Prohászka Ottokár: A modernizmus és keresztény

katholicizmus

Az emberiség azon dolgozik, hogy a természet nagy világába beleépítse a maga sajátos emberi v Iágát, — világot mint tudományt s világnézetet, világot mint a praktikus élet világát. Ezt a munkát a fönnállónak kritikájával s kutatás, elmélyedés meg föltalálás révén az újnak előteremtésével végzi, ront és épít, —lerontja a régit, hogy építsen újat. Ez a munka folytonos és kikerülhetetlen, mert a fejlődés egyre újabb kultúrelemeket, új igazságokat hoz felszínre, melyeket föl kell vennünk világképünkbe s hasznosítanunk kultúránkban ; a tudomány haladása kitágítja ismeretünket s új látóköröket nyit, melyek viszonyba lépnek vallással és hittel. A lelkivilág ez elváltozásaiban s fejlődésében azonban egy nagy erkölcsi és ideális feladat is vár ránk, s ez az, hogy mindig meg kell óvnunk a harmóniát hívő lelkünk s győzelmes kultúránk közt, azt a harmóniát, melynek az ideiglenes s az örökkévaló közt, a változó s a változatlan közt, tudás és hit, kultúrirányzat s vallásosság közt fönn kell állnia. Ezt a nagy problémát megoldják a harmonikus lelkek, ellenben nem oldják meg az erőszakos, szkeptikus vagy blazírt szellemek ; ezt a problémát nem oldotta meg az az irányzat sem, melyet modernizmusnak hivnak.

A modernizmus nem részleges tan, nem egyik-másik tudósnak tudományos előítélete, hanem a modern emberi szellem állásfoglalása a természetfölöttivel szemben, mely manapság, mint történelmi kritika s azután mint spiritualista irányzat jelentkezik. Mint történelmi kritika szét akarja szedni az evangéliumot, mint spiritualista irányzat pedig új tartalmat készül adni a katholicizmusnak, annyira újat, hogy a réginek csak a neve marad meg. Amellett összes értelmi, tudományos előítéletei s szabadságvágya is a tekintély ellen ösztönzik, s bár hirdeti, hogy az egyházat tiszteli, de ugyanakkor szavát nem fogadja meg, s kivált a román népek katholicizmusát támadja meg annyira, hogy válságba sodorta sokaknak hitét. [Ez a] nagy éleslátás késztette a Szentszéket arra a rendkívüli, elszánt föllépésre, melyet Loisy kiközösítése, az új syllabus, a Pascendi dominici grcgis encyclica jelzett, mellyel irányt mutat nekünk, s elvárja, hogy útbaigazítását követni is fogjuk.

Vegyük tehát szemügyre a modernizmusnak kettős irányzatát : a kritikát es a filozófiát.

kritika nevében vizsgálja az evangéliumot, s úgy szedi szét az írást, hogy az evangélium legfontosabb dogmái legendává foszlanak szét.

A mult századnak is megvolt a maga erős kritikai áramlata s voltak az újszövetségről is elméletei, de azok inkább okoskodó, találgató, gondolomíormára készült elmagyarázgatásai voltak annak, amit hinni nem akartak. A modernizmus kritikája nem ilyen, —mondjuk —nem filozofáló, hanem történelmi kritika akar lenni, mely azt akarja kimutatni, hogy az újszövetség elbeszélései nem történetiek, hanem legendaszerűek. Krisztusnak Szűztől való fogantatása, a betlehemi éj, az egyház alapíttatása, Urunk föltámadása állítólag nem történeti elbeszélések, hanem legendák. Érdekes körülmény, hogy azért a modernizmus több, nevesebb képviselője, milyen Loisy is, e dogmákat elhiszi, nem tagadja azt, amit az egyház tanít, de az egyház nagy történeti okmányait széttépi; megcsókolja az egyház kezét, de kiüti belőle az evangéliumot. Ezáltal az egyház leszorul történeti alapjairól, s arra ébred, hogy történelme balhiedelem ; az egyház meggyőződése az volt, hogy amit az apostolok hirdettek, azt látták is szemeikkel, megtapogatták kezeikkel; most pedig azt akarják elhitetni, hogy e tanítás nem tényekre, hanem hiedelmekre s benyomásokra vonatkozott, s Szent Jánosnak nem azt kellett volna írnia, hogy amit láttunk s kezeink megtapogattak, azt hirdetjük nektek, hanem: ami megrendült lelkünknek látszott, amiben hallucináltunk, amit szuggesztióban átéltünk, azt hirdetjük nektek. Az apostolok tana is csak hiten épült, nem pedig látáson, írásuk is nem tényről, hanem hitről való írás. Az evangélium a beszédben s tettben hatalmas, de gyorsan letört Messiás kritikátlan tanítványainak lelki vetülete, de nem történelem.

A modernizmus másodszor filozófiai intellekluálista áramlat, mely a természetből magyarázza a tennészetfölöttit, mely az emberit lépteti az isteni Helyébe, a fizikai erőket a kegyelem helyébe, s hitet, vallást s kinyilatkoztatást a tények világából kiemel, s áthelyezi azt a kedély ellenőrizhetlen, kiszámíthatatlan világába

A kinyilatkoztatás szerintük nem egyéb, mint határozatlan, szétfolyó vallásos érzés, mely a pátriárkákban s prófétákban nyert alakot. A vallásos érzésnek ugyanis épúgy vannak szerintük zseniális emberei, mint vannak a tudománynak s művészetnek, s zsenialitásuk abban áll, hogy kifejezést találtak annak, ami mások lelkében is él, de zavarosan és határozatlanul. A vallásos kinyilatkoztatás e szerint csak úgy megy végbe, mint az igazság s a szépség kinyilatkoztatásai a tudósokban s művészekben. A tudósok s művészek az igazság s a szépség prófétái ; Mózes, Izaiás, Szent Pál pedig a vallásosság géniuszai. Ily géniusz lesz ezentúl is, s alakító munkájuk nincs kimentve, ugyanezért a kinyilatkoztatás sincs befejezve, hanem folyik, s nekünk nem szabad folyton vissza-visszanyúlnunk a régibe, hanem a jobbat kell sürgetnünk, — nem szabad a múlthoz kötődnünk, hanem a teljesebb, igazabb jövendőt várnunk.

Ily emberek kezében a dogmák is szétfolynak, s míg egyik részük hisz még bennük, a másik már a kereszténység legfőbb dogmáit is elmagyarázza; szerintük a személyes Isten hite, Krisztus istensége, a lélek halhatatlansága sem objektív értékűek. Tisztelik a vallásosságot, mélységnek tekintik, melyből a lélek őserői fakadnak s öntudatunkba emelkedve megalkotják a lét, az erő, az élet ideáljait, — ezek a dogmák ; de ehhez a tudásnak, az ismeretnek, épen úgy a változatlanságnak s maradandóságnak semmi köze, mert a hit nem ismeret, hanem művészi alkotás. Minden dogma csak ideiglenes, szellős épület volna, mely a vallásosság mélységei fölé emelkedik, egy darabig jó szolgalatot tesz, de azután letörik ; s ilyen dogma tehát Isten, Krisztus, lélek is, képzetek, melyek kedélyünk szükségleteit fedezik s szívünk kín' ját s síró szavát egyidőre feledtetik.

Az egész kereszténység az ő szemükben e szerint nem egyéb, mint annak a titokzatos, vallásos érzésnek szerencsés történeti alakja, melyet Jézus élt át számunkra, s mely a nyugati kultúrában fejlett s nőtt naggyá. Az evangélium nem egyéb, mint Jézus emberszerető lelkének népfölszabadító programmja ; evangélium, vagyis jó hír az Istennek közeledő országáról. Ez ország királya Krisztus, ki meghalt ugyan, de nemsokára eljövendő volt s a kereszténység várta is folyton visszajöttél. Mikor pedig el nem jött s a nyomorúság megmaradt, akkor a földi ország várása elváltozott a mennyország hitébe, s a vissza nem jött Krisztus alakot cserélt s királyból Isten lett. — Ugyancsak így spiritualizálták s ethizálták s szimbólumokká változtatták az egyház többi dogmáját is, a dogma tisztára ideig-óráig divatos ideológia lett a szentségekben csak szimbolikus rítusokat láttak, akárcsak a szabadkőműves páholyok ceremóniáiban. Mar mos! mi legyen a modernizmussal szemben a mi állásfoglalásunk?

Ősz ntén szólva, első érzelmem e nagy hajótöréssel szemben a mély fájdalom s keresztény részvét, — mélyen sajnálom a hitében megrendült embert, s szomorkodva nézem vívódását s vergődését, hogy konstatáljam végleges szerencsétlenségét s elsírjam fölöttük az evangéliumi panaszt: filii perditionis. . . tönkre ment emberek ! Látom, hogy harcolnak s küzdenek ők is, de az apostoli lelkeket jellemző nagy szó, melyet Pál apostol mondott, hogy úgy harcoltam, hogy a hitet megtartottam, nem illik rájuk. Ök úgy harcoltak, hogy a hitet elvesztettek ; lelkük rajta vesztett. De a részvét ez érzésénél meg nem állok ; mert ha szeretetből irántuk részvétre gerjedve le is nyúlok hozzájuk, hogy segítsek rajtuk ; de nem tarthatok velük a lemondás útjain, hanem fölfelé kell törnöm. Kritika s neokantianizmus s szimbolizmus fölött meg kell lengetnem a hitnek pálmáját ; kell, hogy én is elmondhassam : úgy harcoltam, hogy a hitet megtartottam.

A mi ambíciónk a lelki világ e krízisében nem lehet más, mint hit, törhetlen hűség s ragaszkodás Krisztus s az egyház i r á n t ; ambíciónk : erős hittel állni a hitgyenge világban. De hogy a hit erös lehessen, fölvilágosult hitnek kell lennie, mert csak a fölvilágosultság óv meg a halálthozó kétségtől. Szent Pál is azt kívánja, hogy hitünk értelmes legyen; akarja, hogy gondolkozva, reflektálva, számot adva méltán elmondhassuk a nagy szót: tudom, kinek s tudom, miért hittem. Ezt a mai világban csak akkor érjük el, ha fölértjük helyzetünket s érvényesíteni tudjuk állásfoglalásunkat a modernizmus e kettős irányzatával, a történelmi kritikával s a monista idealizmussal szemben.

A következőkben föl akarom tüntetni s röviden igazolni a katholikus álláspontot. Az első irányzatról, a kritikáról mi is valljuk, hogy az nagy s áldásos hatalom, s teljes elismerésben részesítjük törekvéseit. Nem akarjuk a kritikát eltiltani a szent-történettől sem ; miért is tennők? I

Hisz ez is történet, történet, mely kétezer év előtt ment végbe, történet, melyet kétezer év előtt írtak kétezer év előtti emberek, s ép ezért lesz e leíráson több ideiglenes jelleg; találunk majd rajta sok viszonylagos vonatkozást az akkori korhoz, nézetekhez s intézményekhez.

Nem botránkozunk azon sem, hogy a kritika ingadozik hipothézisek s ellentétes következtetések közt; nem csoda, hiszen új gondolatokat, új problémákat tár föl, új nehézségekkel találkozik, s ha vannak gondolatok, melyek kápráztatják s vonzzák, de ezekről később maga is nyugodtabban ítél. Bízzunk az emberi észnek kritikájában, hogy rengés és ingadozás után megint csak visszatér a jól megalapozott régi igazságokhoz.

De amit okvetlenül kifogásolnunk kell, az a kriticizmusnak túltengése, melytől beteg lesz ész és szív, s elszáradnak az erős akaratnak s odaadásnak energiái. A kritika nem lehet öncél, hanem eszköz, — eszköz az igazság s a valóság kiderítésére, s a mi esetünkben, eszköz a kinyilatkoztat á s adatainak kiderítésére. A kinyilatkoztatás pedig voltakép egy adatban csúcsosodik, Krisztusban, aki meghalt és föltámadt. Ez Krisztus ténye s a kereszténység hite.

Ezt hirdették Pünkösd napján, ezt prédikálta Szent Pál. Evangéliumi iratok akkor még nem voltak, de megvolt az evangéliumi tény. Az evangélium már csak e nagy ténynek s a róla való hitnek hamisítatlan s mesterkéletlen kifejezése. Hogy pedig ez a kifejezés, a húsvéti ténynek leírása, nem az oknyomozó történet akribejájával s nem a szisztematikus történészek stílusán van tartva, az a dolgon nem változtat; sőt ép ez a körülmény emeli értékét, mert meglátszik rajta a közvetlen átélés s kétséget kizáró tapasztalat. Ez lehelte a meggyőződésnek azt a háborítatlan biztonságát, ez inspirálta az akaratoknak vértanúi összetartását, s ez hordozta s hordozza manapság is a rendületlen hitet, hitet a hitgyönge világ krízisében. A hitgyengeség ne zavarjon meg minket. A szellemi világ különféle kríziseit el nem kerülhetjük. Vannak krízisek a metafizikában, vannak a többi tudományban, vannak még a hitben is. Mikor az egyház kevésbbé kritikus korból kritikusabb időkbe hatol, vagy pedig mikor az egyes éles elmék a katholicizmust a váltakozó bölcseleti rendszerek formáiban akarják átgondolni, akkor előállhatnak krízisek a hitben is. De amint legyőzzük a kríziseket a lelki világ más terein, úgy ie keil győznünk azokat a hitben is, s azt meg is tettük, végig a történelmen nem egyszer, megtettük a mult században is. Akkor a természettudomány részéről találkoztunk nehézségekkei, s kiemelkedtünk belőlük : most meg a történeti kritika gördíti lábaink elé botrányköveit; e köveket is összetörjük ellenkritikával s átlépjük az alázatos bízó hit erejében !

A modernizmusnak másik irányzata a filozofáló, intellektualista áramlat, mely az ideálizmusnak s naturalizmusnak tormáiban gondolja el s vetkőzteti ki ezáltal ősi alakjából a kereszténységet, még pedig oly radikálisan, hogy bátran mondhatjuk, hogy teljes tagadásra vezet. Mint említettem, a kinyilatkoztatás szerintük a vallásos érzés fejlődése, a kereszténység pedig az érzés és fejlődés szerencsés történeti alakja, melyet Krisztus élt át számunkra ; van ezzel szemben ugyanannak az érzésnek más, kevésbbé szerencsés alakja, amilyen a perzsák, brahminok, görögök theológiája. — Továbbá szerintük az evangélium Jézus népfölszabadító programmja, mely mikor be nem ütött, akkor elváltozott s keletkezett az egyház, nem mint krisztusi alapítás, hanem mint az összetartás igényének s szükségének történeti formája.

Mi ezzel szemben a mi meggyőződésünk? Mindenekelőtt az, hogy ez a magyarázat sem nem modern, sem nem tudományos.

Nem tudományos, mert ha tudományró van szó, akkor itt az illetékes tudomány csak a történettudomány lehet, melynek a nagy tényről nem szabad filozofálnia, hanem a tényt konstatálnia vagy annak alaptalanságát kell kimutatnia. A nagy tény nem a fejlődés, hanem az egyéniség, a legkonkrétebb s legnagyobb tény, Krisztus, aki köztünk élt, meghalt és föltámadt. Ha föltámadt, akkor egyházat is alapíthatott; akkor annak az egyháznak nem a hívek öntudatából s az összetartás szükségletéből lehetett csak kinőnie, hanem Krisztus mondhatta tényleg, aminthogy igazán mondta : «Te Péter vagy, s e kőszálon építem föl anyaszentegyházamat ...» Ha föltámadt, akkor ő az Isten fia, s akkor életének s halálának értékelését tőle kell vennünk, mikor mondja: «Ez az én testem, mely ti értetek adatik, — ez az én vérem, mely ti értetek ontatik»; akkor tehát halála áldozat, s belőle való a megváltás. — Ha föltámadt s átszellemült, akkor köztünk lehet titokzatos jelenlétével s benyúlhat is nemcsak szimbolikus rítusok, hanem az isteni tevékenységnek csodálatos szent titkai.

tudomány pedig sehogy sem kényszerít ez álláspontunk elhagyására s a monista, kritikai ideálizmusnak ellogadására, legkevésbbé kényszerit arra ma, mikor a tudomány szinte idealizálja az anyagot s átszellcmíti az egész természetet, mikor a régi ellentét éther és kilogrammos anyag közt felsőbb egységbe, az energiába olvad át, mely sugárzik, áthat mindent s beláthatlan mozgásnak forrása. Szükség van-e lemondásra a föltámadt, mennybement, más kategóriák országából hozzánk szóló Krisztusról most, mikor tudományos fölfogása nk a természetnek formábólformába való elváltozását s az életnek fokról-fokra való fejlődését hirdeti? Lehet-e a természettel, kultúrával le ogni az emberi életet s e vágni transzcendentális kapcsolatait most, mikor egyre i óbban megragad a tény, hogy az ember az erkölcsi törvény fölismerésében, a felelősségérzetben szinte érintkezik az Istennel, s ez uton ugyancsak befogadhatja lelkébe kegyelmi benyúlásait? Nem, nem, a natura zmus most ugyancsak nem jogosult, s a modernizmus e részben nem modern, hiszen száz év előtti bölcseletnek, a kritikai idealizmusnak s naturalizmusnak formáiban akarja ismét átgondolni a katholicizmust. Méltán mondhatjuk, hogy ezen túl vagyunk.

Az erkölcsi törvény fölismerésében, a felelősség érzetében az ember lelki világa szinte érintkezik az Istenséggel, és ez bizonyítja, hogy akármilyen paradoxonnak látszassék is, az ember e világban, akár nagy legyen, akár kicsiny, el nem fér, hogy ennek a felséges emberi szel emnek az egész világ csak egy ketrec, ame yben elfajulhat, elsorvadhat, de erő és győze em csak a ketrec falait letörő nagy végtelenségben vár reá.

Ki kell tereszkednem még arra is, hogy a modernizmus a kritikát az egyházra mint társaságra s organizmusra is alkalmazta, s jóllehet csak ideiglenes alakítását kezdte ki, de ezt is oly módon, hogy a Szentszék állást foglalt e kritikát képviselő olasz és francia keresztény demokrác'a ellen. Természetesen nem a keresztény demokráciát kárhoztatta önmagában, hanem azt az áramlatot, mely e nevet fölvette, de a dolgot túlozta. Túloznunk nem szabad, ha demokraták is vagyunk. Mi is tudjuk, hogy a katholicizmusnak nemcsak isteni szervezete, hanem történeti formája is van, mely idővei elváltozik, amilyen például az egyház viszonya az államhoz, vagy a politikai hátai ma ; van neki történeti, tehát ideiglenes alakulása s mint iiyen politikai s szociális szervezete is, s van politikai és szociális tevékenysége is, melyet nem szabad összezavarni a vallásos, a kegyelmi tevékenységgel, Valljuk azt is, hogy a katholicizmusfnak azl ideiglenes, szociális jellegéhez s formáihoz van a kritikának is szava, s mi azt ugyancsak nem ellenezzük, sőt időnként szükségesnek tartjuk. Következőleg mi ugyancsak nem ragaszkodunk a \ égihez a történeti s szociális tormákban, s nem leszünk apologétái intézményeknek, melyek idejüket multák.

Ugyanakkor azonban sehogy sem engedhetjük meg azt, hogy a politikai s szociális állásfoglalás különfélesége miatt a tekintélyt folyton támadják s erkölcsi fölényét csökkentsék.

Aki az egyház történelmi formáit úgy támadja, hogy isten tartalmát veszélyezteti, az bizonyára nem tesz szolgálatot a hivő népnek, melynek hitét megzavarja s ragaszkodását az egyházhoz, s ezze szervezett összetartását megrendíti. S ezt nem tartották mindig szem előtt az olasz és francia keresztény demokraták ; rosszul tették. De rosszul teszik azok az elmaradt katholikusok is, kik az egyházat történeti formákkal, legyenek azok akár politikaiak, akár szociális formák, azonosítják, s fogalommal sem bírnak a világ elváltozásáról.

Ezekkel meg mi nem azonosítjuk magunkat; nem vagyunk védői a gazdagság mai elosztásának s a szegénység megörökítésének, nem a kasztok s osztályok uralmának, a népek passzív lelkű étének ; mi akarjuk a keresztény demokráciát, amint azt XIII. Leó pápa kezdte, folytatni s fejleszteni. Ez b zonyára katholikus irányzat ! De mikor a modernizmusnak túlzásait visszavetem, ugyanakkor k érzem magából e mozgalomból a korszellem igényeit, melyeket ez velünk katholikusokkal szemben támaszt, s me yekre a katholikus kongresszus s a katholikus közönség figyelmét irányítanom kell. Ez igények a következők :

A modernizmus tudományból indul ki. A modernizmus nem a néplélek Istent kereső mozgalma, hanem magas értelmi műveltségű emberek munkája, kik tudománnyal, filozófiával, kritikával akartak lendíteni a kereszténység ügyén ; onnan indultak ki, mert a tudomány most a vezető hatalom, s kiérezték, hogy a kereszténységnek a tudomány, a kritika presztízsével kell föllépnie. Kiérezzük ezt mi is : látjuk s csodáljuk azt az óriási munkát, mely a szellemi élet minden terén folyik, s hozzátehetjük, sikeresen folyik.

Ezt megakasztani nem lehet sem tilalommal, sem erő" szakkal, s nem lehet, mert nem is szabad. Ily milieuben nekünk is fokozottabb munkát kell végeznünk, mely méltányolni tudja s szívesen átveszi, ami jó, bárhonnan lön is az, akár hivő, akár hitetlen részről. Ez a lefoglalás sohasem árt.

Látszik a történelemből, hogy mindannyiszor új kultúra támadt a kereszténység körében, valahányszor sikerült neki lefoglalnia a korszaknak sajátos kultúrelemeit; így történt ez az egyházatyák korában, így a XII. században a renaissanceban ; így kell történnie annak ma is. A modern műveltséget, a kritikát sem győzzük e addig, míg vívmányait le nem foglaltuk, viszont azokat csak akkor fog alhatjuk le, ha képzettségünkben s tudományos munkáinkban az ő sz ntá ára emelkedünk. A modern katholicizmus i elszava tehát a «laboramus». De a szellemi munkához szabadság kell, s ezt a szabadságot meg kell adni. Az egyház bizonyára nem ellenzi e követe ményt, s legjobb fiai azok, k k nem sz mato'nak éptennyomon herezist s nem kiáltanak anathemát, hanem maguk is dolgoznak s másokat s munkára serkentenek, s maguk és mások számára s a szellemi világ légkörét, a szabadságot követelik. Ne féltse tőlük senki a hitet s a jó erkölcsöket, ők nem a szabadosságnak, hanem a szabadságnak iai, — szabadságnak, mely hisz s szeret, mely szereti az egyházat, szereti s tiszteli a tekintélyt; de ugyanakkor tud a azt is, hogy h ábavaló egy v ágban, melynek a apjai a szabadságok, csak tekintélyt hirdetni újra meg újra megismételni amit már ezerszer hallottunk hanem meg kell teremteni a belátást a hitnek, a vallásnak, az erényességnek, a tekintélynek pszichológiai összeköttetéseibe k kel mutatni a tekintélynek alap ait is s azok örök érvényességét.

Különben, Mélyen Tisztelt Katholikus Kongresszus, nekünk, úgy átsz k n ncs okunk panaszkodni arról, hogy a katholikusok volnának azok, akik letörik a szabadságot. Tek ntsék csak azt a tegnapi fö vonulást. Hol láttak művelt világban, művelt óvárosnak első utcáján haramiákat, útonállókat? S azok az emberek tesznek ilyet, akik olyton a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság igéit hordozzák ajkukon ! A katholikusok sehol sem állották út át semmiféle ölvonulásnak, és ha az illetők elveit el is ítélték, de az egyéni szabadság kereteit lábbal nem taposták Dehát a mai világnak, úgy látszik, már ez a sora ; a Bakonyban nincsenek útonállók, az Andrássy-út — tele van velük 1

Meg kell érteni a világot tévedésében is, s e tévedések khaoszából ki kell emelni az igazságok gyöngyeit s azokat a jó ügy szolgálatában érvényesíteni.

Ha megértjük, hogy m i mozgatja őket s mi fáj nekik, ha öntudatára ébredünk érzelmi elváltozásaiknak, meiyek gyakran csak sajáto ak, de nem hibásak, akkor alkalmasak leszünk arra, hogy őket a kereszténységbe bevezessük. A jelszó az : az ő ajtójukon be, a miénken ki, vagyis okos, hivő, szerető megértés s alkalmazkodás s tovavezetés által segítjük őket a hitre. Tenni, járni, érintkezni, ezek az apostolság útjai. Az apostolok a világ útjain járva, vezetik a lelkeket Istenhez : nem várnak csodát, hanem fölhasználják összes erőiket. «Vannak — mondja Jooland — kik a modern világ megtérését csak csodától várják, s míg az a csoda megjön, addig tanácsosnak tartják, hogy Krisztus szolgái téli szállásokra a sekrestyébe vonuljanak, s ott a hívek kis csoportjától környékezve, megóvják magukat a mételytől*. Ezzel nem lehet hódítani. Nem elszigetelődni s egyre csak rágcsálódni a kultúra kinövésein, hisz ez egér- és patkánypraxis, de nem apostolok, komoly, munkásférfiak módja.

Ez úton belehelyezkedünk a korba, műveltségbe, annak szükségleteibe, s magunkkal visszük az átélt hitet, hogy beleállítsuk tartalmát s örök reményét az életbe, s ne csak szóval, hanem tettel, magával az élettel öntudatukra hozzuk azt, amit az apostol s az apostoli egyház nemcsak mondott, hanem átélt : Fides victoria nostra ! Ez úton utópiák, túlzások, paradox, képtelen eszmék s fölfogások közt is biztosan járunk, s megóvjuk lelkünket a szkepszis halaványságától s a kriticizmus töviskoszorújától, melyet ez tört reményeinek s szétfoszlott hitének keresztútján hordoz. Másrészt pedig bizalmat ébresztünk testvéreinkben, kik szívesen indulnak lelkes, meleg szívek után, kik látni akarnak erős hitet s boldogító reményt, — látni akarnak lelkes mély életet. Ha meglátják, akkor megindulnak szívükben s elindulnak utána életükben. Népmozgalmakat nem csinálnak programmokkal, hanem szenvedéllyel és szenvedéssel, izzó hittel s rendületlen bizalommal a jövendőség iránt.

Nem kalkulálni s okoskodni, hanem égni s gyújtani kell. Aki ég, az gyújt, s a lelkek ma is szívesen fógnak tüzet, mert lehet az emberiség romlott, lehet túlintellektualista, de a lelke mélyén még s csak ott rejtőzik a lelkesülni s áldozni tudó pszichológia, s ez a lelkülete mindig megadja magát annak az egyháznak, mely hinni s dolgozni, bízni s szeretni tud, — mely krisztusilag él.