Schütz Antal: Szent Miklós püspök hitvalló + 350 körül

Részlet Schütz Antal: Szentek élete c. művéből.

Szent Miklós ünnepén nagy az öröm a gyereknép között. Nagy szeretet loboghatott ebben a szent püspökben földön jártában, hacsak a reá való távoli emlékezés is ennyi öröm és boldogság forrása. Minden esztendőben megjelenik alakja a gyerekképzelet ragyogó világában, s hozza a cukrot meg a virgácsot, ki mint érdemelte.

Valamikor valósággal itt járt. Ha nem is az egész keresztény világban, de legalább a kisázsi-ai Myra városában. És ott ült a niceai zsinat püspökei között, Nagy Konstantin császár korában.

Mikor pedig elköltözött ebből a világból, úgy emlékeztek róla, mint az Úristennek egyik nagy szentjéről, ki a Mester példájára „körüljárt jót tévén”. Hogy mit tett, ki tudta volna számon tartani, írásba foglalni? De nem is kellett. Akik valósággal vele éltek, magukon tapasztalták, el nem felejtették. Nem meséltek róla, hanem ünnepelték. Megszerkesztették liturgiáját. Ünnepel-ték először azok, akikhez közelebb állott: a keleti egyház hívei. Míg lassan az egész Egyházban, a nyugaton is elterjedt híre, neve, nagy szentségének tisztelete.

A második évezred elején jártak már akkor. Messze attól az időtől, mikor még valóságban a földön élt a szent. Azt tudták, hogy itt élt és sok jót tett. Hogy mit, azt ők már nem tapasztalták, a régiektől sem nagyon hallották. Mégis beszéltek róla. Mert hiszen ők is tudták, hogy mi fán te-rem a segítő keresztény szeretet. Bennük is van abból! Igaz, hogy sokszor nehezen megy ennek a szeretetnek az irányítását követni. Szent Miklósnak ment bukdácsolás nélkül, hiba nélkül. Azért maradt fönn híre, neve!

És beszéltek róla.

Már csecsszopó kisded korában az Isten akaratára hajlott. Ami abból is látszik, hogy böjti napokon csak egyszer szopott. Megnövekedve szívesebben járta a templomokat, mint a cimbo-rák mulatságait. Szülei elhaltával pedig csak azon járt az esze, hogyan fordíthatná dús, nagy örökségét Isten dicsőségére.

Élt Szent Miklós szülővárosában egy nemes ember. Három szép eladólánya volt, és nagy-nagy szegénysége. Hozomány nélkül nem tudta őket férjhez adni. Szegény lányok, már majd-nem a romlás útjára tértek, mikor a szent tudomást szerzett sorsukról. Éjszakának idején, titok-ban bedobott hozzájuk egy zacskó aranyat. Az ember örült a kincsnek, égi adománynak hitte. Hozzáfoghatott már első lánya lakodalmának a készítéséhez. Következő reggel újabb aranyakat talált a szobába dobva. A harmadik éjszaka már lesbe állt, mert szerette volna tudni, ki ez a nagylelkű adakozó. Észre is vette a szentet, s lába elé borulva köszönte jóságát. Most már mind a három lányát férjhez tudta adni.

Sok jót tett már Miklós, mikor egyszer Myra városában bement a templomba. Éppen püs-pökválasztás volt. A Szentlélek sugallatára egy akarattal őt választották meg. Ezután történt már, hogy egy hajó végveszedelembe jutott a viharos tengeren. A hajósok hallottak a myrai püspök nagy szentségéről, fölfohászkodtak tehát: Miklós püspök, Istennek szent szolgája, most mutasd meg hatalmadat! Megjelent erre valaki a hajó orrán, igazított a vitorlákon, köteleken, és a hajó szerencsésen partot ért. Akkor eltűnt az ismeretlen. Mikor a hajósok a templomba mentek hálát adni, ott fedezik föl ismét - Miklós püspök volt az, akit segítségül hívtak.

Máskor pedig három előkelő római urat sodort a vihar a szent városába. A császár küldöttei voltak. Az egyik tartományban támadt zendülés elfojtására küldte őket a császár. Éppen akkor végeztek volna ki három szerencsétlent, akiknek csak az volt a bűnük, hogy a helytartó megkí-vánta a pénzüket. Szent Miklós, amint meghallotta az esetet, a császári küldöttekkel a vérpadra sietett. Már épen a lefejezéshez készülődött a hóhér. A püspök futva ment hozzá, kivette kezé-ből a pallost, levette az elítéltekről a köteleket. A helytartó az előkelő vendégekre való tekintet-tel nem mert semmit sem tenni ellene, hanem még könyörgött is, hogy a császárnak ne jelentsék a dolgot.

Megemlékezett Szent Miklós viselkedéséről a három császári küldött, mikor hasonló hely-zetbe került. Szerencsésen elintézték már a lázadást és visszatértek Romába. Nagy kegyben ál-lottak a császárnál. Volt hát irigyük elég. Addig áskálódtak az irigykedők, míg végül a császár elhitte nekik, hogy azok hárman árulást terveznek. Tüstént börtönbe vetette őket, de még a halá-los ítéletet is kimondta fölöttük.

Az ártatlanul elítéltek Szent Miklóshoz fohászkodtak reménytelen helyzetükben. A Szent er-re megjelent a császárnak egy álomlátásban és megparancsolta neki, hogy még az éjjel bocsássa szabadon az elítélteket; különben megtapasztalná Isten büntető kezét. Konstantin volt a császár, de még akkor nem ismerte Miklós püspököt. Megkeményítette tehát szívét és nem akart az in-tésre adni. De mégsem tudta kiverni fejéből a látomást. Addig töprengett rajta, hogy végül még azon éjjel elment a helytartóhoz, akire rábízta az ítélet végrehajtását. Ekkor riadt meg csak iga-zán! A helytartónak is ugyanaz a látomása volt. Megvizsgálták tehát az ügyet és a három embert teljesen ártatlannak találták. Azzal bocsátotta el őket a császár, hogy mondják meg Miklós püs-pöknek, szüntesse meg haragját és könyörögjön az Úrhoz a birodalomért.

Mikor a szent püspök már nagyon elöregedett, betegeskedett és érezte halálát, nagy biza-lommal könyörgött a fölséges Istenhez: küldje el hozzá angyalát, hogy a végső harcban mellette álljon. Úgyis történt. Az angyal jelenlétében ajánlotta lelkét a kegyes Istennek és elköltözött e világból a 350 esztendő táján. Myrában temették el hívei márványkoporsóban. Később Itáliába, Bari városába vitték át a csontjait. Akkor találtak rá, mikor a törökök földúlták Myrát. Keresztes vitézek találták meg és elvitték Itáliába, Bari városába.

Még haló porában is sok csodával dicsőítette meg az Úr Szent Miklós püspököt.