Schütz Antal: Boldog Özséb hitvalló + 1270

Nincs ugyan ünnepélyesen boldoggá avatva, de a magyar egyház egén ősidőktől fogva csillagként tündököl. Igen tekintélyes írók, a nagy Pázmány Péter is, a boldogok közé sorolják. Eredetéről csak annyit tudunk, hogy Esztergomban nemes szülőktől származott. Ájtatoskodásban és tanulásban eltöltött gyermekkorának és ifjúságának legszembetűnőbb vonása volt a magány szeretete. A pajkos társaságot és lármás mulatozást kerülte; akkor érezte jól magát, ha félrevonulva elmerülhetett tanulmányaiban. Az erényes és munkás élet példaképe gyanánt állt kortársai előtt.

Boldog Özséb

Isten kegyes hívása a papi pályára szólította. Az esztergomi egyházmegye papjai közé lépett s később kanonok lett. Három papi erény ékesítette lelkét: a tudomány-szeretet, áhítat és könyö-rület. Ismereteit folytonos olvasással és tanulással gyarapította; másrészt pedig az Isten igéjének buzgó hirdetésével terjesztette azt a hívő tudást, melyet ő annyira becsült. Lelkiismeretét igye-kezett minden bűntől megőrizni és gyakori gyónással megtisztítani. A zsolozsma végzésénél és a szentmise bemutatásakor olyan átszellemült meleg áhítat ömlött el egész külsején, hogy aki csak látta, áhítatra és Isten szeretetére gerjedt. A szegényeket jó szóval és bőkezű alamizsnával segítette; a szomorúakat résztvevő gyengédséggel vigasztalta, mert az Úr Jézustól eltanulta a nagy tudományt, miképpen kell megkönnyíteni a lelkileg fáradtakat. Háza alamizsnára, tanácsra és vigasztalásra szoruló szegény embereknek menedékhelye volt.

Abban az időben Esztergom környékén, a pilisi hegyekben sok remete élt. Ezek gyakran megfordultak a városban vagy azért, hogy alamizsnát gyűjtsenek, vagy pedig, hogy készítményeiket eladják és azok árából szükségleteikről gondoskodjanak. A remeték rendszerint elláto-gattak a jószívű Özséb kanonok házába is, ki nemcsak szívesen látta és megvendégelte őket, hanem szívesen elbeszélgetett velük életükről és az istenes dolgokról. Így lassan megérlelődött lelkében az elhatározás, mely gyermekkora óta csirázott benne: beáll ő is remetének a pilisi he-gyekbe. Szándékát sokan ellenezték; csak kevesen helyeselték. Ő azonban nem hederített emberi beszédre, hanem csak Isten hívó szavára hallgatott. Közbejött a tatárvész; várnia kellett. A vihar elmúltával 1246-ban Vanesai István esztergomi érsek elé terjesztette szándékát. Az érsek ál-dását adta szent papjának szent elhatározására és imádságába ajánlotta megyéjét és az országot. Özséb tehát elosztotta vagyonát a szegényeknek és búcsút vett kanonoki stallumától. Zarándokbottal a kezében járta föl az akkor vad pilisszántói völgyet. Egy hármas barlangnál kötött ki. A világ gondjaiból kimenekült lélek szabadsága, a teljes igénytelenség szent gondta-lansága, az Isten közelségétől megédesített magány, a zsoltárénekes néma csend - mindez ki-mondhatatlan gyönyörűséggel töltötte el szívét. Áhítatos jókedvtől szent dalra nyílt ajka; éneke azonban elárulta rejtekét. A körül lakó remeték, jórészt régi ismerősei és barátai hozzá kezdtek járni, hogy együtt imádkozzanak, vele énekeljenek, istenes dolgokról társalogjanak, lelki taná-csot kérjenek. A remetéknek atyja és lelki vezetője lett. Ebben a tanítványi körben, mely Özséb körül alakult, István és Benedek remeték váltak ki. Benedeket IV. Béla király is sokszor meglátogatta pilisi magányában.

A szétszórtan lakó remeték magányos életében változást idézett elő Özsébnek egy éjjeli látomása. Virrasztása közben bolygó lángocskákat látott kigyulladni az erdőben. Meglepődve figyeli a szokatlan tüneményt, majd észreveszi, hogy azok a lángocskák egymás felé mozognak és csakhamar szép tüzes golyóba olvadnak össze. Ez a látvány azt a gondolatot keltette benne s egy égi szózat megerősítette, hogy Isten a különélő remetéket kolostori életre akarja összegyűjteni. Így történt, hogy Özséb és társai a szent kereszt tiszteletére kis templomot és kolostort építettek. Később itt épült a Pilisszentkereszt nevű helység. Életszabályul azokat az előírásokat fogadták el, melyeket Bertalan pécsi püspök adott a patacsi remetekolostornak 1225-ben. Másfelé is voltak az országban a szentkeresztihez hasonló életmódot folytató remetekolosto-rok. Özséb fáradozása folytán mind egyesültek s arra a gondolatra jöttek, hogy a szerzetes ren-dek példájára közös elöljárót választanak, Össze is gyűltek 1250-ben és Özsébet fejükké válasz-tották. Ettől kezdve Özséb legfőbb gondja az volt, hogy a pápai jóváhagyást kieszközölje. Elment tehát Rómába (1261-3 között), hol jó pártfogóra talált Aquinoi Szent Tamásban, ki Özséb kérelmét IV. Orbán pápánál melegen támogatta. Ennek a római útnak egyelőre csak az lett az eredménye, hogy 1263-ban a veszprémi püspök, majd utóbb az esztergomi érsek és egri püspök is jóváhagyták az egyházmegyéjük területén fekvő kolostorokat. A legfelsőbb és végleges egy-házi jóváhagyást 1308-ban Gentilis bíboros, V. Kelemen pápa teljhatalmú követe adta. Ekkor tértek át a Szent Ágoston szabályai szerint való életre.

Jóllehet ezek a remetekolostorok jórészt Özséb kezdeményezésére alakultak s egyesülésük is az ő műve volt, tagjaik mégis Remete Szent Pált tekintették alapítójuknak. Maga Özséb is az 1252-i esztergomi zsinaton így írta magát alá: „Remete Szent Pál szerzetének provinciálisa". Özsébet a pálos remeteszerzet „összegyűjtőjének és mesterének” tekintették. Boldog, Özséb húsz évig viselte a rendfőnöki tisztet. Midőn az Úristen súlyos betegséggel figyelmeztette a halál közelségére, a szentségek felvételével erősítette meg magát az örökkéva-lóságba vezető nagy útra. Halálos ágyán szerzetestestvéreit a szabályok pontos megtartására, testvéri szeretetre és jó példaadásra buzdította. Jézus és Mária szent nevével ajkán, nyugodt arccal, égre néző tekintettel halt meg 1270-ben január 20-án.
Boldog Özséb a pilisi hegyek szent remetéje. Az ő élete és szelleme adja a Pilisnek azt a varázst, minővel Szent Antal, Remete Szent Pál és Szent Makárius Egyiptom hegyeit és pusztáit töltötték meg. A magyar katolikusoknak a Pilis szent hegy. (Lásd Prohászka: Összegyűjtött Művek 8. kötet, 91. lap.)