Schütz Antal: Ifjabb Szent Melánia özvegy + 439.

Részlet Schütz Antal: Szentek élete c. művéből.

Nagyanyja idősebb Melánia volt, ki 372-ben felejthetetlen meglepetést szerzett előkelő csa-ládjának s a gyönyörökbe merült császári Rómának: Mikor 22 éves korában özvegységre jutott, 6 éves egyetlen kis fiát, mint Szent Paulinus is írja róla, letépte kebléről s az Üdvözítő ölébe he-lyezte - Istenre bízta nevelését. Majd finom ruháit a vezeklők köntösével cserélte föl, kivonult elhunyt férjének, Valérius Maximusnak pompás palotájából és Jeruzsálembe költözött, hol bűn-bánó, önsanyargató életet kezdett. Istenben élő szent magányát csak egyszer szakította meg; 30 évvel azután, hogy Rómát elhagyta. Hírét vette ugyanis, hogy fiának, Valérius Publicolának egyetlen gyermeke, az ifjabb Melánia szeretné életét teljes elvonultságban Istennek szentelni, de atyja hajthatatlanul ellenáll. Visszatért tehát rövid időre övéi közé, hogy unokáját szándékában megerősítse s ha lehet, fia szívét is Istenhez fordítsa.

Ekkor az ifjabb Melánia már a végső harcokat vívta hivatásáért. Szinte gyermekségétől fog-va forró vonzalmat érzett a szűztiszta vezeklő élet iránt. Mivel azonban a Valérius-család utolsó sarja volt és rengeteg vagyon egyetlen örököse, atyja megmásíthatatlan akaratának alávetette magát és férjhez ment egy távoli rokonához, az ugyanolyan előkelő és gazdag Piniánushoz. Mi-vel Piniánus is jólelkű és istenfélő volt, Melánia bizalommal közölte vele a szűzi megtartóztatás után való vágyakozását és esedezve kérte beleegyezését. A válasz, melyet kapott, nem volt ugyan egészen kedvező, de Melánia belenyugodhatott. „Légy türelemmel, míg két gyermekünk születik, kire vagyonunkat hagyhatjuk; azután, ha Isten is úgy akarja, mind a ketten lemondunk a világról”. A két gyermek megszületett. Az első egy kis leány volt; a második koraszülött fiú, kinek egy napos kis élete halálos veszedelmet hozott az édesanyjára. Piniánus Szent Lőrinc vér-tanú sírjához ment élet-halál közt lebegő feleségéért imádkozni. Melánia üzenetet küldött utána: „Ígérd meg Istennek, hogy ezentúl mindketten megtartóztatásban fogunk élni; majd megtapasztalod azután Krisztus csodás hatalmát!” Piniánus meghozta a kért áldozatot és felesége életét kapta vissza érte. Nem sokkal később első gyermekük is meghalt és vigasztalan szomorúság borult a családra. Abban a lelki állapotban atyja sem vette rossz néven, hogy Melánia a világgal minden érintkezést megszakított s nagyon egyszerűen öltözködött. Arról pedig csak Isten tudott, hogy Piniánus nem volt már férje, hanem testvére.

Hivatásának útján az új állomást új szenvedés árán kellett elérnie Melániának. 404-ben meghalt atyja. Az atyát és leányát rajongó szeretet fűzte egymáshoz, s ezért Melánia szívét atyja halála kimondhatatlan fájdalommal töltötte el. Azonban Valérius Publicola merőben világias gondolkozásával folyton gátat vetett Melánia hősi törekvéseinek. S ezért Melánia keservesen megsiratta ugyan földi atyja elvesztését, de egyúttal úgy érezte, hogy szabad út nyílt meg már most előtte a tárt karokkal váró mennyei Atya felé. A szép és életerős, tehetséges és művelt, bájos és mindig vidám Melánia, kit úgy neveltek, mint egy királykisasszonyt, ki kedvence és gyönyörűsége volt családjának, lemondott a világról és minden pompájáról. Kiköltözött a Mons Coeliuson épült palotából, melyhez nem volt hasonló Rómában. Követte anyja, Albina és férje, Piniánus. Ekkor Melánia 21 éves volt és Piniánus 27.

A városon kívül, az appiai úton levő villájukban telepedtek meg. Lelki megtisztulás céljá-ból szigorú önsanyargatásra fogták magukat és egyik szentéletű rokonuk példájára ötnapos böj-töket tartottak. Azonban csakhamar azt kellett tapasztalniuk, hogy jómódhoz szokott testük nem bírja a hosszú böjtölést s így vállalkozásuk erejüket fölülmúlja. Melánia ekkor így szólt Piniánushoz: „Lehetetlen olyan elkényeztetett embereknek, mint mi vagyunk, egyszerre ilyen kemény testi sanyargatást végeznünk. Kezdjük az irgalmasság cselekedeteivel.” Lelkiéletüknek ez az irányváltozása az utasok és a rabságban levők iránti irgalmasság gyakorlásában nyilvánult meg. Házukat megnyitották a Rómába jövő idegenek számára; valóságos zarándokházzá tették, hol főképen az Örökvárosba zarándokló püspökök és papok kaptak szállást és ellátást. Ezen a címen sok előkelő és tudós egyházi személy fordult meg Melánia házában, kiknek jelenlétét arra használta fel, hogy lelkiekben és a szent tudományokban gyarapodjék. Majd észbe vették Szent Ágoston intelmét „Az urak legyenek atyák és házuk népét vezessék Istenhez, vagyis szoktassák rabszolgáikat vallásos és erkölcsös életre”, és a mérhetetlen földbirtokaikon levő rabszolgákra fordították könyörületes szeretetüket. Igaz hitre és jó erkölcsökre tanították, emberhez illó élet-módra igyekeztek szoktatni őket; évről-évre sok ezernek, az egyik évben egyszerre nyolcezer-nek adták vissza szabadságát s vagy rendelkezésükre bocsátották a független élet kezdésére szükséges anyagi eszközöket, vagy ha megfelelőbb volt, jóérzésű keresztény urak birtokán he-lyezték el őket; akiket pedig a lelkiéletre fogékonynak és az istenszolgálatra alkalmasoknak ta-pasztaltak, azok számára kolostorokat alapítottak. Melánia valósággal a rabszolgák anyja és tanítója lett.

Ennek a szerető emberszolgálatban és imádságos bensőségben eltöltött időszaknak véget ve-tett a gótoknak Rómával szemben tanúsított egyre fenyegetőbb magatartása. Melániát féltő ag-gódás szállta meg, hogy betörés esetén a vad gót katonák bántalmazni fogják a hozzája szegő-dött és lelki vezetése alatt élő szüzeket. Ezért két régi eszméjének megvalósítására gondolt, hogy t. i. vagyonát kiosztja az egyházaknak és szegényeknek, azután pedig több előkelő római nő, köztük nagyanyja példáját követve Jeruzsálembe költözik. A Valérius-családnak a szó igazi értelmében mérhetetlen vagyona volt, s ez most mind Melániának az egyetlen örökösnek szabad rendelkezésére állott. A városban a Mons Coeliuson levő palota, melynek megfizetésére maga a császári család sem rendelkezett elegendő pénzzel, és az appiai úton fekvő villa, a Valériusok földi paradicsoma, csak kis része volt az óriási vagyonnak. Hatalmas földbirtokaik terültek el a Pó völgyében, Apúliában és Campaniában, Itálián kívül Szicíliában, Galliában, Hispaniában, Británniában, s végül az afrikai partokon, melyeknek évi jövedelme meghaladta a 120.000 font aranyat. Erre a rengeteg vagyonra vonatkoztatta Melánia az Úr Jézus szavait: Add el, amid van, és oszd a szegényeknek! Eladta, a nélkülözők és az egyházak közt szétosztotta s mikor a gót csapatok 410-ben Itáliát széltében-hosszában fosztogatták, a Valériusok vagyonának tekintélyes részét a Pó vidékétől Szicíliáig Melániának jótékony kezei már jóval előbb a rablóknak hozzá nem férhető égi kincstárba hordták össze. Ekkor Melánia háznépével már Messzinában volt, hol palotája ablakából szorongó szívvel nézte a szomszédos itáliai partokon füstölgő romokat.

Az itáliai birtokok eladása és szétosztogatása után az afrikai javak kerültek sorra. Melánia Messzinából áthajózott Afrikába, hol életszentségének és bőkezű adakozásainak messze terjedt híre megelőzte és meleg fogadtatást biztosított számára. Az egyházak tárt karokkal várták és mindegyik forrón kívánta magának azt a szerencsét, hogy Melánia övéivel körében telepedjék meg. Hosszabb-rövidebb látogatások után, melyeket a különböző püspöki székhelyeken tett, Tagasztét választotta lakóhelyül, mivel egyrészt a csendes kis vidéki várost alkalmasnak ítélte az elvonult, bensőséges életre; másrészt pedig remélte, hogy a Szentírásban járatos tudós Alypius püspöktől majd sokat tanulhat. A szíves vendégszeretetet és lelki gyarapodást, melyben a tagasztei egyház részesítette, utóbb azzal viszonozta, hogy legnagyobb afrikai földbirtokát a nagyon szegény tagasztei püspökségnek adományozta.

Útjuk következő állomása Alexandria volt. Itt nem sok időt töltöttek. Minél közelebb értek végső céljukhoz, annál kevésbé volt nyugtuk-maradásuk. Áhítatuk a vágy türelmetlen szárnyán vitte őket Jeruzsálem felé. Végre ott voltak! Az Úr Jézus sírja közvetlen közelében telepedtek meg, mivel szívük legforróbb áhítata ide kötötte őket. Melánia és anyja Albina a nők, Piniánus pedig a férfiak számára rendelt zarándokházban vett szállást. Melánia a szent helyek közelségé-től ihletve új lendülettel és fokozott igyekezettel folytatta azt a munkás, vezeklő és imádságos életet, melyet megszokott 130 felszabadított rabszolganő számára alapított afrikai kolostorában. Évenként négyszer végigolvasta a Szentírást; szorgalmasan hallgatta tudós egyházi férfiak taní-tásait; állandó olvasmányai voltak a latín és görög szentírás magyarázók munkái. Testét szigorú fegyelemben tartotta; naponként csak két órát aludt; szombat és vasárnap kivételével minden nap böjtölt. Idejének egy részét arra használta fel, hogy gondos szép írásával régi kéziratokat másolt, melyek eladási árát szegények és szerzetesek ruházására és táplálására fordította. Mindenki szeme elől rejtőzve az egész napot cellájában töltötte, hogy annál közelebb legyen Isten-hez és meleg bensőségben érintkezzék vele. Csak este jött elő, mikor a szerzetesek az Úr mennybemenetelének bazilikájából eltávoztak és az ajtókat bezárták. Azokban a magányos csendes órákban, mikor már senki sem virrasztott, a zárt templomajtó előtt földre borulva át-imádkozta az éjszakát, mint Krisztus Király földi palotájának hűséges éjjeli őre. Az egyetlen emberi hang, mely még akkor is folytatta az imádás hódolatát, mikor már minden ajak elnémult?

Mialatt Melánia Szicíliából Jeruzsálembe ért, Hispániában békésebb viszonyok álltak elő és lehetővé vált ottani tekintélyes birtokainak értékesítése is, amit egykori megbízható rabszolgája kedvezően intézett el. Ez a pénz tanulmányútra és jótékonyságra volt szánva. Az volt ugyanis Melánia szándéka, hogy Egyiptomba megy, végiglátogatja a remeteségeket, adományaival eny-híti ínséges helyzetüket, és közben eltanulja szent életmódjukat. Anyját pedig megkérte, hogy míg ő férjével távol lesz, építsen számára faragatlan fából cellát az Olajfák hegyén. Az egyiptomi útról sok jámbor okulással tért vissza. A cella is készen várta. Vízkereszt ünnepe után ide vonult vissza és megkezdte azt az életet, melyet a puszták remetéitől eltanult; amennyire testben élő ember számára lehetséges, teljesen elszakadva a földtől, húsvétig teljes egyedüllétben el-mélkedett a mennyei dolgokról.

A Jeruzsálemben történt megtelepedés óta 14 év telt el, mikor 431-ben meghalt Albina, ki erényeivel sok épülést szerzett a szent helyeken alakult népes szerzetes telepnek. Melánia sírva borult anyja áldott holttestére és hálás meghatottsággal gondolt arra a kimondhatatlan nagy alá-zatosságra és áldozatra, mellyel anyja az ő nyomaiban járt Rómától Jeruzsálemig, a Mons Coeliuson díszeskedő pompás palotától az Olajfák hegyén vert kemény hajlékig. Albina Melá-niának nemcsak anyja, hanem legjobb tanítványa, önfeláldozó támasza és lelkes bámulója is volt. Az Olajfák hegyén annak a cellának a szomszédságában lelt nyugvóhelyet, melyet egyiptomi távolléte alatt Melánia számára építtetett. Melánia anyja sírját liliomokkal, liliomos lelkekkel ékesítette fel, amennyiben elhunyt anyja emlékére sírja közelében női kolostort épített, melybe kilencven veszélyezteti vagy a bűnből kimentett leányt vett fel. Mindennel ellátta őket s viszonzásul tiszta életet kívánt tőlük. „Kiszolgállak benneteket, mint szolgálóleány és semmiben sem szenvedtek hiányt. Csak férfiakhoz ne közeledjetek!” Lauzus gazdag konstantinápolyi űr bőkezűségéből még fürdőt is rendezett be számukra, kiknek anyja és testvére, alapítónője és ne-velője volt egy személyben. Ennél az alapításnál való közreműködése volt az utolsó szolgálat, melyet Piniánus Melániának tett. Mielőtt ugyanis elérkezett volna Albina halálának első évfordulója, Piniánus meghalt. Az Olajfák hegyének azon a helyén, hol a szent hagyomány szerint az Úr Jézus az utolsó ítéletről beszélt apostolainak, Melánia buzgóságából röviddel előbb épült egy Apostoleumnak nevezett kis kápolna. Ebben temette el Piniánust, ide hozta át anyját is s önmaga számára új cellát épített a kápolnácska falába.

Mint szerettei földi maradványainak hűséges őrzője; két vagy három évig maradt Melánia az Apostoleumban. Idejét drága két halottjáért való imádság és önsanyargatás, valamint a női ko-lostor vezetése foglalta le. Közben új alapítás gondolata érlelődött meg lelkében. Két régi bazi-lika állott az Olajfák hegyén, az Úr mennybemenetelének és vérverejtékes haláltusájának szín-helyén. Száz évvel előbb Nagy Konstantin és anyja Szent Ilona építették, abban az időben azon-ban nagyon elhanyagolt állapotban voltak. Nem volt papjuk, ki gondozza, még kevésbé papság a zsolozsma végzésére. Melánia eltökélte, hogy férfi kolostort alapít, melynek szerzetesei a két bazilikában végzik majd a nappali és éjjeli istentiszteletet s szeretteiért is imádkoznak. A terv készen volt, csak pénz kellett hozzá. S íme, egy napon nagy összeg pénzt adott át egy jámbor ember Melániának. Egy év sem kellett, és már ott állott a mennybemenetel-bazilikája mellett az fej kolostor, és éjjel-nappal zengett a zsolozsma.

Élete végére két kitüntető nagy örömet tartogatott a Gondviselés Melániának. Anyai nagy-bátyja Voluziánus 436-ban mint a nyugati császár követe a keleti császári udvarban, Konstanti-nápolyban tartózkodott. Melániát látni kívánta s levélben magához hívta. Melánia nem habozott vállalni a hosszú téli út fáradalmait és veszedelmeit; remélte, hogy találkozásuk jó hatással lehet pogány nagybátyja lelkére. Az isteni Gondviselés úgy rendelte, hogy Voluziánust súlyos bete-gen találta, s Melánia lett az Isten eszköze, hogy Voluziánus mint keresztény halt meg. Ez a nagy öröm annyira elfoglalta a lelkét, hogy észre sem vette azt a megkülönböztetett figyelmet és tiszteletet, melyet ott tartózkodása alatt maga a császári udvar tanúsított iránta. A következő év húsvétjára érkezett vissza Jeruzsálembe. Szerzetesei nagy örömmel fogadták; maga pedig gyö-nyörséggel látta, hogy távolléte alatt fegyelmükben és buzgóságukban nem esett kár. A másik öröm Eudokia császárné látogatása volt, ki a Szentföld látogatására jött és sok időt töltött Melánia kolostoraiban. 439-ben Melánia lement Betlehembe, hogy a szent karácsony estét unokahúga, a szentéletű Paula társaságában töltse. Szentáldozás után ezzel búcsúzott el tőle: „Imádkozzál értem, Kedve-sem, mivel a karácsonyi ünnepeket ezentú1 nélkülem fogod ünnepelni. Utam rövidesen végére ér”. Másnap, Szent István vértanú ünnepén szokás szerint felolvasta a kórusban a szent vértanú-ságának történetét a Szentírásból. Mikor az olvasás végére ért, megáldotta leányait „Isten tartson meg jó egészségben és áldjon meg benneteket. Ami engem illet, nem olvasom többé a mai szent leckét nektek. Hív az Isten, és vágyódom bevonulni az örök nyugodalomba”. Ekkor még teljesen egészséges volt. Mire az éjjeli istentisztelet ideje elérkezett, lázba esett. A betegség egyre súlyosabb lett, s öt nap múlva elközelgett utolsó órája. Az orvosok mindent megtettek megmentésére, ő pedig szelíd mosollyal nézte a hiábavaló fáradságot.” „Ha ez a nap lealkonyodik, hív az Isten. Szót hallottam bensőmben, mely így szólt: bármit tesznek is, nem ér semmit, mivel üzenet ment érted. Minek hiába erőlködni? Az ember nem állhat ellen Istennek”. Felvirradt a vasárnap, Melánia kedves napja. Házi papja misét mondott, de zokogástól fuldokló szavait Me-lánia nem érthette. Maga figyelmezteti: „Hangosabban, Atyám, hogy a miseimát követni tudjam”. Szentmise után megáldozott. Este Juvenális püspök kezéből az nap harmadszor vette az Oltáriszentséget, s mikor a szent test vétele után az akkori idők szokása szerint a püspök kezét megcsókolta és ajka ament mondott, ugyanabban a pillanatban lelke mennyei Jegyesével örökre egyesült.

Geronius, Melánia házi papja és életírója, sokszor ismétli mint Melánia egész életének alap-jellegét: „Isten az ő szolgálójának, Melániának minden kívánságát teljesítetten. Ennek a rendkí-vüli nagy kegyelemnek az volt a forrása, hogy Melánia viszont mindenben Isten tetszését kíván-ta és kereste.