Prohászka Ottokár: Úrnap

Zöldcsütörtökkel be nem értük ; az nyomott, bánatos nap ; a hívőknek pedig örömünnep kellett; mert fölujjongott a lelkük abban a tudatban : Itt van Jézus ; itt van köztünk ! Ezt hirdeti a három evangélium s Szent Pál, ezt a katakombák homálya, ezt a győzelmes, klasszikus, vértanúi nemzetség, s az alázatosan hívő s gót dómokat építő középkor.

Ezt mi! Forró ez a nap, nem a napsugártól, hanem az áhítattól; illatos, nem a mezők virágaitól, hanem a szívek fakadásától; «solemnis dies».

a) Ünnepel hitünk, mert diadalt ül. Ki akarják küszöbölni az Istent, feledni s feledtetni, félreértik, el-elsötétítik, mindhiába ; köztünk él, közénk áll s mondja : Itt vagyok. Nem emléke van itt, hanem ő, ő maga. Folyton van itt hitetlenség, hűtlenség, hálátlanság, nemértés dacára. A valóságos Krisztus, a rejtett Isten. Itt van az Űr ..., beszéljünk s félrebeszélünk örömünkben. Itt van. Éreztük, sejtettük, hogy így lesz valahogy, s íme, így van ; sejtettük, hogy bár végtelen, mégis közel lesz, — hogy érthetetlen s mégis érezhető lesz, — hogy sokat, mindent elvisel, s mégis rettenthetetlenül kitart köztünk ! Ah, a hit ünnepel és csodál és élvez. Mint ahogy a sas a magas égen úszva gyönyörködik a mélységen : úgy úszunk mi a magasban s gyönyörködünk Istenünkben ; mint ahogy szárnya feszül, s mégis élvez : úgy vagyunk mi; értelmünk elapad, de érzésünk tengerré dagad. Credo, credo..

b) Ünnepel reményünk, mely bátorsággá fokozódik az Oltáriszentség közelében. S rászorulunk. Sokszor megszáll a csüggedés. A lelki élet nélkülözi a lármás, izgató motívumokat, melyeket a közélet s a tömegpszichológia nyújt. A világ benyomásaiból sem meríthetünk rokonérzést és buzgalmat.

Roppant sok kísértéseink láttára félelem, aggodalom, csüggedés szállna meg lelkünket; de az Oltáriszentség atmoszférájában gyöngeségünk vész s erőnk ébred, s az erő s öröm merészséget, bátorságot önt belénk, felemeli fejünket s énekelni tanít. Szent Terézia mondja, hogy a lelki életben époly szükséges az alázat, mint a bátorság. Mind a kettőt a szentáldozásban fejlesztjük hatalmakká. Oroszlánokká, sasokká nevel. «Sumam de medulla cedri sublimis . . . et plantabo in montem excelsum» (Ezech. 17). Együnk a cédrus velejéből, s hegyeken lakunk majd ; a nagy érzések magaslatain.

c) Ünnepel szeretetünk. A szeretet szava, akcentusa, éneke visszhangzik az Oltáriszentségben. A szeretet a hitnek királyi áhítata ; mikor a hit uralomra jut, szeret. Itt ugyancsak uralkodik, tehát szeret. A szeretet boldogság; az öntudat, hogy Jézus van, s hogy itt van, végtelenül boldogít, s e boldogságunkban szeretünk s másokat is boldogítani igyekszünk. — Szeretetet lehelünk Isten, emberek, Jézus s az egyház iránt. De különösen ünnepel szeretetünk a heroizmus kikezdéseiben, melyek a jó áldozókban jelentkeznek. A szeretetnek odaadás, áldozat kell, anélkül nem bíznék meg önmagában; akkor ül diadalt, ha áldozatot hoz, tehát ha hősies érzületű. A szentáldozás odaadást eszközöl; belőle való a bátor, törekvő, nagylelkű érzés; belőle a szentek heroizmusa.

Aki pedig így érez, az ifjúságot élvez. Erejének s szépségének titka az eucharisztia. Az az egyház, mely az eucharisztiát őrzi s szellemét leheli, nem öregszik; arcán nincs szeplő, nincs redő, hanem szép és üde. Az eucharisztikus lélek is ilyen !