Prohászka Ottokár: XIII. Leo pápaságának

25 éves jubileumán (1903)

Jézus életet hozott; világosságot az észnek, mely megnyugtat, s békét és szent örömet a szívnek, mely boldogít. Az ő világossága nem tudomány, amilyen a mathematika, fizika, fiziológia, az ő műve nem politikai alkotás, sem szociális reform, hanem a természetet meghaladó életerő : »Spiritus et vita».

Életet csak Isten ad ; ő indította meg a természetes életet; hasonlóképen a testté lett Ige indítja meg a természetfölötti életet: új fényt teremt a szillogizmusokkal s indukcióval dolgozó intelligenciákba ; új meleget, édes lelkesülést szít föl a szívekben ; új energiát, halhatatlan aspirációkat, új kilendüléseket, fölséges törekvést indít meg a lelkekben, s nyomaiban új kialakulásban indul meg új eszmények szerint az emberi élet: Krisztusi stílus szerint alakul ki a világban a «novus homo». Szent Ágoston «occultissima, interna, mirabilis ac ineffabilis potestas»-nak, «flagrantissima ac luminosissima caritas»-nak, «voluntas efficacissima ac omnipotentissima »-nak hívja azt az életáramot, mely Krisztusból árad ki az egész emberiségre.

Ez életáramnak medre, e felgyülemlett erőnek szerve az egyház; s ezt a természetfölötti életet kell szolgálnia a társadalmi fejlődésnek minden fokán, a történelmi alakulásoknak hosszú során; a tudás fényes zónáiban, valamint az elsötétülés esteli korszakaiban, az öntudatos kiindulások lendületes periódusaiban, mikor a «Sturm und Drang» erőszakos szellemei vihart támasztanak a világban, valamint a décadence s a szecesszió élettelen korszakában, mikor beteges lelkek azzal ámítják magukat, hogy erősek.

Az Isten ezt a talentumot bízta reá, ezt a gyöngyöt keresi nála, annak az evangéliumi erjesztőnek, mely hivatva van a világot átjárni, energiáját sürgeti. Tüzet jöttem bocsátani a földre, s mit akarok egyebet, mint hogy égjen?!

Anyaszentegyház — így szólítja majd meg az egyházat a világítélet — mit érleltél? Mennyi hitet, szeretetet termeltél? Mennyire emelkedtél híveidben Krisztushoz? Anyaszentegyház, mutasd meg arcodat, látni-e rajta Krisztus vonásait? Beszélj, hadd halljam szavadat, megcsendül-e benne az Isten Egyszülöttjének akcentusa? Mutasd meg kezeidet, megérzik-e rajtuk a szamaritánusnak olaja? Anyaszentegyház, eltölti-e házadat Mária kenetének illata? Leng-e templomaidban az eucharisztia szelleme?

XIII. Leo pápa mélyen át van hatva az egyháznak e természetfölötti hivatásától. Szereti az egyházat s gondozza azt, mint patriarchális hű szolga, kire az Ür a maga jegyesét bízta; s mert szereti, gondja van rá, hogy az egyház a maga szellemi irányzatával s érzékenységével a lélek s az élet iránt az Isten orgánumának bizonyuljon ; tükröződjék vonásain a krisztusi szépség és szentség, s ragyogjon szemeiben a lelki élet misztikus fénye !

Ennek a hitéletnek fölvirágoztatására mindenekelőtt krisztusi papság kell! Sámuelként korán reggel kel föl nyughelyéről a főpap, s «aeeipit lenticulam olei», fogja az olajedényt s szétnéz királyi lelkek után, akiket fölkenjen ; «regale sacerdotium», királyi vagyis Krisztus szellemével eltöltött papságot keres, sürget s nevel; papságot, melynek nemcsak joghatósága, hanem szelleme, nemcsak missziója, hanem lelke legyen hozzá, papságot, melynek krisztusi szíve legyen. Erény, tisztaság, áldozatos lélek kell bele, azzal térít! Élet, élet, krisztusi élet! Ez hordozza a világ Krisztushoz való áthasonulásának titkát; ez a térítés szakramentuma! Az emberek életet akarnak látni; az élet érintésére fölébrednek; szó, hang, levegő nem ébreszti föl őket.

Szentséges Atyánk a krisztusi tant praktizáló papságot akar; mint volt perugiai püspök, ki Perugiából áttekintett Assisi lejtőire, nagyon jól tudja, hogy III. Ince pápa összes dicsőségénél nagyobb fényt árasztott az egyházra Krisztusnak dicsőséges szegénye, a «poverello di Cristo»! VIII. Bonifácnak s valamennyi kanonistának jogi tudománya nem lendített annyit az egyházon, mint azok a rajok, melyek Assisi lejtőiről indultak szét a világba s viaszt s mézet, fényt és édességet vittek s hintettek szét mindenfelé.

Ezzel a természetfölötti fénnyel párosítani kell a tudomány világosságát. Legyen a papság műveltsége korszerű, mely megfeleljen a modern igényeknek s ugyanakkor induljon el az egyház tradícióin, hogy ne rontson, hanem építsen a mult századoknak alapjain. Alapos filozófiai s theológiai képzettséget sürget a pápa a klérusban; kívánja, hogy a szentírást behatóan tanulmányozzák s a szentatyáknak, nevezetesen Szent Ágostonnak s a keresztény középkor legnagyobb gondolkozójának, Szent Tamásnak műveit forgassák. Áz út, melyen eddig a theológia s a keresztény kultúra haladt, királyi út: szentek taposták s a szellem műveivel sövényezték. Ez az út nem a római Via Appia, melyet csak síremlékek s katakombák szegélyeznek; nem a Via Sacra, melyen romok közt az elhalt szépségnek s dicsőségnek szelleme tévedez; hanem ha út, hát a hadak útja; törtető szellemek járnak rajta; vagy tán inkább Tejút, csillagokkal kikövezve, mert hiszen azok járnak rajta, kikről írva van : «Qui ad justitiam erudiunt multos, fulgebant sicut stellae in perpetuas aeternitates».

Ezen járjon a klérus s az egyház, s ne keressen egyre új formákat a nem új, hanem csak újra zavaros gondolatoknak ; menjen, haladjon, s ne hagyja magát lecsalni a tanácstalanság útvesztőibe, hol a filozófia a kacagó skepszis prédája lesz. Oda ne, de előre! Haladni s tanulni kell! Legyenek a tanító egyháznak papjai a tudomány iskolájában tanulókká. Az «Aeterni Patris» enciklika hirdeti ezt; a pápa írja: «Az egyház gyűlöl minden restséget és tunyaságot, s kívánja, hogy a szellemi műveltség az életre kihasson s gyümölcsöt hozzon.

Az egyház tevékenységre buzdít a tudomány s művészet minden terén s ugyanakkor arra céloz, hogy e törekvések az embernek nemesbülésére s üdvösségére szolgáljanak».

Az ilyen egyház az imádság légkörében él, s mint minden nagy fia, szentje, vértanúja s prófétája, Istenben keresi erejének kifogyhatlan forrását; megérzi, hogy merre tart Krisztus, s hegyre megy föl vele imádkozni.

Föl a hegyekre — buzdít minket a pápa — föl! A hit fölfelé tör, Istenbe tör! Az egyház a «mons myrrhae et thuris» ; imádság és áldozat az ő légköre, e légkörben változnak el a lelkek. Lesznek, kik a hegy csúcsán színükben elváltoznak; lesznek, kik a hegy oldalaiban, a sziklák hasadékaiban isteni látomásokat látnak; lesznek, kik a hegy lábánál, az élet nagy lapályában dolgoznak ,s térdelnek; de mindnyájan Istennel töltekeznek, tehát imádkoznak. Az imádság az a szellemi s szívbeli munka, mellyel Istenbe törünk, «l'acte morál par excellence»; az imádság az az irányzat, mely magábatérést, reformot s színváltozást sürget.

«Orate fratres», az egyház imádkozzék! — hirdeti a pápa ; hirdeti s megteszi. Ugyan nem virágzik-e ki a 93 éves aggastyán kezeiben nz olvasó valóságos rózsák füzérévé?! Az októberi esték csendes ájtatosságain, melyek városon, falun tartatnak, az alázatos kereszténység élén a pápa, XIII. Leo, átszellemült alakja térdel, s ő az előimádkozó. Ihlet s gyengéd áhítat sugárzik az olvasóról kiadott eneiklikáiból, melyet még a volsk falucskában, Carpinetóban szítt magába édes anyjának ölén. Az ima életét ajánlja enciklikáiban a szentcsaládról s Jézus Szívének való felajánlásunkról; akarja, hogy az «ahitat gyakorlatait úgy szeressük, mint őrangyalunkat»; mert ahol az imádság szelleme leng, ott a lelkekben tavasz lesz, ott a hit egy világot teremt, melyben a lélek gyöngy, világnál drágább, az élet szent vigília, az ember az Isten erejében győzhetetlen, a pária is Krisztus testvére, a sír az örök tavasz barázdája, a halál az élet portája ; világot, melyben mindenki Krisztusnak érzi magát, Krisztust keres, Krisztust szomjaz s megérzi, hogy hol találja ; az egyháztól is őt sürgeti, titkaiban őt keresi; az oltárok előtt megpihen s eszik az élet kenyeréből életet!

Igy nevelkedik föl itt is az a nemzedék, mely «panem et circenses»-t kiált, csakhogy egészen más értelemben, mint a proletárok hajdan Rómában ; panem, az élet kenyerét, hogy a «circenses»-t, az élet küzdelmeit, melyeket az állattal s a világgal vívunk, megállhassuk.

Adj tehát kenyeret s áldozatos lelket, hű sáfárja az Isten házának ; adj kenyeret! S adott; hogyne adott volna ! Képzelhető-e az olvasó-enciklikáknak, az imádságnak pápája a «Mirae. caritatis» körlevél nélkül. Nektek Krisztus kell — vegyétek és egyétek, hirdeti a pápa! Egyház, föl, «ad aras», föl az oltárokhoz! Neked az «ara» «focus» is ; oltárod a te tűzhelyed! Itt melegszel, itt gyulladsz föl! Tüzet itt találsz, azt a tüzet, melyről az Üdvözítő mondja : tüzet jöttem bocsátani a földre: Gyújtani akarsz szíveket? Itt a krisztusi tűz! Eleven vízforrásokat keressz s nem találsz? Itt a szikla, az oltár szent köve, üss rá, ecce plus quam Moses hie! Tűz és vér és víz patakzik belőle, hogy gyújts, élessz, locsolj föl életet!

E kettős forrásból — reméli a pápa — meríti majd az egyház Krisztusnak szellemét, s megteremti az élet reformját : reformot a hivatalos egyházban, hogy az igazán apostoli Krisztusnak orgánuma legyen ; reformot a szerzetesrendekben, melyekre nem is enciklikát, hanem himnust írt az «Auspicato concessum» című s Szent Ferencet dicsőítő levelében ; reformot a társadalomban, hogy «egyre jobban közeledjék a keresztény élet ideáljához», — hogy megújuljon vére, «hogy a vallás ereje mint éltető véráram hasson a társadalomnak erezetebe.» (Immortale Dei.)

«A felsőbb szférákból származik ugyanis a népeknek üdve, —• mondja Tametsi futura enciklikájában. Éledjen föl s erősödjék meg az államban a keresztény szellem, s akkor új életre kap tőle az emberiség. A népben megerősödik a felsőbbségek s a törvények tekintélye ; elnémul a társadalmi osztályok harca s mindnyájunk jogai tiszteletben tartatnak ... De Krisztust kell a társadalomba, mint tulajdonába belevinnünk; az ő életerejének kell áthatnia a társadalmat, a törvényhozást, az intézményeket, a kulturális tevékenységet, a házasságot, a családot, a gazdagok palotáit s a szegények kunyhóit, mert rajta alapszik a népek civilizációja.))

Hányszor ötlenek föl e gondolatok 25 éves pápasága alatt! Hányszor vonul végig ez érzelmekkel a pápa, majd mint jó pásztor, ki nyáját tereli, majd mint orvos, ki a sebeket kötözi, majd mint az Apokalipszis angyala, ki eleven parazsat szór, hogy lelkeket gyújtson.

S mikor az egyházat az imádság szentélyeibe, a szerzetesrendeket az Alvernia-hegyre inti, akkor a keresztény nép nagy zömének a názáreti házat mutatja: szentélyéül a hetedik szentségnek s iskolául az ifjú nemzedéknek. A templomban van az oltárnak szentsége, a keresztény házakban van a házasságnak szentsége. Az Oltáriszentségnek helye az oltár; a házasság szentségének tabernákuluma a ház, a családi tűzhely. Az Oltáriszentség az élő Krisztus; a házasság szentsége két szerető szív, kiket természetfölötti hit irányít, örök remény biztat, isteni szeretet melegít. A pápa védi az újkor szellemétől profanáit házasságot; óvja a vegyes házasságoktól a híveket, melyek az indifferentizmusnak s hitben gyenge, lágymeleg nemzedéknek fészkei. Elkorcsosulnak a nemzedékek, ha profanáltatnak házasságaitok, — mondja a pápa. Pedig annak megtörténnie nem szabad; nem szabad a jelen miatt, de nem szabad a jövőnek reménye, az ifjúság miatt sem.

Nem, nem szabad! Már a kicsinyek miatt sem szabad, kiknek én atyja vagyok. «Engedjetek a kisdedeket hozzám jönni», mondotta Urunk s mondja a pápa is.

Mert a pápa szereti az ifjúságot. Mit nem tesz Rómában érte? Hogy ír az «Inscrutabili, Arcanum divinae, Sapientiae Christianae, Humánum genus» enciklikákban! Hogy buzdul, hogy az emberiség reményét az egyház karjaiból ki ne szakítsák, — hogy az iskolák a vallásos nevelés talaján viruljanak, hogy ne csak a hittant tanítsák, hanem vallásos embert is neveljenek; hiszen nem a szó, hanem a meggyőződés, nem a betű, hanem az ihlet s a szeretet alakíthat csak embert, s nemcsak tudni, hanem élni, s nemcsak érteni, hanem jellemekké válni vágynak bár öntudatlanul a boldogságra teremtett lelkek. Fekete sávok ne legyenek a márványban, melyből Apollót faragunk, repedések ne legyenek a gránitban, melyből Kleopátra Tűje készül ; ragyogó márványt, egységes követ vegyen a művész : s ha embert alakítunk, járjunk el hasonlóképen ; ne hasítsuk szét lelkét az ötletszerű világnézetek ékjeivel s ne szőjünk bele szomorú kételyt s skepszist és lemondást; egységes jellemet adjon a nevelés ; keresztény legyen az elve s Krisztus az ideálja.

A hitéletnek e nagy kincseit óvja s ajánlja XIII. Leo pápa s iparkodik azokat a kereszténységben megszilárdítani, az eretnekségben visszaállítani s a pogányságra kiterjeszteni. A keleti egyházakat Szent Péter székéhez vonzza ; a «Sancta Dei Civitas» körlevélben a hívek lelkére köti a pogányok megtérítésének, a misszióknak szent ügyét, s fölkiált: «Ki volna oly szegény, hogy legalább némi áldozatot ne hozhatna a missziókért?» ő hoz. Amit a keresztény világ neki szeretetből s nem a végrehajtás kényszeréből fölajánl, azt jórészben missziókra fordítja a kereszténység Atyja ; kiterjeszti kezeit a fiaira, s ismétli Krisztusnak szavát: Euntes docete!

Ez áldó karok alá térdeljünk mi is, hogy jó harcot, a hitnek harcait vívhassuk s a hitnek életét élhessük a köztevékenységnek s a családi életnek mezején egyaránt. Sok veszedelemnek van kitéve hitünk; gőgös tudomány s vakmerő szószátyárság emelik föl ellene szavukat, nemzeti paroxizmusok zavarják az Isten országát s faji ösztönök bömbölik imáink közé a «Los von Rom»-ot. Ne féljetek kicsinyhitűek! Lárma az, nem ének! Felhőszakadás az, nem májusi eső! Tekintsetek Leóra! Ez őrületes s beteges irányzatokkal szemben a pápa Krisztusnak mennyországára, a hitből való életre s e végzetes kísértetekkel szemben az egyház, a Szentszék iránt való hűségre utal! Non praevalcbunt! Álljunk a sziklán, hogy részesei legyünk mi is annak az egyházat éltető Léleknek, ki leányokból is vértanúkat nevelt, ki gyermekekben győzött s minden szívet eltölt kitartással, mely Krisztushoz hű, hiszen az ő Lelke.