Tóth Tihamér: Mit hiszünk az Oltáriszentségről?

II

„EZ AZ ÉN TESTEM”.
„EZ AZ ÉN VÉREM.”

(Szentírás: Jn. 6,48-59.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A világháború óta lázas nyugtalanságban vívja élet-halál harcát az emberiség, és ebben a stílszerű környezetben készülünk a mi világot megmozgató nagy ünnepünkre, a XXXIV. nemzetközi eucharisztikus kongresszusra.

Stílszerű hangulat!

Mert amikor minden veszve látszik, akkor üt az Isten órája, s amikor minden emberi kísérlet zsákutcába kerül, akkor jön el a legforróbb, legodaadóbb imádkozás pillanata. Már pedig olyan odaadó szeretettel, olyan hódoló tisztes lettel soha az ember nem tud imádkozni, mint az Oltáriszentség előtt; ott, ahol – rendíthetetlen hitünk szerint – a kenyér és bor színé alatt maga az Úr Jézus Krisztus van jelen közöttünk. Hogy valóban jelen van, arról nem maradhat bennünk a legkisebb kétely sem; Igaz, hogy nem értjük, hogyan lehetséges ez, de ez nem lehet ok a kétségre. Vajon értjük-e, hogyan volt lehetséges, hogy Krisztus megállott a négy napja eltemetett Lázár sírja előtt, három rövidke szót mondott – «Lázár! jöjj ki», (Jn. 11,43.) – és eléjött a négynapos halott. Érted te ezt, Testvérem? Már pedig ugyanez a Krisztus mondotta a kenyér fölött: «Ez az én testem», és ugyanez a Krisztus mondotta apostolainak: «Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre». Hihetetlen dolog az Oltáriszentség? Igen, hihetetlen – a hitetlen számára! Aki nem hisz Krisztus istenségében, természetesen nem hihet az Oltáriszentségben sem. De aki hiszi, hogy Krisztus Isten, az – ha a mikéntjét megérteni és felfogni nem is képes – alázatos hittel fogadja el valóságnak azt, amit Krisztus Urunk előbb ünnepélyes szavakkal megígért, majd később, földi életének legünnepélyesebb pillanatában, meg is adott.

Valóban olyan hallatlan, eszünket annyira túlszárnyaló ez a hittétel, hogy senki kedvéért el nem fogadnék; csak egyetlen egy esetben lehet elfogadnunk: ha maga az Isten hirdeti ezt, nekünk. Uram, ha Te mondod, akkor így van. Hogy miként lehet így, azt az én gyönge kis emberi eszemmel föl nem foghatom, de hogy így van, azt hiszem és vallom, mert – Te mondottad. De biztos-e, rendületlenül biztos és világos-e, hogy Krisztus csakugyan tanította azt, amit mi az Oltáriszentségről hiszünk? Ez a nagy kérdés, ez a döntő kérdés, amelyre a mai beszédben felelni akarok. Ha megvizsgáljuk azokat a szavakat, amikkel I. az Úr megígérte, majd II. megalapította az Oltáriszentséget, okvetlenül erre a következtetésre jutunk: Valóban így van! Krisztus Urunk valóban fölfoghatatlanul nagy áldozatot hozott, önmagát adta az Oltáriszentségben, hogy a világ végéig itt maradjon közöttünk.

Ti ugyan, Testvéreim, jól ismeritek az evangéliumnak mindkét helyét, a megígérés és megalapítás történetét; de gondolom, mégsem lesz fölösleges, hanem hitünk elmélyítésére és megerősítésére fog szolgálni, ha a mai beszédben felfrissítem azoknak emlékét.

I. Krisztus megígéri az Oltáriszentséget.

A) Menjünk tehát gondolatban Kafarnaumba, ahol nagy sereg ember veszi körül az Úr Jézust.

a) Csak egy nappal előbb cselekedett köztük az Úr egy nagy csodát: öt kenyérrel ötezer embert jól tartott, «Szánom a sereget, – mondotta akkor, mert ím már három napja tartanak velem és nincs mit enniük» (Mk 8,2.) És hogy éhen ne pusztuljanak, csodás módon adott nekik ételt. Milyen finom lélektani előkészítése volt ez a csoda Krisztus másnapi beszédének! Hiszen olyan dolgot akart velük közölni, amilyenről még sohasem hallottak s ami égészen hihetetlenül fog hangzani az emberek előtt. «Szánom a sereget» – fogja most is mondani; de most már nem azért szánja, mert éhen vesznek a pusztaságban, hanem azért, mert lelkük fog éhen pusztulni az élet nagy pusztaságában, hacsak nem ad lelkűknek is csodálatos táplálékot, mint tegnap adott testüknek. b) Mai beszédét némi szemrehányással kezdi az Úr, mert látja, hogy a népet ma már nem egészen tiszta szándék hozta feléje: inkább a tegnapi kenyérszaporítás megismétlését várták. «Kerestek engem,... mivel ettetek a kenyerekből és jóllaktatok» (Jn, 6,26.), mondja nekik. Ebből a gondolatból azonban mindjárt áttér a mai nagy, új hír bejelentésének előkészítésére: «Fáradozzatok, de ne olyan eledelért, mely veszendő, hanem azért, mely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek» (Jn. 6,27.).

Az emberek felfigyelnek: miféle eledelt fog nekünk adni, ha nem kenyeret? És Jézus most már nyíltan megmondja: «Én vagyok az élő kenyér... A kenyér, melyet majd én adok, az én testem a világ életéért» (Jn. 6,51. 52.).

«A világ életéért!» Vagyis a kenyér színe alatt azt a testet adom majd nektek, amely a keresztfán fog szenvedni a világ megváltásáért.

Bizonyára e szavakra gondolt Szent Ágoston, mikor klasszikus rövidséggel írja: «Az emberek étellel és itallal akarják elérni, hogy ne éhezzenek és ne szomjazzanak. Ezt azonban csak ez az étel és ez az ital adja meg. Aki ezt élvezi, azt halhatatlanná és romolhatatlanná teszi és a szentek közösségébe vezeti. Ott béke lesz és teljes és tökéletes egység». B) De hát csakugyan így kelte ezt érteni? Szóról-szóra? És nem képletesen? Nem átvitt értelemben? Nem úgy-e, hogy Krisztus az ő tanítására, az ő hittételeire gondolt: az én tanításomat adom nektek, aki azt követi, örök életet nyer. a) Hogy mennyire nem erre gondolt az Úr, rögtön kitűnik abból, ami ezután következett. Hallgatói ugyanis szóról-szóra értették – úgy, ahogy ma is érti az Egyház – és éppen ezért nagy vita támadt köztük: «Hogyan adhatja ez nekünk az ő testét eledelül?» (Jn. 6,53.). Akárcsak a mai hitetleneket hallanók: Ugyan, hogy képzeltek olyat, hogy az a mozdulatlan kis ostya az élő Krisztus legyen?...

Az Úr látja a mozgolódást, hallja a vitatkozást, – és mit csinál? Ha beszédét nem szóról-szóra akarta volna értetni, föltétlenül ki kellett volna javítania szavait: Ne vitatkozzatok, nem így értettem.

De Vajon kijavította-e? Annyira nem, hogy inkább még erősebben megismétli, amit első ízben mondott. «Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem leszen élet tibennetek» (Jn. 6,54.). És végső nyomaték gyanánt, hogy most már ne maradjon fenn semmi kétely sem, még hozzáteszi: «Mert az én testem] bizonnyal étel és az én vérem bizonnyal ital» (Jn. 6,56.).

b) «Ha nem eszitek az Emberfia testét...» Miket mond itt az Úr Jézus? Olvasta Ő Homerost? Vagy Tolsztojt? Pedig most éppen az ő kínzó kérdéseikre felel. Sőt nem is felel, hanem megoldja azokat. Homeros mondotta, hogy az emberek úgy tárják ki lelküket az Isten felé, mint az éhes madárfiókák csőrüket az anyamadár felé.

És Tolsztoj mondotta, hogy mint a fészkéből kiesett kis madár, úgy csipog a lélek az Isten után. És most jön Krisztus és megerősíti ezt és mondja: Bizony úgy van. De még úgyabban van. Nem csak vágynotok kell Isten után: egyenesen ennetek kell az Istent! Én éppen azért is vettem testet, hogy testi-lelki tápláléktok lehessek.

Mióta ember él a földön, állandóan égette a vágy: egyesülni Istennel, – nos, most teljesedik be nemzedékek epesztő vágya. «Én vagyok az élő kenyér, mely mennyből szállott alá» (Jn. 6,51.). Ó, igen: jó kenyér, ízletes kenyér, «minden gyönyörűség lévén abban». Csodálatosan benne van mindenféle íz, amint kinek-kinek mire van szüksége. Akit büszkeség fölfú, az alázatot talál benne. Akit érzékiség gyötör, az a tisztaság szeretetét találja. Akit szomorkodás kínoz, az örömet nyer. Aki már-már elcsügged a harcokban, az erőt kap a kísértések ellen. Krisztus, te vagy az élő kenyér!

C) Krisztus újabb szavainak hatása megrázó volt. Most már nem csak a nép közt támadt vitatkozás, hanem többen megrendültek az Úr tanítványai közül is. «Kemény beszéd ez, ki hallgathatja azt?» (Jn. 6,61.). Ezt mondták és kezdtek elszállingózni.

a) Pedig mennyire nem volt kemény beszéd! Mennyire meg lehetett volna érteni! Csak elemezniük kellett volna a szeretet természetét és törvényeit. Íme a szeretet hármas alaptörvénye: együtt lenni, eggyé lenni, egymás által élni. Együtt lenni. Van-e nagyobb fájdalom, mint a búcsúzás és elválás azok közt, akik igazán szeretik egymást? Mit meg nem tennének, csakhogy soha egymástól ne kelljen elszakadniuk! Ember azonban nem tudja ezt megtenni. De meg tudta Krisztus, íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig! De a szeretetnek nem is elég a jelenlét. Ennél többet akar: eggyé lenni, Ő én bennem, én ő benne. Ember ezt megint nem tudja megtenni. De meg tudja Krisztus. Ezért tűnik el a kenyér állaga az Oltáriszentségben és lép helyébe a megdicsőült Krisztus, hogy így megvalósíthassa legtitkosabb álmainkat: én Őbenne, ö énbennem. Mi lesz tehát azzal, aki áldozott? Olyan meleg viszonyba kerül Krisztussal, mint a barát barátjával? Nem, mélyebben. Mint a jegyes jegyesével? Nem, mélyebbe. Mint az anya gyermekével? Nem, mélyebbe!

Ha pedig ez megvan, jön a harmadik fok, a legáldottabb: egymás által élni. «Élek, már nem én, hanem Krisztus él bennem» (Gal. 2,24.), vagyis Krisztus lesz életem mozgatója, alapelve, stílusa. «Aki eszik engem, él énáltalam» (Jn. 6,58.), mondja az Úr.

b) Ezt hirdette Krisztus Urunk ebben a kafarnaumi beszédében. Ezt nem akarták hallgatói elfogadni és inkább elhagyták Őt.

Gondolhatjuk, milyen rosszul esett ez az Úrnak. Gondolhatjuk, mily fájdalommal nézett utánuk

Az, aki mindenkit megmenteni jött a földre. Már csak igazán itt lett volna a végső alkalom, hogy utánuk kiáltson: Jöjjetek vissza, hiszen én nem így értettem. Egyenesen elképzelhetetlen, hogy Krisztus egy ennyire fontos, ennyire alapvető kérdésben tévedésben hagyta volna apostolait és általuk a hívek százmillióit egész a világ végéig! Krisztus soha nem szedett rá minket; csak ebben a legfontosabb hittételben tette volna meg? Ha Krisztus nincs jelen az Oltáriszentségben, akkor bálványozás, a legszörnyűbb bálványozás, amit mi a misében, amit az áldozásnál csinálunk! És Krisztus mindezt előre tudta, – hát megengedte volna, szó nélkül elnézte volna ezt a tévedésünket?

Pedig nézzük csak, mit tesz Krisztus? Nem javít ki semmit! Nem von vissza semmit! Ellenben odafordul a legbensőbb barátaihoz, a tizenkettőhöz: «Csak nem akartok ti is elmenni?» (Jn. 6,68.). Mintha mondaná: Tudjátok, mennyire szeretlek titeket; ha azonban ti sem hiszitek, amit mondok, inkább menjetek el ti is, de szavaimból vissza nem vonok semmit.

Hát mondjátok, Testvérek, lehetett volna-e ennél határozottabban, ennél világosabban bejelenteni az Oltáriszentséget? Lehetett volna-e alaposabban előkészíteni az apostolokat, hogy majd amikor az ígéret után eljön az alapításnak ideje, már ne csodálkozzanak, ne értetlenkedjenek, ne hitetlenkedjenek?

II. Krisztus Urunk megalapítja az Oltáriszentséget.

Az utolsó vacsorán pedig eljött az alapítás ideje.

Amit az Úr Jézus kafarnaumi beszédében megígért, meg is adta, amikor a búcsúzás megrázó pillanatában a kenyeret és bort saját testévé s vérévé változtatta, hogy azoknak színei alatt velünk maradhasson a világ végezetéig. (Mt 26,17-29., Mk 11,12-25., Lk. 22,7-23., 1Kor. 11,23-25.)

A) Az Eucharisztiáról szóló egész katolikus hit, az egész eucharisztia-tan, az Úr Jézusnak három rövidke mondatán épül. Ez a három mondat: «Ez az én testem», «ez az én vérem», és «ezt cselekedjetek az én emlékezetemre». Ez a három mondat egy egységbe olvad össze és forrása mind- annak, amit az Oltáriszentségről tanít a katolikus Egyház. És mit tanít?

a) Valami egészen páratlan, egészen fölfoghatatlan, egészen megrendítően fönséges dolgot. «Ez az én testem», «ez az én vérem». A kenyér és bor külső megjelenési formája, íze, illata, alakja, súlya, szóval a kenyér és bor színei megmaradtak, de nem maradt meg a kenyér lényege: átváltozott Krisztus testévé és vérévé. Minthogy azonban Krisztus most már megdicsőülten él a mennyben, a megdicsőült Krisztusban pedig test és vér szét nem választható – mert ez a halált jelentené – azért tehát a kenyér és bor színei alatt maga az élő Krisztus van jelen testével, lelkével, istenségével, emberségével, igazán, valóságban, lényegileg.

És hogy ez ne csak egyszer történt légyen, az utolsó vacsorán, erről intézkedik az Úr parancsa: «Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre».

A világ ilyen döntő fontosságú szavakat még nem hallott. Páratlanul fönséges szavak voltak azok is, amik a világ teremtésekor elhagyták a Teremtő ajkát: «Legyen világosság! És lőn világosság» (1Móz. 1,3.); de ezek csak a világosságot hívták le a földre, míg amazok magát a világosság Teremtőjét hívják közénk.

Nagyszerű szavak voltak azok, amiket Szűz Mária mondott az angyalnak: «Legyen nekem a te igéd szerint» (Lk. 1,38.); nagyszerűek, mert lehívták Krisztust a földre; de csak egyszer hívták le, Ellenben e szavak óta; «Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre», bármikor közénk hívhatjuk, mintegy állandóan fogva tarthatjuk Krisztust a földön. b) Azt kérditek: Nem csodálkoztak-e az apostolok, mikor ezeket a hihetetlenül hangzó szavakat hallották? De bizonyára csodálkoztak – volna, és el sem hitték – volna, ha megelőzőleg már sok mást nem láttak volna. «Ez az én testem», «ez az én vérem» – ez bizony egészen hihetetlenül hangzott volna előttük.

De a csodálatos kenyérszaporításnál ők már látták, hogy az anyag mily alázatosan engedelmeske12 dik az Úr Jézus akaratának. És mikor Krisztus a háborgó tengerre ráparancsolt, már látták, hogy szavának ereje nincs alávetve az anyagi világ törvényeinek. És mikor a Tábor hegyén színében elváltozott előttük, látták, hogy ki tudja magát ragadni a földi törvények alól.

Így már érthető, hogy a hívő lélek alázatával hajtottak fejet a fönséges szavak előtt: «Ez az én testem », «ez az én vérem». Szinte természetes volt, hogy ugyanaz a Krisztus, aki csodáinak sorozatát a kánai menyegzőn azzal kezdte, hogy a vizet borrá változtatta, most azzal zárja földi éle- tét, hogy a kenyeret saját testévé, a bort saját vérévé változtatja.

B) De hát egészen biztos tanítása-e ez a kereszténységnek? a) Egészen biztos. Ha szabad magamat így kifejezni: biztosabb, mint bármelyik más tétel. Mert nem egy, nem két szentíró emlékezik meg róla, hanem öt. A megígérés jelenetét leírja Szent János, az alapításét Szent Máté, Szent Márk, Szent Lukács és Szent Pál. Már pedig amire egyszer Krisztus, az Isten Fia, azt mondja: «Ez az én testem» és «ez az én vérem», az abban a pillanatban csakugyan Krisztus testévé és vérévé lesz.

Kivéve egy esetet!

Kivéve azt, ha Krisztus csak képletesen akarta ezt érteni, és nem szóról-szóra.

Igen ám, de akkor más kifejezést, más szavakat kellett volna Neki választania. Vagy ha már ezeket választotta, legalább is magyarázatot kellett volna hozzáfűznie. Ha nem szószerinti értelemre gondolt, akkor valahogy ilyesformán kellett volna még pótlólag nyilatkoznia: Csak aztán vigyázzatok és ne értsetek félre. Én csak arra gondoltam, hogy ez lesz az én testem «emléke», «képe», «e kenyér mögött van az én testem», «ennek a kenyérnek vétele úgy fog hatni rátok, mintha a saját testem lenne». Igen, ezt kellett volna mondania Krisztusnak, ha csak jelképesen gondolta volna szavait. Amint máskor, amikor csakugyan csak példabeszédekben szólott, ki is fejti, mit jelentenek képes kifejezései. Itt azonban egyetlen szóval sem utal arra, hogy amit mondott, képletesen kell érteni.

b) És az Egyház nem is értette ezt soha képletesen! Nincs most arra idő, hogy sorra vegyük a századok tanúságait, írott és vésett, festett és épített emlékeit, amelyek az Oltáriszentség hitének ősrégiségét és állandóságát bizonyítják, hiszen nagy tudományos kötetek dolgozták már fel ezt a kérdést. De mégsem állhatom meg, hogy legalább egy-kettőt föl ne említsek előttetek.

A legrégibb keresztény írás, ami a szentírási könyveken kívül reánk maradt, tehát az első keresztények hitének legősibb írásos emléke, már világosan hirdeti, hogy az Oltáriszentségről ugyanazt hitték az első keresztények is, amit mi hiszünk. A könyv az I. sz.-ban készült; címe: Didaché. Ennek 14. fejezetében ezt olvassuk: «Az Úr napján gyűljetek egybe, törjétek meg a kenyeret és üljétek meg az Eucharisztiát, miután előbb bűneiteket meggyóntátok, hogy áldozatotok tiszta legyen... Mert így hangzik az Úr szava: «Minden helyen tiszta eledeláldozatot áldoznak és mutatnak be nevemnek». (Mal. 1,11.) Vagy itt van pl. az egyik legrégibb egyházi írónak, Tertulliánnak, többféle és rendkívül érdekes tanúskodása az Oltáriszentségről. Tertullián 160-ban született, tehát valóban ismerhette a legrégibb keresztény tant az Eucharisztiáról.

Nos, mit mond róla?

Egyik könyvében (De oratione 19. c.) érdekes dolgot említ meg. Az őskereszténységben a böjt olyan szigorú volt, hogy az alatt semmit sem ettek, de a szó szoros értelmében semmit. Úgy hogy egyesek még áldozni sem mertek, nehogy a böjtöt megszegjék. Ezeket azonban bíztatja Tertullián, hogy csak áldozzanak, mert «az Úr testének vétele által» («accepto corpore Domini») nem törik meg a böjtöt. Tehát egészen biztos, hogy a II. században a keresztények az Eucharisztiát az Úr testének tartották, – akár- csak mi.

Máskor meg (Ad uxorem II. cap. 4.) arra buzdít Tertullián, hogy keresztény ne kössön házasságot pogánnyal.

Mert a pogány fogja-e tűrni, hogy a keresztény fél «az Úrnak ismert lakomájához» («convivium Dominicum illud») járuljon? Ugyanezen könyvének 9. fejezetében lelkes szavakkal írja le a tiszta keresztény házasság szépségeit: «Mily gyönyörű egybefűződés a hívő-pár, kiknek egy a hitük, egy a vágyuk célja, egy az életmódjuk!... Egyszerre imádkoznak, egyszerre borulnak le, egyszerre böjtölnek... Egyszerre vannak a templomban, egyszerre az Isten lakos májánál (convivium Dei)». Ugyancsak Tertullián írja egy másik könyvében (De corona militum. 3.): «Az Eucharisztia szent13 ségét... a kora reggeli gyülekezetben vesszük, még pedig senki másnak kezéből, mint az elöljárókéból...

Aggodalmasan vigyázunk arra, hogy a kehelyből vagy kenyérből valami le ne hulljon a földre». Miért vigyáznak? Mert az a Krisztus teste!

Ugyancsak Tertullián írja (De resurrectione carnis 8.): «A test élvezi Krisztus testét és vérét, hogy a lélek is táplálkozzék az Istenből».

Íme, mennyi tanúság csak egyetlen egy írónál is! És mindez a II. századból! Még többet hozhatnánk fel egy másiktól, Szent Cypriántól, aki meg 200 körül született. Egyik könyvében (De lapsis 15. cap.) azt kifogásolja, hogy a hitükben megingottakat könnyen visszafogadják és ezek – bár még szinte rajtuk van a bálványimádás foltja – nekiesnek az Úr testének.

Még nem engesztelték ki az Istent – írja a 16. fejezetben –, így tehát «erőszakot követnek el az ő testén és vérén és most kézzel és szájjal, még gonoszabbul vetkeznek az Úr ellen, mint amikor megtagadták őt». Ugyanezen könyvének 25. fejezetében «az Úr vérétől megszentelt italnak» («sanctificatus in Domine sanguine potus») nevezi az áldozást.

Egy másik levelében (6. Epist. 15. t) megint azt kifogásolja, hogy egyes papok túl hamar engedik vissza a közösségbe azokat, akik az üldözés alatt hitehagyottak lettek. Mint írja: Mikor még nem is tartottak bűnbánatot, már hozzá bocsátják őket az áldozathoz és így «az Eucharisztiát, azaz az Úr szent testét, megszentségtelenítik».

Ilyen határozott és világos tanúbizonyságok láttára valós bán mi sem tehetünk mást, mint tett az ősegyház egy másik nagy hittudósa, Jeruzsálemi Szent Cyrill, aki így kiáltott fel: «Minthogy tehát ő maga (Krisztus) kijelentette s kimondta a kenyérről: ez az én testem, ugyan ki mer még kételkedni? S minthogy a borról maga állította s mondta: ez az én vérem: Vajon ki kételkedhetnék benne valaha, azt mondván, hogy nem az ő vére?»

* * *

Kedves Testvéreim! A búcsúzó Krisztus utolsó szavai ezek voltak apostolaihoz: «Veletek vagyok mindennap a világ végezetéig». Krisztus Urunknak ez a bátorító és erősítő Ígérete ugyan hol válik annyira valóra, mint az Oltáriszentségben? Jézus itt csakugyan velünk van, köztünk lakik, mi vele élünk, előtte térünk pihenőre, előtte ébredünk, az Úr Jézust meg tudjuk látogatni, gondtól terhelt homlokunkat oda tudjuk nyugtatni dobogó Szívéhez... És – ami mindennek a betetőzése – mi Krisztust magunkhoz tudjuk venni és Vele eggyé válni!

És ha valaki még mindig aggodalmaskodva kérdezné: «De kérem, ez annyira hihetetlen, annyira hallatlan dolog! Hát egészen biztos, hogy Krisztus csakugyan jelen van az Oltáriszentségben?»... mondom, ha valaki még mindig aggodalmaskodnék, attól csak ezt kérdezném:

– Mondd, Testvérem, hiszed te, hogy Krisztus élt?
– Már hogyne hinném!
– És hiszed, hogy Isten volt?
– Hogyne hinném!
– És hogy szeretett minket?
– De mennyire!
– És hogy isteni hatalmával mindent megtehet, amit akar?
– Hiszem.
– És hogy ezt mondotta: «Ez az én testem», «ez az én vérem»?
– Azt is.
– Hát akkor?... Hát akkor mi kell még több? Nem hiszel az ő szavának? Az Istenfia szavának?

Nem akarod elmondani Szent Jánossal: «És mi megismertük és hittünk a szeretetben» (1Jn. 4,16.)? De akarom, Uram! De hiszek, Uram! De Elédbe térdelek, Uram! És hálás, örvendező szívvel imádlak Téged, Uram, Oltáriszentségben köztünk élő drága Üdvözítőnk!

Imádlak áhítattal, Isten: rejtelem,
aki e jelekben titkon vagy jelen.
Néked egész szívem átadja magát,
mert Téged szemlélve elveszti magát.
Szem, ízlés, tapintás megcsalódhatik:
de a hallás Rólad hittel biztosít.
Hiszem, amit hinni Isten fia szab:
igédnél, Igazság, mi van igazabb?
Isten-volta rejtve volt a keresztfán;
itt ember-arcát is rejti e talány.
De én mind a kettőt hiszem s vallhatom,
kérve amit kért a bűnbánó lator.
Sebeid Tamásként látnom nem lehet
mégis Istenemnek vallak Tégedet.
Hadd, hogy egyre jobban hinni tudjalak,
Tebenned reméljek, Téged vágyjalak.
Isten halálára emlékeztető
eleven kenyér és embert éltető,
add, hogy éljen lelkem Belőled csupán
s jóízét Tebenned ne veszítse szám.
Kegyes pelikánom, Uram, Jézusom,
szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom,
melyből elég volna egy csöpp hullni rá,
világ minden bűnét meggyógyítaná.
Jézus, kit titokba fedve látlak itt,
mikor lesz, hogy szomjas vágyam jóllakik,
hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat
leljem szent fényedben boldogságomat?

(Aquinoi Szent Tamás himnusza, Babits ford.)