Schütz Antal: Kik a szentek?

Kik a szentek? A szó tágabb értelmében szentek mindazok, kik a kegyelem állapotában vannak és Istennek tetsző életet élnek, vagyis hittel vallják Isten kinyilatkoztatásait és komoly igyekezettel teljesítik parancsait. Ilyenek az Egyházban mindenkor nagy számmal voltak és vannak; sőt a keresztségben minden ember hivatást és képesítést kap, hogy szentül éljen. A szó szűkebb értelmében szenteknek valljuk azokat, akik nemcsak szentül éltek, hanem szentül is haltak meg és üdvözültek, kik most már Istent színről-színre látják.

A szó legszorosabb értelmében szentek, akikre rendesen gondolunk, mikor, miként ebben a könyvben is, szentekről van szó azok, kiket az Egyház tisztelés végett állít elénk. Ezt teszi az Egyház a boldoggá- és szenttéavatásban. Boldoggá avatható, aki szentség hírében halt meg, ki életében hősi fokban gyakorolta az erényeket és halála után közbenjárására legalább két csoda történt. Ez az utóbbi tesz bizonyságot arról, hogy az elhunyt már boldog Isten-közösségben él; hiszen „tudjuk, hogy Isten a bűnösöket nem hallgatja meg” (Ján. 9,31). Aki boldoggá van avatva, azt a pápa engedélyezésének mértéke szerint szabad bizonyos területen, pl. egy országban vagy egyházmegyében, vagy közösségben, pl. egy szerzetesrendben tisztelni. Ha tisztelete folytatódik, sőt fokozódik és ha közbenjárására legalább két új csoda történik, szentté avatható, és akkor már az egész Egyházban tisztelhető, mégpedig a legteljesebb nyilvánossággal és ünnepélyességgel.

Ez a szentté- és boldoggáavatás a 10. század óta szenttéavatási pör alakjában történik; vagyis az avatást a Szentszéktől kérni kell, a kérést tüzetes szigorú vizsgálat követi, mely megállapítja, hogy a kérdéses ember csakugyan szentség hírében halt-e meg, az erényeket hősi fokban gyakorolta-e, s közbenjárására történtek-e igazi csodák. Szenttéavató ítéletében az Egyház tévedhetetlen.

Akiket szentekké vagy boldogokká avatott, azoknak nevét fölveszi a hivatalos jegyzékbe (=kánon; ezért „kanonizáció”), a martirológiumba. Az Egyház első évezredében még nem volt szokásban a kánoni szenttéavatás (pör keretében), hanem a népből indult ki a szentéletűeknek, először vértanuknak és apostoloknak, a 4. századtól kezdve aszkétáknak és püspököknek tisztelete, és ezt az Egyház hallgatagon vagy kifejezetten jóváhagyta.

A kanonizált szentekben többnyire első tekintetre föltűnik vallási életük rendkívülisége. Akárhányan közülük szinte elképesztően határozott és merész gesztussal hagyják ott a világot és kezdenek új életet, mely kiáltó ellentétben van a világ életével: óriási önmegtagadásokra és félelmesen szigorú aszkézisre adják magukat; akárhányan szinte szenvedelmesen keresik és gyakorolják a szenvedéseket; nem egy a testén hordja az Üdvözítő sebeinek helyét (stigmatizáltak). Imádságos életük sokszor tele van elragadtatásokkal, látomásokkal, kinyilatkoztatásokkal, külső életük pedig csodákkal.

Ezek a jelenségek természetesen állandóan ébren tartják az érdeklődést, és érthető, ha a jámbor lelkesedés hitünk hőseit ezeknek a rendkívüli és csodás jelenségeknek fénykoszorújában akarja is látni s hajlamos efféléket a valósághoz hozzá is költeni. Sokszor ezeket a csodás hozzáadásokat nevezik legendáknak, holott legenda eredetileg annyit jelent, mint kötelező olvasmány.

Ezek a „legendák” nem egyszer igen finoman és szerencsésen szemléltetik egy-egy szentnek lelki nagyságát és gazdagságát, mint pl. Szent Ágnes legendája (jan. 21) vagy Assisi Szent Ferenc Virágos kertje (Fioretti); és kár, sőt barbárság volna ezeket a szent tövön fakadt rózsákat kiirtani. De Istennek lélekben és igazságban való imádása kötelességünkké teszi, hogy ami bozót és hamisítás, attól szabadítsuk meg a szenteknek minden álság ellen tiltakozó alakjait. Hiszen a szentségnek nem is az a lényege, hogy valaki rendkívüli adományokban, ún. karizmákban részesül és csodákat művel, hanem csakis az, hogy teljes következetességgel és a lehető legtökéletesebben szereti Istent és Istenért az embereket ezen függ az egész törvény és a próféták. A szentek nagysága tehát abban áll, hogy amire mint katolikus keresztények mindnyájan kötelezve vagyunk, azt ők nagy stílben és zseniális eredetiséggel viszik keresztül. igaz, isten kegyelme erre hívja és segíti őket hisz minden embert hív és segít. De ők egész életük és minden erejük megfeszítésével igyekeztek megfelelni a hívásnak és együttműködni a segítséggel. Szent Pál azt mondja önmagáról: Nem én, nem én, hanem Isten kegyelme énvelem .., és a kegyelem bennem nem volt hiábavaló (1Kor 15,10). Ezt minden szent elmondhatja önmagáról. S ebben megkapjuk a feleletet a következő kérdésre

Mit mondanak nekünk a szentek? A szentek, mint láttuk, az Úr Krisztus kegyelmének és az emberi erőkifejtésnek csodái. Ezért szinte kézzelfogható szemléletességgel hirdetik nekünk Isten kegyelmének valóságát, gazdagságát és erejét egyfelől, az emberi igyekezetnek helyes utját, teljesítőképességét és értékét másfelől.

Hirdetik a kegyelem valóságát. A mai ember könnyen elfeledkezik arról, hogy ha az Úr Krisztusban Isten emberré lett és vállalt mondhatatlan megalázódást és szenvedést, az nem semmiért történt, hanem azért, mert a bűn a legnagyobb rossz, és a Szentháromság örök életében való részesedés a legnagyobb jó; s ezért a kegyelem a legdrágább valóság, ha szemmel nem látható is, és ha a testi ember elébe is teszi azt, ami a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. A szentek azonban nem haboztak otthagyni az érzékiség, kapzsiság és nagyravágyás világát és hasonlíthatatlanul nagyobb odaadással és szenvedelmességgel keresték Isten országát, mint e világ fiai kincset, hírt, gyönyört. Életük bizonyság, hogy Krisztus evangéliuma és kegyelme nem jámbor fantázia szüleménye, hanem világokat mozgató erő és valóság. A kegyelem szinte keresztül sugárzik életükön, tetteiken és eredményeiken, mint sötét éjszakában az örökmécses a szentély ablakán, és hirdeti a sötétségben tévelygőknek, hogy íme itt az Isten és az ő természetfölötti világa.

Ezért a szentek könnyen meglátható bizonyságot tesznek Krisztus Egyházának igazságáról. Másutt találunk fakírokat, vagy fanatikusokat, olykor tiszteletreméltó emberbarátokat, de a tisztult, következetes, áldozatos szent Isten- és emberszeretetnek hőseit csakis a katolikus Egyházban. A szentek hirdetik a kegyelem gazdagságát. Az Úr Krisztusban megvannak a bölcsességnek minden kincsei, és az ő evangéliumában megvan a Krisztus-követésnek minden útmutatása. De hogy a színeknek micsoda gazdagsága van Krisztus szent Szívének napfényében, csak azóta látjuk, amióta a szentek szivárványában bontakozik elénk, és hogy micsoda gazdagság rejlik az evangélium mustármagjában, csak azóta tárul szemünk elé, mióta a szentekben terebélyes fává lett. A szentek mindegyike egy-egy külön színű és szépségű csillag azon az égbolton, melyet Krisztus vont a lélek látóhatárára, s valamennyi együtt fölséges képeskönyv, mely színes képekben rajzolja minden hívő elé az evangélium tartalmát.

A szentek hirdetik a hegyelem erejét. Aki forgatja a szentek életét, ámulva látja, hogy valahányszor az Egyház nehéz időket élt, támasztott Isten szenteket, kikben volt bölcsesség meglátni a bajok orvosságát, és volt erő visszavezetni az Egyház életét az egészség útjára. A szentek az Egyház oszlopai és életük voltaképpen az Egyház története képekben (lásd a Történelemmutatót a IV. kötet – végén – itt december után).

De ez egyúttal kulcsot ad kezünkbe a szentek olyan rendkívüli viselkedéseinek megértésére is, milyeken megütközik, sőt talán megbotránkozik, aki mindent csak a maga kis ablakán keresztül néz. Pedig ezek a szentek csak azt mutatják (pl. a stiliták, egyiptomi remeték, befalazottak = reclusi stb.), hogy rendkívüli idők és helyzetek rendkívüli tetteket kívánnak. A szentek e tekintetben olyanok, mint a drágakövek és nemesfém-rétegek a föld mélységeiben: beszélnek nekünk olyan korszakokról, mikor még tüzes láva volt, ami ma termőföld; beszélnek rengésekről, melyek világokat süllyesztettek a tengerbe, másokat meg kiemeltek; beszélnek múltról, melyből soha többé jelen nem lesz, de melynek kínjaiból arany és gyémánt született a jelen és jövő számára. A szentek gránitalakjai tartják a mi létünket. Isten tíz igazért megkegyelmezett volna Sodomának és Gomorrának; ha ezt a bűnös világot már százszor el nem pusztította, annak köszönhetjük, hogy éltek és élnek köztünk szentek.

A szentek megmutatják nekünk az életnek egyedül helyes útját és bizonyságot tesznek nekünk az ember teljesítőképességéről és méltóságáról.

Minden szent egy Istentől megkoronázott, sikerült emberéletnek megföllebbezhetetlen tekintélyével lelkünkbe harsogja az Üdvözítő alaptanítását: Mitsem használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének azonban kárát vallja. Ezt teszik férfiak és nők, gyermekek és aggastyánok, minden korban, minden rendben és rangban, és minden foglalkozásban. Így aprópénzre váltják nekünk az evangéliumnak egy nagy talentumát; mindenkinek, minden helyzet számára megmutatják, mikép élhet egészen evangéliumi életet.

A szentek az evangéliumi élet lángelméi. Ők tehetségüket és erejüket nem arra fordították, hogy kiváló költeményeket, szobrokat vagy képeket alkossanak, nem arra, hogy találmányokkal vagy hadi tettekkel tündököljenek, hanem arra használták, ami szükségesebb és nehezebb: hogyan lehet a lelket az Úr Krisztus szerint alakítani és hogyan lehet az ő evangéliuma számára meghódítani az életnek új meg új területeit.

Ebből is érthető sokszor rendkívüli viselkedésük a világ kísértéseivel szemben, az evangélium terjesztésében, embertársaik segítésében. Hétköznapi elmék ezt nem értik, sőt még meg is kritizálják. Felejtik, hogy nagy emberek mindig nagy, sőt rendkívüli tettekre is készek; és ha hajlandók vagyunk elnézni híres költőknek, katonáknak, államférfiaknak akárhányszor bűnös rendkívüliségeit is, akkor csak hódolattal adózhatunk a szentek szent rendkívüliségeinek, amelyek végre is kiáltó nagy bizonyság arra, hogy ha az ember testével bele is van gyökerezve a látható világba, lelkével az örök igazság, szentség és szépség hazájába való, és hősi erőfeszítéssel oda el is tud jutni.

Ezért a szentek az emberméltóságnak is leghatalmasabb védői és bizonyságai. Az élet és történelem annyi szennyet hord, hogy éppen a jobb lelkek kísértésbe jutnak megundorodni az emberiségtől és megutálni képviselőit. A szentek megbékítenek embervoltunkkal. Ha az emberszörnyetegek megmutatják, milyen mélyre tud az ember az állat alá süllyedni, a szentek megmutatják, milyen magasra tud még az angyalok fölé is emelkedni, hogy tehát érdemes embernek lenni, és hogy Jézus Krisztus nem hiába jött el.

De a szentek élete azt is mondja nekünk, miképpen lehel ilyen, igazán emberi embernek lenni. Sokszor úgy vannak elénk állítva a szentek, mintha azok készen, már mint szentek, indultak volna neki az életnek. Ez hibás beállítás. A valóság az, hogy ők is ott kezdték, ahol mi: tele gyarlóságokkal, sokszor kevésbé szerencsés természetnek terheltségeivel és nehézségeivel; nekik is csak azok a lelki eszközök álltak rendelkezésükre, mint nekünk, nevezetesen Isten kegyelme - de az bennük nem volt hiábavaló. Tehát minden szentnek élete azt mondja nekünk: én is az voltam, ami te vagy, te is az lehetsz, ami én vagyok. Mivel tartozunk mi a szenteknek? A trienti zsinat szerint kötelességünk a szenteket az őket megillető tiszteletben részesíteni.

Tisztelni valakit annyit jelent, mint elismerni a kiválóságát. A szentek kiválósága, mint láttuk, abban áll, hogy Isten szentsége, a kegyelem ereje és az ember méltósága a legtisztább fényben és a leggazdagabb színekkel ragyog föl bennük. Amikor ezt elismerjük, meghódolunk a legbüszkébb embereszmény: az igazság föltétlen szolgálatába állított teljes odaadás eszménye előtt, végelemzésben Isten előtt, ki az eszmények és erők ősforrása és végcélja. Ezért a szentek iránti tiszteletünk áhítatos, vallási tisztelet. De ez a vallási tisztelet sohasem esik kísértésbe tudatlanra venni azt a nagy igazságot, hogy Istent a szentektől egy világ választja el: egyedül Istent imádjuk, a szenteket pedig tiszteljük, mégpedig azért, mert ők egész lélekkel imádják az Istent. Ezért a szentek tisztelete nem kisebbíti Isten tiszteletét, hanem ellenkezőleg a leghatásosabban előmozdítja. Hiszen mihelyt áhítatos lélekkel a szentekhez közelítünk, olyan társaságba léptünk, melynek minden gesztusa, minden szava és szíve dobbanása Istent dicsőíti; mihelyt közéjük álltunk, ennek a társaságnak „tónusa”, az Isten-imádás sodor magával.

A szentek iránti tiszteletünk mindenekelőtt abban nyilvánul, hogy lelkünk elé állíjuk életüket és iparkodunk annak nyomában járni. Hisz nem tettek ők mást, mint hogy aprópénzre váltották a nagy tőkét, melyet az Úr Krisztus példája adott nekünk. Minden szentnek élete a Krisztuskövetésnek egy-egy állomása vagy fordulója. A szentek tiszteletének ebben a legüdvösebb fejezetében nem szabad szem elől téveszteni, amit fönn mondottunk, hogy ők is olyan gyarlóságokkal és nehézségekkel küzdöttek, mint mi, de ezeknek föléje kerekedtek hősi elszántsággal, szívóssággal és leleményességgel. Ez az, amiben utánozni kell őket, és amiben folyton biztatnak:

Ha meg tudtuk tenni mi annyian, miért ne győznéd te is! Csodáik, rendkívüli adományaik és tetteik ugyan mindig termékeny tanulságot jelentenek a bensőséges keresztény lélek számára, különösen olyan időkben, amilyenben most élünk, mikor rendkívüli alakulások és eshetőségek megint megnyitják szemünket a hősiesség rendkívüliségei iránt, de nagyban és egészben áll, amit Szent Ágoston mond róluk: Az efféléket csodálni kell inkább, mint áhítani vagy utánozni. Másik mozzanata a szentek tiszteletének az, hogy segítségül hívjuk őket. Könnyű belátni, hogy „sokat ér Isten előtt az igaznak imádsága”. Biztos is, hogy a szentek nem szakadnak el tőlünk, mikor Isten színe elé kerülnek: „ki gyermekét szerette, gondját sír el nem temette”; sőt mélyebb, mert tisztult szeretettel öveznek bennünket. Tehát teljes bizalommal fordulhatunk hozzájuk. Ők Istentől megtudják a mi ügyeinket, és amennyiben lelkünk javára válik, amit kérünk, azt az ügyet magukévá teszik, Isten előtt képviselik; Isten, miként „barátja”: Ábrahám kedvéért hajlandó volt megkegyelmezni a két bűnös városnak, úgy a szenteknek, az ő barátainak érdeméért kész a mi istenes kéréseinket is teljesíteni.

Mivel a szentek igaz testvériességgel érdeklődnek a mi lelkünk üdvével összefüggő ügyek iránt, indokolt dolog egy-egy szenthez olyan ügyekben folyamodni, amelyek földi életében különösen foglalkoztatták (lásd pl. febr. 3) ; hasonlóképpen egy-egy testületnek, szerzetnek, városnak, országnak joga van hinni, hogy az a szent különösen törődik az ügyükkel, akinek földi élete velük kapcsolatban volt. Vagyis indokolt a védőszentek külön tisztelete. Az Egyház a keresztségben mindenkinek keresztnevet ad, s ezzel egy védőszent oltalma és példája alá helyezi egész életét. Nem dicséretes dolog ehelyett a keresztény szent név helyett nyilván pogány vagy értelmetlen becéző nevet viselni. Nekünk keresztény büszkeségünk, hogy szentek unokái vagyunk. A szentek iránti tiszteletünket külsőleg úgy fejezzük ki, hogy ünnepeiket üljük, képeiket és ereklyéiket tiszteljük.

Már az első századokban a keresztények a vértanuk halála napját ünnepelték, melyet születésnapjuknak mondtak, mert akkor születtek az örök életre. Azóta is a szentek emléknapja („névnap”) általában haláluk napja, olykor ereklyéik megtalálásának vagy ünnepélyes „fölemelésének” napja. Az év minden napjára igen sok szentnek az ünnepe esik. Egyet az Egyház külön kiemel, róla van rendesen a szentmise és zsolozsma, a többiek közül a nevezetesebbeket, illetve ismertebbeket fölsorolja a szentek hivatalos jegyzéke, az ún. martirológium.

A szentképek és ereklyék (= a szentek tetemei, megőrzött vére; tágabb értelemben ruhái, eszközei, koporsója, sírja) azért érdemelnek tiszteletet, amiért az egyes embernek nem közömbös elhalt szülőjének vagy hitvestársának képe és emléktárgyai, és amiért nemzetek is múzeumokba gyűjtik nagy fiaik emlékeit, s elzarándokolnak sírjukhoz és szülő- avagy lakóházukhoz.

A kép és ereklye hordozza a szentnek szellemét, és mert mi nemcsak lélek vagyunk, hanem test is, az érzékelhető kép vagy ereklye hatásosabban tudja figyelmünket és áhítatunkat a szentnek szellemére irányítani, mint a merő rágondolás. Természetesen minderre érvényes, amit Szent Jeromos a mártírokkal kapcsolatban mond: „Tiszteljük a vértanuk ereklyéit, hogy imádjuk azt, akinek ők vértanúi”.

Hogy a szenteket kellőképpen tisztelhessük, szükséges ismernünk az életüket. Ezért már az első keresztények nagy gonddal utána jártak vértanúik vértanúságának, megírták annak történetét és emléknapjukon a gyülekezetben fölolvasták. Mikor aztán benépesedtek a puszták önmegtagadásban élő (= aszkéta) szent remetékkel és szerzetesekkel, kezdték ezeknek az életét is megírni. Elsőnek Szent Atanáz (máj. 2) megírta Remete Szent Antalnak (jan. 17) életét, és már az 5. században kezdtek írni gyűjteményes életrajzokat. Híressé vált: „Tulkos” Jánosnak (Joannes Moschos) műve: Lelki rét, 600 k. Az ilyen olvasmányok természetesen nagy kedveltségnek örvendtek, különösen amióta Jacobus a Voragine (+ 1298) megírta Aranylegendáját. Azóta minden keresztény nép buzgó, jámbor írói gondoskodtak olyan gyűjteményekről, melyek lehetőleg az év minden napjára adják egy vagy több szentnek életét. Magyarul Boldog Báthory László írta az első Szentek életét, mely azonban nem maradt fönn. Utána a következők jelentek meg:

Sermones Pomerii Fr. Pelbarti de Themesvár diai Ord. S. Francisci de Sanctis. Hagenau, 1499. XVII. kiad, u. o. 1520.
Legendae Sanctorum Regni Hungariae in Lombardica historia non contentae. Strassburg, 1486.
Debreceni-kódex (1519) Volf Gy.: Nyelvemléktár. XI. k. Budapest, 1882.
Érdy-kódex (1527). Volf Gy.: Nyelvemléktár. IV-V. k. Budapest, 1876. Külön megjelent:
Magyar szentek legendái a karthauzi névtelenből. Kiadta Toldy F. Budapest, 1859.
Illyés A.: A keresztyéni életnek példája vagy tüköre, azaz a szentek élete. Öt rész. Nagyszombat, 1682. VI. kiadás. Buda, 1813, (Tótul is megjelent,)
Hevenesi G.: Ungaricae sanctitatis indicia. Nagyszombat, 1692.
Acta Sanctorum Ungariae, ex Joannis Bollandi, eiusque continuatorum operibus excerpta et prolegomenis ac notis illustrata. I-II. k. Nagyszombat, 1743-44.
Zalka J.- Zsihovics F. - Debreczeni J.: Szentek élete. Öt rész, Eger, 1861-76.
Bedeő P.: Szentek élete, melyet a zsenge ifjúság számára írt. Pest, év n. III. kiad. Budapest, 1885.
Dedek-Crescens L.: Szentek élete. I-II. k. Budapest, 1900.
Szentek élete. Népies kiadás. Budapest, 1901.
Vogel M.: Szentek élete. Átdolgozott kiadás, 4 rész. Budapest, 1908-11.
Révay J.: Szentek legendái. Budapest, 1926.

Ez a Szentek élete a következő szempontok szerint készült:

Minden napra egy szentnek élete tüzetesebben van megírva. Ha azon a napon az Egyház külön ünnepel valakit, kötelességünknek tekintettük, hogy mi is ezt állítsuk a hívők áhítata elé.

Amely napokra nem esik ilyen külön ünnepelt szent, olyant választottunk, akinek különösen van mondanivalója a mi korunk embere számára. - Ezenkívül mindennap meg vannak említve, lehetőleg életük beszédesebb mozzanataiban, azok, akik külön jelentős tanulságot nyújthatnak nekünk, de azok is, akik áhítatos érdeklődésnek tárgyai, nevezetesen, akik hazánkban általában keresztnév adó védőszentek. Ezek az utóbbiak, sajna, akárhányszor történetileg nem azonosíthatók; s pogány nevek annál kevésbé voltak fölvehetők. Ha valaki tehát a maga nevének szentjét nem találja meg a jelen Szentek élete II. kötetének végén található Betűrendes névmutató segítségével, a jelzett két ok valamelyikének tulajdonítsa. A *-gal megjelöltek nincsenek benn a római martirológium legújabb hivatalos kiadásában.

A kidolgozásnál gondunk volt lehetőleg olyant írni, ami a mai történeti kutatás szerint helytáll. Ahol a nem szigorúan történeti jellegű legendának helyt adtunk a fönt (4. lap) jelzett meggondolás szellemében, azt mindig diszkréten jeleztük. vigyáztunk arra, hogy a kegyeletet és a mai ember érzékenységét ne sértsük, de bíztunk abban, hogy a szenteknek a történeti igazság a leghatalmasabb fegyverük és erejük. Ezért arra törekedtünk, hogy a szentek élete a maga komoly valóságával hasson, és tartózkodtunk fölületes „tanulság”-adásoktól. Mivel pedig minden hívő könyvolvasó számára írtunk, igyekeztünk megfelelően latagy Szent Gergely eszményének, nehezebb dolgokat úgy megmagyarázni a nem tudóknak, hogy a tudóknak se kelletlenkedjünk. De bármint van is megírva egy Szenek élete, olvasása mindig gyümölcsös, ha kellő lélekkel történik. Ez a lelkület hasonlít ahhoz, mellyel a hosszú számkivetés után hazatérő fiú nézi szülőhelyét és különösen az atyai házat: ámulva lát ott új világot és mégis honinak, ismerősnek érzi és üdvözli - azt is, akit mint kisgyereket hagyott el és mint viruló hajadont vagy ifjút lát viszont.

A szentek a mi nagy testvéreink az evangélium és kegyelem világában; el álmélkodunk nagyságukon, de megérezzük, hogy mi is az ő vérükből vagyunk és nem egyszerűn idegenszerű bámulással tekintünk rájuk, hanem rokon együttéléssel és törekvéssel. Ezért helyesen jár el, aki nemcsak jó, igen jó lélekkel elolvassa mindennap a megfelelő szakaszt, hanem ha valaki különös erővel szól a lelkéhez, ahhoz vissza-visszatér, kivált ha olyan helyzetben van, melyben különösen az a szent érti meg őt és beszél neki.

Egyébként olyan időt élünk, amikor az ember megtanul fölfigyelni arra a sokszor szokatlan és kemény nyelvre, amellyel a szentek beszélnek. Azt mondják, hogy kút mélyéből még nappal is meglátni a csillagokat. Mi benne vagyunk nagy szegénységnek és igen nehéz időknek mély kútjában. Most láthatókká válnak hitünk egének csillagai, a szentek, és ők biztatást, békét és útmutatást ragyognak belénk onnan fölülről, lelki nagyságuk egéről. Mind azt a szükséges nagy tanulságot sugározzák: Nincs a földön az a baj, melyet ne orvosolna és boldogságra ne váltana az életszentség.

Budapest, 1932. Pünkösd.