Prohászka Ottokár: Pünkösd utáni 2. vasárnapra:

Az igazi Úrvacsora

K. H.! Van egy vágy, mely oly általános, mint maga az emberiség; oly tartós, mint maga az élet. Még a halál sem szünteti meg, mert ez a vágy a halál utáni örökkévalóságot is felöleli magába. Ez a vágy, ez a szüntelen törekvés az élet utáni vágy. Minden életet keres, élet után vágyódik. Tudomány mint rendszer, műveltség mint gyakorlat, művészet mint az igaznak szép formába való öltöztetése — minden életet keres. De, sajnos, sokan nem az igaz élet kútforrásánál keresik az életet. Posványokba merülnek el, és halált lehelnek élet helyett.

Hol keressük mi, k. h., az igaz életet? A mai evangélium reámutat az igazán éltető asztalra s az igazán éltető ételre. Reámutat az örök élet kenyerére, és megmutatja nekünk az Úr asztalát. Itt van az élet az Úr Jézusban! Azóta van élet, igazi, emberi, mélységes, szerencsés, gazdag élet, mióta az isteni élet az Úr Jézus lelkében emberi gondolattá lett; mióta az isteni szeretet az Úr Jézus szívében emberi érzéssé lett; mióta az isteni vágy teremteni embert, amelyet Ádám óta kivinni nem sikerült, Krisztusban szerencsésen érvényesült! Tehát hogyha kell élet gondolataitoknak, merítsetek itt; ha kell harmonikus érzés szíveiteknek, melegedjetek itt. Ha kell tökéletesség, ültessétek át ezt magatokba.

S mindennek a módja s a nyitja : egyesülés Krisztussal! Ime, az eucharisztia semmi egyéb, mint egyesülés. Az eucharisztiában a kenyér színe egyesülésre hív : egyetek, de vigyázzatok, hogy az evés csak jel s egyesülést sürget, egyesülést, ahogy a lelkek, ahogy a szívek egyesülni szoktak. Lelkek akkor egyesülnek, ha egyet gondolnak; szívek akkor egyesülnek, ha egyet éreznek. Emberek akkor egyesülnek, ha szeretetben egyesülnek. Mi az Úrvacsora? A lelkek egyesülése a gondolatok közlésében, szívek összeforrása az érzelmek egységében. Mi az igazi szentáldozás? Krisztus gondolataival való töltekezés, Krisztus érzelmeitől való felgyulladás, Krisztus hasonmásának kiverődése a szemen, homlokon, ajkon, beszéden, szereteten, szíven, életen, az egész életen, az egész emberen.

Megvan tehát a programm, hogy hogyan kell áldozni. Áldozni úgy kell, hogy az ember a lelkét eltölti az Űr Jézus gondolataival. Úgy menjetek k. h. áldozni, mint akik mennek fölvilágosodni s ugyanakkor megnyugodni az Úr Jézus gondolataiban. A Krisztus-kép ott tárul föl előttünk ; ott néz az Úr Jézus mélyen bele a lelkünkbe, úgy, hogy képét soha többé el nem felejtjük. Ha nézek egy képet, akkor én a művész gondolataiban megnyugszom, s nyugalmam valóságos élvezetté lesz, élvezek s gyönyörködöm. A mi felvilágosodásunk is ily megnyugtató és élvezetes kontempláció ! Én nézem őt, ő néz engem. Valahányszor ily megnyugodva nézzük az Urat, mindannyiszor belénk folynak át az ő gondolatai s erőnket fokozzák. Ilyenkor lelkünk egyesül az Úrral s megpihen benne.

Nézzétek meg, k. h., a szentírásban a lélek megnyugvasának jeleneteit, valóságos Úrvacsora-jelenetek. Ott ül Betániában Mária az Ür Jézus lábainál. Ez Ürvacsora. De hisz ott nem esznek ! Az evés az egyesülés jele, az itt is megvan ; a lélek itt is megnyugszik. Mikor Mária az Űr Jézus lábainál ül s szeme az isteni Megváltónak nemcsak szemébe, hanem lelkébe is elmerül, a szerető lélek megpihen jegyesében. Pihenés a jegyesben: az Ürvacsora. Térjetek be az első zöldcsütörtok estéjén az Ürvacsora termébe. Az aggódó gondolatok ott elcsitulnak s tizenegy lélek függ a Mesteren, ki értük imádkozik. Ez Úrvacsora. Nem a vacsora miatt, hanem a lelkeknek megnyugvása miatt a Mesterben. Nézzétek a húsvét reggelét; ez Magdolnának az Ürvacsorája.

A kétkedő, reményeiben megtört lélek hogyan tud úrvacsorázni, hogy tud egyesülni, hogy tud megnyugodni a Mester gondolataiban, azokban a győzelmes gondolatokban ! Nézzétek húsvét délutánján az emmausi tanítványok útját; két ember, akik lemondtak reményeikről, hogy gyullad fel s hogy nyugszik meg azután két ily kislelkű szív egy nagy lélek közelében! Ez Úrvacsora. És a húsvét estéje az egész apostoli gyülekezetnek Ürvacsorája. K. H., mi megyünk úrvacsorázni, megyünk megnyugodni az Úr Jézus biztató, győzelmes gondolataiban. Megyünk a szentáldozáshoz, hogy világi nézeteinket, gondolatainkat, sokszor meghasonlott, maga-magával nem bíró lelkünket Jézus szívén földerítsük s megnyugtassuk, hogy szent békénk legyen.

Az Oltáriszentség továbbá nemcsak azért nyugtatja meg lelkünket, mert gondolatainkat Jézusban megpihentetjük, hanem azért is, mert hitünket rendkívül megerősíti. «Est enim memoria mirabilium.» Hitünk az Isten csodálatos műveivel áll szemközt. Ime az Oltáriszentség az Úristen csodálatos műveinek emléke. Nagy emlék, melyben megújul Krisztus megtestesülése és szenvedése. Nagy emlék, mert csodásan van jelen itt az Úr, s jelenlétét is csodák bizonyítják, amilyenek nagyszerű emléke a fenséges orvietói dóm. Nagy emlék, amelyhez az emberi lelkeknek annyi csodálatos tünete, az aszkézis annyi titka, az elragadtatások felséges sora fűződik. Est fidei mysterium ! A hit titka. Csodák alkotják, csodák kisérik e titkot. Ilyen a bolsanoi csoda. A miséző pap egyszer kételkedett, vájjon igazán van-e az Oltáriszentségben Krisztus teste s vére, s ime Úr-fölmutatáskor a bor a kehelyben piros vérré változott, felforrott, kiömlött s elárasztotta az egész oltárt; ennek emlékére építette IV. Orbán pápa a felséges orvietói dómot. De nem annyira ezek a csodák, mint inkább azok az eleven csodák, a bámulatos szentek bizonyítják az Oltáriszentség valóságát, kik nem ettek más ételt, mint eucharisztiát s kik oly erősek voltak, hogy legyőztek mindent.

Legyünk mi is az eucharisztia eleven bizonyítékai buzgó életünk által, melyet az Oltáriszentségből merítünk. Változzunk el tőle. A mi gondolataink gyenge gondolatok; szürke gondolatok, melyekben nincs meg a hitnek világa; a kétely gondolatai, világias, földies gondolatok, melyekben nincs lendület, nem értjük meg önmagunktól: mire való az eucharisztia? Ki kell váltani az Úristen gondolatait. Igaz, hogy megtette ezt már az isteni Megváltó, mert az evangélium csupa isteni gondolat, emberi kiadásban; csakhogy az Oltáriszentségben ezeket a gondolatokat mintegy tüzes bélyegzővel nyomja bele lelkünkbe. Nekünk az eucharisztia az isteni, a krisztusi életnek orgánuma; magunkhoz vesszük s élni kezdünk. Valamint az orgona a búgó szelet zenévé változtatja s a szem a sötétségből világosságot teremt: úgy Krisztusnak nagy lelke is a földi életbe isteni életet gondol és teremt.

Hozzájárulunk s mondjuk: Gondolataink szavak, üres szél, teremts belém életet; sötét éther vagyok, legyek világosság ! Mi nem akarunk ragaszkodni a mi gondolatainkhoz. Ezek annyiszor kompromittáltak, annyit kínoztak; sötétségbe tereltek; mit szeressek rajtuk? A világ gondolatai sem imponálnak, hisz annyi sok ember szenvedett hajótörést miattuk ; mi súlya legyen a nagy világ ítéletének előttünk, kik már kiéreztük, hogy az Úr Jézusban egy harmonikus, gazdag életnek világa áll előttünk. Mit zavarjon engem ember, ki nagy szavakkal és nagy tehetségekkel kiindul világgá s életet akar teremteni, de azután magamagával sem bír? Mit menjek emberek után, akik ha nagy tehetségek is voltak, azzal a sóhajjal haltak el, hogy : "több világosságot". Ily lelkiélet, akármily költemények fakadjanak belőle, akármily szobrokat tudjon faragni, akármily színekben tudja rálehelni ideálját fára és vászonra, nekem nem imponál. Nekem kell az élet, mely egész embert tud kialakítani, amely az észt, ezt a végzetes tehetséget, melyet az Úristen adott, hogy őt megismerjük, melynek az a szerencsétlensége, hogy őt ritkán ismeri meg, le tudná foglalni, igaz tudománnyal tölteni és megnyugtatni; ezt végre is tökéletesen csak a hit teszi.

Azért, k. h., mi úgy akarunk áldozni.

Azonban nemcsak az emberi ész, hanem az emberi szív is követeli a maga részét. Ezt az emberi szivet kétféle érzelem, kétféle szeretet foglalja le. Caritas et cupiditas. A cupiditas olyan mint a tűzvész, mely az emberiségen nyilai ; kéj- és élvezetvágy; tűz, mely emészt és perzsel, szomjassá tesz és kínoz. A világ csak úgy szívja és szomjazza e tüzet. Ennek következménye nemcsak a gőg, mely az észre veti az árnyékát, hanem egyszersmind a szenvedély, mely az emberi szívet teszi tönkre. Le kell foglalni az emberi szivet a szent szeretetnek, hogy az a másik szeretet, mely mohó és falánk, mely az állat szenvedélye, csökkenjen bennünk. Nutrimentum caritatis et imminutio cupiditatis . . . ubi Caritas, ibi cupiditas non est. Ez nem fog egészen sikerülni, csak az égben ; de biztos, hogy mihelyt a szeretet, a tiszta Caritas kigyullad, annak a másik lángnak tápja elfogy, s a láng eloltódik. Ó igen, a szent szeretet elég hatalmas arra, hogy a szívek bomoljanak utána ; elég hatalmas arra, hogy a világot felgyújtsa. Ezt főleg az eucharisztiában teszi. Az Ür Jézus bennünk a szent szeretettel legyőzi az érzéki szeretetet. Ügy gyönyörködtet, úgy melenget, hogy más után nincs kívánságunk; megvan élvezete és gyönyöre, mást nem keres. A lélek olyan, hogy, mint Szent Gergely mondja, «aut delectatur infimis aut summis»; s ha megvan a «summum», elfelejti azt, ami «infimum».

Az Oltáriszentség még azáltal is töri bennünk a rossz szenvedélyt, a szennyes szeretetet, hogy az Ür Jézussal egyesülve a castissima caro sopit concupiscentiam. A legtisztább, a legszűziesebb test érintése a mi forró vérünk törvényét megtöri. Gondolom, k. h., hogy még sok mindenfélét lehetne emellett fölhozni, de végre is arra a következtetésre jutnánk : «Eucharistia est magnum vitae adjumentum», az életnek, annak a gazdag életnek segítsége. Akár lelkemet, akár szememet akarom megnyugtatni és azt derültté tenni, akár a szív szenvedélyeit akarom letörni, azután megnemesíteni: segítségem az eucharisztia. Iparkodjunk tehát jól áldozni, az Úr Jézus gondolataival s az Űr Jézus szeretetével töltekezni. Tanuljunk meg szentáldozni, vagyis önmagunkat emancipálni gyenge gondolatoktól s a szív rendetlen vágyaitól; az Úr Jézus gondolatainak békéje : ez lesz az igazi Ürvacsora.

(1904)