Schütz Antal: Szent István első vértanú + 34 körül.
Részlet Schütz Antal: Szentek élete c. művéből.
Tisztelete mindjárt halála után kezdődött s a 4. század óta ünnepéről is van tudomásunk. S amióta csak ismeretes ez az ünnep, mindig december 26-án van.
De hogyan került a vértanuk királyának, az Úr Jézus Krisztusnak születésnapja és első vér-tanújának ünnepe egymás mellé? Erre a kérdésre a kronológia nem tud válaszolni. Hisz nem biztos, hogy az Úr földi születése dec. 25-én történt s nem valószínű, hogy István égi születése dec. 26-ra esik. A misztikus és kegyeletes elgondolás azonban megadja az egymásután magya-rázatát. „Miért nő a karminpiros barátszegfű a napos lejtőkön? Az a helye. S miért nő a betle-hemi barlang lejtőjén a vérpiros vértanúság, a jászol mellett Szent István véres pálmája? Az a helye; az a köves, sziklás, meredek part. Krisztus szelleme erőben nyilatkozik meg; barlangjánál őrt a vértanúság áll” (Prohászka).
Az 5. század elejéről való szír Martirológium a Krisztus előtti idők emlékére szentelt nov. 26. és dec. 24. közti időre nem teszi egy szentnek ünnepét sem: mert Krisztus nélkül nincs szentség és nincsenek szentek. Szerinte Krisztus misztikus testének tagjai, a szentek csak a fő-nek ünnepe után következnek s az első nem lehet más, mint az, aki legelőször követte az Urat a mennyeknek országába: Szent István.
Születési idejére nézve nincsenek adataink. Szent Pállal egyidejűleg Kr. u. 3 körül szület-hetett. Görög neve (stefanos = koszorú), műveltsége és működése kétségtelenné teszik, hogy hellenista, azaz arám nyelv helyett görögül beszélő zsidó családból származott. Hittudományi tanultsága és szentírás magyarázatának iránya az alexandriai hellenista zsidók, különösen Philo által naggyá fejlesztett tudományosságban gyökerezik. Ezért lehetséges, hogy Egyiptom volt a hazája, vagy hogy Alexandriában tanult. A 4. századból eredő hagyomány a 72 tanítvány egyi-kének tartja.
Életére vonatkozólag az első biztos adatunk diakónussá való választása. Ettől az időponttól kezdve egészen vértanúságáig pontosan tájékoztat életéről az Apostolok Cselekedeteinek 6. és 7. fejezete.
Az Úr mennybemenetele után egy-két évre a jeruzsálemi keresztény egyházközség igen meggyarapodott. A hívek számának szaporodásával bajok keletkeztek a jótékonykodás körül. A hellenisták zúgolódni is kezdtek az arám nyelvű zsidó-keresztények ellen, hogy özvegyeiket el-hanyagolják a „mindennapi kiszolgálásnál”. A tizenkét apostol erre egybehívta a híveket. „Nem volna rendjén, mondották, hogy az asztaloknál szolgáljunk s közben elhanyagoljuk az Isten igé-jét. Azért, testvérek, szemeljetek ki magatok közül hét jószívű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfiút s bízzuk rájuk ezt a foglalatosságot. Mi meg majd könyörgéssel és az ige szolgála-tával foglalkozunk.” A híveknek tetszett ez az indítvány, s megválasztották a hét férfiút, s az apostolok „imádság közben rájuk tették kezüket”. A hét között a legelső István volt. Az Írás megjegyzi róla, hogy „eltöltötte őt a hit és a Szentlélek”.
Az Apostolok Cselekedetei nem nevezik a hét férfiút diakónusoknak, szolgálatukat azonban a „diakonia” és a „diakonein” görög szavakkal jelölik. A szent hagyomány ezért teljes joggal bennük látta a legrégibb egyházak 7-7 diakónusának őseit. Eszerint István volt az első diakónu-sok feje.
Munkája azonban nem merült ki az özvegy-, illetve szegénygondozásban. Segített az apos-toloknak az igehirdetésben is. „Telve volt kegyelemmel és erővel és nagy csodákat művelt a nép között.” A jeruzsálemi hellenista zsinagógákban tömörült zsidók nem jó szemmel nézték ezt a működését s némelyek közülük vitába is szálltak vele. Azonban gyöngéknek bizonyultak s „nem tudtak helytállni a bölcsesség és Lélek előtt, aki szólott” belőle.
Vereségük bosszúra sarkalta őket. Embereket küldtek ki titokban, s azok azt híresztelték, „hogy hallották őt, amint káromló szavakat mondott Mózesre és az Istenre”. Ennél nagyobb vá-dakat nem is terjeszthettek volna róla. Sikerült is fölizgatniuk ellene nemcsak az egyszerű népet, hanem a nép véneit és az írástudókat is. A fölizgatott tömeg elfogta Istvánt s a szinédrium, a fő-tanács elé állította.
A legfőbb zsidó bíróság annak rendje és módja szerint a tanuk kihallgatásával kezdte a tár-gyalást. A hamis tanuk ilyeneket vallottak: „Ez az ember minduntalan a szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk ugyanis őt, mikor azt hangoztatta, hogy: ez a Názáreti Jézus majd leront-ja ama helyet s megmásítja a hagyományokat, melyeket Mózes hagyott ránk”. István hallgatta a tanúvallomásokat. A főtanács bíráinak szúrós szeme a 30 év körüli diakónusra volt szegezve. Az ő arcán azonban félelem helyett nyugalom és méltóság ömlött el, s rajta természetfölötti ra-gyogás látszott. “Olyannak látták orcáját, mint egy angyalét”, jegyzi meg az Írás.
A tanuk vallomása után a bíróság elnöke, a főpap Istvánt szólította föl védekezésének előter-jesztésére. Ő hosszabb beszédbe fogott. Vázolta benne a zsidó nép történetének főbb mozzana-tait s ezzel kapcsolatban cáfolta az ellene fölhozott vádakat. A beszédet kemény szavakkal fe-jezte be „Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek! Ti mindenkor ellenálltok a Szentléleknek, amiként atyáitok, úgy ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Igen, megöl-ték őket, kik az Igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek, ti, akik angyalok szolgálatával vettétek a törvényt, de meg nem tartottátok”.
Fölháborodás és fogcsikorgatás volt szavaira a visszhang. István azonban akkor is nyugodt maradt. Szentlélekkel eltelve tekintett, föl az égre, látta Isten dicsőségét és Istennek jobbja felől az Úr Jézust úgy, amint azt a halál előtt álló Úr magáról a főtanács előtt hirdette (Luk. 22,69). Látomását el is mondta. A főtanács tagjai ezt már nem bírták elviselni. Kiáltoztak, bedugták a fülüket s minden törvényes alakiság mellőzésével népítéletbe fogtak. A vádlottat kihurcolták a városból s ott valószínűleg az északi várfalon kívül a Damaszkuszi kapu közelében megkövez-ték. István a szörnyű népítélet alatt imádkozott és mondotta: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelke-met”. Majd térdre esett s még akkor is fennhangon gyilkosaiért könyörgött: „Uram, ne tulajdo-nítsd ezt nekik bűnül”. Ez után az imádsága után „elaludt az Úrban”.
István volt az első, aki Jézus Krisztus hitéért vértanúságot szenvedett. Méltóképpen lépett Urának nyomaiba s hősi magatartásával a világ végéig eszménykép marad a keresztény vérta-nuk számára. Halála 34 körül következett be. Istenfélő barátai gondoskodtak illő eltemetéséről s igen-igen megsiratták (Ap. Csel. 8,2). Lucián áldozópap, aki 415-ben Jeruzsálem mellett Kafar-Gamalában megtalálta ereklyéit (lásd. aug. 3), e férfiak közé sorolja a kiváló Gamáliel írástudót is.
Az első keresztény vértanúság megindította az első üldözést Palesztinában. Tarzusi Saul a leghevesebben üldözte a keresztényeket. S alig alvadt meg István vére a damaszkuszi kapu men-tén, Saul elindult a damaszkuszi úton Palesztinán túlra (l. jan. 25). Az úton lehetetlen volt nem gondolnia a vértanúra. Jól ismerte. Hiszen némelyek a tarzusiaknak jeruzsálemi zsinagógájából vitában is álltak vele. Látta bátor magatartását s megkövezésénél is jelen volt. Sőt az első köve-zők, a hamis tanuk ruháikat „lábához tették le” s ő „egyetértett az ő megöletésében” (Ap. Csel. 7,58. 60). Hallotta imáját. De Damaszkuszba menet is csak gyűlölettel tudott rá gondolni. Amire azonban a város elé ért, másképp látott mindent. Amikor pedig megtérése után három évre Jeru-zsálembe tért vissza (37 körül), töredelmesen sóhajtott fel az Úrhoz: „Mikor pedig Istvánnak, a te tanúdnak vérét ontották, ott álltam, helyeseltem és őriztem gyilkosainak ruháit (Ap. Csel. 22,20). Sőt ezután mintha István Pálnak eszményképe lett volna. Ő is a hellenista zsidóknak prédikált legelőször, zsinagógákban vitázott velük, beszédeiben István történeti módszerét hasz-nálta, gondolatait terjesztette. István hitére gondolhatott akkor is, amikor a diakónusok legjelen-tősebb tulajdonsága gyanánt azt jelölte meg, hogy „tiszta lelkiismerettel őrzik magukban a hit titkát” (1Tim. 3,9). Röviddel vértanúsága előtt pedig utolsó levelének majdnem utolsó mondata István vértanú utolsó imájára emlékeztet: „Mindenki cserben hagyott, ne tudassék be nekik” (2Tim. 4,16).
Ősi hagyomány a kereszténységben, hogy Saul megtérését István imája eszközölte ki, hogy a nemzetek apostolát az Egyház számára az első vértanú szerezte.
