Schütz Antal: Szent Márton püspök hitvalló + 397

Részlet Schütz Antal: Szentek élete c. művéből.

Szent Márton püspök ma elsősorban, mint az irgalmas felebaráti szeretet megszemélyesítője él a köztudatban. Pedig ő más tekintetben is vezető egyénisége volt korának s jelentőség dolgában joggal állítható legnagyobb kortársai: Szent Atanáz, Szent Ambrus, Szent Jeromos és Szent Ágoston mellé. Csakhogy az ő nagyságának titka nem annyira szellemének mélységében vagy szárnyalásában van, mint inkább nagyszerű gyakorlati életstílusában. Mélységes, gazdag élet-programban és tettben kivirágzó hite avatta őt Gallia apostolává és képesítette rá, hogy az intel-ligencia és a kézműves lakosság után a falusi nép nagy tömegeit is megnyerje Krisztus számára.

Szent Mártont a középkorban a franciák után a mi jámbor eleink tisztelték legjobban. Ennek az a magyarázata, hogy az apostoli püspök magyar földön, a mostani Pannonhalma közelében épült Sabaria Sicca nevezetű római helységben pillantotta meg először Isten világát. Születése idejét általában 316 végére vagy 317 elejére teszik. Atyja császári tiszt, tribunus volt és mint ilyen leszerelése után a felső-olaszországi Pavia közelében egy kis birtokot kapott. Márton itt végezte tanulmányait is. Gyermekségének legkiemelkedőbb mozzanata, hogy tízéves korában szülei akarata ellenére felvétette magát a hitjelöltek (katekumenek) jegyzékébe és ettől kezdve mint katekumen buzgón teljesítette az eléje szabott vallási kötelességeket. Atyja nem jó szemmel nézte ezt a lépését, és hogy más meggyőződésre bírja, már tizenötéves korában besoroztatta lovaskatonának.

Márton könnyű szívvel belenyugodott és a szükséges katonai ismeretek elsajátítása után tizenkilencéves korában megkezdte a tényleges szolgálatot. Mint őrjárati tisztet (circuitor) a galli-ai Amiensbe osztották be. Itt történt vele az ismert megható köpenyjelenet: kemény csikorgó hidegben egy meztelen, félig meggémberedett koldust látott az útfélen dideregni; habozás nélkül odalovagolt hozzája. Válláról lekerítette katonaköpenyét, kardjával kettéhasította, egyik felét odadobta a koldusnak, a másikat pedig vállára vetette és gyorsan elvágtatott. És íme a rákövetkező éjszaka álmában megjelent neki az Úr Krisztus, vállán az ő félköpenyével, és füle hallatára így szólt a környezetében lévő szent angyalokhoz: Márton, a hitjelölt öltözetetett engem ebbe a köpenybe.” Az ifjú katonára igen mély hatással volt ez a jelenet és arra ösztönözte, hogy most már formailag is Krisztus követői közé szegődjék. 339-ben megkeresztelkedett s ettől kezdve minden igyekezetével azon fáradt, hogy szabaduljon a terhessé vált katonai szolgálattól. De csak két évvel később, 341-ben nyílt rá alkalma. Nagy Konstantin császár fia, Konstancius éppen a Galliá-ba betört barbárok ellen készülődött. Az ütközet előtt gazdag ajándékok osztogatásával akarta katonái hűségét és kitartását biztosítani. Márton, mikor reája került a sor, bátran odalépett a császár elé és így szólt hozzája: „Eddig érted katonáskodtam; engedd, hogy ezentúl Istennek szolgáljak. Ajándékodat add annak, aki harcolni akar. Én Krisztus katonája vagyok, nem szabad hadakoznom”. Konstancius éktelen haragra gyúlt e szavak hallatára s felindulásában gyávaságnak bélyegezte a fiatal tiszt eljárását. Márton mélyen elpirult és kijelentette, hogy a maga igazolására kész pajzs és sisak nélkül, egyedül a szent kereszt jelével kiállani az ellenség elé. A császár azonnal szaván fogta és nyomban erős katonai őrizet alá helyezte. Márton a félelem, legkisebb jele nélkül várta a kritikus nap felvirradtat és vele sorsának eldőlését. És íme másnap a rettegett barbárok valami megfoghatatlan félelem hatása alatt önként lemondottak a biztosra vett csatáról és hódolatuk bejelentése után békésen elvonultak a harctérről. Most már természetesen a császár sem ellenezte jámbor tisztjének távozását. Leszerelése után Márton egy ideig csendes visszavonultságban élt, majd az azonkori Gallia legkiválóbb szellemének, Szent Hilárius poitiersi püspöknek (lásd jan. 14.) baráti köréhez csatlakozott. A szent püspök, mint az ég ajándékát fogadta a tetterős fiatal remetét és hogy állandóan egyházmegyéjéhez fűzze, diakónussá akarta őt szentelni. Márton nagy alázatosságában viszzautasította a magas méltóságot. Hilárius azonban kifogott rajta: diakonátus helyett az egyházirend legalsóbb fokozatára állította, és exorcistává, ördögűzővé szentelte. Ez ellen már kevélység lett voln tiltakozni. Így már minden a legjobb rendben ment, mikor Márton álmában intést kapott Istentől, hogy térjen haza és térítse meg pogány szüleit, akik közben, nem tudni mi okból, ismét Pannóniába költöztek. Az engedelmességhez szokott szent szót fogadott s az Alpokon és Felső-olaszországon keresztül nagy kerülővel Sabariának irányozta lépteit. Útközben sok kellemetlen kalandon esett át. Így egyszer rablók kezébe került, akik mindenéből kifosztották. Ezenközben az egyik rablónak feltűnt zavartalan nyugalma és derűje. Félreszólította tehát és faggatni kezdte: „Ki vagy te?” kérdezte nagy érdeklődéssel. „Én keresztény vagyok”, felelte Márton. „Aztán nem félsz?” „Magam miatt egészen nyugodt vagyok, felelt ismét, mert bízom a jó Istenben, aki velünk van a legnagyobb veszedelmek és kísértések közepett. Hanem téged már igazán féltelek, mert bűnös életmódod méltatlanná tesz Krisztus irgalmasságára”. Ezen a nyomon elindulva azután addig beszélt, míg a rabló egészen magába szállott, és gyökeresen szakított bűnös életmódjával.

Hazaérkezése után mindjárt munkához látott. Anyját sikerült is rövidesen megnyernie Krisztus számára, de atyjával nem boldogult. Az öreg tribunus végleg megátalkodott. Anyján kívül idővel sok más pogányt is megtérített. Ezzel azonban annyira magára vonta az ariánusok gyűlöletét, hogy utoljára kénytelen volt előlük menekülni. Ugyanígy járt Milánóban is. Ekkor az Albegna folyó átellenében terpeszkedő kopár Tyúk-szigetre (insula Gallinaria) vonult remetéskedni. Arra a hírre azonban, hogy Konstancius császár Szent Hiláriusnak megengedte a számkietéséből való hazatérést, rögtön hozzája sietett, majd a Poitierstól két kilométernyire fekvő Ligugébe vonult és ott néhány hasonló gondolkodású társával szerzetesi együttélést kezdett. Mivel kolostorában mintaszerű fegyelmet tartott s az önmegtagadás gyakorlatait jól beosztott szellemi és fizikai munkával váltogatta, csakhamar számos követőre talált, akiknek soraiból idővel sok sok szentéletű püspök és lelkes hithirdető került ki. Több, mint tíz esztendeje serénykedett már a katonából lett szerzetes a ligugéi kolostorban és környékén, mikor Isten végzéséből váratlanul nagyobb munkakör tárult eléje. A Szent Lidórius halálával megárvult tours-i egyházmegye hívei ugyanis őt szemelték ki püspöküknek. Márton először kereken visszautasította a felajánlott méltóságot. A tours-iak most cselhez folyamodtak: egyikük nagy siránkozással súlyos beteg feleségének meglátogatására kérte a szentet. Márton elindult a mondott helyre. Útközben azonban egyszerre csak egy nagy csapat ember vette körül és minden vonakodása ellenére Toursba vezette. Itt már összegyűlve vártak rája a polgárok és azon melegében egyhangúlag kikiáltották püspöküknek. Mártonnak akarva nem akarva meg kellett hajolnia a magasabb akarat előtt. Mint püspök mindenben hű maradt önmagához. Életírójával, Szulpícius Szeverusszal szólva, „megmaradt annak, aki volt. Ugyanaz az alázatosság, ugyanaz az igénytelen ruházkodás. Tekintéllyel és kedvességgel töltötte be püspöki hivatalát anélkül, hogy szerzetesi lelkületén és erényein változtatott volna”. Sőt a szerzetesi élet külső formáit is megtartotta: kevéssel megválasztása után Marmoutierben egy kicsiny félszigeten, melyet egyik oldalról egy magas sziklafal, más három oldalról pedig a Loire folyó kanyarulata fogott közre, kolostort épített. Az új kolostornak ő maga lett a feje, apátja, regulája és mindene, s érett bölcsességével, tapasztalatával, szelídségével és békeszeretetével a legnehezebb helyzetekből is könnyűszerrel megtalálta a kivezető utat. Emberkezelő művészetére jellemző fényt vet a következő kis epizód: Egy napon egy öreg szerzetese, egy kiszolgált veterán katona, engedélyt kért tőle éltes hitestársának meglátogatására, aki szintén kolostorban élt. Marton tagadólag felelt, s mikor az öreg tovább rimánkodott, váratlanul ezzel a kérdéssel fordult hozzája: „Mondd csak, voltál te valamikor háborúban? Voltál egyáltalában harcra készen felállított hadseregben?” „Hogyne lettem volna, felelte az öreg, akárhányszor!” „És amikor a hadsereg mar ütközetre készen állott, firtatta tovább, vagy már összecsaptak, láttál te ott valamikor asszonynépet?" A veterán megértette a püspököt, alázatosan fejet hajtott és megköszönte a leckét. A szerzetes élet azonban Márton szemében nem volt öncél, hanem mindenekelőtt erőgyűjtés a maga elé tűzött nagy apostoli feladat elvégzésére. Mert ő elsősorban püspöknek, igehirdetőnek érezte magát. Fáradhatatlanul járta előbb saját egyházmegyéjének, majd egész Galliának falvait és városait s mindenütt prédikált és keresztelt. Prédikációi rendszerint híjával voltak a retorikai ékesszólás csillogásának, de annál bővebben áradt belőlük a bensőség és meggyőződés. Tulajdonképpen inkább exhortációk, mint igazi prédikációk voltak. Általában Márton inkább a tettek, mint a szó embere volt. Szavának szép élete adott súlyt és nyomatékot. Térítő útjain mindenütt különös gondot fordított a pogány babonák kiirtására. Ha tehát megjelent valahol, rendszerint a templomok, szentélyek, oltárok lerombolásával és a szent tölgyek ledöntésével kezdte. A romok helyén aztán hamarosan keresztény templomokat épített, plébániákat és kolostorokat szervezett és így biztos alapot vetett művének. Apostolkodásában egyedül Isten ügyét tekintette és nem az emberek személyét. A hatalmasokkal szemben épp oly függetlennek mutatta magát, mint alantasaival. A közbenjárására történt számos csoda, köztük több halott feltámasztása, csak fokozta szavának és példájának hatását. Szigorú aszkéta életmódjából püspök korában sem engedett Csaknem állandóan böjtölt, durva darócban járt és éjjel még a legkeményebb télben is puszta földön hált. Ha úton volt és éjjelre szalmára ágyaztak neki, színleg belenyugodott a szokatlan kényelembe, de mihelyt magára hagyták, azonnal lehúzódott a szalmáról. Körútjaina világért sem ült volna másra, mint szamárra.

Ilyen kemény életmód mellett is a legjobb egészségben élt egész nyolcvanéves koráig. Ekkor azonban hirtelen megrokkant. Érezte, hogy közeleg végső órája. Maga köré gyűjtötte tehát tanítványait, hogy elbúcsúzzék tőlük. Ezek nagy siránkozással fogadták szavait s váltig kérlelték, hogy maradjon még köztük valameddig. „Miért hagysz el minket jó atyánk?” - mondották. „Nem látod, hogy ragadozó farkasok vetik magukat nyájadra? Ha te nem leszel pásztoruk, ki védi meg őket?” A szent megrendülve hallgatta kedves fiainak sírását és megindultságában így fohászkodott az Úrhoz: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, én nem vonakodom a munkától: legyen meg a te akaratod ... ha akarod, hogy még tovább is helyt álljak, nem vonom ki magamat és nem hivatkozom roskadó koromra”. De már csak a lélek volt erős, a test erőit felemésztette a napokig tartó makacs láz. Ennek ellenére kivette részét minden közös imádságból, s mikor társai néhány marék szalmából ágyat akartak neki vetni, ő továbbra is hamuban kívánt feküdni: „Keresztény embernek a bűnbánat hamuján illik meghalnia. Vétkezném, ha rossz példát adnék nektek”. És amikor hasra akarták fektetni, hogy egy kissé kinyugodja magát, így szólt: „Hagyjatok, hagyjatok, testvéreim, hadd nézzem inkább az eget, mint a földet. Szegény lelkemnek úgyis ez az útja, hadd szárnyaljon Ura Istene felé”. Utolsó szavait az ágya körül őgyelgő sátánhoz intézte. „„Mit ácsorogsz itt, kegyetlen fenevad? Rajtam nincs keresni valód. Ábrahám kebelébe jutok." Jobb létre szenderülése 397. november 8-án következett be.

Tetemeit püspöki székhelyén helyezték nyugalomra. Tours azóta a leglátogatottabb búcsújáró helyek egyike lett; Szent Márton pedig a legnépszerűbb szentek közé emelkedett. Tiszteletének mértékére jellemző, hogy a katolikus világ a Boldogságos Szűz után az ő tiszteletére állította a legtöbb templomot.