Szabó Gyula: A megtervezett átmenet vagy átmentés?

Részlet Szabó Gyula "A Pápai Magyar Intézet mint a magyar hírszerzés előretolt bástyája (1963-1989)" c. könyvéből, amelyet a Püski Kiadó adott ki a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) támogatásával 2011-ben

1. A Politikai Bizottság Vatikánnal kapcsolatos döntései 1964 után

A katolikus egyház mozgástere a nyolcvanas években jelentősen megnőtt. Ezt elsősorban a Helsinkiben 1975. augusztus l-én aláírt egyezménynek, ill. 1978-ban II. János Pál lengyel pápának köszönhette, aki Lengyelországból jött, s pontosan tisztában volt a kommunista országok helyzetével, egyházpolitikájával. Ennek megfelelően a szocialista országok ügyeit magához kívánta vonni. Azonban a vatikáni bürokrácia, s az ellene 1981. május 13-án megkísérelt merénylet következtében eredeti elképzelését nem tudta valóra váltani, így csak a lengyel ügyekben tudott hatékonyan fellépni. II. János Pál minden tárgyaláson felhívta a magyar püspökök figyelmér a hitoktatás, az egyház kormányzati szabadsága, a családokkal való foglalkozás fontosságára. Más kérdés, hogy a magyar állam bizalmát élvező, Lékai László bíboros által vezetett püspöki kar alig volt partner, s nem minden esetben zárkózott fel a pápa szándékai mögé. 1983. szeptember 15-16-án az MKPK őszi ülését tartotta. Erről az állambiztonsági szolgálatok jelentést készítettek a BM számára. Ebben Lékai bíborost idézik: II. János Pál pápa mértéktartó módon nyilatkozott Magyarország egyházpolitikai viszonyáról, s ez mind tartalmilag, mind formailag az állam részéről kedvező fogadtatásra talált.

1983-ban még mindig a plébániai hitoktatás engedélyezésénél tartottunk, ezzel volt a püspöki kar elfoglalva, fontos kérdésen a laikusok alkalmazásán, s egy betegápolói női rend létrehozásán is dolgoztak. Itt fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy nem a nagy hagyománnyal rendelkező, s a szerzetesrendek feloszlatását megelőzően egyébként hazánkban is működött közösségek visszaállításáról volt szó, hanem egy új alapításáról. Nem akarták, hogy egy nemzetközi háttérrel rendelkező szerzetesi közösség működjön Magyarországon.

A jelentés beszámol arról, hogy egyedül Cserháti József pécsi püspök érzékelte, hogy az állam számára fontos, hogy valamit végre felmutasson a fentebb említett kérdések előbbre vitele tekintetében. Ezt a nézetet a püspökök többsége nem osztotta. Rosszul mérték fel a helyzetet. Nagyon féltek.

(...)

1987 -ben feljegyzés készült a Vatikán kelet-politikájáról. Ebben az állambiztonság megállapította, hogy jobbra tolódás volt tapasztalható Rómában s II. János Pál pápa hivatalba lépését követően számos személyi változás történt az irányításban. A pápa körül a lengyel tanácsadók súlya megnőtt, s ezzel párhuzamosan csökkent az Államtitkárság befolyása. A pápa az egyház mozgásterének bővítésére törekededett, egyfajta társadalmi mozgásszabadságra. Ezért a vallásszabadság kiterjesztését szorgalmazta szociális, kulturális és oktatási területen.

II. János Pál pápa úgy látta, hogy a kisebb szocialista országok vallásszabadságának, mozgásterének bővítése Moszkvában dől el. Ezért fontosnak tartotta a SZovjetúnióval való párbeszédet. Így a pápa elképzelései már túlmutatnak Casaroli vonalán. Ugyanakkor a magyar egyházpolitikát hallgatólagosan elfogadták Rómában is. Sőt kifelé rendezett viszonyról beszélnek, ugyanakkor a nyugati polgári és egyházi szervezeteken keresztül élesen támadják az állammal együttműködő egyházi vezetőket. Ugyanakkor arra lehet számítani, hogy a Vatikán keményebben, következetesebben fog tárgyalni, s érdekeinek jobb érvényesítésére törekszik majd a jövőben.

1987 októberében a BM III/III-I/b. alosztálya feljegyzést készített a Vatikánnal, kapcsolatos kérdésekről.

Figyelemre méltó módon érzékelték, hogy feszültség mutatkozik a pápa és a Casaroli bíboros vezette Államtitkárság között. II. János Pál pápa a Hittani Kongregáció mozgásterét növelte, az Államtitkárságét csökkentette. Az ideológiai kérdésekben nem Casarolira, hanem Ratzinger bíborosra számított. A keleti politika irányítását igyekezett kivenni Casaroli kezéből, s ezt oly módon tette, hogy a tárgyaló delegációkba odaültette saját lengyel embereit. Ennek ellenőrző szerepe van, kontroll alatt a kapcsolatok megfelelő voltát, az érdemi kérdéseket pedig a helyi egyházzal közösen közvetlenól szeretné megoldani, Ezért az egyház és az állam szétválasztása mellett van. Olyan egyházat szeretne, amely a társadalmi szférában aktív. Nagyon fontos területnek tartja az ifjúsággal, a laikusokkal való foglalkozást, ill. bevonásukat a munkába, egyházi egyesületek létrehozását és a volt szerzetesrendek visszaállítását.

A Vatikán belős helyzetéről az állambiztonság azt írja, hogy a pápai küzpontosító törekvések miatt a Vatikán középszerű karrieristák, hivatalnokok gyülekezőhelyévé vált. A jezsuiták sem értenek egyet egyet II. János Pál pápa több döntésével, s azzal sem, hogy az egyház inkább a külső látványos demonstrációs megmozdulásokat helyezi előtérbe, a tömegekben való hosszú távú tevékenységgel szemben. Az Opus Deit a pápa fő támaszának tartják, és megjegyzik, hogy ez a szervezet kettős felépítésű. A titkos állomány magas beosztású kormánykörökből, pénzemberekből, politikusokból, a gazdasági élet szereplőiből vagy egyéb befolyásos személyekből ál1. A legális rész pedug vallásos hívekből papokból, püspökökbőL

A jelentésben megjegyzik. hogy az Opus Dei nagymértékben kommunizmusellenes. Megjegyzik, hogy eddig egy területen szenvedtek kudarc ot a Pápai Államban, nem sikerült megszerezniük a Vatikáni Rádiót.

A BM jelentés személyi ellentétekre is rávilágított. Így például Casaroli és Ratzinger közötti ézeteltérés oka elsősorban a pápa és Casaroli közötti feszültségre vezethető vissza. Silvestrini és Ratzinger bíboros közötti véleménykülönbség oka pedig a pápa és az Államtitkárság közötti kapcsolat.

1988. március 7-én dr. Horváth József vezérőrnagy a BM III/III. csoponfőnöke parancsnoki értekezletet tartott. Ezen részt vett a Ill/Ill összes csoportvezetője, a titkárságvezető és az operatív titkár. Az egyházi osztály munkáját jónak értékelte.

(...)

Horváth József vezérőrnagy arra tett javaslatot, hogy a PMI-vel és a katolikus emigrációval kapcsolatos feladatokra egy külön vonalat kellene felállítani. Mindez jelzi, mennyire odafigyeltek erre a kérdéskörre még a nyolcvanas évek végén is. 1989. január 13-án dr. Sillai Árpádnak a BM állambiztonsági miniszterhelyettesének elkészítették a III/III Csfség elmúlt évi tevékenységéről szóló jelentést.

(...)

Hasonlóan az egész társadalomra veszélyesnek tartották, a kisközösségek ifjúsági munkáját. Hisz mindez összekapcsolódott egy elég jelentős kritikai hangvétellel is, mind az egyházi mind az állami vezetők vonatkozásában. Így a nyolcvanas évek végére eljutottunk abba a teljesen abszurd helyzetbe, hogy a magyar állambiztonság védi a hagyományos egyházi struktúrát és ennek vezetőit. Az emberi jogok területén mutatkozó nagyobb mozgásteret pedig a közösségek maximálisan próbálják igényre venni.

Fel kell figyelnünk arra, hogy a társadalomba ágyazottan működő kisközösségek észlelték a nagyobb mozgásteret, s megpróbáIták erejükhöz mérten ennek kiaknázását, s a nyitást a társadalom szélesebb rétegei felé. A hivatalos egyházi felső vezetés pedig félelemből vagy és a tájékozódás a helyzetmegítélés hibás volta miatt nem lépett ebbe az irányba szinte semmit.

A régi szokásnak megfelelően nemcsak beszámoló készült az 1988-as évről, hanem munkaterv is az 1989-es esztendőre. Az erről szóló dokumentumot Harangozó Szilveszter r. altábornagy, BM. miniszterhelyettes hagyta jóvá.

A megváltozott politikai helyzetben az állambiztonság legfontosabb feladata a stabilitás fenntartása volt. Érdekükben állt a politikai és gazdasági kibontakozás elősegítése.

A társadalom helyzetét egy patikamérleg egyensúlyi állapothoz hasonlították. Minden olyan megnyilvánulást, amely szocializmusellenes, veszélyesnek tartottak.

Fő feladatnak a konfliktusok megelőzését tartották. Ezt esetenként más és más módon próbálták elérni, de az egyes szervezeteken belül az ellentétek kiélezése, szítása, vagyis a belső megosztás szintén a régi jól bevált módszerek közé tartozott. Mindent és mindenkit, aki a stabilizálódást veszélyeztette, akadályozni kellett.

Ugyanakkor mindazokat, akik a társadalmi stabilizációt segítették, az állambiztonság a saját eszközeivel támogatta.

(...)

(1989. július l-jei hatállyal megszűnt az ÁEH. Ez már a rendszerváltozás előszele. Miklós Imre nyugállományba vonult, helyét Sarkadi Nagy Barna foglalta el (l989. május 26-tól), aki korábban Miklós Imre helyettese volt. Úgy gondolom, mindenki nagy megkönnyebbüléssel fogadta az ÁEH megszűnésének hírét. Volt egy másik háttérszervezet, amelyik tovább folytatta munkálkodását. Ez pedig az állambiztonság volt.

1989. június 13-án osztályértekezletet tartottak a BM III/III-l Osztály vezetői. Az előadó Dr. Horváth József vezérőrnagy csoportfőnök volt. A tanácskozás összehívasát a gyorsan változó belpolitikai helyzet indokolta, s tette szükségessé. Külön-külön leültek a III/III minden osztályával, s felkészítették őket az átmenet idöszakára. Mivel más-más speciális feladata volt minden osztálynak, ezért egyenként beszélték át az előttük álló feladatokat. Itt érdemes megemlíteni a III/III Csfség vezetőit, a csoportfőnököket: Rácz Sándor (1962), Eperjesi László (1962-1967), Baranyai György (1967-1970), Harangozó Szilveszter (1970-1985), s végül Horváth József (1985- 1990).

A BM III/III Csfségen belül különböző osztályok működtek. III/III-I az egyházi reakciót elhárító osztály volt. Ezen belül a III/III-l/a a katolikus egyházzal foglalkozott.

A III/IlI -l/b alosztály pedig a katolikus egyházon belül a felső vezetéssel és intézményeivel törődött.

A III/III/l/c pedig a protestánsokat felügyelte.

A június l3-án összehívott megbeszélésen tehát elsősorban az egyházi vonallal foglalkoztak, beleértve az összes hazánkban működő vallási szervezetet. Az állambiztonsági szolgálatok működésének törvényes keretek közé terelése es társadalmi legitimitása, elfogadása rendkívül fontos feladat volt. A kommunista diktatúra adott területeinek a jogállamiságba való átsegítése elsőrendű feladat volt.

Az állam biztonság tisztjei s a hálózati emberek kapcsolataikkal együtt szinter kihívások elé néztek, s fontos volt őket a megváltozott helyzetre felkészíteni. Horváth József vezérőrnagy csoportfőnök elvtárs beszámolt arról is, hogy ::..: állambiztonságnak már van jövőképe. Ezt az illetékesek június 9-én már el is fogaz- ták.

Az elfogadott koncepció lényege a következő: a modem államokhoz hasonló szervezet kialakítása, önmagának legitimizálása s elfogadtatása a társadalommal, a nemzet biztonságának hatékony védelme és szolgálata. A csoportfőnök úgy látta, hogy az osztályra később is szükség lesz. Bizonyára változtatni lehet az elnevezésen, a stíluson, a módszeren, de magán a szervezeten és az ott dolgozókon nenem. Horváth csoportfőnök bevezetője után hét hozzászólás történt. Elsősorban az ÁEH megszüntetésével és annak hatásaival kapcsolatban, beleértve az egyházpolitikai és operatív-szakmai hatásait.

Csoportfőnök válaszában a következőket mondta: eddig az ÁEH-t kiszolgálták adatokkal, információkkal, s különböző igényeket is megfogalmaztak velük szemben. Vagyis fehéren feketén világos, hogy nagyon szorosan együttműködött az állambiztonság és a hívatalosan működő ÁEH. Mindez eddig az egyházak elsorvasztását célozta.

Ezentúl megváltozik majd a helyzet, mert megszűnik a direkt beavatkozás az egyházak életébe. A szocialista modell leváltásra kerül az állam életében, s helyét egy pluralista, demokratikus fogja felváltani. A jelen helyzetet visszalépésnek látta a az 1948 előtti időkbe. A demokratikus pluralizmust azonban továbra is a szocializmus keretein belül gondolta. A titkosszolgálatoknak tehát a lényegre kell ezután figyelni. szocializmus fontosságát kell szem előtt tartani, Abban reménykedett, hogy ennek a szemléletnek megfelelő lesz az Alkotmány és az új törvények is.

Az egyházaknak ezentúl helyük van a társadalomban, de semmi privilégium és külön támogatás. Azt is mondhatjuk, hogy ezentúl már megtűrik őket, mivel nem ők fogják a szocializmust felépíteni, nem érdemelnek kiemelt támogatást. Nincs szükség drasztikus lépésekre az egyházakkal kapcsolatban, de kezelni azért kell őket. Tehát az állambiztonság vezetői továbbra is bele kívánnak szólni az életükbe, csak nem úgy, mint korábban, sokkal finomabban, a törvényeknek megfelelően. Az átmenet időszakában az állambiztonság fontosnak tartja, hogy az egyházak nyugalmat, megbékélést sugározzanak a társadalomban, s ezzel hozzájárulnak a társadalmi nyugalom fenntartásához. Az állambiztonság pedig időt nyerhet ezzel egy megfelelő stratégia kidolgozásához. Vigyázni kell arra, hogy az egyházak ne legyenek brámilyen szélsőség oltalmazói, s ne lehessen semmiféle alkotmányellenes cselekvésnek a szorgalmazója, védője. Ha ilyen törekvések előfordulnak, ezeket kell felderíteni.

Mindenekelőtt a politika megfelelő lehetőségeit kell kihasználni, az egyházi és állami vezetpkből közösen felá11ítandó tanács adta keretek között. Állandóan figyelemmel akarták kísérni azt, hogy az egyházak politikailag milyen irányban mozdultak el. Ezért két munkaterület továbbra is rendkívül fontos maradt.

Az egyik a hírszerzes. a másik pedig a meg szerzett információk következtében a megfelelő befolyásoló tevékenység. Ezért a hálózati munkára az eddigieknél is nagyobb figyelmet kell fordítani. Minden munkának, erőfeszítésnek pedig a békés átmenethez kell hozzájárulnia.

Az állambiztonság mindent el akar követni a jövőben annak érdekében, hogy egyházi területen dolgozó ügynökeit megvédje, garantálja névtelenségüket, semmiféle szélsőséges, egyéb más támadás nem érheti őket. Meglevő kapcsolataikat tovább akarták vinni, s ehhez megfelelő ideológiát adott a jogállamiságba való békés átmenet, a nemzetért érzett felelősségtudat. Mindezt a gondokodást próbálják elmélyíteni a hálózat tagjainál.

"Számolni kell azzal is, hogy a következő időszakban több vallási alapon álló világi szerveződés, párt, egyesület stb. fog létrejönni, és hogy több szerzetesrend kezdi meg működését. Erre fel kell készülni, ezekben megfelelő operatív - lehetőség szerint befolyásolásra is alkalmas - poziciókat kell kiépíteni. Ezért nagyon veszélyes dolog lenne, ha a hálózatépítéssel leállnánk vagy annak tagjait a perifériára kezdenénk el foglalkoztatni. Ellenben meg kell vizsgálni, hogy az új helyzetben egy-egy hálózati személynek milyenek a lehetőségei. E lehetőségek és a hozzánk való viszony, képességek alapján "testreszabottan", egyedileg kell meghatározni az átmeneti időszakra e személyek feladatait és magatartási vonalát, elvégezni ezek alapján felkészítésüket. "

Súlyos hibát követnénk el, ha azt feltételeznénk, hogy a rendszerváltozás pillanatához közeledve az állambiztonság működése szinte megszűnt volna. Átalakult. A demokrácia körvonalazódó követelményrendszeréhez igazodott. Az egyházak meg- megfigyelése, befolyásolása, érdekeiknek megfelelő felhasználása tovább folytatódott. Sőt az egyházak mozgásterének kitágulása okán megnövekedett új feladatokat is fel kellett vállalniuk. Ilyenek a társadalmi szerepvállalás miatt az alakuló, közéletetet meghatározó pártoktól való elszigetelés, a régi-új szerzetesrendek befolyásolása. A Csoportfőnök ezután az SZT állományról szólt. Ezek szerint voltak SZT tisztek egyházon belül. Nekik az eddigieknél ezentúl sokkal nagyobb szerepet szántak. Eddig bevett gyakorlat volt, hogy a hivatásos állományból kihelyeztek egyeseket fedett, civil foglalkozásba. Ezentúl ezt fordítva akarták végezni, vagyis tehetséges civil embereket építenek be, a saját területükön megfuttatják őket. Így megfelelő szintre be tudnak épülni, s fontos információkhoz, ill. megfelelő befolyásolási potenciálhoz jutnak rajtuk keresztül.

Horváth József csoportfőnök így folytatta gondolatait:

"Természetesen nem valószínű, hogy a következő években biboros SZT-tisztünk lesz, de ezen a területen sem kell elvetni ezt a lehetőséget. Mindenesetre rendkívül körültekintőnek kell lennünk, mert egyetlen dekonspiráció is olyan zűrzavart okozhat, amelyet nehezen tudnánk kompenzálni."

Nagyratöró elképzelek. Lehet, hogy erre a gondolatra tudott volna a Csoportfőnökség a múltból példát mondani? Nem tudjuk. Mindenesetre a kérdés megemlítése is érdekes.

Az SZT állomány teljes védelme az egyik legfontosabb feladatot jelentette számukra. Valószínűleg egy ember lebukása lavinaszerű folyamatot indított volna el. Ezzel at egész egyházi vonalat szinte magával rántotta volna.

A hálózat kapcsolatrendszeren kívül az állambiztonság hivatalos kapcsolatot tartott pl. az ÁEH-val. Ezen intézmény megszűnése zavart okozott. Eddig írásos is működött az adatcsere az állambiztonság és az ÁEH között. Minél előbb fel akarják venni a megfelelő utódszervvel az összeköttetést. Felkészülnek arra is, hogy esetleg olyan emberekkel is szembe találják magukat, akik eddig a különböző alternatív közösségek tagjaiként bekerülnek az ÁEH megszűnését követő egyházakkal foglalkozó kormányszervekbe. Az állambiztonság ezentúl az állam felügyelete alatt. az Alkotmány által, és a miniszteri utasítások rendjének megfelelően fog működni. Mindez lehetőséget nyújt arra, hogy folytassák az eddigi munkát.

A Csoprotfőnök felhívja beosztottjainak figyelmét arra is, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásuk amiatt, hogy:

... ilyen vagy olyan ügyekben dolgozott, vagy bizonyos intézkedésekhez asszisztált [...] pozitivum, hogy megszabadulunk a totalitástól, attol, hogy konkrétan az állam és az egyház viszonyában valamennyi kérdésben működtünk, hogy mindenről tudnunk kellett [...] a kreált ügyektől [...] meg kell szabadulni.

A jövőben négy területen kell fokozottan teljesíteni feladataikat:
Az alkotmányos rend védelmében.
Az egyháznak a politikára, a társadalom életére gyakorolt hatása tekintetében.
A hivatalos állami egyházpolitika és a progresszív egyházi vezetés támogatása vonatkozásában.
Az előzőekkel szinkronban lévőnemeztközi kapcsolatrendszer ápolása, múködtetése is fontos feladat.

A csoportfőnök elvtárs befejezésül hangsúlyozta, hogy milyen fontos az állomány kommunista hivatástudata ebben a képlékeny helyzetben. Hisz másokat meggyőzni csak hivatástudattal rendelkező, a társadalom iránt elkötelezett operatív tisztek képesek.

A Vatikán a mai napig nem vizsgálta felül a volt szocialista országokkal kapcsolatos egyházpolitikáját, beleértve Magyarországot is. Tizennyolc évvel a rendszerváltozás után talán itt lenne az ideje ennek a lépésnek. El kell dönteni, kire akarjuk a jövőt építeni. A volt kollaboráns okra vagy a tanúságtevőkre.