Prohászka Ottokár: Szent Imre herceg ünnepére

I. A magyar ifjúság példaképe (1907)

Szobrokkal örökítjük meg halhatatlanjainknak emlékét; ezreket, százezreket költünk a bronz- és márványművekre, mert vágyunk, forró kívánságunk az, hogy éljenek köztünk. Ha nem támaszthatjuk föl őket sírjaikból, legalább emléküket örökítjük meg tereinken és múzeumainkban. Mintha csak azt mondanók : éljetek köztünk ; legyen emléktek tartós, mint az érc; ne szedje azt szét sem rozsda, sem vihar; legyen ragyogó, mint a karrarai márvány fényszomjas csillogása ; éljenek köztünk erényeitek, gyújtsanak szövétneket gondolataitok, melegítsen nemzeteket nagy szíveteknek századokon átható sugara.

S mi értjük e törekvést, sőt magunk is követjük e példát.; csakhogy mikor eszmények után nézünk, a legdicsőbb szellemi világ felé fordulunk, ott keresünk magunknak vezető csillagot, s be nem érjük arannyal, márvánnyal, hanem arany nál drágább, márványnál ragyogóbb kialakítást sürgetünk számukra ; mi szenteket választunk eszményünkül s e szenteknek eleven testben, tiszta, nemes, fölséges életben, önmagunkban akarunk alakot adni.

Nagyszerű, boldogító művészet; művészet, mely a nagyot, a fölségest nem márványba vési, hanem újra átéli ; nem kőben örökíti meg, hanem megújrázza életét. Ezt teszszük mi, kedves ifjak, Szent Imre tiszteletében és utánzásában ; teljünk tehát el nagy föladataink méltánylásával, s buzdítson, lelkesítsen minket a nagy célnak öntudata.

Mi a mi édes, szent eszményeinket a dicsőséges, szellemi világból vesszük ; világból, melynek alakjai az erény, a tökély, a lelki erő, a fölség megtestesülései; világból, melyet Dante látott költői elragadtatásában s megénekelt ihletett ajakkal.

Ez a világ az Isten koszorúja, nem virágból, hanem megdicsőült lelkekből kötve; szebbnél szebb hierarchiák emelkednek ott egymás fölött, mint gót tornyoknak emeletei; minél magasabbak, annál csodásabbak, annál ragyogóbbak s e fénygyűrűk koronája az Isten, ... aki megközelíthetetlen fénytengerben lakik. Ez a világ az, melyet a vak Milton látott, hol jazpisz-padozaton gurítják amarant- és arany-koronáikat a királyi szellemek. Ez a világ az, melyről az antifóna emlékezik : 0 quam gloriosum est regnum, in quo cum Christo gaudent omnes Sancti, ó dicsőséges ország, Krisztus királysága és öröme !

Az örökélet e dicsőséges országából ragyog felénk testvérünk, Imre herceg ! Első tekintetre ellebben ajkunkról a sóhaj : ó mily nagy, mily fölséges vagy 1 Gloria in excelsis, énekelték az angyalok; te is magasan állsz és glóriás vagy. Kitűnői, azért csodálunk. A közönségest senki sem ünnepli, a megszokottat senki sem csodálja, hanem ami a közélet lapályából, az emberi érzés színtájából kiemelkedik, ami a felhők fölé, a csillagok közé tör: azt ünnepeljük. Megtiszteljük csodálkozásunkkal az Alpesek csúcsát, mely a fellegek közé tolja ki szirtjeit ; álmélkodunk a tajtékzó tenger háborgó dühén; megakad szemünk a vijjogó s a szélvész szárnyain a magasba fölcsapó sasnak lendületén; ezt a föl-föltörő, dacoló, emelkedő erőt csodáljuk ; csodáljuk a természetben, csodáljuk a kegyelemben. Itt, a kegyelem országában is vannak hegyek, montes Dei; itt is vannak zúgó, föl-fölcsapó áramlatok ; itt is szárnyalnak sasok. Kiemelkednek szentjeink a földről, ki az ég felé, ki foglalkozásuk keretéből; elfelejtik kunyhóikat, házaikat, váraikat; levetik kendőjüket, kötényüket, palástjukat; leteszik sisakjukat, koronájukat, birétumukat; kiemelkednek népből, családból, határkövek, társadalmi állások korlátaiból, ki térből s időből. Romok nem temetik el őket, alapzatuk nem föld, nem kő, a mulandóság hulláma el nem üti őket, hisz szárnyaik vannak.

A léleknek e páratlan fölénye ragyog Szent Imrén is. Királyi palota, az ország trónja, Szent István koronája, harci zászlók, népek hódolata nem elégítette ki őt, mert megérintette lelkét azzal a szívet, érzést elváltoztató, földet-világol árnyékba borító illetessél az Űr, s a halhatatlan élet szenvedélye foglalta el szívét; szétfoszlott szemeiben a fény s a dicsőség, kicsiny lett neki a világ. Kicsiny lett a világ, mert Szent Imre lett naggyá ; sötét lett a földi fény, mert az Istenszeretet mély tüze gyulladt ki benne ! Magyarországot szerette, édeshazája, bölcsője, sírja volt; a szent koronát, nemzeti létünk e szent szimbólumát tisztelte, de ambiciója országon, koronán túlterjedt; vágyódott az Isten országának koronája után, vágyódott azután, hogy országának ne legyen vége. E nagy ambíciónak útjaira terelte nagy lelke. Nem erőszakolta, nem kényszerítette senki, ment ő magától; ragadta a szíve; látott, szeretett, ment, sietett. A világ nem kápráztatta ; még kiábrándulnia sem kellett, annyira távol esett tőle. Nem kellett tört márványlapok föliratait olvasnia, melyek dicsőségről szólnak s a dicsőséget önmaguk cáfolják ; nem kellett földön fekvő oszlopok, a leterített erőnek szomorú emlékei között járnia, melyek az erő gyöngeségeinek bizonyítékai ; nem kellett sötét diadalívek alatt elvonulnia, melyek alatt inkább a búskomorság, mint győzedelmes jókedv jár; minderre nem volt szüksége : megértette Isten hívó szózatát s szívvel-lélekkel követte azt; követte s a csillagok közé ért!

Minden keresztény ifjúnak feje fölött a hitnek s lelkesülésnek ugyanez a csillagos égboltja ragyog, s e csillagokról nem szabad sohasem levennie szemét. Neki is arrafelé kell törtetnie s nem szabad elfáradnia. De mikor szentünk eszményiségének utánzásáról s önmagunk életében való kialakításáról van szó, van Szent Imre lelkén egy másik jelleg is, mely szemet szúr s szívet gyújt s a csillagokba vezető úton szárnyakat kölcsönöz, s ez az ő tisztasága. Amictus stolis albis, szeplőtelenség a ruhája ! Ez igazán hercegi, mondjuk királyi, vagyis hogy krisztusi öltözék. A világ szövőszékén ilyet nem szőnek. Sőt, amit az Isten remeklő keze sző nekünk, azt a világ bozótjaiban rongyokra tépjük. Hány ily ember áll rongyos öltözetben az Üristen szeme előtt! Hányszor takar csúnya sebeket a világi hírnév s tudomány; művészet nem óv meg a mételytől; nagy hadvezérek öntudatuk világában néha tán szégyenkező rabok ; híres költők erkölcs tekintetében néha csak siralmas alakok lehetnek ! Ó Uram, örök ifjúságot, virágzó életet, tiszta, szeplőtelen lelkületet teremts belém; minek volna nekem ész, géniusz, remeklő kéz, ha önmagam előtt szégyenkeznem kellene? Minek öltözködném selyembe, bíborba, ha lelkem öltözete rongy és szégyen volna? Im, az igazi ékesség a lélek szeplötlenségének tavasza, az igazi szépség az ártatlanság halványságán átverődő szűzies pír!

Szent Imre ezt a díszt, ezt az ékességet kereste ! Szépséget, mely el nem fonnyad. Korona, királyi palást helyett a diadema speciei-t kívánta meg, a lélek szépségét I S jól tette. Ezért volt élete szép és kedves élet; élet, melynek ritmusa, mértéke, harmóniája van. Lelki ember lett, kiben a lélek áttört a testen s kifejezte önmagán az Isten gondolatát, hogy összetörje mindazt, ami alaktalan, aránytalan s rendetlen a vérben s az ösztönökben. Ez fölségesen sikerült neki, s a fehér stólába öltözve, fiatal élete végén meglengethette győzelmeinek pálmáját s letehette azt az Úr lábaihoz, mondván : győztél bennem, Krisztusom, győztél! Hála neked ! E győzelemre hív minket Szent Imre herceg! Győzelemre test s világ fölött, de csak az alacsony világ s lázadó test fölött, mert hiszen nem megtörni, de fölmagasztalni akar minket. Sürgeti bennünk a szép, erőteljes, fejlett életet; üldözi a csúnya, a satnya, a gyönge tengődést I A tiszta élet kialakításával éri el bennünk célját. Beleállít a hitnek nagy - gondolataiba, az eszmények sugárzatába, Krisztus kegyelmének tiszta légkörébe s biztat, buzdít: testvérem, itt el nem veszesz, itt el nem fajulsz ; ragaszkodjál az Isten fiainak nagy gondolataihoz, s azok erőt sugároznak beléd. De a hit nagy gondolataival, az örökélet vágyával s elvesztésének félelmével föltüzeli egyszersmind lelked szeretetét s harci vágyadat, s benned is fölcseng majd a tiszta lelkekhez intézett krisztusi szózat: Veni de Libano sponsa, veni, coronaberis: jöjj tiszta, küszködő lélek a magasztos érzések magaslatairól, jöjj felém, én majd megkoszorúzlak ! Ha tiszta vagy, kedves ifjú, fűszeres magaslatokon lakik lelked ; ha tiszta vagy, Libanon havasának hóvirága vagy ; jöjj, megkoszorúzlak ! Erőt, kedvet, vigaszt, örömet öntök lelkedbe, s nőni fogsz szemem előtt, mint a pálma s ragyogni fogsz kezeim közt, mint féltett drágagyöngyöm! S mi hiszünk a hitnek e bátorító igéjében, hiszünk a kegyelem e biztató erejében, akkor hát, fiúk, előre, előre Szent Imre nyomaiban ! Szent István hitet, koronát, trónt, állami létet adott a nemzetnek ; folytassa atyjának művét a fiú ; ragyogtassa föl a koronát, támogassa a trónt, biztosítsa nemzeti létünket Imre herceg ideális, lelkes, erkölcstiszta ifjúságnak nagyranevelésével. Az ilyen magyar ifjúság lesz az igazi ifjú magyarság; a hitében, reményében, munkakedvében megifjodott Magyarország. E nagy reménységeink zászlaján Szent Imre képe ragyog s a zászlót a nemzeti boldogulás útjain Szent Imre nyomaiban a fegyelmezett, tiszta s küzdelmes ifjúság viszi. Járjon vele szerencsésen a hadak útján. Higygyen, éljen, dolgozzék, küzdjön, győzzön. Amen!