Schütz Antal: Szent Pál apostol vértanú (+67)

Az Egyház együtt ünnepli Szent Pétert és Szent Pált. Sokan együtt is viselik mindkettőnek nevét. Az élő katolikus kegyelet nem akarja egymástól elválasztani azokat, akik együtt fáradoztak a római anyaegyház alapításában és akik egy nap szent vérükkel öntözték és termékenyítet-ték meg a római egyházat. Pétert, mint zsidót a Vatikán-halmon keresztre feszítették; ugyanak-kor Pált, a római polgárt, karddal lefejezték az osztiai úton, közel ahhoz a helyhez, ahol ma is gall fölséges temploma (San Paolo fuori le mura). Teljesedett a Krisztusért élő-haló apostol ál-landó vágya: „Kívánok feloszlani és Krisztussal lenni” (Fil. 1,23). Megkapta az igazság koroná-ját, melynél különbet ember nem szerzett.

De addig hosszú és példátlanul fáradságos volt az út. Ő ugyanis ráeszmélt, hogy azt a boldogító nagy világosságot, mely a damaszkuszi úton lelkébe villant (lásd jan. 25) nem szabad véka alá rejteni. Úgy érezte, hogy az evangélium hirdetésével adósa görögnek és barbárnak, bölcsnek és tudatlannak (Róm. 1,14), s jaj neki, ha nem hirdeti az evangéliumot (1Kor. 9,16). Így váltotta valóra, amire az Úr Damaszkuszban hívta: „Kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael előtt” (Ap. Csel. 9,15). A legnagyobb hiva-tást bízta reá az Úr, a legnagyobb munkateret és munkaeredményt jelölte ki számára, ami eddig valaha embernek osztályrésze volt. Rendkívüli utakon is vezette.

Megtérése után csakhamar visszavonult Sziklás Arábiába. Itt három esztendeig, miként annak idején Mózes és Illés a pusztában, az Úr színe előtt készült apostoli küldetésére. Azután visszasietett Damaszkuszba, hogy immár az evangéliumot hirdesse azok előtt, kiknek három éve még vérüket szomjazta. Itt azonban neki önmagán meg kellett tapasztalni azt a kérlelhetetlen zsidó fanatizmust, mely valaha az ő lelkében is égett, és amely ezentúl mindenütt a sarkában volt. A zsidók Damaszkuszban összefogtak, hogy megölik. Még a kapukat is éjjel-nappal őriz-ték. A keresztény testvérek azonban éjnek idején a város falán kosárban leengedték. Nyomban Jeruzsálembe sietett (37-ben), „hogy lássa Pétert” (Gal. 1,8) és a többieket, kik „az Egyház osz-lopai” voltak. Azok nagy szeretettel fogadták, de mikor a zsidók itt is életére törtek, a testvérek lekísérték Tarzusba. Itt, szülővárosában, a világkereskedelem nagy útjainak a gócpontjában, hol zsidók és görögök mérték össze szellemi fegyvereiket, Pál hirdette Krisztust zsidóknak, beszélt pogányoknak és vitatkozott görögökkel s közben megszerezte a görög irodalomban azt a jártasságot, mely utóbb Görögországban annyira kezére járt az apostolkodásban.

Kb. 40-ben Barnabás (jún. 11), akivel Pál már Jeruzsálemben szorosabb barátságot kötött, elhívta őt Antióchiába, ahol igen sok pogány csatlakozott az evangéliumhoz. Pál egy esztendőn keresztül olyan eredménnyel hirdette Krisztust a görögök közt, hogy itt nevezték magukat az evangélium követői először keresztényeknek. Abban az időben egy Agabus nevű jeruzsálemi zsidó-keresztény nagy éhínséget jövendölt meg. Az antióchiai keresztények ekkor gyűjtést rendeztek a júdeabeli szegény testvérek megsegítésére s Páltól meg Barnabástól küldték el.

Ezek magukkal hozták Jeruzsálemből Barnabás unokatestvérét, Márkot (ápr. 25) és így hármasban elindultak Szent Pál első nagy apostoli útjára (kb. 45-48-ban). Először Ciprus szigetére hajóztak, Barnabás hazájába és végig prédikáltak a szigeten; Páfoszban Pál megtérítette Szergiusz Pauluszt, a római prokonzult, aki szemtanúja volt, amint az akadékoskodó Elimás va-rázslót Pál vaksággal büntette. Innen Kis-Ázsiába hajóztak. Pergében Márk megvált tőlük. Pál szókása szerint, mindig először a zsinagógát kereste föl; vérbeli testvéreinek, a messiási ígéretek birtokosainak, akarta először hirdetni az elérkezett Messiás evangéliumát. A zsidók azonban itt, a szétszórtságban (diaszpóra) is olyan elvakultaknak mutatkoztak, mint Palesztinában. Többnyi-re nem nyílt meg szívük az evangéliumnak; sőt mikor Pál ezért a pogányokhoz fordult, még pe-dig óriási eredménnyel, agyarogni kezdtek rá és életére törtek. Így Lisztrában Pál egy sántának visszaadta járását, mire a babonás likaóniaiak istennek gondolták és áldozatokat készültek neki bemutatni. Nagy nehezen lecsillapította őket és a láthatatlan igaz Istenre terelte lelküket. De zsidók jöttek a szomszéd városokból, hol Pál már megfordult, föllázították a tömeget, mely az embertelen keleti szokás szerint Pált megkövezte. Úgy vonszolták ki a városból abban a hiszemben, hogy már meghalt. Isten kegyelméből azonban talpra állt, folytatta és befejezte ezt a dúsaratású első nagy apostoli útját.

Éppen ezen az úton látta Pál, hogy végre el kell dönteni azt a kérdést: kötelesek-e a pogányokból lett keresztények megtartani a mózesi törvényt, mint sokan, zsidókból lett keresztények követelték, vagy nem, amint ő tanította. A jeruzsálemi zsinaton (kb. 50) Péter, Jakab és János melléje álltak (Ap. Csel. 15, Gal. 2,1-10). Itt abban is megegyeztek, hogy azok majd Palesztiná-ban apostolkodnak, Pál pedig a pogányok közt.

El is indult csakhamar a második apostoli útjára, ezúttal Szilás társaságában. Először fölke-reste az első útjában alapított kisázsiai községeket; Lisztrában magához vette a már első alka-lommal megtérített fiatal Timóteust, aki leghívebb és legönzetlenebb barátja, támasza és munka-társa lett. Most nyugatnak, Efezusba akart, menni, de a Szentlélek sugallatára északnak fordult, Frígiába és Galáciába. Csakhamar kitűnt, miért irányította ide útját a Szentlélek. Mikor Troászba ért, szemben az európai Görögországgal, éjjel látomásban megjelent neki egy mace-dón férfi és könyörgött neki: „Jöjj át Macedóniába és segíts rajtunk!” Pál engedett a hívásnak. Lukács, az evangélista is csatlakozott. Áthajóztak Európába, kikötöttek Neapolisban, de Filippi volt az első macedóniai város, itt kezdték hirdetni Krisztust. Lídia, gazdag bíborárus asszony mindjárt megtért és az apostolt befogadta házába. Pál egy megszállott lányt Krisztus nevében megszabadított a gonosz lélektől; belőle pénzelő gazdái azonban bíróság elé vitték. Itt megvesz-szőztették és börtönbe vetették. A börtönőr megtért családjával együtt, Pál pedig kiszabadult és folytatta útját. Elhintette az evangélium magvait Bereában, Szalonlkiban (Thesszalonika). Aténben az areopág elé állt és filozófusok előtt szólt: „Amikor körüljártam és szemléltem bálványképeiteket, olyan oltárra akadtam, melyen ez a fölirat volt: az ismeretlen istennek. Akit tehát ti nem ismertek és mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek”. Itt megtért többek közt az areopagita Dénes. Legbővebb aratás azonban Korintusban várta, mely akkoriban Görögország leggazdagabb, legműveltebb, de egyben legromlottabb városa volt. Másfél esztendeig (51 őszétől 53 tavaszáig) dolgozott itt s két levele tesz bizonyságot, hogy igaz volt az Úr látomásos biztosítása: Ne félj, itt nem árthatnak neked (ti. a zsidók itt is a római elöljáró elé hurcolták); „mert sok népem van nekem ebben a városban” (Ap. Csel. 18,10).

Harmadik útjában mindenekelőtt meglátogatta a galáciai és frígiai községeket, azután három évre (54-57) megtelepedett a híres Efezusban. Itt sok csodát tett és rengeteg hívőt szerzett a vá-ros környékén is. A pogányok szemlátomást fogytak. Pedig ott volt a híres Diana-templom, melynek másait készítették és árulgatták az ottani ötvösök. Jövedelmük érzékenyen megcsap-pant; közülük egy, Demetrius, lázadást szított Pál ellen, s ő jónak látta áthajózni Európába. Most Macedónia nyugati részében is prédikált és eljutott Illíria (Dalmácia) határáig. Korintusban ez-úttal gyűjtést szervezett a palesztinai testvérek számára (2Kor. 8). Visszatérőben Troászban pré-dikált. Közben egy Eutichus nevű fiú álomba merült és leesett a harmadik emeletről. Pál rábo-rult, átkarolta és életre keltette. Milétusban érzékeny búcsút vett az odarendelt efezusi presbite-rektől (Ap. Csel. 20,17).

Itt balsejtelmek ülték meg a fáradhatatlan apostol lelkét. Tanukul fölhívhatta a körülállókat, hogyan szolgált az Úrnak teljes alázatosságban és könnyhullatások közt; semmi hasznosat el nem hagyott, hogy ne hirdette volna. S íme, most a Lélek értésére adja, hogy bilincsek és szo-rongatások várnak rá Jeruzsálemben. Mindnyájan sírva kísérték a hajóra.

Sejtelmei beváltak. Jeruzsálemben teljesítette régi nazireus-fogadalmát; tehát bizonyságot tett, hogy a mózesi törvényt nem veti meg. Az ádáz zsidók azonban nyilvánosan megrágalmazták, hogy egy pogányból lett keresztényt magával vitt a templomba s ezzel megfertőztette. A föllázított tömeg megölte volna, ha a római várőrség őrizetbe nem veszi és utóbb titkon erős kí-sérettel a helytartóhoz nem szállítja Cezáreába. Felix helytartó itt kihallgatta Pált is, a vádaskodó zsidókat is. Ezek miatt nem merte őt fölmenteni; talán Páltól pénzt is remélt. Így két évig fogva maradt (58-60). Felix utódja, Fesztus hajlandó lett volna kiszolgáltatni a papi tanácsnak. Erre Pál igénybe vette római állampolgárságát és a császárhoz föllebbezett (Ap. Csel. 25,26).

Pált most katonai kísérettel hajóra tették. Krétában figyelmeztette a kapitányt, hogy ott teleljen meg. Az nem hallgatott rá; így a borzalmas viharban hajótörést szenvedtek (Ap. Csel. 27, 28) Málta szigeténél; voltaképpen Pál jelenlétének köszönhették megmentésüket. Három hónap múlva végre Nápoly kikötőjében olasz földre lépett. Trestabernae-ben (Három-csárda) kereszté-nyek köszöntötték, s 61 tavaszán végre Rómába ért, hová olyan régóta vágyott és készült (Róm.1,10). Igaz, nem úgy, mint annak idején gondolta. Hisz fogoly volt; de igen enyhe fogságban. Bérelt lakásban tartózkodhatott, csak egy katona őrizte. Az evangéliumot szabadon hirdette. Sőt fogsága utat nyitott neki oda, ahová különben bajosan jutott volna: a testőrséghez a császári pa-lotában.

Ettől kezdve gyérebbek az apostolról szóló hírek. Egészen biztos azonban, hogy kb. két év múlva kiszabadult s megvalósította régi tervét: elment Spanyolországba. Ezzel aztán elvitte az evangéliumot az akkor ismert világ végső nyugati határáig. Azután visszafordult Keletre. Újra meg újra megerősítette a hitben azokat, akiket első útjában megnyert Krisztusnak. Tituszt meg-tette Krétában püspöknek, Timóteust Efezusban. Lelke már új területeket keresett az evangéli-um számára, Tituszt elküldte Dalmáciába s ő alighanem követi. De akkor már dúlt a Néro-féle üldözés. Őt, a világszerte ismert vezért, elfogták 66 körül, valószínűleg még Görögországban s úgy vitték Rómába. Hetedszer került fogságba Krisztusáért. S ezúttal nem szabadult ki új fára-dalmakra, hanem ráköszöntött az igazi kiszabadulás ott az osztiai úton.

Megszolgálta. Hisz egymaga többet tett, mint a többi apostol együttvéve. S többet szenvedett. A zsidóktól ötízben kapott egy híján negyven botütést. Háromszor szenvedett megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést. Gyakran volt úton folyóvizek veszélyében, rablók veszélyében, veszélyben saját nemzetebeliektől, veszélyben a pogányoktól, veszélyben hamis testvérek közt; fáradságban és nyomorúságban (volt egy súlyos betegsége, „a sátán angyala”; valószínűleg váltóláz), sok virrasztásban, éhségben és szomjúságban, sok böjtölésben, hidegben és mezítelenségben (1Kor. 11). Mindezt Krisztusért; hisz azért mondott le családról is; szüzességben élt. Sőt ennél is többet tett: mindenkinek mindene lett, csakhogy sokakat nyerjen meg Krisztusnak. Reáborult az összes egyházak gondja: „Ki szenved, hogy én ne szenvednék? Ki botránkozik, hogy én ne égnék?” (2Kor. 11,29). Soha nem vetett anyagi terhet a hívőkre, holott joga lett volna, hanem a maga kezével kereste meg mint sátorponyva-takács, amire szüksége volt neki és társainak (1Kor. 9,19). S megtette mindennek hegyébe azt, aminél több embertől nem telik: Életét adta azért a Krisztusért, aki nem sajnálta életét értünk. Már Milétusban, halál-sejtelmek közepett, mondotta: „Mindettől nem félek, és életemet sem tartom értékesebbnek mint magamat, csak elvégezhessem pályafutásomat, az igének szolgálatát, melyet vettem az Úrtól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról” (Ap. Csel. 20, 24).

Elvégezte pályafutását. Visszanézett a megtett útra, előrenézett a valósuló reményre és meg-nyugodott: „Jó harcot harcoltam, a pályafutást elvégeztem, a hitet megtartottam; készen vár már reám az igazság koszorúja, melyet megád nekem azon a napon az Úr, az igazságos bíró; sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, kik sóvárogják az ő eljövetelét” (2Tim. 4,7).

Végső harcában azonban hű lelkek közösségét áhította. Hívta Timóteust, a legkedvesebb tanítványt; hiszen csak Lukács van vele. Hozza magával Márkot is, az első apostolút társát. És - íme az apostol szegénységének megható bizonysága: hozza el a köpenyt, melyet Pál Troászban hagyott Karpusnál, s a könyveket, „főként azonban a hártyákat”. Mire kellettek a hártyák? Ezekre írta leveleit a fogságból! Ősi hagyomány szerint lefejezésekor a feje a földön hármat döccent, mindegyik helyen egy-egy forrás fakadt (Tre fontane). Bizonyos, hogy abból a főből források fakadtak: az a 14 levél, melyekből örök időre árad az ő páratlan szelleme. Általuk - mondja Aranyszájú Szent János - most is itt áll köztünk, mint jó lovag, és foglyul ejti minden gondolatunkat Krisztus engedelmességében.