Schütz Antal: A nap szentje: Keresztelő Szent János

Nagy Sándor azon sopánkodott, hogy az ő világhódító tetteinek nem akadt olyan megéneklője, mint volt a trójai háború nagy hősének, Achillesnek: Homérosz. Szent Jánosnak emiatt nem lehetett panasza, mert az ő tetteinek akadt dicsőítője, aki annyira fölötte áll minden költő-nek, amennyivel nagyobb Isten az embernél: Jézus Krisztus. Miután Jánosnak a fogságból Jé-zushoz küldött két követe eltávozott, az Úr a nép előtt ezt mondta: „Mit mentetek ki a pusztába látni? Széltől lengetett nádat-e? Vagy mit mentetek ki látni? Puhába öltözött embert-e? … Hát mit mentetek ki látni? Prófétát-e? Igenis mondom nektek, prófétánál nagyobbat. Mert ez az, ki-ről írva vagyon: Íme én elküldöm angyalomat színed előtt, ki elkészíti előtted utadat. Bizony mondom nektek, nem támadt az asszonyok szülöttei közt nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Máté 11,7.). Ennél nagyobb dicséretet ember nem kapott.

Ki volt ez az ember? Zakariás zsidó papnak és feleségének, Erzsébetnek, nem volt gyermeke, pedig már előrehaladtak a korban. Amikor Zakariás egy alkalommal a jeruzsálemi templom szentélyében tömjénáldozatot mutatott be, megjelent neki Gábriel főangyal az Isten üzenetével, hogy sokak örömére majd fia születik, akit Jánosnak kell elneveznie. Az angyal szerint a fiú „nagy lészen az Úr előtt, bort és részegítő italt nem iszik, betelik a Szentlélekkel már anyja méhétől fogva, sokakat térít Istenhez” és „Illés próféta szellemével és erejével” készíti elő a Meg-váltó útját (Luk. 1,15.). Zakariás kételkedéssel fogadta ez igéket s ezért némasággal bűnhődött.

Szűz Máriának Gábriel főangyal tudomására adta az örök Ige megtestesülésének szent titkát s ugyanakkor jelezte, hogy rokona, Erzsébet, immár hatodik hónapja szíve alatt hordja fiát. Elsi-etett tehát Júdea hegyei közé Erzsébet látogatására. Amikor köszöntötte őt Erzsébet, mint Urá-nak anyját, a születendő János az anyai méhben, az Írás szerint, „repesett az örömtől” (Luk. 1,44.). Így üdvözölte még születése előtt Megváltóját az útkészítője.

A fiút születése után nyolcadnapra anyja ellenére Zakariásnak akarták elnevezni. Megkérdezték atyját, aki egy írótáblára a János nevet írta föl. Erre megoldódott az atya néma nyelve és ajkáról áradt a dicsőítő ének: „Áldott legyen az Úr” (Benedictus: Luk. 1,68.). Júdea egész hegy-vidékén híre futott e csodálatos születésnek s mindenfelé szent ámulattal találgatták, hogy mi lesz ebből a fiúból. Nem maradtak kétségben. Miután fölnövekedett a gyermek, a pusztába vonult és a régi próféták szigorú életét élte: öltözete teveszőrből való volt, bőrövvel ágyékai körül; eledele pedig sáska és erdei méz, lakása a puszta. Néhány hónappal az Üdvözítő előtt megjelent a Jordán partján. Beszéde rövid volt, de sokatmondó: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa... Készítsétek az Úr útját” (Máté 3,2.). Beszédeinek meghallgatására és ke-resztségének fölvételére odazarándokolt egész Jeruzsálem, Júdea és a Jordán környékének népe. Mikor maga előtt látta a nép gonosz vezetőit, szent haraggal rájuk támadt: „Viperák fajzati … a fejsze már a fák gyökerére van téve; azért minden fa, mely jó gyümölcsöt nem terem, kiváltatik és tűzre vettetik” (Máté 3,7.). Ellenben a jó lelkek számára jó tanítása volt: „Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek élelmiszerei vannak, hasonlóképpen tegyen”; a vámosok „semmit azonfelül ne követeljenek, ami el van rendelve”; a katonák pedig „senkit ne bántalmazzanak, ne zsaroljanak és elégedjenek meg zsoldjukkal” (Luk. 3,12.).

A nép ezek hallatára azt gondolta, hogy ő a várva várt Krisztus. János azonban határozottan kijelentette: „Én ugyan vízzel keresztellek benneteket, de jön, aki erősebb nálamnál, akinek nem vagyok méltó saruszíját megoldani; ő majd Szentlélekkel és tűzzel fog titeket megkeresztelni” (Máté 3,11.).

Maga az Úr Jézus is nyilvános föllépése előtt elment hozzá, hogy fölvegye keresztségét. Amikor Jeruzsálemből a zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá, hogy érdeklődjenek nála, vajon ő-e a Krisztus, megismételte, amit már a népnek is mondott, hogy nem ő a Krisztus. Más-nap pedig a feléje közeledő Úr Jézusra mutatva mondotta: „Íme, az Isten Báránya! Íme, ki elve-szi a világ bűnét”! (Ján. 1,29.)

Az Úr Jézusnak első tanítványai éppen e félreérthetetlen tanúbizonyságok alapján János tanítványaiból toborzódtak. A Jánosnál maradtak azonban féltékenykedni kezdtek amiatt, hogy mindenki Jézushoz csatlakozik. János ekkor kifejtette, hogy Jézus a vőlegény, kinek az Isten országába hivatalos emberiség a menyasszonya; ő pedig a vőlegény barátja, aki hozzá vezeti a menyasszonyt, hallja, szavát és örül örömének, „Ez az örömöm beteljesedett. Őneki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” (Ján. 3,30.).

Ez a „kisebbedés” betű szerint igen hamar bekövetkezet. A galileai király, Heródes Antipas ti. elbocsátotta feleségét s bűnös viszonyt kezdett féltestvérének megszöktetett feleségével, Heródiással, aki neki egyébként unokahúga is volt. János nyíltan megmondta neki, hogy nem szabad bírnia Heródiást, testvére feleségét. A szenvedélytől elvakult király, noha valamelyes tiszteletet érzett a próféta iránt, most meg akarta volna öletni. De félt a néptől s megelégedett azzal, hogy a Holttenger melletti Machérus nevű várban fogságba vetette.

Amikor János a fogságban meghallotta az Úr cselekedeteit, elküldözte hozzá két tanítványát, kérdezzék meg, vajon ő-e az eljövendő Krisztus, vagy mást kell várni. Ezt a kérdést tulajdonképpen a még mindig kételkedő tanítványaira való tekintettel intézte az Úrhoz, aki mellett már ő annyiszor tett határozott tanúságot. Jézus válaszképen a Megváltó voltát nyilván bizonyító tettekre hivatkozott. „A vakok látnak, a sánták járnak ... és a szegényeknek az evangélium hirdettetik” (Máté 11,5.). A követek elmenetele után nyílt meg ajka a Jánosról szóló dicséretre, melyet fönt hallottunk.

Szentünk fogsága halállal végződött. Heródes születése napján nagy lakomát rendezett. Heródiásnak leánya, Szalóme, tánccal szórakoztatta a vendégeket. A királynak annyira megtetszett a tánc, hogy eskü alatt jelentette ki: „Bármit kérsz, megadom neked, ha mindjárt országom felét is” (Márk 6, 23.). A leány, anyja tanácsára, János fejét kérte. A könnyelmű király teljesítette a kérést: lefejeztette az Úr nagy előhírnökét s fejét egy tájban nyújtotta át Szalóménak. A tanítványok eltemették szeretett mesterüket s a szomorú hírt tudtul adták az Úr Jézusnak is. Az Úr a hír hallatára azt tette, ami a legjelentősebb alkalmakkor szokása volt: eltávozott egy puszta helyre egyedül.

Az Úr Jézus a legnagyobb tisztelettel adózott nagy útkészítőjének. Az Egyház nyomdokaiba lépett. Jánost a szentek sorában mindjárt Szűz Mária után a többi szentek élére állította. Külön megünnepli a róla elnevezett Szent Iván (jún.) havának 24. napján születését, amit pedig csak az Úr Jézus és Szűz Mária esetében tesz meg, s megüli még aug. 29-én fejvételének napját is. Minden szentmisében többször emlékezik róla, minden szentáldozáskor az ő szavait idézi: „Íme, az Isten báránya ...”, minden adventben a vele kapcsolatos evangéliumi szakaszokat olvastatja.