Schütz Antal: Szent János apostol + 100 körül

Részlet Schütz Antal: Szentek élete c. művéből.

Utolsó jeruzsálemi útjára indult az Úr Jézus Krisztus. Abban az időben volt ez, mikor a tanítványok megkérdezték tőle: Mester, most állítod-e vissza Izrael országát? És akkor hozzá já-rult Szalómé, Zebedeus fiainak anyja fiaival együtt „imádván őt és kérvén tőle valamit”. Imádva, térdenállva közeledik hozzá. A Nagy Király elé így kell járulni. És ő annak ismeri. A fiai be-széltek róla. Két szép fia, Jakab és János. Hogy sugárzott arcuk az örömtől, mikor a Jordán mellől visszatérve az első hírt hozták: Megtaláltuk a Messiást, Jézust Názáretből! Azután ő maga is látta: hatalmasnak a cselekedetben és a beszédben. S a szava nyomán, a tettei nyomán éled a reménység: visszaáll még Izrael országa!

Hogy milyen lesz ? ... Beszélt arról az Úr, de még sok mindennek kellett történnie, hogy egészen megértsék a beszédét, kivált hogy egy édesanya megértse, akinek két fia is ott van an-nak a várva várt Messiásnak a legközelében.

Szívesen adta őket. Nem bánta, hogy otthagyták a hálót; csak menjenek. És már csak arra gondolt minduntalan, hogy nemsokára áll majd az új ország királyi trónusa Dávid városában. S az ő fiai ott lesznek! Most, most, mikor közeledik a döntő pillanat, még ajánlani akarja őket.

Embernyi ember mind a kettő. János is, a kisebbik. Alig nőtt ki ugyan a gyereksorból, mikor utána ment az Úrnak, de azért már úgy emlegetik, mint a „mennydörgés fiát”. Tüzes ifjúi hévvel buzgólkodik az ország érdekében. Ha a Mester nem mérsékli, tüzet kérne az égből a szamariai városokra, ahol nem fogadták be őket, mikor küldetésben jártak; és rátámad arra, aki nem jár Jézussal, mégis Jézus nevében akar ördögöt űzni.

Az anyjuknak csak fiak, akik pártfogásra szorulnak. Azért megy most is Szalómé az Úrhoz. Mit kérhet ugyan? ... „Mondd, hogy ez az én két fiam egyik jobbodon, másik baloldaladon üljön országodban”. Természetes, hogy ezen jár az esze, ezt kéri.

A fiúk tán restelkednek egy kicsit, hogy az anyjuk így elővezeti őket; de azért reménykedve is várják a választ. Elnézi őket az Úr. Jánost is, a szeretett tanítványt ... „Nem tudjátok, mit kér-tek. Meg tudjátok-e inni a poharat, melyet én inni fogok?” „Meg tudjuk” válaszolják, és harcokra gondolnak, mint amilyen talán a Makkabeusoké volt, vagy Dávidé a filiszteusok ellen. Tudnak ők kardot is húzni, vérüket ontani, életüket adni! Rájuk számíthat az Úr.

Pedig hát mennyire másféle lesz az a harc! Most még nem is sejtik. A Mester már tudja, hogy azt is becsülettel végig küzdik, ha eljön az ideje. „Az én poharamat ugyan inni fogjátok; de jobb vagy bal oldalamon ülni, nem az én dolgom, hogy megadjam nektek, hanem akiknek Atyám készítette.”

A többiek pedig, a tanítványok, bosszankodnak a két testvérre. Valami igézetfélét olvasnak ki a Mester szavaiból. Hát velük mi lesz? Ők nem voltak ott eddig? Nem lesznek ott ezután ? ... Ők is ott lesznek. De rájuk fér egy kis oktatás arról az országról, amire vágyakoznak: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmat gyakorolnak fölöttük. Nem úgy lesz tiköztetek; hanem aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a ti cselédetek, és aki első akar lenni köztetek, az lesz a ti szolgátok”. És jelzi tovább a maga harcát. Ha ezt meglátják, akkor értenek, s ők is úgy csinálják: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és váltságul adja éleiét sokakért”.

Nemsokára meglátták.

Elérkezett a kovásztalanok napja, amelyen le kellett ölni a húsvéti bárányt. Elküldte akkor az Úr Pétert és Jánost: „Menjetek, készítsétek el nekem a húsvéti bárányt”. Útba is igazította őket, hogy rátaláljanak a házra.

Elkészítették.

János ott ül az Úr mellett; a szíve felől. Ő érzi legjobban, hogy „szerette övéit, mindvégig szerette őket”. A véget is érzi már. Szólni keveset szól. Most a búcsúzó Krisztus beszél. Őt nézi, s lelkébe vésődik kitörülhetetlenül minden szava, minden mozdulata: amint felövezve, kendőt kötve maga elé, sorra mossa a tanítványok lábát ... s amint Júdásnak a falatot nyújtja a tálból. Látja, hogyan viselkednek a többiek. Látja Péter megrökönyödését: „Uram, te mosod az én lábamat?” És Júdást, mikor a falat vétele után elmegy, hogy idejében befejezhesse az árulást. János már tudja róla. Megkérdezte csöndesen a Mestert. Neki megmondta.

És ott áll a kereszt alatt. Nem fogadkozott, mégis ott van. A többiek nincsenek, szétszaladtak. Hallgatja az utolsó igéket. A kín és gyötrelem tengeréből törnek elő, mikor a haldokló elsó-hajtja őket. És nem felejti el, hogy ott is bocsánatot ad a jobb latornak, hogy szomjúhozik lázas haláltusájában és hogy végrendeletét teszi: „Asszony, íme a te fiad ... Fiú, íme a te anyád”.

S azután .., beteljesedett.

Mikor pedig fölvirradt a húsvét reggele s az asszonyok híreket hoznak a sírtól. Péterrel együtt siet utánanézni a dolognak. Előre szalad, hogy hamarabb érjen. Benéz a sírba, látja a gyolcsokat. Bemenni nem mer. Megérkezik Péter. Bemegy, körülnéz. János utána ... Látott és hitt.

Az üres sír után hitte a Föltámadottat is. Együtt evett velük és szólott sok mindent az Isten országáról. Most már értették.

Ott volt a Galileai tengernél. Ismét kivetették a hálót ... s ekkor megjelent Jézus. János ismeri föl elsőnek. S hallja itt a Péternek mondott szót: „Legeltesd az én juhaimat” s azt is, hogy mi-lyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent. A maga sorsát is hallja: „Akarom, hogy ő így maradjon”. Úgy is maradt.

Az első időkben a jeruzsálemi egyházban tevékenykedett. Szent Pál úgy keresi fel őt is, mint az Egyház egyik „oszlopát”. Később, Szűz Mária halála után, Kisázsiába ment és kevés megszakítással Efezusban élt. Domiciánus császár elfogatta és forró olajjal telt hordóba dobatta, s mikor onnan sértetlenül került ki, Patmosz szigetére száműzte. Késő öregkorában, mikor prédikálni már nem tudott, csak azt hangoztatta híveinek: „Fiacskáim, szeressétek egymást”. S mikor hívei kezdték unni, s számon kérték: „Miért mindig ezt az egyet hajtogatod nekünk?” Ő azt felelte: „Mert így hallottam az Úrtól és mert, ha egymagában van is, elég”.

Közben nőnek körülötte az apostoltanítványok, akik a 2. század egyházát kapcsolják az elsőéhez, ahhoz, amelyben még ottjártak és tanítottak, akik látták az Urat. János az utolsó közülük. Régen elköltözött a többi. Utolsónak maradva itt e földön, annál inkább hangoztatja bizonyságtételét „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit néztünk és kezünk tapintott az életnek Igéjéről - mert az élet megjelent - és mi láttuk és bizonyságot tegzünk róla”. (1Ján. 1,1 kk.)

És néz vissza több, mint két emberöltőre s megírja Evangéliumát. Maga körül pedig összefogja, óvja, inti a kilencvenes évek keresztényeit látogatásaival, leveleivel. És néz előre a kifürkészhetetlen századokba, ezredekbe, a végtelenségbe s az Apokalipszisben megírja az Isten-ország jövendő sorsát, küzdelmeit, örök reményeit. Mindezt írja: ahogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és hogy hívén, életetek legyen az ő nevében”.

Csendes halállal halt meg a 100. esztendő táján.