Szabó Gyula: Az MNK és a Vatikán közötti

kapcsolat az 1964-es megállapodás után

Részlet Szabó Gyula "A Pápai Magyar Intézet mint a magyar hírszerzés előretolt bástyája (1963-1989)" c. könyvéből, amelyet a Püski Kiadó adott ki a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) támogatásával 2011-ben

1. A Politikai Bizottság Vatikánnal kapcsolatos döntései 1964 után

Az MSZMP PB döntései azért különösen fontosak, mert meghatározták a Magyar Népköztársaság és a Vatikán közötti tárgyalások irányát, tartalmát. A Magyar Népköztársaság és a Vatikán kapcsolatának kétarcúságát a diplomáciai összeköttetés létesítésére irányuló tárgyalásokon mérhetjük le legjobban. A magyar állam nyíltan soha nem vetette el ezt, de halogatta, külső körülményektől, más szocialista országok álláspontjától tette függővé döntése meghozatalát. Igaz, hogy egy idő után megszületett a velső döntés a PB -ben arról, hogy nem időszerű ilyen szintre emeelni a kapcsolatot, de ezt ilyen sarkosan nem fogalmazták meg a római tárgyaló delegáció előtt.

Ez így maradt egészen a rendszerváltozásig. Róma helytelen egyházpolitikai elgondolásból kiindulva - ahol a püspök ott az egyház, vagy másképpen fogalmazva, ahol teljes a püspöki kar, ott él az egyház igazán - hangsúlyt a püspökök kinevezésére helyezte a vallás szabad gyakorlasának kérdése és az egyház, a hívek mozgásterének bővítése helyett. A püspökök kiválasztásában az ÁEH-nak és az állambiztonságnak sokkal jobb lehetőségei voltak, mint Rómának. Testközelből ismerték a jelölteket, míg a Vatikán képviselői csak közvetett információkhoz jutottak, több áttétellel.

1967 elején a PB értesült az ÁEH-n keresztül, hogy Róma három kérdésről szeretne tárgyalni. A PB 1967. január lO-i és február 7-i ülésén döntést hozott a Vatikánnal kitűzött megbeszéléseken képviselt álláspontról. Több pontban rögzítették a magyar kormány álláspontját. Az első pont öt 75 évet betöltött püspök nyugállományba helyezése. (Hamvas Endre, Shvoy Lajos, dr. Kovács Vince, dr. Schwarz-Eggenhoffer Artúr és Pétery József). Közöttük az állam által reakciósnak tartottak voltak többségben. Róma felvetésének tulajdonképpen örülhettek állami részről. hisz megszabadulhattak Shvoy Lajos fehérvári, vagy sokáig házi őrizetben levő s hivatalába vissza nem engederr Pétery József volt váci püspöktől, de ide sorolhatjuk Schwartz-Eggenhoffer Artúr esztergomi kormányzót is. Az állam legbizalmibb embere az öt vezető közül egyértelműen Hamvas Endre volt.

Az ÁEH vezetésének és a BM-nek csak arra kellett vigyáznia, hogy az újonnan kinevezettek többsége az állammal jobban együttműködőbb, lojálisabh papok soraiból kerüljön ki. Így került püspöki kinevezésre Kacziba József Győrbe, Kisberk Imre Székesfehérvárra, Bánk József Vácra, Íjjas József Kalocsára, Udvardy József Szegedre. Az öt kinevezettből három valamilyen kapcsolatban állt az állambiztonságga, közülük Kisberk Imre püspök jelentéseit ismerjük. Bánk Józsefről jelenleg nincsenek adataink, s kifejezetten keményebb "ellenzéki" magatartással csak Udvardy József pöspök bírt.

A második témakör a diplomáciai kapcsolatok kérdését érintette. Állandó összeköttetést szeretett volna a Vatikán a PMI-ben székelő ágens kikapcsolásával a magyarországi egyházi vezetéssel, hisz így annak magyarországi jelenlétével első kézből juthatott volna benyomásokhoz, adatokhoz. Ez nyilván nem volt érdeke Kádáréknak. Ezért ezt a felvetést soha nem támogatták.

A harmadik, az egyházi kinevezésekről szóló törvény, vagyis az 1957/22 tvr. értelmezése körül mozgott. Róma saját mozgásterét, az egyház autonomiáját akarta szélesíteni, ill. védeni. Erről nem volt hajlandó tárgyalni a magyar delegáció.

A magyar állam részéről pozitívumként emlékeztettek VI. Pál pápa vietnami háborúval kapcsolatos megnyilatkozására (1966), a Vatikáni Rádió radikális hangvételének háttérbe szorítására. Egyúttal kifogást emeltek a pápa 1966. november 2-án elhangzott, s az 1956-os forradalmat dicsérő beszéde ellen. Kérték, hogy a római papi emigráció ellen, mozgásterének, befolyásának csökkentéséért, a további jó viszony megőrzése érdekében a Vatikán lépjen fel. Hasonlóan kifogást emeltek a római magyar Zarándokház miatt.

Tárgyalni akartak a magyarországi békepapok helyzetéről, hisz őket nem ismerte el a Vatikán. S a további megállapodásokat megnehezítő tényezőként tartották számon a békepapokkal szembeni vatikáni álláspontot.

Az egyházi delegáció az egyéb témák között akart tárgyalni Mindszentyről, a közben letartóztatott egyházi személyekről, a kispapok katonai szolgálatáról, a vallásos fiatalok egyetemi, főiskolai felvételével kapcsolatos diszkriminációról és a hitoktatás sanyarú helyzetéről. A PB felhívta a magyar tárgyalók figyelmét arra, hogy ez egy~ előkészítő megbeszélés, s ezért egyelőre semmiben nem kell megállapodni.

Egy hónap múlva ismét tárgyalt a PB egyházpolitikai ügyekről. A januári kérdéskört tekintették át, s hozzájárultak ahhoz, hogy a vatikáni delegáció tagja, Bongianino beutazzon, és az esetleges püspöki kinevezésekhez a kánoni vizsgálatot lefolytassa. Kánoni vizsgálat alatt a püspökségre alkalmas személyek megismerését, s egy, a vatikáni illetékes hivatal által összeállított kérdéslista kitöltését értjük. Nyilván megpróbált Bongianino más egyéb háttér ismeretet szerezni a püspökségre alkalmasnak tartottakról.

A PB ahhoz is beleegyezését adta, hogy a vatikáni delegáció írásban előterjessze elképzelését a két állam állandó kapcsolatára vonatkozóan. A Külügyminisztérium az ÁEH bevonásával, a kézhez kapott írásos előterjesztést követően egy hónapon belül a PB számára javaslatot kellett hogy megfogalmazzon a vatikáni elképzelésekről. Ezzel párhuzamosan megbeszélést folytattak több szocialista országgal a vatikáni kezdeményezésről. Kikérték a véleményét a csehszlovák, lengyel és jugoszláv vezetés véleményét a kérdésről.

(...)

Íjjas József kalocsai érsekként igen jó barátságban állt Miklós Imrével, az ÁEH elnökével. Állambiztonsági kapcsolatokkal is rendelkezett. Erről 6-os kartonja a bizonyíték. Az állam által képviselt egyházpolitikai irányvonalat magáénak tekintette, így érthető kitüntetése.

Egy pillanatig se gondoljuk, hogy a PB ülésein résztvevők spontán gondolatai nyomán formálódott a hazai egyházpolitika. Miként már a fentiekből is kiderült, a szocialista országok egyeztettek egymással fontos kérdésekben. Viszonylag eredményesen használták ki a titkosszolgálatok által adott információkat. Most egy olyan esetet mutatunk be, amikor a vatikáni delegáció tagjait figyelték, ill. szállásukat átkutatták, jegyzeteikről másolatot készítettek. Nyilvánvalóan mindezt jól tudták kamatoztatni a későbbi diplomáciai tárgyalásokon, ill. a Vatikán szándékait jobban megismerve , megfelelő ellenlépéseket tudtak kidolgozni.

A hetvenes évek elején Cheli és Sodano tanácsosok Magyarországon jártak. Az ÁEH-ban folytattak megbeszélést, s itt használták azon jegyzeteket, melyekre felfigyelt az egyik operatív tiszt - aki a ÁEH munkatársa volt - s arra figyelmeztetett, hogy Cheli ezeket nem viszi mindig magával, így meg lehetne szerezni azokat. Ekkor indult el a fejtörés, hogyan is juthatnának hozzá mindehhez. A vatikáni diplomatákat elvitték kirándulni Agárdra, ahol két SZT tiszt is teljesített szolgálatot, s közben a pápai diplomaták szállodai szobáját átkutatták. Fedett állásban szállodában dolgoztak. Ők "segítettek a munkában".

A BM 1972. november 8-án feljegyzést készített a Vatikán Magyarországot érintő egyházpolitikai elképzeléséről. Ebben a vatikáni egyházpolitika változatlan, továbbvitelét jelzi azzal az észrevétellel, hogy Róma szeretne nagyobb mozgásteret a nemzeti egyháznak.

Néhány héttel a BM jelentés után a PB szintén megfogalmazza, hogy a hazai egyházpolitikát is ugyanúgy kell továbbvinni, mint eddig. A diplomáciai kapcsolatok létesítése nem időszerű, de a PB kapcsolatok további fenntartása mellett van.

Közben a Szentszék és a Magyar Népköztársaság megegyezésre jutott Mindszenty József bíboros további sorsáról.

A főpap 1971. szeptember 28-án elhagyta Magyarországot. Erre a Vatikán és a magyar állam között létrejött megállapodás következtében nyílt lehetőség. Az USA budapesti nagykövetségén Mindszenty jelenléte nem volt kívánatos, személye ugyanis akadályozta a magyar állam és az USA közeledését. Zágon József kíséretében hagyta el szülőföldjét. Később Bécsben telepedett le a Pázmáneumban. Közel volt a magyar határhoz, többen felkeresték Magyarországról. VI. Pál pápa annak ellenére, hogy korabban ígéretet tett Mindszenty Józsefnek arra, hogy élete végéig megtarthatja esztergomi érseki címét, 1974. február 5-én egyoldalú döntéssel eltávolította székéből, az esztergomi érseki széket egyúttal megüresedettnek nyilvánította. Kádárék felsóhajtanak. Már nincs semmi akadálya annak, hogy saját emberüket ültethessék Mindszenty helyébe. Az utód Lékai László veszprémi püspök lett. Ám ne szaladjunk ennyire előre! Lékai kinevezését megelőzi több püspöki kinevezés. A beiktatások a PB szerint áthúzódnak a következő évre.

Ismét a személyek, a püspökök kinevezésén volt a hangsúly, a tárgyalások mind erre a célra irányultak. Mindez rendkívül megtévesztő lehetett a hívők számára, hisz a hazai hírközlő eszközök minden kinevezést az állam és egyház közötti kiegyensúlyozott jó viszony gyümölcsének láttattak. Arról egy szó nem esett, hogy kiket is neveztek ki egyhází vezető beosztásba.

A PB egyértelműen fogalmaz. Timkó Imre, Fábián Árpád, Pataky Kornél, Kádár László mindannyian az ő embereik. Hasonló módon a segédpüspöknek jelölt Keresztes Szilárd és Pálos Iván is. Kovács Endréről úgy nyilatkoznak, hogy elfogadható számukra. Két személy volt, akit le kellett nyelni. Udvardy József szegedi megyéspüspök és Endrey Mihály váci megyéspüspök.

A Vatikán partner volt Mindszenty ügyének megoldásában, de még ezt a diplomáciailag előnyös helyzetet sem tudta megfelelő módon a személyi kérdések területén kiaknázni.

(...)

Az esztergomi érseki szék újra betöltésétől [Lékai Lászlóval] elsősorban az idősebb nemzedék tagjai túl sokat vártak. Többen egyenesen azt gondolták (pl. Csertő Sándor Rómában), hogy küszöbön áll a MNK és a Vatikán közötti diplomáciai kapcsolat létesítése. Tévedés volt azt feltételezni, hogy a következő lépés a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása és a magyar egyházat gúzsba kötő intézkedések szóvátétele lesz.

A történelem távlatából látjuk, hogy a vatikáni diplomácia és Csertő Sándor nagyon rosszul ítélték meg Lékai személyét, kinevezését, amivel hibát követtek el.

Miután Mindszenty József bíboros félreállításra került, elhárult az akadály a magas szintű találkozó elől, mely Kádár János és VI. Pál pápa között a következő , 1977 -ben létrejött.

Amikor a nyolcvanas évek közepén az NDK-ban voltunk Tóth Miklós kollégámmal ökumenikus gyakorlaton, meglepődve tapasztaltuk, hogy az ottani evangélikus egyháznak sok idősek otthona, kórháza volt, de rendelkeztek termelőszövetkezetekkel is. Csodálkoztunk rajta, mert nálunk ez elképzelhetetlennek tűnt még a nyolcvanas években.

Az egyik vendéglátónk a következő figyelemreméltó megjegyzést tette. Az NDK vezetése a nyugati adományokat, vagyis a nyugatnémet márkát egy az egyben váltja át. Egyházunk erőit pedig az evangélium képviselése a közösségépítés vonalára átcsoportosítja az idősek gondozására, s így leköti még meglevő képességeink nagy részét, miközben a saját maga által előállított például szociális problémákat finanszírozza nyugati pénzből és az egyház erőforrásaiból.

A lelkigyakorlatos házhoz meg kell jegyeznünk a következőket: a hetvenes évek második felében magánházaknál, plébániákon rengeteg lelkigyakorlatot szerveztek a lassan éledező kisközösségek. Ezeket ellenőrizni nagyon nehéz volt. Az állam félt tőlük, ezért elhatározta, hogy építtet egyet, s megpróbálja "hivatalossá" tenni, s ide betereIni a lelkigyakorlatozók jelentős részét. Így sokkal könnyebb volt a megfigyelésük, befolyásolásuk. Természetesen csak a Lékai bíboros és az állam bizalmát élvező papok, ill. egyéb csoportok mehettek lelkigyakorlatos házba lelkigyakorlatozni.

Ezek voltak a Vatikán és a MKPK kiváló diplomáciai erőfeszítéseinek eredményei a hetvenes években. Közben pedig Lékai bíboros kapott egy listát Miklós Imrétől, melyen az állam szemében reakciósnak minősülő egyházi személyek nevei voltak. A Helsinkiben aláírt összeurópai egyezmény után itthon sem lehetett elítélni vallási ill. lelkiismereti okból senkit. Innét kezdve a Püspöki Karra bízták az ítéletet. Ők Lékai Lászlóval az élen tették a dolgukat.

2. Miklós Imre és a vatikáni diplomaták kapcsolata

A Vatikán 1964-ben részleges egyezményt kötött a kommunista államhatalommal. Annak ellenére tette ezt. hogy közben sokan - egyházi személyek és civilek - börtönbüntetésüket töltötték. Ez nem zavarta Róma képviselőit. Megállapodást kötöttek azokkal az üldözőkkel, akik a katolikus egyház elit rétegét lefejezték és bebörtönözték. Nem követelték a börtönben lévők azonnali szabadon bocsátását, sőt, a részleges egyezmény aláírásával hivatalosan elismerték, hogy Róma nem az üldözöttek, hanem az üldözőkkel parolázó egyházi személyek mellé állt. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy ismét megkötötték a trón és az oltár szövetségét.

Meg kell jegyeznünk, hogy volt néhány püspök, aki példamutató módon ellenezték ezt az "együttműködést". Ilyen volt Mindszenty József bíboros, aki inkább vállalta a száműzetést, mintsem elárulja saját közösségét. Hasonlóképpen cselekedett Pétery József és Badalik Bertalan püspök, de ide sorolhatjuk Shvoy Lajos székesfehérvári püspököt is. A vatikáni diplomácia magyar tárgyalásainak vezetői, Cheli, Casaroli kiválóan megtalálták a hangot az egyház üldözőivel. Ez nem annyit jelentett, hogy az egyház nagyonn mozgásteret és szabadságot kapott. A Magyar Katolikus Egyház 1990-ig a társadalom peremére szorult, s szinte kizárólag a templom falain belül fejthette ki tevékenységét. A Vatikán tárgyalói megelégedtek az egyház liturgikus szabadságának fenntartásával, és nem találtak olyan kitörési pontokat, melyek a katolikus egyházat közeleb vitte volna a társadalom szélesebb rétegeihez. Tárgyalásaik során kinyitották a kaput a magyar állam egyházpolitikáját támogató, az ő elvárásaiknak megfelelő személyek előtt. Eredményeik minimálisak voltak. Egyházi iskolák száma nem nőtt, egy szerzetesrend sem jöhetett létre, a kisközösségeket üldözték, sokan börtönben voltak. Lénárd Ödön szabadult utoljára, 1977-ben. A hitéletet a templomi egyházi szertartások jelentették. az egyház közéleti társadalmi szerepét nem engedték, a hívő emberek másodrangú állampolgárok lettek. A mai napig kísért minket a múlt. A hívők - Miklós Imre és Lékai László, Paskai László jó munkájának következtében - ma sem értik, hogy a keresztény embernek küldetése van a világban, hogy nem csak a templom falai között kell hívőnek lenni. ... Arról nem is beszélve, hogy az állam által elindított kontraszelekció következtében majd minden ugyanúgy megy tovább ma is, mint a Kádár-rendszer utolsó két évtizedében. A Vatikán és Miklós Imre ÁEH-ja kiváló munkát végeztek. Ezt el kell ismerni.

Cheli és Casaroli szinte baráti kapcsolatban álltak az egyházat üldöző Miklós Imre államtitkárral, az ÁEH vezetőjével. Ő volt az a személy, aki hivatalból üldözte mindazokat, akik a templom falain kívül is élni akarták Krisztus tanítását. Az ő nevéhez fűződik szinte az összes kollaboráns püspök kinevezése, az egyházukat és a jó Istent jól szolgáló papok és civilek elhelyeztetése és üldözése, a belföldi és külföldi egyházi vonatkozásban érintett személyek teljes dezinformálása, a Vatikán magyar ügyeinek manipulálása, a katolikus egyházban máig meghatározó módon a kommunista államhatalommal teljes mértékben együttműködő és a hívek gondolkodását a mai napig meghatározó egyházi értelmiség felnevelése.

Így 18 évvel a rendszerváltozás után elmondhatjuk, hogy Miklós Imre kiváló munkát végzett. Az ő gondolatai és mentalitása mentén él a mai napig a magyar közélet és társadalom, és a katolikus egyház vezetése. Az egyházban nem volt rendszervál- tás. Ezt az embert és az ő elképzeléseit szolgálták bábként Cheli és Casaroli urak. A következő idézetek azt a bensőséges viszonyt mutatják, mely a vatikáni diplomatákat a katolikus egyházat legjobban üldöző embereihez fűzte.

Rövidesen sor kerül Miklós Imre és II. János Pál pápa találkozójára. A találkozó azért rendkívül érdekes, mert 1981. május 13-án egy török férfi, Mehmet Ali Agca merényletet követett el II. János Pál pápa ellen. Egyes feltevések szerint a merényletet a bolgár titkosszolgálat szervezte, ám emögött a Szovjetunió állt, mert félt a Szolidaritás nevű mozgalommal jó kapcsolatban lévő pápától.

Az ügynek van magyar vonatkozása is. Egy személyes ismerősöm mondta el a következő történetet. II. János Pál pápa merényletét megelőző napokban Miklós Imre, az ÁEH akkori elnöke az Országházban egy szűkebb körben elmondta, hogy a pápa ellen merénylet készül. Ezután rendkívül érdekes lehetett Miklós Imre számára néhány évvel később a személyes találkozás a pápával. Mindebből láthatjuk, hogy a KGB a legbizalmasabb embereit tájékoztatta, és felkészítette őket a pápa elleni támadás, esetleges halála által kiváltott egyházi és világi reakciókra.

Miklós Imre 1984. november 28-án látogatást tett a Vatikánban, s találkozott II. János Pál pápával. Az erről készült fényképfelvételt a Szentatya tolmácsa, Szabó Ferenc SJ. bocsátotta rendelkezésünkre.

II. János Pál pápa Agostino Casarolit bíboros államtitkárrá nevezte ki. Ezzel a Vatikán második embere lett. Egyben kikerült a kezéből a Vatikán keleti politkájának irányítása és a stocialista országokkal való tárgyalás is. Helyét Luigi Poggi és Francesco Colasuonno érsekek foglalták el. Luigi Poggi lényegében Casaroli megkezdett egyházpolitikáját folytatta.

Nagyon jó kapcsolatot ápolt Miklós Imre ÁEH elnökkel. Mindezt a következő levelezés is alátámasztja. A Szentatya érzékelte, hogy jót tenne a magyar egyház ügyének, ha Poggi helyét egy keményebben tárgyaló személy töltené be. Ezért felmentette őt a keleti politika irányítása alól, és kinevezte a Vatikán olaszországi nunciusává. Luigi Poggi búcsúlevélben köszönt el tárgyalópartnerétől, Miklós Imre ÁEH elnöktől. Összefoglaló jelentés készült a Magyar Népköztársaság és a Szentszék elmúlt 20 éves "együttműködéséről".

3. Kéz a kézben

Miklós Imre, az ÁEH elnöke, 1989. április 17-én 62 évesen majdnem 40 éves egyházpolitikai munka után benyújtotta lemondását Németh Miklós miníszterelnöknek. Rendkívül tanulságos Miklós Imre visszavonulásának előzménye, s különösen azok a levelek, melyeket a nyugállományba térő ÁEH elnökhöz a hazai és a külföldi egyházi vezetők írtak. Miklós Imre visszavonulását kiváltó közvetlen okok a következók voltak: Miklós Imre Grósz Károly MSZMP főtitkárhoz 1989. január 30-án levelet intézett. A levélben beszámolt a rendezett egyházpolitikai helyzetröl, valamint arról, hogy a társadalomban elindult változások "egyházi szövetségeseinket is komoly teherpróba elé állították". Kifogásolta, hogy Bíró Imre kanonok, az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága főtitkára fenyegető telefonokat és leveleket kap. A médiumokban elhangzó állásfoglalások zavart okoznak a hívők körében, ezért egyházi szövetségeseink elbizonytalanodnak. Az ÁEH esetleges felszámolása körüli híresztelések pedig kétségessé teszik a vallásfelekezetek és az állam közötti politikai szövetséget. Február 14-én Miklós Imre Németh Miklós miniszterelnökhöz is levelet intézett.

Írásában kifogásolta, hogy Kulcsár Kálmán igazságügyminiszter Londonban bejelentette "az ÁEH megszüntetését, és úgy minősítette hivatalunkat, mint korábban azt a szocialista Magyarországgal ellentétes erők tették." A miniszterelnököt arról kérdezte, hogy ezt a nyilatkozatot a kormány hivatalos álláspontjának kell-e tekintenie vagy magánvéleménynek, s ez esetben kéri a miniszterelnököt, hogy az általa jónak tartott intézkedéseket az ügyben tegye meg.

Mindenesetre érdekesnek tűnik, hogy kormányon belül nem tisztázták az ÁEH megszűnését, s ezt nem közölték Miklós Imrével, aki államtitkári rangban irányította az ÁEH-t. Az idő túlhaladt ezen a Rákosi-korban felállított intézéményen és személyi állományán. Egyszer azért érdemes lenne megnézni, hogy a vallásszabadságot súlyosan sértő ÁEH magas beosztású emberei az ún. rendszerváltozást követően milyen beosztásokat töltöttek be. Volt olyan megye, ahol az ÁEH megyei titkára a kilencvenes években egy szakközépiskola igazgatója lehetett, szakvégzettség nélkül. Ilyen volt például Horváth Antal a Győr-Sopron megyei utolsó előtti egyházügyi titkár, aki 1987-ben vonult vissza állásából. Latin-magyar szakos tanári végzettséggel látta el feladatát, s az ÁEH megyei titkári székéből átlépett a Győrben működő egészségügyi szakközépiskola igazgatói székébe. A rendszerváltozást követöen még évekig betöltötte ezt a beosztást. Mélyen elgondolkoztatónak tartom, hogy a hívő emberek s a történelmi egyházak elnyomásában részt vállaló személy a demokráciában olyan beosztást kaphatott, ahol a jövő nemzedékét nevelték.

Valószínűleg Miklós Imre érezte, hogy elfogy körülötte a levegő. Ezért 1989. április 17 -én néhány soros levélben lemondott az ÁEH vezetéséről. Ugyanezen a napon Grósz Károlyhoz is levelet intézett, melyben saját felmentését kérte.

Agostino Casaroli bíboros államtitkár 1989. szeptember ll-én az 1964. szeptember ber 15-én a Magyar Népköztársaság és a Vatikán között aláírt részleges egyezmény 25. évfordulóján méltató levelet intézett Miklós Imréhez.

A levelekből kitűnik, hogy a Vatikán vezető egyházpolitikusai nagyra értékelték Miklós Imre munkáját.

Mi volt ennek az egyházpolitikának az eredménye? Hogy püspököket lehetett kinevezni? Hogy néhányan külföldön tanulhattak? Hogy a templomokban szertartásokat végezhettünk? Hogy az utolsó évtizedben már hitoktathattunk saját egyházi épületeinkben? Ezek nem eredmények. A kelet és a nyugat közöttí közötti közeledés, a Helsinkiben 1975-ben aláírt egyezményből fakadó következmények, különös tekintettel az alapvető emberi jogokra és a szabad vallásgyakorlás jogára, Magyarország egyre nagyobb mértékben vált kiszolgáltatottá Nyugat-Európa felé az állam finanszírozását illetően, s országon belül lassan elindult a rendszerváltozás hátterét képező ellenzéki mozgalom is. II. János Pál pápa pedig kifejezetten változást akart a keleti egyházpolitikában. Mindezt figyelembe véve a jelentősen megnőtt mozgástér adta lehetőségeket a magyar katolikus egyház felső vezetése és CasaroIiék nem használták ki. Helyette a rendszerváltozás pillanatáig utolsó csatlósként Miklós Imre leghűségesebb nunkatársai és tanítványai maradtak.