Prohászka Ottokár: X. Pius pápa enciklikája

a szeplőtelen fogantatás jubileumáról. (1904)

A katholikus egyház a szeplőtelen fogantatás kihirdetésének ezidei ötvenedik évfordulója alkalmából nagy ünnepre készül; érzi s tudja, hogy e hitcikkelyben a természetfölötti világnézet nyer fölséges és elragadóan szép kifejezést. A szeplőtelen fogantatásban alakul ki az Isten alázatos szolgálója csillagkoszorús királynévá, «nagy jelle», mely tényleg világnézetek vízválasztóján emelkedik ! E csillagkoszorús Szűz lobogtatja a természetfölöttiség zászlaját, mellyel a kereszténységnek győznie kell az egész vonalon ; ezt begöngyölíteni, reánk nézve annyi, mint tönkre menni.

Ez ünnepnek előkészítésére s fényes megülésére hív fel X. Pius pápa az ő legújabb körlevelében. Az első körlevél mint meleg vérlüktetés hatotta át az egyháznak testét; a lélek leheletét, a belsőséges vallásosság érzetét vettük ki belőle mindnyájan. A lelkipásztor-pápa szólt hozzánk ; az a pápa, aki pásztor és atya, s azért a pásztor szavára, az atya hangjára ismertünk rá fölszólalásában s föléledtünk tőle. Annál is inkább, mert hát miről is szólhatott volna másról, mint életről; lelkünk életét kívánta füléleszteni s mindeneket Krisztusban megújítani.

Most második enciklikája fekszik előttünk. A hang ugyanaz, a szív hangja ; az irány ugyanaz, a krisztusi élet fölélesztésének vágya; de ez alkalommal rámutat az élet kiváltásának eszközére, rámutat a törekvések csapásai közül az igaz, biztos útra ; hirdeti: menjetek arra felé, merre a köztünk élt és járt élet a leghívebb nyomokat hagyta maga után; lépjetek érintkezésbe azzal, ki Krisztus lelkét a legmélyebben fogta föl s életét életében a leghívebben fejezte ki; menjetek ahhoz, kinek szivében a krisztusi szeretet a leglángolóbban s számotokra a legbiztatóbban maradt jön; kérdezitek tán, hogy ki legyen az? felelem : az ő anyja, a szeplőtelenül fogantatott Szent Szüz!

Ez enciklika az én szemeimben olyan mint egy Máriadóm : krisztusi alapokon áll, de a Szent Szűz dicsőségére épül, hogy végre is a kereszt rózsájában, Krisztusban, virágozzék ki, — hogy Krisztus kegyelme s dicsősége koszorúzza azt. így tartja azt a mi Szentséges Atyánk. Krisztus Urunk az alap ; benne, általa, vele, emelkedik a természetfölötti, erkölcsi világ, s ugyancsak ő ez erkölcsi világ koronája ; de e gazdag s isteni művésziességgel tagozott világnak hierarchiájában, az élet kiáradásának fúgáiban van egy lélek, mely a Krisztussal való összeköttetésben a legpáratlanabb, s a krisztusi kegyelemnek velünk való közlésében mégis a legközvetlenebb helyet foglalja el, s ez a szeplőtelenül fogantatott Szűz, az «ő anyja». A hideg gondolat tán azt veti ellen : mi köze van a Divina Commedia lelkes hívének Dante anyjához, s gondol-e a sixtusi Madonna csodálója Rafael dajkájára? De ez a gondolat, amilyen kegyeletlen még Dante s Rafael esetében, oly ügyetlen és lapos és téves, ha Krisztusra s az ő anyjára alkalmazzuk,

A pápa felel rá: miután az Isten emberré lett, «az ő anyja az isteni titkokban tevékeny résztvevő lett; ő őrzi meg azokat magában, s Krisztus után ő az a kiváló alap, melyen a hitből való élet a századok folyamán kiépülhet)). Ő adta nekünk az Urat, de úgy adta, hogy mint anyja egyszersmind az Úr szellemének és lelkének választott edénye és szent Grálja; benne gyülemlett föl nemcsak az a vér, mely később Krisztus szívét lüktette, hanem az élet- és vérközösség folytán az a szell m is, mely Krisztus szivét eltöltötte. Benne, mint az Alpesek kristályos tartályaiban a vízfolyások üdítő vizei, gyülemlettek föl a kegyelmek, az öntudatos, fejlett krisztusi életnek epikai kiadása. E bensőséges életközösségnél fogva senki sem képes úgy vezetni a lelkeket Krisztus megértésére, mint ő. Mert ugyan ki fogta föl mélyebben Krisztus születésének s gyermekségének titkait, mint az anya, s nevezetesen ki van mélyebben beavatva a megtestesülésnek szent titkaiba, mely pedig kezdete és alapja a hitnek? ... Ő volt beavatva Krisztus szándékaiba és gondolataiba, ő élte át szent Fiának életét. Senki sem ismerte föl Krisztust úgy, mint ő, s azért ő a mi hivatott vezérünk s útmutatónk Krisztushoz.

Igen, ez X. Pius pápa irányzata: élet, élni, éltetni, s a krisztusi életet a legtisztább s legzavartalanabb forrásból meríteni. Leveléből megcsap a szellemre s a bensőséges életre való utalás gondolata, akárcsak a tavasz lehelete. Ezért küld és vezet el minket az Úr anyjához. Az Ür anyja nemcsak a vér forrása, nemcsak a megtestesülés közvetítője, hanem a krisztusi szellem legragyogóbb s leghívebb megértője. (Jézus szíve titkaiba senki sem volt úgy beavatva, mint az ő anyja» s azért nincs jobb s biztosabb út a Krisztusban való világ és élet megújításra, mint a Szent Szűz tisztelete. «De igazi tisztelete ! Tisztelet, mely az anya szellemének megosztása, mely érzelmeinek közössége legyen»; s azért szívünkre köti az élet gyakorlását, a parancsok megtartását, a bűn gyűlöletét. A Szent Szűz tisztelőinek meg kell ismételniük lelkükben anyjuknak életét; nyomaiban kell járniok, akár a názáreti virán3rokon, akár a golgotai sziklákon vezessenek el azok. S minderre alkalmul szolgál most a szeplőtelen fogantatás kihirdetésének ötvenedik évfordulója, mely jubileum, elengedési év, a föléledésnek s jogba s kegyelembe való visszahelyezésnek szent éve legyen! Ó, hogy áll magasan ez a szent és «nagy jel» a kereszténység egén, hogy ragyog ez a bűbájos szimbólum a katholikus egyháznak misztikus szentélyeiben I

Ez az asszony, ki az Isten fölségét s uraságát világ, ész, akarat, emberi erő és kultúra fölött oly behatóan hirdeti! Ez a Szűz, ki szépségével, melyet a kegyelemből s nem a természetből merít, eget s földet elbűvöl! Ez a rózsaszál, melynek leheletszerű finomsága s érintetlen fakadása egyedül nyeri meg az Isten tetszését a maga eredeti szépségében I Ez a virág, melyet nem kell meglocsolni keresztvízzel, nem kell fölmelegíteni pünkösdi tűzzel, nem kell illatosítani szentelt balzsammal, nem kell földeríteni az újjászületés világosságával 1 Ez a Szűz és anya, ki természetfölötti szépségében a megtestesült Istennek hozzá egyedül méltó hajléka; isteni trón, királyi szék, aki a világ bukása s az emberiség eredeti romlása fölött egyedül hirdeti az Isten kegyelmének erejét s az embernek kiáltó szükségét — kegyelemre! Bűnösök vagytok — kegyelemre szorultok; nem a természet, hanem a kegyelem biztosítja boldogulástokat!

Ez a szeplőtelen fogantatásnak szózata a világhoz, s ép azért szolgál a dogma kihirdetésének ötvenedik évfordulója alkalmul a Krisztushoz való visszatérésnek s alapul mindenek Krisztus által való megújításának. Krisztus által ugyanis csak akkor újíttatnak meg mindenek, ha mindnyájan vagy legalább is minél többen meggyőződünk, hogy bűnben születvén s a bűn uralma alatt nyögvén, Megváltóra szorulunk, — hogy Isten előtt kedvessé csak Krisztus kegyelme által lehetünk, — hogy magunktól s önerőnkből boldogulni nem tudunk — s végül, hogy a tökélyt az életben s a boldogságot úgy-ahogy itt s véglegesen ott túl, csak Krisztus ereje s kegyelme által érhetjük el. Aki e meggyőződéstől át van hatva, az kikel saját gyöngeségének s bűnösségének alacsonyságából s a megigazulást s az erkölcsi boldogulást Krisztusnál keresi. A bűnösség öntudata egyesülve a megváltás reményével Krisztushoz vezeti az embert, s az ily lelkület nála biztos föléledést s megújulást talál.

A kereszténység ez alapvető hitének s ezzel együtt természetfölöttiségének legélesebb s legragyogóbb kifejezése a szeplőtelen fogantatás, s ugyanakkor a legelszántabb harcüzenet a racionalizmusnak, naturalizmus- s liberalizmusnak, me'yek az embert önmagához utasítják, bűnbeesést nem ismernek s boldogulást a nemesebb ember kifejlődésétől várnak.

A világ szelleme annak az önérzetességnek és önelégültségnek szelleme, mely eszét elégségesnek, szabadságát korlátlannak s az embert romlatlannak tartja ; mialatt a szeplőtelen fogantatás a természetfölötti elemet állítja bele a megernyedt s bukott természetbe s az isteni erőt lépteti föl az akarat meggyöngült erőlködésével szemben, s természetnek, észnek, akaratnak ezidőszerint való elégtelenségét, s beteg nyomorékvoltát hirdeti.

Bátran mondhatom, hogy a természet és kegyelem e szembeállításában ép a szeplőtelen fogantatás domborítja ki a legélesebben a kereszténységnek természetfölötti jellegét, mert a szeplőtelen fogantatás óvja gyengéd féltékenységgel s elővigyázattal Krisztusnak isteni méltóságát, Istenhez egyedül méltó prelúdiumát képezi a megtestesülésnek, s kellékét hozzánk való leereszkedésének; a természetfölötti rend Krisztusban való megújítása a Szeplőtelenül fogantatott Szűz és Anya nélkül alig eshetett volna meg. Mivel Krisztus a katexochén természetfölötti ember, azért van szeplőtelenül fogantatott anyja, aki természetfölötti díszben álló hajléka, fertőzetlen királyi széke, életének s vérének zavartalan, tiszta forrása. Másra nem volt gondja, de hogy anyja szeplőtelen lélek, kegyelemből való szépség legyen, azt el nem engedte. Egy csillagot akart címerül az égen ; angyaléneket akart üdvözletül a légben, s a földön nem igényelt semmit, beérte istállóval jászollal, szalmával, állatlehelettel, de az isteni igényt, az isteni méltóság igényét a szeplőtelen anyára, méltóságának ez egyedül méltó udvarára, azt igenis támasztotta s föltétlenül kielégítette.

Krisztus megtestesült s született s szeplőtelen anyától született, az egyetlen, páratlanul álló Szűztől, akit egymagát óvott meg a bűnben fogantatott nagy emberiségben Önmagára vaió tekintetből minden bűntől. Ez az isteni méltóság Jinom érzékenysége: ez egyszersmind a Megváltó hatalmának és szeretetének elmés és bensőséges érvényesülése. Hatalmának, hogy anyjában, mint a megváltás zsengéjében akarta érvényesíteni a legtökéletesebb megváltást, a teljes megóvást; — s szeretelének, hogy a megváltó kegyelmet egy páratlan kiváltságban közölte vele. Amily igaz, hogy Krisztus Isten, oly igazán sértetlennek kellett lennie a léleknek, melyhez szállt, szeplőtelennek a vérnek, melyből testét alkotta, szentnek a földnek, melyre lépett. E sértetlen, szeplőtelen, szent darab-világot nem találta föl a természetben, ezt külön kellett magának alkotnia.

A természet tehát sötétlik, árnyak esnek rá, a bűn árnyai, ha azt a szeplőtelen fogantatás fényében szemléljük. Nincs a természeten fény, nincs derű, nincs szépség; ellenkezőleg, romlás ül csontjaiban, s torzulás vonásaiban. Igazi tökély, erény, jóság, igazi szépség nem található a bukott, s degradált élet posványaiban ; hogy erény, jóság szépség hol található föl, azt a szeplőtelen fogantatás hirdeti.

Krisztusban található föl; Krisztus kegyelméből meríthető, ettől ragyog a Szeplőtelen Szűz is! Boldogulás, végleges diadal nern telik a természet erőkészletéből; diadalt, mely a szolgaságból fölszabadítson, csak Krisztus erejében arathatunk, mint ahogy aratta a győzelmes Szűz, ki az ördög kigyófejét összezúzta ! A racionalizmus s naturalizmus ezzel szemben mindig a természet elegendőségét hirdette, s óvást tett minden hatalom ellen, mely a természetfölötti régiókból ereszkedett le ; az embert kizárólag a természetes értés s tudás s a természetes akarat és törekvés talajára állította, s biztatta, hogy fejlessze ki tehetségeit, élvezze örömeit s teremtse meg boldogságát, anélkül hogy azt Istentől s kegyelmétől várná. A természet — mondották — gyarló ugyan, de nem bűnös, fejletlen, de nem romlott, ingatag, de nem átkozott. Ezt az önelégült s önerejében bizakodó embert kell megújítani Krisztusban ; meg kell vele értetni, hogy a természet nemcsak gyönge, hanem bűnös, s hogy nemcsak fejleszteni, de megváltani s boldogítani kell azt, kívülről jövő segéllyel, isteni kegyelemmel!

A bukott természet nagyzási mániájából kell kigyógyítani az embert, s azért az ősi Évával s a romlott ivadékkal szemben föl kell léptetnie az emberiséget Krisztusban megújítani szándékozó egyháznak a szeplőtelenül fogantatott Szüzet, akinek ereje, szépsége, romiatiansága, öröme, boldogsága, nem a természetből, hanem a kegyelemből fakadt. Ideál ő, ragyogó eszme és valóság, mely nem az ész sugárfényébe, nem a természetnek remeklő erejébe, nem a boldogulni vágyó, de inkább bukni tudó akaratnak erőlködéseibe öltözködött, hanem az Isten erejébe. Az Isten óvja, az Isten tartja, az Isten segíti és ékesíti őt, azért áll, azért győz, — azért hódítja el szívünket s ragadja el eszünket szépségével. Alakja fénylik s villámlik ; tekintete pedig biztat s ajka buzdít s mondja : kegyelem kell nektek, mert bűnös emberek vagytok ! Igazi fényt értelmi világotokba, harmóniát kedélyetekbe, békét s tökélyt erkölcsiségtekbe, szépséget lelketekbe s boldogságot szívetekbe a természet talaján nem teremthettek. Az ész nem királynéja az ember szellemi világának; ne higgyétek azt; túlságosan meggyöngült a bukásban ; a korrupció győzött fölötte !

Minek azt bizonyítanom nektek, nektek a szisztémák, filozofémák, theorémák elkínzott, elgyötört gyermekeinek? ! Nem királyné az ész 1 Szereti elhitetni magával, de azután csakhamar magához tér s nyomorúságát siratja. Nem királyné az ész ; nagyon is tapasztaljuk nemtelen szolgaságát, mert szenvedély, rosszakarat, észbontó ösztönök kerekednek fölül s elragadva kormánypálcáját diktálnak neki törvényt s mutatnak irányt. Sem az ész, sem az akarat nem a királyné ; a királyné a korrupció, a koronás sárkány, mely hajdan ott sziszegett a jó és rossz tudás fája körül, s mely most itt gyűrűzik a kevély tudomány katedráinak deszkái körül. E koronás sárkánnyal szemben íme a magas égen ragyog a Szent Szűz, tizenkét csillagú korona ékíti fejét s palástját napsugár szövi. Ez legyen jeletek.

«Mifele nézet is az — írja a pápa — mellyel a hit ellenségei a híveket mindenek előtt megzavarni s hitükben megingatni iparkodnak? Az a tagadás, hogy az ember nem bukott, nem esett el, hogy nem vétkezett s nem vesztett el semminemű jobb és szentebb állapotot. Meséknek tartják az eredeti bűnt s annak szomorú következményeit, amilyenek eredetünk bűnössége, s az emberi nem romlása, a bűn uralma s a Megváltónak szükségessége. Természetesen ily fölfogás mellett Krisztusnak s egyháznak, kegyelemnek s természetfölötti rendnek nincs helye a világban; szóval, aláássák a hitnek épületét. Ha pedig a népek hiszik, hogy a Szent Szűz léte első pillanatától kezdve Isten különös kegyelméből meg lett óva az eredeti bűntől, akkor ezzel együtt hiszik az eredeti bűnt is s a Krisztus által való megváltást, az evangéliumot s az egyházat, s elismerik a kereszthordozás megalázó kötelességét; de akkor száműzik a racionalizmust s a materializmust is szívükből, s a keresztény bölcseségnek meglesz az a dicsősége, hogy az igazság őrének és védőjének bizonyul.» így vezet tehát a szeplőtelen fogantatás Krisztushoz, így bizonyul be a Szent Szűzről a szentírásnak reá alkalmazott szava: «in me gratia omnis viae et veritatis».

A katholikus kereszténységnek a hit eszméinek e magaslatára kell emelkednie, hogy méltányolja a szeplőtelen fogantatásnak jelentőségét s hogy méltán megünnepelje az ötvenedik évfordulónak ünnepét.