Tóth Tihamér: Krisztus bennünk

A szentáldozás hatásai (erő és öröm)

I. A szentáldozás erő.

A) A világon kétféle erőt ismerünk: van ereje az anyagnak és van a léleknek..

a) Melyik a nagyobbik? Melyik ér többet? Az ember azt hinné, fölösleges feladni ilyen kérdést, annyira világos rá a felelet. Pedig nem fölösleges. Fájdalom, a mai embert könnyen foglyul ejti az anyagi erő bálványozása, a nyers erő, az izomerő, a lóerő imádata. Azt hitte az újkori ember, hogy ez minden, hogy ez a boldogság útja, hogy ezzel jut el a földi paradicsomhoz. Csak ezzel az erővel törődött, erre vetette rá magát.

Most aztán van annyi erőnk, amennyi még sohasem volt. Van lóerőnk, amennyit csak akartunk. Van villamoscentrálénk, amilyenről nem is álmodtunk. Csak... csak boldogságunk nincs! Mert elsatnyult, elcsenevészedett a lelki erőnk. Aranyon, vason, rézen, vizén, tűzön, levegőn uralkodunk: csak saját magunkon nem, csak saját fékezetlen ösztöneinken nem, csak saját indulatainkon nem. Gyönyörű nagy palotát emelt a tudásunk, csak a, lakója elégedetlen és keserű benne. Úgy hallatszik az Úr szava fülünkbe, mintha egyenesen ma nekünk mondta volna és nem évezredekkel ezelőtt hűtlen népének: «Elhagytak engem, az élő víz forrását, és vízvermeket ástak maguknak, megrepedt vízvermeket, melyek nem tarthatják meg a vizet!» (Jer. 2,13.) «Tudd meg és lásd: mily rossz és keserves dolog, hogy elhagytad az Urat, a te Istenedet.» (Jer. 2,19.)

b) És most jön az Oltáriszentség és erőt ígér. De nem lóerőt – abból van bőségesen. Nem izomerőt, nem elektromos erőt, – ebben sincs hiány. Hanem olyan erőt, amilyenre éppen nagy szükségünk van: lelkünk mélyén fakaszt erőforrásokat, hogy a hozzánk betérő és bennünk élő Krisztus erejével, inspirációjával, lendületével erősen álljunk és dolgozzunk a világban.

Hogyne fakadna élet és erő az áldozati oltárról, mikor minden nagynak és nemesnek forrása éppen az áldozat! Áldozat nélkül, önmegtagadás és önlegyőzés nélkül, nincs semmi nagy, semmi szent, semmi fönséges. Tehát érthető, hogy az Eucharisztiában önmagát föláldozó Krisztus legelső forrása és iskolája az áldozatos életnek. Érthető, hogy az Eucharisztia vétele az a forrás, ahonnan állandóan megifjító erőt szív magába az áldozáshoz járuló ember, s ahonnan minden nagysága és ereje fakad. Hiszen minden élőlény olyan táplálékra szorul, amelyik megfelel az ő sajátos életének. Az ember élete kettős: testi és lelki. Tehát táplálékának is kettősnek kell lennie: testinek és lelkinek. A testi táplálékról még csak gondoskodunk, – de Vajon gondoskodik-e mindenki lelkének kellő táplálásáról is? Már pedig jogosan írja Szent Bonaventura: «Ha a földön a mennyország polgárai laknak, hát a kenyeret is a mennyből kell nyerniük». Amint a test elsorvad táplálék nélkül, éppúgy elsorvad a lélek is. Krisztus Urunk világosan hirdette: «Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek». (Jn. 6,54.) Azért írja elő az Egyház, hogy legalább egyszer egy évben – húsvét táján – minden híve magához vegye ezt az erősítő, lelki táplálékot.

c) De a húsvéti egyszeri áldozás igazán csak a minimum; csak éppen arra való, hogy végképp el ne hagyjon az erőnk. Aki komolyan veszi a lelki életet, aki tudja, mit jelent embernek lenni – jelent szakadatlanul küzdeni rosszra hajló természetünk ellen, jelent fegyverszünet nélküli harcban állani a bűnre csábító kísértések légiójával – aki mindezt tudja és saját magán tapasztalja, az bizony sokkal gyakrabban tárja ki szívének ajtaját az erősítő szentség, az Eucharisztia felé és nem szorítja lelkét fogyasztó kúrára.

Napjainkban elterjedt divat a fogyasztó kúra. Vannak emberek, akik mindenképen soványak akarnak maradni, és ezért éveken át éheztetik testüket. Hát ha tetszik nekik, ám tegyék! De hogy valaki a lelkét fogja éheztető kúrára? Hogy csak egyszer egy évben menjen a szentáldozás erő- forrásához? Vagy talán még egyszer sem? És akkor még panaszkodik, hogy nem bírja a vallásos életet! Hogy az Isten parancsai túl nehezek! Hogy oly sok a kísértése, hogy azoknak lehetetlenség ellenállani! Persze hogy lehetetlenség, – de a lelki éheztető kúra miatt!

Hogy neked annyira érzékies a természeted? Hogy «hiába, így születtél, nem tehetsz róla?» Annyira hirtelen és tüzes a természeted? És «hiába, ilyen természetet örököltél, nem tehetsz róla?» Ezt hall56 juk sokszor. Fájdalom, van ebben igazság is; de milyen jó, hogy nem teljesen igaz. A testünk – sajnos – nem áll hatalmunk alatt; az bizony olyan, aminőnek örököltük, talán tömérdek teherrel és rossz hajlammal. De kezünkben a lélek! A lélek pedig képes még a testre is hatni. Hogy milyennek születtem, nem tőlem függ; de hogy a gyakori szentáldozás erejével fölküzdöm-e magamat többre, mint aminőnek születtem, – igen, az már tőlem függ.

Hallgassátok csak meg, mily szépen ír erről Szalézi Szent Ferenc a Filóteában: «Ha megkérdik, miért áldozol oly gyakran, mondd, hogy azért, hogy megtanuld szeretni az Istent; és hogy megtisztítsd magad gyarlóságaidtól; és hogy megszabadulj bajaidtól; és hogy vigasztalást nyerj megpróbáltatásaidban; és hogy támaszra találj gyöngeségedben. Mondd nekik, hogy az emberek két fajtájának kell gyakran áldozniuk: a tökéleteseknek, mert a megkívánt állapotban lévén, helytelenül cselekednének, ha nem járulnának a tökéletesség forrásához; és a nem-tökéleteseknek, hogy tudjanak helyes úton közeledni a tökéletesség felé. Az erőseknek, hogy el ne gyöngüljenek, és a gyöngéknek, hogy erősekké váljanak. Mondd nekik, hogy akiknek nincs sok világi elfoglaltságuk, gyakran kell áldozniuk, mert módjuk van rá, és akiknek sok a világi elfoglaltságuk, azoknak is gyakran kell áldozniuk, mert szükségük van rá.»

B) És hogy ez valóban így van, bizonyítja az Egyház egész története is. Az Egyház története nem más, mint egyetlen nagy tanúskodás az Oltáriszentségből kin áradó erő mellett. a) Erről tanúskodik már az őskereszténység is. Az őskereszténységnek egyik leghősebb vértanúja Szent Felicitas. Krisztus miatt börtönbe zárták, és csak azért nem végezték ki, mert a közeli napokban várta Isten áldását, születendő kis gyermekét. A börtönben csakugyan eljött az ő órája. És amikor nagy szenvedés és fájdalom közt vajúdott, a börtönőr gúnyosan kérdezte tőle: «Már most is jajgatsz? Mit fogsz majd akkor csinálni, mikor a vadállatok elé dobnak?» A Krisztus testével megerősített hőslelkű asszony pedig így felelt: «Most, amit szenvedek, egyedül szenvedem; de akkor más Valaki lesz bennem, aki szenved értem, mert én is szenvedek érette».

Mondjátok, Testvéreim, nem igaz-e, hogy az Oltáriszentség az erő forrása?

Másik nagy hősünk Szent Ignác antiochiai püspök, 107-ben Traján császár alatt Syriából Rómába hurcolják, hogy ott az arénában vadállatokkal tépessék szét. A szent aggastyán jól tudja, mi sors vár reá. És mégis, mialatt a hajón viszik, hét vigasztaló levelet ír a keresztény egyházakhoz és ezt mondja azokban: «Ezt az ugyanegy kenyeret törjük meg, ez a halhatatlanság gyógyírja, ellenméreg, hogy meg ne haljunk, hanem örökké éljünk Jézus Krisztusban». «Isten gabonája vagyok; kell, hogy a vadállatok foga őröljön meg, hogy Krisztus tiszta áldozati kenyerévé lehessek... Már előre örülök a vadállatoknak... Jöjjön reám tűz és kereszt, fenevadak szaggatása, minden kín jöjjön reám, csak Jézus Krisztushoz juthassak.»

Mondjátok, nem igaz-e, hogy az áldozás az erő forrása?

Hiszen lehetne-e bármi túl nehéz, amikor Krisztus vére lüktet erünkben? Amikor elmondhatjuk, amit egy harmadik vértanú, Szent Ágnes mondott a kínzások közepette: «Vére piroslik arcomon!»

b) De a későbbi korok is éppúgy tanúskodnak arról, hogy az Oltáriszentség erő!

Erő volt Hunyadinak, Skanderbégnek, Szobieszkinek, mikor az ütközetek előtt szentmisét hallgattak.

Erő volt XVI. Lajosnak, mikor kivégeztetése előtt éjjel két órakor még szentmisét hallgatott.

Erő volt annak a francia betegápoló apácáknak a század elején... Mikor 1901-ben Franciaországban bezártak minden kolostort és a szerzeteseket mindenünnen kiűzték, a reimsi kórházban meghagyták a betegápoló apácákat. Ott is megjelent ugyan a városi tanács vizsgáló bizottsága és felszólította a főnöknőt, hogy nyisson meg előttük minden szobát és termet. A főnöknő készséggel megtette. Kinyitotta az első termet: csupa rákbeteg feküdt az ágyon eltorzult arccal... A városi urak gyorsan továbbmentek. Jött a második kórterem, a harmadik, negyedik... egyik súlyosabb betegekkel telve, mint a másik. A bizottság tagjai a szédítő levegő miatt zsebkendőt szorítottak arcukhoz és sápadtan, egyetlen hang nélkül gyorsan elvégezték a látogatást.
Távozáskor az egyik megkérdi a főnöknőt:
– Mióta van ön itt?
– Negyven éve.
– De mi adott ehhez erőt önnek?
– Mindennap áldoztam! Ha nem volna itt köztünk az Oltáriszentség, senki közülünk ki nem bírná.
És az apácákat továbbra is meghagyták a kórházban.

Mondjátok, nem igaz-e, hogy az áldozás az erő forrása? És – hogy még csak egy legújabb példát említsek – erő forrása volt a tragikus végű «Pourquoi pas?» nagy francia léghajó parancsnokának is. Még emlékezhetünk rá: pár évvel ezelőtt zuhant le ez a léghajó és égett porrá. Mielőtt Charcot, a bátor parancsnok, utolsó útjára indult volna, a templom előtt találkozott a plébánossal.
– Nos, parancsnok úr, minden kész az induláshoz? – kérdi a plébános.
– Nem, plébános úr, csak akkor leszek kész, ha előbb meggyóntat és megáldoztat.

Íme, az «erősek kenyeréből» kiáradó erő, amint titkos forrása az áldozó lelkek örök ifjúságának, de forrása a krisztusi áldozatot bemutató Egyház soha meg nem fogyatkozó munkakedvének és bizakodásának is! Forrása, mert minden áldozás után elmondhatjuk a XI. század nagy költőjének Hildebert de Lavardin, toursi érseknek könyörgő imáját:

A bajokból oldj föl engem,
töltsd forró bánattal lelkem,
adj gyengéd és szent életet,
hitet, reményt, szeretetet,
földi dolgok megvetését,
égieknek követését!
Isten, csak benned remélek
és mindent Tetőled kérek.
Te vagy javam, dicsőségem;
amim van, Te adtad nékem.
Vigaszom a szenvedésben,
gyógyszerem a senyvedésben,
bús kedvemben lantom, hárfám,
haragomban csönd-szivárvány,
a fogságból mentesítem,
ha elestem, fölsegítőm.

Igen, Testvéreim, aki gyakran áldozik, annak a lelke örökre fiatal és erős marad, mert az örökké fiatal, soha nem öregedő, erős Isten erejével táplálja magát.

II. A szentáldozás: öröm.

De aki gyakran áldozik, annak a lelke örömteljes is marad, mert az Oltáriszentség nemcsak az erőnek forrása, hanem az örömnek is.

A) Az Oltáriszentség külsőleg csak egy darabka kis ostya és néhány cseppnyi bor. Kenyér és bor! Látszólag oly jelentéktelen külső színek; egy mozdulatlan kis ostyadarab és néhány cseppnyi bor: ez lenne Krisztus?

a) Pedig mily mély jelentősége van annak, hogy az Úr éppen ezeket a jeleket, a kenyeret és a bort választotta szent teste és vére külső megjelenítésére! A kenyeret, amely nélkül nincs élet – hiszen a magyar nép a búzát sok helyen egyszerűen «élet»-nek nevezi –, és a bort, amelyhez az emberiség mindig az örvendetes lelkület érzelmeit kapcsolta. A kenyér jelenti az erőt, ami nélkül élni nem lehet. A bor pedig jelenti az életörömet, ami nélkül élni megint csak nem lehet. De csak azt az életörömet, amely előbb megtisztul az Isten gondolataiban, amint a mustnak is önmagát kell előbb megtisztítania, hogy borrá lehessen.

Milyen jó nekünk, hogy az Üdvözítő éppen e színek alatt akart velünk maradni! Nem választotta a villámot, pedig ez a legnagyobb erő a természetben. Nem választotta a gyémántot, pedig az csillog a lég vakítóbban. Nem a harmatot, pedig milyen szépen tud ragyogni. Nem az aranyat, pedig mennyire vonzza az embert. Nem a rózsát, pedig mennyi báj van benne. Mindezt nem akarta. Hanem a szerény kis ostyát akarta és a néhány cseppnyi bort, hogy mintegy a szentség külső jelképeivel is hirdesse: az Oltáriszentség a mi erőnk, az Oltáriszentség a mi örömünk. Hogyne lenne öröm, mikor benne megnyugszik a lelkünk és természetfölötti báj és derű ömlik el rajta? Már pedig nincs-e igaza a Szentírásnak: «A derűs kedély olyan, mint a folytonos lakoma». (Péld. 15,15) Az Oltáriszentség valóban folytonos lelki lakoma. Az Úr vacsora közben adta ezt a nagy szentséget. És előszeretettel hasonlítja az ő országát királyi emberhez, aki nagy lakomát szerzett híveinek. Minthogy pedig lakomához vidámság illik és örvendezés, csak egész természetes, hogy az isteni Bárány lakomáján, amit szentáldozásnak nevezünk, elömlik rajtunk a lelki béke és öröm. Ezért csen58 dül fel az Egyház ajkán az ima: «O, sacrum convivium...» «Ó, szent lakoma, melyben Krisztust veszszük! »

b) Amikor pedig az áldozás révén lelki örömhöz jutunk, 'olyan kincsnek válunk részeseivé, aminek hiányát legfájdalmasabban érzi a mai emberiség. Hiszen ki nem venné észre, hogy a mai agonizáló emberiség legfőbb ellensége és betegsége nem kívülről jő, nem a villámtól, nem a vízáradástól, nem a földrengéstől – hanem önmagából, saját örömtelen keserűségéből. Amikor az emberi gonosz ösztönök villámlanak, amikor a vétek és förtelem kiárad, amikor reng alattunk az erkölcsiség talaja: igen, ez a mi igazi veszedelmünk.

És ki szünteti meg ezeket a bajokat? Ki simítja le ezeket a hullámokat? Mi adja vissza az elveszett lelki egyensúlyt? Az, ha sikerül fölgyújtani magunkban – mint Szent Pál mondja – «Krisztus szeretetét, mely meghaladja a megismerést». (Ef. 3,19.) És hogyan sikerül fölgyújtani ezt az élő és éltető szeretetet? Úgy, ha az áldozás által Krisztusba elevenen kapcsolódunk, szinte belégyökerezünk. Úgy, ha az áldozás által eggyé leszünk ezzel a köztünk élő, minket erősítő, örömmel eltöltő, lelkünket széppé tevő szentségi Krisztussal.

c) Mi az áldozás latin neve? «Communio», «közösség», «eggyéválás». Tehát ha áldozom, eggyé leszek Krisztussal. Ő, ez talán túl merész nekem, túlsók, túl hihetetlen! Az talán az eszemnek, de nem az a szívemnek. Bármilyen merész és bármennyire különös az észnek, annál melengetőbb a szívnek. De éppen ez a kettősség is mutatja, hogy az Oltáriszentséget nem ember találta ki, mert hiszen ember eszéből ilyen hallatlan gondolat ki nem pattanhatott volna, ez csak az isteni szeretet műve lehet. Egyrészt hallatlanul merész, fönséges, szinte azt mondanám: ijesztő; de másrészt meg annyira meleg, annyira kedves, vonzó, fölemelő!

Hiszen nem ez-e az egész kereszténység lényege is? Mi a kereszténység lényege? Isten közeledése az emberhez. Először: az Istenfia emberré lett és megjelent közöttünk. Aztán: folyton beszélt nekünk Istenről, a mi mennyei Atyánkról. Végül pedig: mikor eljött az idő, hogy eltávozzék a földről, rátette a koronát minden művére, maga az Isten örökre itt maradt köztünk az Oltáriszentségben. Csoda-e, ha erre a szédületesen fönséges gondolatra lelkendező öröm tölti el az Egyház szívét és minden nap minden papjával így kiált fel a mise kezdetén: «Introibo ad altare Dei, ad Deum, qui laetificat iuventutem meam», «bemegyek az Isten oltárához, az Istenhez, ki ifjúi örömmel tölt el engem ». (Zsolt. 42,4.)

B) És itt megint az Egyház történetét hívjuk tanúul. Az Egyház története nem más, mint egyetlen nagy tanúskodás az Oltáriszentségből kiáradó öröm mellett. a) Mert nem érdekes-e, Testvérek, hogy soha az Egyház annyit nem szenvedett, mint a katakombák korában, és mégis soha lelkét nem öntötte el annyi öröm, mint ebben a korban. A katakombák falfestményeinek állandóan visszatérő rajzai: a gyűrű, a lant, a pálma, mind az öröm jelképei. Hol van ennek a nyitja? Abban, hogy soha az Egyház nem élt oly meleg közösségben Krisztus szent testével és vérével, mint éppen akkor.

Íme, a nagy útmutatás számunkra is, a mi küzdelmes napjainkra is: annyi öröm tölti el lelkünket, amennyire megtanuljuk értékelni az Eucharisztiát. Úgy értékelni, mint értékelte Newman bíboros. Mielőtt katolikussá lett, előkelő állású lelkésze volt az anglikán egyháznak. Hosszú éveken át tanulmányozta az őskereszténység életét, és miután már felismerte a katolikus Egyház tanainak igazságát, még mindig sok évet töltött el vívódásban és tépelődésben. Végül is nem tudott ellenállani az Oltáriszentség vonzásának és elhatározta, hogy katolikussá lesz.
Néhány nappal megtérése előtt egy barátja megpróbálta lebeszélni lépéséről:
– Gondold meg, mit teszel! Ha katolikussá leszel, elveszíted évi négyezer fontos jövedelmedet!
Newman csak ennyit válaszolt:
– És mi az a négyezer font egy szentáldozáshoz képest?...

b) Íme, a nagy titok, hogy a kereszténység miért nem öregszik meg soha! Már idestova 2000 éves, és első lendületéből nem veszített semmit. Sem hitén, sem erkölcstanán, sem törvényein, sem életén semmi nyoma a gyengülésnek, az öregedésnek. Honnan fakad ereje, öröme, lendülete? Krisztus isteni testéből és véréből.
Krisztus vére! Ez forrása az Egyház erejének s örömének. Azt mondja az Egyház is, amit Stuart Mária a kivégzés előtt: «Mindentől megfoszthattok, két kincset azonban meg nem tagadhattok tőlem: hitemet s ereimben csörgedező királyi véremet». Ezt mondja az Egyház is: Üldözhettek, gyalázhattok, rágalmazhattok, – két kincset azonban nem vehettek el tőlem: hitemet és Krisztusnak bennem csörgedező vérét.
Ma tele van a világ a vér himnuszával. Ah! Az ember vére romlott vér. Az ember vére nyálkás vér. Az ember vére fertőzött vér. Az ember vére bűnre sűrűsödő vér. Nekünk Istenfia vére kell! Ez frissít, ez újít, ez erősít, ez éltet, ez örvendeztet!
Krisztus vére! Mennyire igaza van Prohászkának, mikor a maga szelíd humorán ezt írja egy helyen naplójában: «Und willst du den Himmel auf den Erden, so sollst du Kapuziner werden. Nem is kell, hogy az légy, csak szentmisét mondó vagy misére járó s áldozó keresztény légy s mennyországod lesz... Uram, mily buta a világ, hogy nem az élő vizek forrásait keresi, hanem másfelé jár!... Az örök ifjúság nagy stílusa, a megújhodás titka és ereje, a kedély tavasziassága, mely tele van virággal és készséggel. Ezt a világot hordozzuk magunkban s élvezzük s kiáltjuk: Io triumphe. (Ö. M. 23, 276. l.) Ujjongok örömömben!

c) Hát értsük meg, Testvérek: azért rendelte Krisztus az Oltáriszentséget, hogy erőnk legyen és örömünk. Gyógyítója legyen sebzett lelkűnknek, erősítője gyöngeségünknek, vigasztalója szomorúságunknak, legyőzője a világ kísértéseinek. De ha ezért rendelte, akkor éljünk vele, áldozzunk gyakran. Áldozzunk, ne egyszer egy évben.
Micsoda tűz lángol itt az oltáron, – és mi majdnem megfagyunk. Micsoda életforrás fakad az oltáron, – és mi majdnem szomján veszünk. Micsoda fény sugárzik szemünkbe, – és mi csillagtalan éjben vakoskodunk. Milyen erő zuhog itt, – és mi tántorgunk a gyöngeségtől. Milyen öröm fakad itt, – és mi megsavanyodunk az örömtelenségtől. Ismeritek ezt a magyar mondást: «Úgy szeretlek, majd megeszlek». Hát Krisztust így szeretjük. Nem «majd» megeszünk, hanem csakugyan, valóságban, szó szoros értelmében megesszük. Jaj, ne ütközzetek meg, hogy ennyire emberiesen beszélek! Nem maga az Úr mondotta-e: «Vegyétek és egyétek »?

Hát vegyük Krisztust és együk Krisztust! Mindenkit szeretnék gyakran látni az áldoztató asztalnál, de – ugye, – nem hallatszik különösen, ha leginkább és legtöbbször és legnagyobb áhítattal éppen a mi templomunk közönségét szeretném a szentáldozásnál látni? Hiszen templomunk előtt a rácson ott áll a sok vasholló és kínálgatja mindnyájunk felé a kenyeret. Szent Pál remetét a hollók földi kenyérrel traktálták a pusztában, minket azonbán a mi templomunk előtt álló hollók szinte mindennap buzdítanak: Vegyétek magatokhoz az angyalok kenyerét! Hát menni, Testvérek, menni az Eucharisztiához! Áldozni! Gyakran áldozni! És meg fogjuk tapasztalni saját magunkon, hogy az áldozás erő és az áldozás öröm.

*

Testvéreim! A művészettörténet nem győzi eléggé dicsérni a nagy flamand festőnek, Jean van Eycknek világhírű alkotását, a genti oltárképet. Ezen tulajdonképp színekben látható mindaz, amit a mai beszédben gyönge szavakkal szerettem volna érzékelhetővé tenni. A képen feláldozva fekszik az oltáron az Isten Báránya és az áldások folyamai indulnak szerteszét a Bárány áldozatából. Köröskörül frissen zöldülnek a rétek és mindenfelől sietnek a világ népei, hogy hódoljanak a Báránynak és szomjukat oltsák az éltető forrásból. Az egész kép nem más, mint egy lefestett szentségi himnusz, mint egy színekbe átültetett «Tantum ergo».

Valóban, ez számunkra az Oltáriszentség: élő és éltető vizeknek, erőnek, és örömnek kiapadhatatlan forrása.
Ó, mily szerencsés vagyok, hogy nekem is fakad ez a forrás!
Ó, mily boldog vagyok, hogy áldoznom szabad! Áldozni, Krisztust magamhoz venni, és az áldozás után neki elmondani:
Jöjj, szentségi Krisztusom!
Jöjj, tüzes parázs, és tisztíts le rólam minden foltot!
Jöjj, lobogó láng, és égess le rólam minden rozsdát!
Jöjj, pünkösdi szélvész, és fújj el lelkemről minden pelyvát!
Jöjj, Jézus öt sebe, jöjj, Jézusom szent Szíve, és maradj velem mindörökre!
Maradj velünk, Uram, maradj,
fényedből fényességet adj,
elménkben ködöket ne hagyj,
ki e világnak méze vagy!