Schütz Antal: Taigi Boldog Anna-Mária özvegy (+1837)

1790 táján egy nap az egyik jámbor szervita atyának a római Szent Péter-téren feltűnt egy nő. Egyszerű, de igen csinosan öltözött, húsz évnél nem sokkal idősebb asszonyka volt, aki éppen a Szent Péter-bazilikába tartott. A szerzetesnek égi sugallatra az a gondolat villant át az agyán, hogy ez a nő nemsokára hozzá jön gyónni, s hogy rövid időn belül igen nagy tökéletes-ségre tesz majd szert a lelkiéletben. S csakugyan, nem telt bele sok idő, hogy Taigi Anna-Mária a Szent Marcell-templomban egy előtte teljesen ismeretlen szervitához ment gyónni, s a gyónta-tó azonnal fölismerte benne a Szent Péter előtt látott nőt. Ez a gyónás életfordulót jelentett Anna életében.

1769 május 29-én született Szienában. Atyja, Giannetti Alajos, jómódú gyógyszerész volt, anyját pedig Masi Máriának hívták. Mindketten jámbor emberek voltak. Alig lehetett hat éves, amikor gyalogszerrel tette meg a 200 km-nél hosszabb utat Pizától Rómáig. Ez azonban nem volt sem kirándulás, sem zarándokút. Az atya hirtelen annyira elszegényedett, hogy feleségével és kislányával kénytelen-kelletlen vándorbotot ragadott s Rómában próbált keresni valami elhe-lyezkedést. Feleségének nagynehezen sikerült is szolgálatba lépnie egy családnál. Ebből a kere-setből élt az egész család s ebből neveltették lányukat is.

Anna gyönyörű hajadonná serdült. jókor kénytelen volt anyja példáját követni; egy előkelő családnál szolgálatba állt. Tisztasága ezer veszélyben forgott, éppúgy, mint annyi más szolgálatba szegődött fiatal lányé. A kísértéseknek és a soha nem keresett veszedelmeknek hálóiból azonban mindig ép lélekkel menekült meg. Imádkozott jó férjért, éppúgy, mint ezt annyi más lány is tette és teszi. Imádsága meghallgatásra talált s húszéves korában a főári Chigi-család egyik alkalmazottjához, Taigi Domonkoshoz ment feleségül.

A férj kákán is csomót kereső, nyers természetű ember volt. Nem volt tehát egészen az a férfi, akiről Anna lénykorában ábrándozott és imádkozott, azonban jámborsága és becsületessége ellen nem lehetett kifogást emelni. A fiatal asszony nem sajnálta az imádságot, hogy ura mi-nél közelebb jusson az Istenhez. De azon is igyekezett, hogy minél nagyobb szeretettel láncolja őt magához. Alázatosan engedelmeskedett neki s rajta volt, hogy csinos öltözködésével és ízlé-ses hajviseletével is tessék neki. Talán még kissé a világnak is vágyott tetszeni. Mindez azonban csak múló láz volt nála. Hívságos ruházkodása miatt lelkiismerete eléggé a házassága elején kezdte háborgatni. Ezen a nyugtalanságon kereszttel kereste fel őt az Úr, aki nagyobbra hívta. Így került Szent Marcell templomának reá nézve oly nagyjelentőségű gyóntatószékéhez.

A gyóntató nagy szeretettel fogadta. Hatása alatt Anna mindjárt az első gyónás alkalmával megfogadta, hogy ruházkodásában véget vet minden páváskodásnak s minél nagyobb egyszerűségre törekszik. Erős fogadását siker koronázta. Ezt a lépést nemsokára egy másik követte. Férje beleegyezésével a fogolyváltó trinitáriusok harmadrendjének lett tagja s a quirináli Szent Kár-oly-templomban ünnepélyes keretek közt vette föl a harmadrendiek ruháját. Ettől kezdve szigo-rúbbá vált élete. Keményen böjtölt s mindenféle önmegtagadásba fogott. Előbbi életének meg-gondolatlanságai annyira bántották, hogy ismételten is a földre borult s addig nem kelt föl, amíg csak vér nem serkent orcájáról a földre. Ettől a vezeklési gyakorlattól gyóntatója volt kénytelen őt eltiltani. Hajnalban már talpon volt s jókor reggel a legközelebbi templom legkorábbi miséjére sietett.

Szentmiséje és áldozása után kora reggeltől késő estig szerény lakásában a háztartás ezer ügyes-bajos teendőjével bajlódott. Ez a fegyelmezett élet a legszebb erényekben virágzott ki. A legjobb élettárs, a legáldozatosabb anya, a legpéldásabb asszony volt. Szent Monikának (máj. 4) türelmes megértésével és imádságos lelkével állott férje oldala mellett. Négy fiúnak és három leánynak lett édesanyja.

Szent derűvel ringatta bölcsőjüket s keresztény megadással sírt három kiskorában elhunyt gyermekének koporsója fölött.

Akármelyik erényén is akad meg az ember szeme, mindegyikről azt lehetne gondolni, hogy csak az az egy erény volt az, amelyre minden erejével ráadta magát. Bőségesen kijutott neki a rágalomból és a szidalmakból, s nem tört össze alattuk. Zúgolódás nélkül viselte a szegénysor-sot s szegénysége mellett is tudott segíteni a szegényeken. Igen nagy szeretettel állott mindenki-nek rendelkezésére, aki hozzá fordult ügyes-bajos dolgával. Pedig életének későbbi szakában nem is volt kicsiny a tanácskeresők száma. Gondolt a világ és az Egyház akkori nagy bajaival is. Az ő egyszerű hívő világszemlélete a francia forradalomban, a napoleoni zsarnokságban és a múlt század harmincas éveinek forrongásában, igen helyesen, a bűnök büntetését látta. Az Egyházat ért sok csapás láttára engesztelő áldozatul ajánlotta föl magát a világ bűneiért. Az Úristen a rendkívüli természetfölötti adományok egész sorával ajándékozta meg őt. Azok közül a nők közül való, akikkel nemcsak a történelemnek, hanem a misztikának is foglal-koznia kell. Alig volt 22 éves, amikor a naphoz hasonló ragyogó korong jelent meg szeme előtt s abban betekintést nyert a múltba, a jelennek legtávolabb történő dolgaiba, sőt még a jövőbe is. Ezzel a karizmával egészen haláláig, 47 éven át rendelkezett. Belelátott sok ember lelki küzdelmébe s nem egynek mondotta meg, milyen kísértések várnak reá. Ehhez a tanulatlan nőhöz bizalommal fordultak tanácsért főpapok és államférfiak. És nem bánták meg. Egyik betegsége alkalmával megjelent neki az Úr Krisztus és a gyógyítás kegyelmében részesítette s ennek segít-ségével több csodálatos gyógyítást eszközölt. Amikor főzés vagy takarítás közben érezte köze-ledni a felülről jövő vigaszok hatalmas árját, alázatos közvetlenséggel ismételgette: „Hagyj békében, Uram, hagyj békét, Uram, munkámban: én szegény családanya vagyok. Vonulj vissza, vonulj vissza tőlem!” Nem egyszer a konyhában elragadtatása alatt kénytelen volt falhoz támaszkodni, s szinte érzéketlenül bevárni a természetfölötti állapot végét. S csodálatos: ilyen esetekben sohasem aludt el a tűz fazeka alatt s lábasából nem futott ki az étel. Már messziről megérezte az Oltáriszentségben rejtőző Úr Krisztus jelenlétét s ízéről tudta megmondani, melyik ostya van átváltoztatva. Rajta teljesedett az Úr szava: Kiöntök a lelkemből minden testre; prófétálnak majd fiaitok és leányaitok, és ifjaitok látomásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak". (Ap. Csel. 2,17) Az 1836. év késő őszén súlyos betegségbe esett. Az ezután következő hét hónap türelmes szenvedésnek, lassú halódásnak és nehéz haláltusának volt ideje. Egész életén át valósággal úszott a különféle kegyelmek áradatában s mégis végső szentségek nélkül halt meg. Ez is csak fokozta nagy alázatosságát utolsó öntudatos pillanatai alatt. 1837 június 9-én ment be Ura örömébe. Halála után még csak az a vágya sem teljesült, hogy a trinitáriusok valamelyik templomában nyugodjék: a római köztemetőben, a Campo Veranón temették el.

A romlatlanul megmaradt test azonban 1865 óta a trinitáriusoknak Szent Krizogon templomában van. 1920-ban avatta boldoggá XV. Benedek pápa. „Isten nem egyszer mutatta meg, hogy minden nehézség ellenére a házasságban élőknek is módjukban van a kegyelem segítségével a szentség legmagasabb fokára is fölemelkedni. A régibb korokban nyilvánvalóvá tette ezt Erzsébetek, Hedvigek és más előkelő nők által.

De nem régen, a múlt század folyamán, tetszett a Magasságbelinek ezt megmutatnia egy egészen alacsony helyzetben lévő asszony,, Taigi Anna-Mária által” (XV. Benedek).