Prohászka Ottokár: Pünkösd után utolsó vasárnapra

I. Az ítélet nagy napja (1897)

Az ember gyakran fönnakad a világ folyásán, melyben a bűnös, a gonosz boldogul, s az igaz, a jó nyomorog s keresi, kutatja az elrejtőzött isteni igazságosságot. Hol van az az igazságos Isten? kérdi hivalkodva, s rázza fejét akkor, ha az Ür nem jelenik meg rögtön, hogy elsöpörje a botrányokat, s fölmagasztalja a szenvedő erényt. S mintha maga a szentírás is rászolgálna az isteni igazságosság elhomályosítására, midőn lapjain az Istent túlnyomóan engedékenynek, szelídnek, irgalmasnak, kitűnőnek hirdeti s igazságosságát háttérbe szorítja. Ha ugyanis a szentírást olvassuk, úgy tűnik föl, mintha az Isten rendes élete a szeretet és irgalom volna, s az igazságszolgáltatást csak kelletlen szükségesnek nézné. Meggyökeresedik ez a véleményünk a megtestesült Istennek, Krisztus Urunknak viselkedése következtében, mert font ugyan ő is ostort, amellyel kiűzte a kufár-lelkeket a templomból, de azt nem emlegeti, azzal nem dicsekszik, hanem azt hirdeti, hogy szelíd és alázatos szívű, hogy nem jött kárhoztatni, hanem menteni, hogy nem öl, hanem meghal. Mi lesz tehát az isteni igazságossággal? Mi lesz a meggyalázott Istennek megbosszúlásával? Mi lesz az erény győzelméből s a Megváltó dicsőségéből? Mi lesz?

Megfelel a szelíd és alázatos szívű Jézus a mai evangéliumban, hogy ítélet lesz. Külön kimondja, s előadja hosszan, lefesti fekete, komoly színekkel; végigmegy az égen, a napon, holdon, csillagokon, felhőkön, végig a földön, a zúgó tengeren, a rémülő emberiségen s belevési szívünkbe a tudatot: lesz ítélet. Istent kijátszani nem lehet. Istené minden, s kezéből ki nem szabadulhat semmi, neki kell győznie ; egy nagy döntés elé siet minden ; egy rémséges, döntő ütközetbe száll az Isten a föllázadt teremtéssel, kifejti hatalmát, összetöri a világot, kiolvasztja belőle a bűnt s a salakot s fölállítja trónját, mondván : én vagyok az Ür, nekem hajol meg minden térd ; s valamint kezdetben enyém volt a világ, úgy lesz a végén is enyém ; az ítélet napján reáírom nevemet: Ego Dominus, én az Ür !

Hajtsuk meg, k. h., már előre térdünket az Ürnak. Flectamus genua ! Hassuk át lelkünket az Űr félelmével, melyet az ítélet napja áraszt s olt belénk, s elmélkedjünk arról, hogy milyen nagy az a nap, mily félelmes és rettenés, melyen az Űr eljövend ítélni az eleveneket és holtakat. 1. Nagy és félelmes nap ez, mert az Ür napja, melyen «nagy hatalommal és dicsőséggel jön». A szentírás nem hiába hangoztatja, hogy nagy hatalommal jön. Máskor ugyanis az Ür hatalmát és dicsőségét nem emlegeti, pedig járt már köztünk az Ür, csodákat is művelt; halálánál elsötétültek a nap s a csillagok, s megrendült a föld; de ezek a jelek és csodák csak fátyola és leple a benne rejlő dicsőségnek és hatalomnak, csak elvétett megnyilatkozásai erejének ; maga az a hatalom és dicsőség és erő egy más napra van fönntartva, az ítélet napjára. Az Ür tehát a földön nem hatalomban és dicsőségben, de gyöngeségbcn s alázatban jár rendszerint; csak a zsoltáros emlegeti, hogy hatalommal jön az Ür, mikor az Isten haragját festi a zúgó viharban, mely elborítja az eget, villámokat szór, fölkavarja a tengert s megrendíti a földet sarkaiban; de micsoda ez a viharos éj, mely után ismét kisüt a nap; micsoda ez a villámló ég, mely ismét mosolyogni készül, s mit kavarog a tenger, mikor holnap ismét játszik majd a part csigaházaival és tarka fövényével? Ó, ez még nem az Űr haragjának napja; a legrémségesebb szélvészben sincs meg a végítélet nyoma ; az csak figyelmeztetés s nógatás a javításra, s ha büntet is az Űr, nem kárhoztat el még ; mint Üdvözítő s nem mint ítélőbíró jár el velünk szemben.

Nem úgy az ítéletben ; ott a hatalom s nem az irgalom érvényesül, s ettől reszketnek a népek. Valamint ugyanis a viharnak van előszele, melytől félelmesen reszket a fák lombja s kezd búgni az erdő : úgy az ítélet nagy napjának félelme ezer és ezer év óta hat vissza a bűnös emberiségre. Hatalmas egy nap lehet az, melynek nyomásától megrendülnek ezredévek ; félelmes egy nap, mely a prófétákat reszketteti. Halld csak fohászaikat és rémületüket. «Dies magna et amara valde», nagy és keserves napnak hívják az ítélet napját; «dies calamitatis et miseriae», nyomorúság napjának ; «dies Domini», az Ür napjának. Izaiás fölkiált: «Ululate, cmia prope est dies Domini», sírjatok, mert közel van az Ür napja ! Ámos följajdul a bűnösök nemtörődésén, kik siettetik az ítéletet: «Vae, vae, desiderantibus diem Domini», jaj nektek nyomorultak, kik siettetitek az Ür ítéletét! Sofoniás nem talál elég rettentő s borzalmas szavakat s összehordja a nyelv kifejezéseit s a költészet képeit, hogy ecsetelje az ítéletnapnak félelmességét. «Közel van az Ür nagy napja — úgymond — közel van s igen siet. Harag napja az a nap, gyötrelem és szorongattatás napja, nyomor és inség napja, sötétség és homály napja, köd és forgószél napja, harsonaszó és riadás napja» (1, 13 16). Végre Malakiás azt állítja, hogy nemcsak a nyelv, de az ész is fölmondja a szolgálatot, s hogy valamint a nyelv kifogy a szóból, úgy szűkölködik az ész gondolatokban, hogy annak a napnak illő fogalmát megteremtse: «Ki gondolhatja el az ő eljövetele napját és ki marad meg, hogy őt lássa?» (3, 2) «Mert ime, eljő a nap, fölgyulladva mint a kemence, s a kevélyek mind pozdorjává lesznek» (4, 1). S nemcsak a kevélyek, de az igazak is. Nézd, mint rémülnek az Isten prófétái évezredekkel az ítélet előtt? Mint hull szét merő hamuvá erősségük s porba alázódik erényük. «Ki marad meg, hogy őt lássa?» kiáltják. Öt — kit? Az Urat az ő hatalmában és fönségében !

Nem kell az Istennek megjelennie, hogy az ember reszkessen. Haragjának egy szikrája, elborult egének egy villáma iszonnyal töltheti őt el. Eszter elájul a koronás király arcától ! Egy dicsőséges angyal láttától imbolyog, erejét vesztve Dániel próféta ; a földre borulva dadog s elváltozik arca ; egy dicsőséges angyal megjelenik Szent János evangélistának, s Szent János a hatalomban és méltóságban Istent látni vél.

De mit mondjak az Isten bosszuló angyalairól, kik Egyiptom legsötétebb éjtszakájának legrémesebb hatalmai voltak? Mit a Szennákerib táborát földúló szellemről? Mit a makkabeusi harcok küzdő angyalairól? Ki kezd majd ki velük? Ki áll nekik ellen? Ki bírja el őket? S ha mindezt elbírnám is : vájjon elviselném-e a haragvó Isten közeledtét? «Ki gondolhatja el az ő eljövetele napját és ki marad meg, hogy őt lássa?»

Senki, senki, k. h. ! Azért írja le az Ür Jézus is e napot mint az Isten végtelen győzelmét, midőn «elszaradnak az emberek azok félelme és várása miatt, mik az egész világra következnek» (Luk. 21, 26). Elszáradnak azok az óriások, azok a hősök, azok a hatalmas, erőteljes harcosok ; nemhogy ellent nem állnak és síkra nem szállnak, de elszáradnak ; «mert az egek erői megindulnak és akkor látják az emberfiát eljönni a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel)) (21, 26 27). S az Ür Jézus e szavaitól reszket az egyház, remegnek a szentek, s az ó- és az újszövetség, próféták és egyházatyák, Izaiás és Szent Ágoston, Malakiás és Szent Jeromos mellüket verve ismételgetik : «Vae, vae, desiderantibus diem Domini». 2. Mi természetesebb már most ez általános rettegésnél és félelemnél, mely az egész emberiségen átreszket, s melyben a szentek a bűnösökkel osztoznak? Mi természetesebb, mondom ; hiszen az Ür nagy hatalommal jön ; hatalommal azért jön, hogy összetörjön. Ha a hatalom fölvonul, az már magában is elég, hogy elszárítson ; de mitévők legyünk, ha a hatalom azért vonul föl, hogy összetörjön? S még hozzá az Isten hatalma !

Pedig azért jön az Ür nagy hatalomban és dicsőségben, hogy összetörje a bűnt s annak eszközeit, hogy összetörje az embert s a világot, a napot, holdat és csillagokat; azért jön, hogy tűzben tisztítsa meg a földet a bűn salakjától. Tüzet gyújt, hogy fölvilágosítsa azoknak sötétségét, kik azt vélték, hogy az Isten nem igazságos ; világosságot támaszt, hogy földerítse a bűn minden rejtekét, a szív minden redőjét: ítéletet tart, hogy karjának egyetlen egy csapásával tönkre tegyen minden hatalmasságot, mely ellene harcol!

Rémséges dolog az, ha az ember Isten ellen föllázad s azt mondja: nem szolgálok. Inog az Isten trónja; úgy látszik, mintha a teremtmény föléje kerekednék s vakmerő káromlásban tagadná Isten uralmát; úgy látszik, mintha kimenekülne az Ür szolgálati kötelékéből s magárahagyva az Urat, azt kiáltaná oda neki: ((Mindenhatónak mondja magát, s íme nem engedelmeskedem neki; fenségesnek s imádandónak hirdeti magát, s ime én nem hódolok neki; bölcsnek tartja magát, és én fittyet hán3rok bölcseségének s tudományának s magam esze s kénye szerint teszek». így szabadul ki a világ az Isten kezéből s magárahagyja a parancsoló, fenyegető bűnt bocsátó Isten !

De végre üt az óra! A hosszantűrő Isten fölkel, hogy kipótolja dicsőségének veszteségeit, jóvátegye a világ ballépéseit, helyrehozza a bűn förtelmeit, szóval, hogy kimutassa azt, hogy ő az Ür! Ego Dominus! «Heu consolabor super hostibus meis et vindicabor de inimicis meis», ezeket a szavakat adja Izaiás az Ür ajkaira: elégtételt veszek magamnak s megbosszulom magamat ellenségeimen! Ez az elégtétel s ez a bosszú nem a szenvedély kitörése, hanem az örökkévaló rendnek követelménye, melynél fogva elengedhetlen szükségesség, hogy Isten legyen az Ür, s neki ellent ne állhasson hatalom! Az Isten pedig ezt az ő legfőbb hatalmát kimutatja azáltal, hogy összetöri ellenségeit, a dacoló s meg nem térő bűnöst, s hogy tűzben megtisztítja ezt a földet, melyet a bűn taposott s összezúzza s kioltja a napot, holdat és csillagokat, hogy azontúl új legyen minden.

Ez lesz a világ temetése, melyet maga az Isten fog végezni. Mikor meghalt XIV. Lajos, a királyi udvar fölkérte Bossuet-t, hogy tartson a király fölött gyászbeszédet. És Bossuet a fontos pillanatban, mikor rajta függtek mindenek szemei, megütötte pásztorbotjával a koporsót s így szólott: «Nagy az Isten és senki más». A közönség megrendült, mert hatalmasabb szót mondani nem lehetett. Nézzétek, hogy mi a leghatalmasabb francia király? Por és hamu; e por és hamu fölött fölragyog az Isten nagysága. Épenúgy: nézzétek, mi a világ, a ragyogó nap s a csillogó csillagok, a föld s az ember hatalma? Rájuk üt az Ür, s porba hullnak az ítélet napján, mert nagy az Isten, és senki más! Nézzétek, mi lett színházaitokból, palotáitokból? Hová lettek a kertek és mulatóhelyek? Mivé olvadtak kincseitek? Hová veszett jövedelmetek? Mindennek vége van; nem maradt belőlük más mint rom és hamu. Ime akkor fölocsúdnak álmaikból a hívságos lelkek, azok, kikről az írás mondja: «Emberek fiai, miért szeretitek a hiúságot és keresitek a hazudságot?)) (Zsolt. 4, 3) Ime akkor világos lesz a világ előtt, hogy nagy az Isten és senki más! 3. De van az ítélet leírásában valami, ami azt még borzalmasabbá s az Isten haragját még rettenetesebbé teszi, s ez az, hogy a kereszt jele tűnik föl az égen. A kereszt annak a Megváltó Istennek, annak az irgalmas Istennek címere ; a kereszt annak a bírónak botja, aki hogy ítélni ne kényszerüljön, szenvedett, vérét ontotta, meghalt; a kereszt annak a vándor-intőnek, tanítónak botja, ki hogy Isten haragjától megóvjon, járt utánunk, fölajánlta nekünk szeretetét, hívogatott magához. Mit jelent most az a kereszt az égen? Mit olvas le róla a bűnös, aki az Ür szeretetét megvetette, könnyeit nevette, vérét taposta? Mi villámlik a keresztfáról szerteszéjjel az Istent, Krisztust, az egyházat, a szentségeket megvető világba? Vájjon a vigasz s a remény mécsének sugarai-e azok, melyek leolvadnak abban a végleges éjben a keresztről, vagy a haragvó Isten szemének villámai? Nincs kétségünk eziránt, k.h.! A szeretet, melyet megvetünk, gyűlöletté, a vér, melyet szívünkbe föl nem fogadunk, méreggé változik; Krisztus vére is, ha azt tapossuk, fejünkre hull átok gyanánt, s a kereszt, ha útmutatónak el nem fogadtuk, vasvesszővé válik, hogy összetörjön. Ne gondoljuk, hogy így csak az ember gondolkozik ; nem, nem ; ez az isteni szívnek s igazságosságnak is törvénye, s a szentírás biztosít róla, mert a zsidókról mondja a Szentlélek : «És mint azelőtt örvendezett az Ür rajtatok, jól tévén veletek : úgy fog örvendezni, midőn eltöröl titeket és kiirt, hogy elvesszetek a földrol» (Deut. 28, 63). Halljátok : azelőtt örvendezett az Ür rajtatok, jól tévén veletek ; annyira szeretett, hogy meghalt értetek, s most, miután megvetettétek őt, most ismét örvendez, midőn eltöröl titeket. Sőt a szentírás az Isten végtelen haragját még erősebben fejezi ki, midőn mondja : «az Ür kineveti őket» (Sap. 4, 18) ; «nevetni fogok veszteteken», mondja másutt, és Ezechiel az Urat úgy mutatja be, mint aki tapsol örömében : «En is összecsapom kezeimet és kitöltőm bosszúságomat ; én, az Ür, szólottam ezt» (21, 17). Fájni fog a kárhozottak lelke, hogy Isten összetöri őket; de mennyivel inkább fog nekik fájni az, hogy annak az irgalmas Istennek szívében számukra már nincs hely, s hogy megveti s kineveti haszontalan, céltalan, de rémséges fájdalmukat. Ebben a fájdalomban kiáltják majd a szerencsétlenek: hegyek boruljatok reánk, dombok, halmok temessetek el.

Ime k. h. ! a haragvó Isten képe ! Nem a képzeletből merítettük e vonásokat, hanem a szentírásból s magának az Ür Jézusnak szavaiból. Ez az isteni harag borong minden bűnös feje fölött s végső enyészettel fenyegeti őt. Az idő múlik, s mi sietünk az utolsó ítélet nagy napja felé, s egyszer megjelenünk mindnyájan, akik itt vagyunk, az Isten ítélőszéke előtt. Ez az Űr Jézus, ki itt jelen van az Oltáriszentségben irgalomteljesen, az fog ott ítélni irgalom nélkül. Most is látja ő szívünket; most figyelmeztet minket bűneinkre ; oda mutat a gyóntatószékre ; szívünkhöz szól az ítéletnek ma fölolvasott s most magyarázott szavaival: Mit tegyünk, k. h.? Megrögződjünk? Megvessük-e az Isten hívó szózatát? Egy tekintet a borzalmas ítéletre kijózanít minket. Ha még oly édes volna is a bűn, ha még oly mámorosan karolna át csábjaival, élvezeteivel; de az ítélet zúgó szele, az lehűti lázas homlokunkat; ha még úgy szeretnők az igazságtalanul szerzett, az összezsarolt birtokot s boldogságot ígérnénk magunknak élvezéséből; ha paradicsomot varázsolna szemeink elé s az élvezet édenkertjeit tárná föl előttünk : ó, de az ítélet emléke fölriaszt minket. Nem, nem ámíthatjuk magunkat; mi az örök Bírónál kegyelmet s nem haragot, irgalmat s nem átkot akarunk találni. Jobb nekünk egy nap az Isten szívén, mint évezredek nélküle ; jobb nekünk egy csepp a földi jóból ő vele, mint tengernyi birtok nélküle s ellene ; jobb nekünk a tiszta szív érzete, mint élvezet, öröm, mámor, piszkos, szennyes lelkiismerettel; jót és boldogságot az Istent szerető léleknek, átkot és kárhozatot a megátalkodott, szerencsétlen bűnösnek.

Azért minden áldozatra készek vagyunk, hogy Istennél kegyelmet találjunk; kitárjuk szívünket a gyónásban, ha eddig elhallgattunk valamit; rendezzük ügyeinket, ha igazságtalanság nyomja lelkünket; kibékülünk s jóvá tesszük botlásainkat; csakhogy az a nagy nap az irgalomnak s ne a büntetésnek napja legyen számunkra.