fiának istenségében és az alázatos lelkület. Ott tehát Mária-tiszteletének nem lehet alapja, ahol már a Krisztus istenségébe vetett hit kezd inogni és ahol a lélek legnagyobb jóakarata mellett sem lehet alázatos, mert vallása mintegy rákényszerít, hogy fontos hitkérdésekben a saját esze után induljon.

Követik ellenben Mária alázatosságát á katolikus hívek és amint Mária fölismerte gyermekében az Isten Fiát, készek ők is lemondani az érzékek tanúskodásáról és leborulni az ostya alatt rejtőző Megváltó előtt. A térdhajtáson, keresztvetésen, szenteltvíz használaton kezdve alázat a katolikus hívek egész vallási élete és annak minden megnyilatkozása, amiket – bár nem ők találták ki – mégis alázatos lélekkel elfogadnak és amiket a protestánsok – ha még annyiszor neveznek is külsőségeknek – csak irigyelni tudnak. Bántja a szemüket az az alázatosság is, amit a hívek a katolikus pappal szemben ta-núsítanák. «Isten előtt kell leereszkednünk, nem a bűnös ember előtt! – hangoztatják.» Igazatok van – feleli Ruville – nem is a protestáns pásztor előtt, aki küldetését egy emberre vezeti vissza, de igenis a katolikus pap előtt kell leereszkednünk, akinek krisztusi missziója van, akiben a híveknek nemcsak az embert kell látniuk. És szóljunk-e a hívek alázatosságánál arról a megalázkodásról, amit a gyónás megkíván minden katolikustól, a legkisebbtől föl a pápáig!

Alázatos a katolikus Egyház a tudományban is. Ha nincs meg bennünk ez az erény, ne számítsunk előhaladásra a földöntúli igazságokban. Csak aki a tudományban is alázatos, az tud elfogulatlanul, előítéletek nélkül dolgozni. A protestánsok ezért nem tudnak így dolgozni. Avagy miért akarják a Szent-írásból a csodás elemet oly buzgalommal kiküszöbölni! Miért igyekeznek saját tanaikat beleértelmezni a szent iratokba, amelyeknek szerzői ma már nem nyilatkozhatnak! Mert, hogy ha még beszélni tud-nának azok a szerzők, mennyire tiltakoznának az ő önkényeskedéseik ellen, legjobban mutatja az olyan eset, ha az agyonmagyarázott könyv szerzője még él és véletlenül megszólal – mint ez Ruville áttérésével és első könyvével történt. Könyvének protestáns bírálói kifogyhatatlanok az áttérés okának föltárásában. Atavizmus az egész – szól az egyik – ősei francia katolikus sok voltak és most kiütött ivadékukon a vágyódás a katolicizmus után. – Dehogy! – véli a másik – katolikus be folyás és főleg a jezsuiták ravaszsága kerítették őt hálójukba.¹⁰⁵ Nem is így volt az – hirdeti a harmadik – a katolikus szertartások külső fénye vakította el és nem tudta megbecsülni a mi puritán egyszerűségünket. Én már tudom – kiált föl a negyedik – Ruville régen katonatiszt volt, ezért tetszett meg neki az a vak engedelmesség, ami a katolikusoknál található. Az enyém az igazi! – állítja az ötödik, – gondolat lustaságban szenved Ruville, nem kell neki a protestánsok nemes szabadgondolkozása, szolgai módon rábízta magát Róma vezetésére. És így folyik vég nélkül a találgatás, de arra egyetlen egy protestáns bíráló sem gondolt – írja a szerző meghatóan –, hogy ha az életemben valahol, úgy bizonyára e fontos lépésemben az isteni kegyelem segítsége játszotta a főszerepet.

Előttünk van már az egész katolikus egyházi élet, láttuk alázatosságát minden megnyilatkozásá-ban, minden tagjában és működésében; tegyük föl a képre az utolsó ecsetvonást: az Egyház alázatos a küzdelemben is. Élete-örökös küszködés volt és lesz is, amint ezt Krisztus előre megmondotta az általa alapított, tehát igaz Egyházról. Ez az állandó küzdelem tehát szintén csak jele a katolikus vallás igazságának. Mindig harcolni kellett, fájdalom sokszor azokkal is, akiknek vallása szintén Krisztus isten-ségén alapszik; akik leborulnak az Isten Fia előtt, de mert ő nem oly Egyházat alapított, mint ők szeret-ték volna, ellenségei annak az egyháznak. Akárcsak a jeruzsálemi nagytanács tagjai, akik földig alázták magukat a megígért, eljövendő Messiás előtt, de az eljött Messiást – mert nem úgy jött, amint azt emberi hiúságuk kigondolta – keresztre feszítették. Ilyen küzdelemben áll az alázatos Egy ház. De harcban is lehet alázatosság? Igen, lehet és van is. A katolikus papok rendületlenül hirdetik Krisztus tanait, bár ezért megvetés a részük; szilárdan ragaszkodnak azok tisztaságához, jól tudják, hogy mitsem érne egykét emberrel növelni a katolikusok számát, ha ennek árát a hit megingatásával kellene megfizetni. A papok mellett alázatosak a hívek is, akik örömmel tűrik el azokat a megbélyegző szavakat, amiket hitük megvallása miatt a világ reájuk szór.

Nincs tehát keresztény vallás, amely alázatosságban a katolicizmust megközelítené, tehát nincs más igazi vallás, csak a katolicizmus az. Ha belátjuk, hogy egyedül a katolikus soknál van az igazság, új világításban áll előttünk az egész egyháztörténelem és sok különösnek tetsző eseményben, erősebb hangban, keményebb föllépésben – amiket eddig elfogultságnak és türelmetlenségnek tudtunk be – föl fogjuk fedezni az igazság ösztönzését, sarkalló erejét. Csak jóakarat legyen benned, és Isten segítségé-vel el fogsz jutni az igazsághoz, bárhol vagy is jelenleg. Talán megtörténik, hogy előbb belépsz egy protestáns felekezetbe, de a hit épületének fejlesztésével ki is lépsz onnan. Belátod te is, hogy az igaz vallásnak isteni alapításra van szüksége. De lehet-e ott isteni alapításról beszélni, ahol annyi az egy-mással ellenkező tan, annyi a szekta, ahol mindenki saját tanait adja elő keresztény mezbe öltöztetve. A protestantizmus nagy kilengéseket enged meg tagjainak, de csak – bal felé. Miért áll hát azok útjába, akik egyszer jobbra akarnak fordulni, a katolicizmus felé! Az igazság után sóvárgó lelket nem tudja kielégíteni; sok azoknak a protestánsoknak száma, akiknek vallásuk nem elég, akiknek lelke ennél többre szomjazik és még sem tudja ezt megtalálni. Miért? Mert gyermekkorában belénevelték, hogy a katolikus Egyház – ahol pedig egyedül találna rá az igazságra – az üdvösség akadályozója, «eine unheilvolle Gestaltung». Csak ezt az előítéletet nehéz legyőzni: aki ezen túl van, az előtt szabad és könnyű az út az egyedül igaz, mert alázatos katolikus Egyházba.

Ezekkel a lélekemelő gondolatokkal végződik Ruville új könyve, amely a katolikus Egyház igaz-ságának mindvégig érdekes megkapó és mindenesetre eredeti apológiája. Aki csak hozzáférhet, olvas-sa el. Olvassa ne csak protestáns, bár azoknak lenne legtöbb hasznuk belőle, de olvassuk el mi, katoli-kusok is, hogy szívünkbe vésődjenek azok a lelkesedések, amiket a katolikus vallás igazsága kiváltott a megtérő tudós lelkéből és hogy értékelni tudjuk azt a kegyelmet, hogy mi már abban a vallásban szü-lettünk, ahová másik csak kemény küzdelem árán jutnak el. És milyen kevesen jutnak el! Éppen ezért, amint a szerző bizalmat és kitartást ajánl az igazság után kutató léleknek, mi nem kívánhatunk magunknak jobbat, mint minél több oly egyenes-szívű és tanult ellenfelet, mint Ruville volt megtérése előtt. Az ő megtérése ismét tanúság arra, hogy igazi tudománytól és az igazság után ésszel-szívvel ku-tató emberektől a katolicizmusnak nincs mit félnie. Nekünk csak két ellenségünk van: a közönyös em-berek nemtörődömsége és a tudósoknak kikiáltott kontárok rosszakaratú tudatlansága. Ellenben az igazi tudós okvetlenül ráakad a katolikusoknál az egyedül igaz vallásra, vagyis – ha a bölcs Náthán gyűrűiről szóló parabolát a keresztény vallásokra alkalmazzuk – a katolikus vallásban találja meg az igazi gyűrű tulajdonosát.

Megjelent a «Religio» 1911. évfolyamában.

¹⁰³ Dr. Albert von Ruville: Das Zeichen des echten Ringes XIV + 166 S. Berlin, 1910. Hermann Walther Verlagsbuchhandlung. 2.50 M.
¹⁰⁴ F. W. Foerster: Autoritat und Preiheit. Kempten u. Mönchen, 1910. 150.l.
¹⁰⁵ «Sajnos, áttérésem előtt nem adatott meg az a szerencse, hogy csak egy jezsuita atyát is ismerhettem volna» – feleli erre Ruville. Különben, hogy mennyire nem állott katolikus befolyás alatt, már első könyvében is részletesen elmondta, jól sejtvén, hogy a protestánsok erre az okra fogják megtérését visszavezetni. Egyébként azt is érdemes följegyezni, hogy első könyvéről egy rokonán kívül a kinyomatás előtt senki sem tudott. Csak már a korrektúrát adta át egy papnak, hogy az esetleges dogmatikai hibáktól megtisztítsa. De az is csak egyetlenegy lényeges változást tett a szövegben. Ugyan mit? Kitörült egy Luther ellen szóló éles kifakadást.