Szabó Géza: Megemlékezés Városi Istvánról

Forrás: Krajsovszky Gábor: Erdős Mátyás atya elmélkedései, beszédei, előadásai II. Válogatott fejezetek a dogmatika, az erkölcstan és a hitvédelem témaköréből. Kézirat. ISBN 978-963-08-5729-1. Elhangzott 2009. október 6-án Esztergomban, az 1952-ben feloszlatott Szent Istvánról nevezett Esztergomi Ősrégi Szeminárium tanárairól és papnövendékeiról való megemlékezésen.

Petőfi Sándor versével vallom: „Helyről helyre röpköd gondolatom, szedegeti a sok szép emléket, mint a méh a virágról a mézet.” Szép emlékek? Egyáltalán milyen jelzővel tudnánk szemléltetni a 60 évvel ezelőtti sötét történelmi felhőket? Ám, hála a Gondviselőnek, adódnak szép emlékek, élők, hitelesek, felelősségteljes, kivételes lelkipásztorok, papnevelő intézeti elöljárók. Sikerült őket hervadhatatlan csokorba gyűjteni, s ily módon az emlékezés méhecskéje virágról-virágra szállhat, összegyűjtve a sok szép emléket.

Jelen megemlékezésünkben feladatom, hogy a tiszteletreméltó névsorból ide idézzem a nevet: Városi István. Sajátos egyéniség; következetes, szaktudományában hiteles, kultúrált, bölcs, találékony személyiség. Csupán néhány életadat: 1905-ben született Esztergomban, papszentelése 1929-ben, doctor theologiae 1931-ben, káplán Budapest Lipótvárosban (Bazilika), Zuglóban és 1932-ben morális tanár Esztergomban, közben az Érseki Tanárképzőben prefektus, majd kanonok. Az Esztergomi Főegyházmegye Papsága című névtár szerkesztője, Beke Margit megjegyzi: Városi István gyakorlati lelkipásztori, erkölcsi és homiletika (prédikáció-tan) órái mindig változatosak voltak. Ő annak idején a nevezetes moralista által írt, Noldin-féle szakkönyv szellemében adta elő a tananyagot. Ám az olykor száraznak tűnő részeket az életből vett példákkal oldotta fel. (Például, miként ítélje meg a gyóntató a konyakmeggyes hölgy minden estére bekövetkező ittasságát, akinek a cselédlánya reggelenként meghozza jószerint folyamatosan a díszdobozba csomagolt csemegét; estére valamennyi konyakmeggyet elfogyasztotta, jóllehet, ez őt le nem fogyasztotta.) Noldin szárazabb szakaszai során olykor ránk tört az elszundítás veszedelme. Morális órán a tanterem második padjában ült az azóta elhunyt Szappanos Béla kurzustársunk. Magas, közel 190 cm-es fiú volt, széles vállakkal. Egyszer csak a professzor úr hangja rezzentett fel „elmélyedésemből” – Szabó úr, fejével úgy bólogat, mint a lenyugvó nap a Szamár hegy mögött. Nem kevésbé voltak változatosak Városi István homiletika órái, avagy a próbaprédikációk. Megismertette a különböző, valamennyi szónoki műfaj - panegirikus, patetikus, oktatva buzdító, tételes homiletika - szerkezetét. A próbaprédikációk szintén tanári feladatkörbe tartoztak. Mindenki sorra került. A próbaprédikáció szövegét előre be kellett nyújtani, az egészet szóról-szóra megtanulni, a szónoki gesztusokat gyakorolni. Magán a próbaprédikációk óráin mindenkor kitüntetően figyelte erőlködéseinket. Ehelyütt felötlik bennem az egyik próbaprédikációs óra kudarcba fulladása. Nyilván a szereplő nevét nem említem, időközben elhunyt. Kiváló lelkipásztor, a hívek részéről is szívesen hallgatott szónok volt. Ama emlékezetes tanórán próbaprédikációjának témája: a 12 éves Jézus a templomban. A professzor úr éppen ez idő tájt tanította a szónoklattannak a téma élénkítésére vonatkozó normatíváit; például szemléltetés, néha egészen az aprólékosságig, a témabeli fokozás, csúcspont, egészen a jó értelemben vett feszültségig. Nos, visszatérve a próbaprédikációra, Jézus szülei Jeruzsálemből távozóan rádöbbennek, hogy a Gyermek nincs velük. Keresésére indulnak, vissza a templomba, belépnek a pogányok udvarába, nincs ott, az égő áldozatok udvarába, nincs ott; s eljutnak a Salamon tornyáig. Körös-körül zsibongó, színes tömeg, de az ő lelkük az izgalomtól hallgatag, csupán a szívük ver, egyre nő a pulzusszám, s akkor ott egy helyiség, aztán a másik helyiség és most benyitunk a templom mellékhelyiségébe, hát ’richtig’ ott van. Kirobbant a nevetés, a tanár úr sem tudott ellenállni. Nyilván ez a szó nem így szerepelt az eleve benyújtott kéziratban. Benyitottak a templom oldalhelyiségébe és ott rátaláltak Jézusra. Szeretném még megjegyezni, hogy mindazon homiletikai szabályt, amit ő a tanórákon leadott, az ezek szerint megszerkesztett próbaprédikációk szövegében, majd pedig előadásukban elvárt, azt ő pontról pontra saját magán is behajtotta. Tehát nem prédikált vizet. Városi István kéziratai az 1978. december 17-én bekövetkezett halála után végrendeletileg hozzám kerültek, ennek sorában szentbeszédei. Elolvasásukkor megdöbbentem, csodáltam, csakis méltánylással említhetem: minden egyes beszédjét elejétől végéig előre legépelte, dátumozta; a bekezdés, a tárgymegjelölés, a kifejtés és az összegző befejezés tisztán felismerhető, a szentírási citátumok, a lelőhelyek feltüntetve, ahogyan ő tanította, beszéd nincs egyházatyára hivatkozás nélkül; ezek esetében is a citátumok, jelezve (például De civitate Dei V. rész 2. fejezet). Nem hiányzik a példa, vagy ehelyett valamiféle irodalmi citátum. A szöveg egyes részei pirossal aláhúzva. Valószínű, kiemelést jelent, akár hangerőben, akár gesztikulációban. Folytathatnám, de annyit mégis felismerhetünk, hogy mekkora felelősség Isten igéjének gondos hirdetése. Nem meglepő, hogy mindaddig, amíg a Bazilikában a 9 órai káptalani misén prédikálhatott és ezt hatósági nyomásra abbahagynia nem kellett, a templom nem kongott az ürességtől. Minden egyes beszéd kézirata azonos hosszúságú, szónoki retorikával elolvasva 7 perc. (Városi István beszédeiben többek között „feltérképezte” a Nagymagyarországot, Máriaradnától Zentáig, ezért 1965-ben az Esztergomi Bazilikában való prédikálását államilag letiltották.)

Városi Istvánnak a szószék, a katedra mellett a Gondviselő a költészet, az irodalom ambóját is megadta. A XX. század első felében hazánkban is megújuló katolikus irodalmi életben csakhamar ő is megkapta alkotói helyét. Beiktatódott az 1930-as években kibontakozó jeles és nemes költők, írók vonulatába: Harsányi Lajos, Sík Sándor, Mécs László, Puszta Sándor, Székely László, Kocsis István maradandó sorába, hogy csak a papköltőket említsük meg. Ekkortájt jelenik meg, 1935-ben a Vigília, a Szent István Társulat gondozásában, valamint hetenként a képes – olvasmányos Élet című hetilap és sok egyéb kiadvány. Ezekbe belelapozva gyakran találkozunk Városi István nevével. Ám nemcsak havi, kéthavi, napi kiadványokból ismerhetjük meg, hanem kiváltképpen műveiből. Mégpedig: A napszemű ember 1932, Vérzik a harangok nyelve 1936, Dimidius, drámai költemény 1939, Isten törvényei a világrendben, Értekezés 1941, Áldás a hegytetőről 1942, A két apostoli fejedelem 1943, Szent Ágoston a keresztény tanításról (fordítás) 1944, Ezeket írjuk nektek AC-népszerűsítési sorozat, Hét nap (napló) 1947, és Szent Ágoston vallomásai 1976. Időközben rovatot vezetett a Magyar Kultúra havi lapban (főszerkesztő P. Bangha Béla, Nyisztor Zoltán, Czapik Gyula). Még a 40-es években a Szent István Akadémia tagja lett. Tagja lett a Keresztény Remekírók szerkesztőségi testületének. Ez a megjelölés az Egyházatyák műveinek magyarra fordítását foglalja magába. Eközben munkatársa a Katolikus Szemlének is. Ezek sorából két fordítását emelném ki. Az egyik Tertulliánus, a másik Szent Ágoston. Tertulliánustól a Vigília különböző számaiban részletek láttak napvilágot. Ily módon a Vigília 1951. júniusi számában Tertulliánus: De cultu feminarum művéből. Városi fordítása szerint Az asszonyi cicomáról részlet került közlésre. Városi írta a bevezető rövid méltatást. Ehhez a közléshez érdekes epizód társult. Városi István a Vigília e száma után körülbelül két héttel Sík Sándortól levelet kapott, amely szerint jelzi, hogy levél érkezett Sík Sándor címére Veres Pétertől, aki mélyen meglepődött Tertulliánus e remek, fordulatos és (ma is) korszerű írásán. Ő (Veres Péter) megvallja, hogy eleddig Tertulliánusról még nem hallott. Ugyanakkor Városi István címét nem ismeri, ezért kéri Sík Sándort közvetítésre; Sík Sándor legyen kedves Várositól a Tertulliánus fordítás kéziratát elkérni és számára megküldeni, vagy legalábbis Városi elérhetőségét közölni – ugyanis Városi István címét nem ismeri – és ő majd kapcsolatba lép vele a kézirat ügyében. Városi István nem vette hallatlanba az óhajt, ám a választ kizárólag Sík Sándornak címezte, megírva, hogy méltányolja Veres Péter óhaját, köszöni, hogy a kiváló fordításhoz gratulált; amennyiben (Veres Péter) Tertulliánus művét elolvasni kívánja, ő a maga részéről a kéziratot átadja, melynek feltétele, hogy Veres Péter biztosítson kiadót és nyomdát.

A Keresztény Remekírók sorozatban jelentős, szinte páratlan, az egyházi és világi irodalmat gazdagító műve a Szent Ágoston Vallomásainak új fordítása. Aprólékos, körültekintő, következetes helytállást, szinte sajátos életrendet (időbeosztást) igénylő munkavégzés jellemezte a hosszú fordítói időtartamot. Íróasztalán találhattuk a Migne-sorozat vonatkozó kötetét, az eddig magyar nyelven megjelent Vallomásokat, Vas István, Balogh István bilingvis fordítását, az újkori németnyelvű fordításokat, valamint Czuczor Gergely Nagy Magyar Értelmező Szótárát, aztán a latin szótárt. Tiszteletreméltó, becsületes munka: 1976-ban e mű fogadtatása egységes méltánylást váltott ki. Mezey László egyetemi tanár, paleontológus, a Deákos műveltség kialakulása hazánkban című könyv szerzője a Vallomások új fordítását fordulópontnak nevezte. Később még újabb kiadásokat ért meg. A könyv megjelenését követő fél év múlva a Gondolat Kiadó igazgatója hozta hozzám a szerződés-ajánlatot, hogy járuljak hozzá, hogy a külföldi szerzők műveit magyarul megjelentető kiadó a Vallomásokat kiadhassa. A Gondolat gondozásában a Vallomások két kiadást ért meg. Mindez 1976-ban nagy elégtétel volt a mellőzött, elnémításra kényszerült Városi Istvánnak. Hiszen tudjuk, hogy 1953-ban az Ősrégi Papnevelő Intézetet el kellett hagynunk. A szeminárium a vízivárosi nővérek nem papnevelési céljára épült házában kapott helyet, míg a tanárok a Prímási Palota tetőterében kialakított kisméretű manzart (padlás) szobáiban kaptak elhelyezést. E keserves állapotról, méltatlan körülményekről Városi verset írt. Ezt a verset – Az új hajlék dicsérete – a Vigília leközölte. Ennek néhány sora félreérthetetlen. (Városi István könyveinek a töredéke sem fért be ebbe a szobába. Azon kívül volt egy öreg kályha a szobában, amelyik felrobbant és ettől minden kormos lett.) Tudjuk, hogy e tetőszobák ablakméretei kicsinyek. Ő a ma is látható prímási címer mellett lakott. A versben megfogalmazza ezt néhány sorban. („Alattam szemét” a felrobbant kályhából származó koromra vonatkozott [amely belepte az egész padlót], és nem a Prímási Palotában alatta lakó „bajszos püspökre”, Lázárra.) A Vigíliába beküldött második vers „Keserves dicséret” címmel. A szerkesztő e két írást egymás melletti oldalon jelentette meg (átvitt értelemben: az új hajlék dicsérete: keserves dicséret). A Széher úti kórházban egy bencés pap - Radó Polikárp egyetemi tanár – „egzegetizálta” a verset a többieknek, azaz elmagyarázta, hogy mit kell érteni rajta. A Vigília számot a papok ágyról ágyra adták.

Csakhamar rárontott a vihar. Már e vers elkészülte előtt sem tudták (az ÁÉH) jó néven venni Városi tanárságát. Ez esetben mindez végzetesnek tűnt. Sík Sándort bekérették az ÁÉH-ba – már ez a mozzanat is minősítés. Egy egyetemi tanár, szerzetes rendfőnök, Kossuth-díjas, bel– és külföldön közismert személyiség. Jelezték, arra kényszerülnek, hogy a Vigíliát beszüntessék. Ijesztgetés-e, vagy valóság? Ámde Sík Sándor öccse, Sík Endre, Illyés Gyula, Weöres Sándor, megannyi író, költő például Tolnai Gábor egyetemi tanár, Ortutay Gyula tanítványa belevetették magukat az ügybe. Végül is a büntetés: Városi István nem kaphat helyet a Vigíliában. Súlyos méltánytalanság. A papi helytállás példaerejű, ám mégis, miként koronázható meg írói, fordítói munkássága? Ezt a töprengést oldotta meg a Szent Ágoston Vallomásainak megjelentetése 1976-ban. Az életmű teljessé vált.

Szerettem volna méltóbban bemutatni Városi István életét, alkotásait. Ennyire futotta. A magam nevében is köszönöm a lehetőséget és a türelmet. Egyúttal hálával gondolok a mai kegyeletes megemlékezés előkészítőire, a hajdani tanítványok október 6-ai időpont-megjelölésére, hogy egy következetes, példát adó szemináriumi tanárnak és elöljárók emlékének tiszteleghettünk. Ha pedig őket imáinkban foglalni szándékoljuk, ezt Városi István esetében egykönnyen megtehetjük. Hiszen a Breviáriumban naponként kézbe vesszük és a Magyar Zsolozsmában jó-néhányszor az ő általa fordított himnuszt és olvasmány-szöveget imádkozhatjuk. Ugyanis annak idején a Liturgikus Bizottság a készülő magyar nyelvű breviárium munkálat érdekében himnuszfordítói albizottságot hozott létre. Ennek tisztelt és méltányolt tagja volt Városi István, s mivel a himnuszok nemcsak jambikus metrumban íródtak, tekintélyes a klasszikus metrumban található himnuszok száma, például a Sapphói-metrumban íródottaké. Városi István a számára megjelölt valamennyi himnuszt kiválóan ültette át magyar nyelvre, olyannyira, hogy a Magyar Cecília Egyesület mind metrumban, mind prozódiailag elfogadottnak és gregorián dallamon előadhatónak ítélte. E himnuszversek mellett a Liturgikus Év több emléknapján/ünnepén az olvasmány szövege szintén Városi István fordítása. Avagy minden évben a szív mélyéig hatol Szent Mónika napjának olvasmánya, mégpedig a Vallomásokból; amikor Mónika és Ágoston Osztiában a Karthagóba induló hajóra várva az édesanya közelgő haláláról beszélget.
Befejezésül rójuk le kegyeletünket az egész, holnapi Szent Gellért himnusz soraival:
Itt van a nagy nap, közös ünnep napja. Emléke fénylik dicső szentjeinknek, s köztük Gellértnek ragyog dicsőségben élete műve. Minden csábítást megvetve győz hősen. Szűk útját boldog szívvel járja, Isten parancsát megtartja tettében, s tartja szavában. Oktat, hogy mindig útját járjuk, s hogy örök törvény Isten szent igéje, ránk törő vészek, viharok közt bizton áll az ígéret. Halálon győztes Krisztusunk, könyörgünk: irgalmas szemmel tekints bajainkra. Vértanúk érdeme tegye jóvá vétkünk, s oldd haragod már. Érdemben gazdag Szent Gellért, most kérünk, esdő imáddal emlékezz meg rólunk, boldog hazádban, mennyei udvarban. Légy te segítőnk! Ámen.