Prohászka Ottokár: Szent István király (1898)

Haza és egyház, nemzet és vallás, ez a két gondolat, ez a két szent valóság mozgatja az emberiséget a Iegkihatóbban minden égöv alatt. Két életnek vágya testesül meg bennük; élni kívánunk a földön minél tovább, s mivel nem élhetünk soká személyesen, élni akarunk legalább nemzetünkben; azután élni kívánunk föltétlenül és halhatatlanul, s ezt az életet az örökkévalóságban keressük; az élet e két vágyából sarjad a nemzet s a vallás szeretete.

Mily szelíd és áldásthozó hatalom ez a két szeretet a békének csendes, százados munkájában, a művelődés s a haladás lépcsőzetes útján; erőt fejleszt, erényt ápol, népeket nevel s tesz hatalmassá mindkettő s áldással hinti be az ipar s a jólét zajtalan ösvényeit; de mily őrült két hatalom ez, ha vérig sértve, bosszút lihegve fölkorbácsolja az emberi kedélyeket; vihart arat, vért szomjaz, s nyomában járnak a legvérengzőbb harcok, melyeket a latin jellemez találóan azzal a szólásmódjával «pro aris et focis». A tűzhely a nemzeté, az oltár a vallásé.

A megsemmisülés harcai tombolnak a tűzhelyek s az oltárok körül. Mihelyt a harc odaért, mihelyt tűzcsóvái a tűzhelyt s az oltárt érik, akkor már nincs kímélet, megszűnt a könyörület; ott az egyik félnek vesznie kell, s a győzelemnek teljesnek kell lennie.

Emlékezzünk a római-pún irtó háborúkra; akkor lángolnak föl rémségesen, mikor már a karthágói tűzhelyek körül folynak; emlékezzünk a husszita harcokra: az a fekete zászló s rajta az arany kehely, mennyi dac, elkeseredés, kegyetlenség, vérengzés fölött lengett! Miért? Mert a zászló rúdja az oltárra volt tűzve. Emlékezzünk a legrémesebb s legvéresebb harcra, melyet a történelem ismer: Jeruzsálem ostromára millió hullájával, tízezer keresztrefeszített vonaglójával; ennyi fanatizmust csak a tűzhely s az oltár egyesült lángja éleszthetett.

Ahol tehát erő kell békés alkotásra, vagy hősiesség kell pusztító harcokra, ott az «ara» s a «focus», a hit s a haza szeretetét kell fölélesztenünk, e kettőben kell a boldogulás reményét keresnünk. Ahol ez a kettő szét van választva, ahol a szívek e két szeretet közt meghasonolva az egyiket a másiknak rovására élesztik vagy tompítják, ott a romlás végzete kísért, s a pusztulás föltartóztathatatlan.

Épúgy vagyunk a mozgalmakkal. Erőtlen s éretlen a mozgalom, mely vagy a vallást ignorálja, vagy a nemzeti eszmét elhanyagolja. A nemzeti elem nélkül nincs a mozgalomban test és vér; a vallási elem nélkül nincs szellem és iélek. egyik se való tehát az embernek, még kevésbbé a nemzeteknek. Nemzeteket lelkesíteni, szenvedélyeiket fölkorbácsolni, a tengernyi népet megmozgatni csak úgy lehet, akár politikai, akár kulturális legyen a mozgalom, ha belőle a nemzeti színeket s a kereszt jelének árnyalatait ki nem felejtjük.

Magyarország életében ez a két nagy hatalom: nemzet és vallás nincs különválasztva; de sőt legharmonikusabb kifejezést nyer épen a nemzet első királyában, Szent Istvánban. A magyar nép nemzeti ünnepe keresztény vallásos ünnep; a mi nemzeti királyunk az Istennek szentje; a mi koronánk szent korona; első királyunknak nincsen sírja; ha sírjához kívánkozunk, oltárhoz vezetnek s rothadatlan szent jobbjára mutatnak; ha nemzeti ünnepet ülni akarunk, letérdelünk s imádkozunk; mintha nemzet és vallás közt, haza és egyház közt, magyar korona és aureola közt, trón és oltár közt, nemzeti lelkesülés és Isten-tisztelet közt különbség nem volna. Boldog a nép, mely ezt a kettőt így egyesíti, s mely lelkesülését a hazáért s a nemzetért a vallás és egyház szeretetének lángjain hevíti.

Szent István király képezi eszményképét e két, szent érzelem osztatlan egyesítésének, s e világtörténeti nagyságában útmutatója lett egyszersmind a keresztény hazafiak életrevaló törekvéseinek. Ne szakítsuk szét e két hatalmat ; egyesítve egymást gyámolítják; szétszakítva egymást fogyasztják s emésztik. Ha őszintén kívánjuk a magyar nemzet nagyságát: adjunk neki «focus»-t, de adjunk neki «ara»-t is ; tűzhelyet és oltárt. Oltárokból tűzhelyeket építeni szentségtörés, s tűzhelyeket lerontani, hogy oltároknak kerüljön hely, esztelenség. Szítsuk Szent István emlékével magasra minden magyar kebelben a vallás s a haza szeretetét; csak e párosult érzelemmel szívünkben leszünk képesek megérteni s megünnepelni a magyarság első királyát, apostolát és prófétáját, Szent István királyt.

De épen úgy legyünk meggyőződve arról, hogy erőteljes, az egész nemzet érzését és lelkesülését, kivált pedig kulturális haladását fölkaroló mozgalmat a kereszténységnek a programmból való kihagyásával eszközölni nem lehet. A legmélyebb s a nemzet lelkének a legkényesebb vonzódását, érdekeinek legféltettebb s legelső cikkelyét ignorálni, oly szarvashiba, melyet semmiféle furfang és eszély jóvátenni képtelen. Halvaszületett gyermek, s nem a közérdek karjaiba, de a feledés sírjába való az oly nemzeti politika, mely a vallást ignorálja, hogy elzülljék; nem védi, hogy rúghasson rajta kedve szerint bárki. Mi Szent István király fönséges alakjáról mást olvasunk le, az ő egyénisége e két üdvhozó hatalomnak elválaszthatlan egységét állítja elénk. Alakja nemcsak eszménykép, de programm is; a magyar nemzet haladásának s megerősödésének programmja.