Schütz Antal: Antióchiai Szent Teofil püspök hitvalló + 185 k.

Részlet Schütz Antal: Szentek élete c. művéből.

169-ben lett Antióchia püspöke - a hatodik Szent Péter után. Róma és a görög-római kultúra még ragyogott - ugyan hánynak volt akkor elég éles szeme meglátni, hogy az a fény alkonyba hajlik! És a keresztényekről még állt Szent Pál szava: „nézzétek csak meg hívástokat, testvérek; nem sokan vannak a bölcsek test szerint, nem sokan a hatalmasok, nem sokan a nemesek; hanem azt, ami a világ szerint oktalan, választotta ki az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket” (1Kor. 1,26). Nem sokan akadtak még akkor tollforgatók, de annál többen, kik vérrel és lélekkel írták meg az Úr Krisztus igazságának bizonyságát és védelmét.

Pedig akkor már ugyancsak kellettek tollforgatók is. Hisz két fronton folyt az üldözés: a nyílt színen pribékekkel, hóhérokkal, máglyával, kínzó eszközökkel, vadállatokkal; a tudomány csarnokaiban, társas összejöveteleken és dolgozó szobákban érvekkel, gúnnyal, rágalmakkal. S a rágalom ragad, a gúny öl, az érv hódít. Velük szemben nem elég a szent élet és hősi halál. A szellemi propaganda aknamunkája ellen a szellem fegyvereseinek is föl kell vonulniuk.

Teofil tudta forgatni őket. Volt egy pogány ismerőse, Autolikus, tudós ember, ki éjhosszat bújta a könyvtárakat, s amit olvasott az ő világ bölcseinek könyveiben, azzal nekitámadt Teofilnak hite miatt. Teofil azonban nem maradt adós a felelettel. Férfias, nem cikornyás, de előkelő módon válaszol fagy, hogy még ma is okulhatunk belőle. Halljuk csak:

„Te kedves barátom, nekem estél üres dicsekvésekkel isteneidről, melyek fából és kőből vannak, öntve és kalapálva, faragva és festve; nem látnak és nem hallanak, hisz csak emberkéz műve ... Ha pedig azt mondod: mutasd meg nekem a te Istenedet, én azt válaszolom: Mutasd meg te nekem az emberedet, és én majd megmutatom neked az én Istenemet. Mutasd meg nekem, hogy lelked szeme lát és szíved füle hall. Istent ugyanis csak azok látják, kik nyitva tartják lelkük szemét. Mert hisz mindenkinek megvan a szeme, de némely emberé elhomályosult, s ezek nem látják a napvilágot. S ha a vakok nem látnak, abból bizony nem következik, hogy a nap nem süt, hanem a vakok vessenek magukra és szemükre. Ugyanígy neked is, ó ember, bűneid és gonoszságaid következtében elhomályosult a szemed. Mint a ragyogó tiszta fémtükör, olyan az ember lelke. Ha már most rozsda marja a fémtükröt, nem lehet meglátni az ember arcát a tükörben. Ugyanígy ha bűn marja az embert, nem láthatja meg Istent. Mutasd meg tehát magadat: nem vagy-e házasságtörő, szoknyavadász, tolvaj, rabló, útonálló, fiú-meggyalázó, erőszakos ember, nem vagy-e gyalázkodó, haragtartó, hencegő, gyanakvó, veszekedő, zsugori, engedetlen szülőid iránt, gyermekeid elvesztegetője? Akik effélét cselekszenek, azoknak Isten nem jelenik meg, ha előbb ki nem tisztulnak minden szennyből.”

„Most majd azt mondod nekem: Hát ha te látsz, írd le nekem Isten alakját. Halld hát, ó em-ber: Isten alakja kimondhatatlan, megmagyarázhatatlan és testi szemnek láthatatlan. Fölsége megfoghatatlan, nagysága megérthetetlen, magassága a gondolat számára elérhetetlen; ereje mérhetetlen, bölcsessége páratlan, jósága utánozhatatlan, működése leírhatatlan ... De gondviseléséből és műveiből megismerhető ...”

Teofil meg tudta pogány embertársainak mutatni a hit útját. Hisz ő is azt járta. Pogánynak született, valahol az Eufrát táján. Amikor ugyanis Autolikus barátjának magyarázza a paradi-csom leírását és megmutatja neki, hogy a Szentírás mondja meg itt is az igazságot, nem pedig a pogány költők mondái, megjegyzi: „A Tigris és Eufrát (a két paradicsomi folyó, melyeket a Szentírás említ) nálunk nagyon is ismeretesek, hisz a mi határunkban folynak”. Szorgalmasan tanulmányozta a pogány írókat, sokat gondolkodott a nagy életkérdésekről, s csak érett férfi korában nyílott meg előtte a hit világa. Azzal fejezi be fejtegetéseit: „Ne légy tehát hitetlen, hanem hívő. Mert valaha én sem hittem, hogy így lesz. Most azonban fontolóra vettem a dolgot és immár hiszek, mert kezembe kerültek a szent próféták szent írásai is; s ők Isten szellemében megjövendölték a múltat, milyen volt, a jelent, milyen most, és a jövőt, milyen lesz. Minthogy a je-len és annak megjövendölése tanúbizonyságom, már nem vagyok hitetlen, hanem hívő - enge-delmes Isten iránt. S őneki te is engedelmeskedjél hitben, nehogy mostani hitetlenséged után majd egykor a magad kínjára, az örök büntetésben kénytelen légy hinni”.

Aki ilyen odaadó fáradozással kereste meg hitét, annak az természetesen szívügye. Ajánlja, hirdeti, amikor csak alkalma nyílik; védi, ha akárki támadja; helytáll, ha sértik vagy hamisítják. Teofil tolla nem pihent. Írt tudós történeti műveket a pogány mondák ellen, megvédte a teljes, katolikus hitet a kor veszedelmes hitrontóival, az eretnekekkel szemben, akik azt tanították, hogy Isten olyanformán bocsátja ki magából a szellemeket, mint a nap a fénykoszorúját, s hogy Jézus Krisztus nem Isten, hanem csak egy ezek közül a szellemek közül. Jeles írást bocsátott ki Markion ellen, aki azt állította, hogy az ószövetségnek más az Istene, mint az újnak, és az ót elvetette.

Ezek az írások egytől egyig elvesztek. Csak az maradt ránk, melyet Autolikusnak írt „A ke-resztények hitéről”. S ha honfitársai Polikárp püspök vértanú csontjait összegyűjtötték és érté-kesebbeknek tartották kincsnél és drágakőnél, mi éppoly kegyelettel gyűjtjük össze és aranynál, gyémántnál drágábbaknak tartjuk azokat az ősi keresztény írásokat, melyekből megilletődve olvassuk ki, hogy ezek a 2. századi tanult keresztények ugyanúgy vallották és védték a föltáma-dást, bűnbeesést, megváltást, Szentháromságot, mint mi. A vértanuk csontjaiból és az őskeresz-tény írásokból egy szellem szól: Jézus Krisztus igazsága, mely ugyanaz tegnap és ma és mindörökké.