Eljutottunk fejtegetéseinknek legérdekesebb pontjához,
az emberhez.
Az ember a természet Benjáminja. A jégkorszakban
lép föl, mint a teremtés legtökéletesebb alakja; azelőtt sehol
semmi nyoma. Ez újszülöttnek is kérjük születési bizonyítványát,
hogy ne mondjam keresztelő levelét; fölvetődik
tehát a kérdés: honnan jött s mikép lett, ha előbb nem
volt? s miért tűnt föl csak a vénhedő fizikai világ ily előrehaladott
stádiumában?
E kérdés körül imbolyognak az emberi gondolatok,
mint a szúnyogok az esti napsugárban; számuk légió, s
nemzetségük kifogyhatatlan; hamar pusztulnak, de hamar
támadnak újait a régiek nyomában. Arra is alkalmazhatnék
a szúnyogokról vett hasonlatot, hogy az ember eredésének
kérdése körül való imbolygásukban a legcsfpősebbek s a
legmérgesebbek. Sok indulat, sokféle szenvedély szűrődik
e gondolatok közé.
Az apostol citálja a görög poétát: xoO yccp v.a.1 févo;
áa|xáv (Act. Ap. 17, 28.); isteni nemzedék vagyunk s a
Genezis ezt az isteni nemzedéket az Isten alkotó kezeiből
lépteti a földre: Isten teremtette az embert az ő képére és
hasonlatosságára. Az írásmagyarázat e szavakat úgy értelmezte,
hogy Isten az embert közvetlenül teremtette teste és
lelke szerint; nemcsak lelkét alkotta meg, de teste is
teremtő akaratának közvetlen műve. Most-azonban az evolúciónak
kérdése fölzavarta e helyen a kommentároknak
tisztán csörgedező vizeit, fölverte a csendet és száz kérdéssel
rohant bele az évszázadok óta csendes szentélybe. Hogyan
teremtette Isten az embert? Közvetlenül-e vagy közvetve?
nem mondhatnók-e, hogy lelkét közvetlenül teremtette, mialatt
teste az evolúció lépcsőjén alakult ki? E jóindulatú
kérdésekbe belezúgja a radikálisok csoportja a maga elszánt
nézetét: nem kell, s nem is szabad szétszakítani az embert;
nem lehet kétféle forrásból fakasztani tőről metszett egyéniségét; ha képesek vagyunk kimagyarázni az evolúció
révén az emberi szervezetet, minek akkor máshonnan eredeztetni
a lelket? a lélek az emberi szervezet funkciója!
szóval itt nyüzsögnek a modern fölfogások, s evolúció, filozófia,
theológia szót kérnek s nyilatkoznak.
Az evolúciónak sorsa e ponton dől el. Igaza van
Hamannak, mikor mondja, hogy az evolúcióra nézve a
lenni és nem lenni kérdése attól az állásponttól függ, melyet
az emberi leszármazás kérdésében elfoglalnia sikerül. Megbirkózik-
e az emberrel, s kiterjeszti-e uralmát a teremtésnek
e koronájára is? Vagy az ember kerekedik-e fölül s méltóságának
okmányát s nemességének levelét nem az evolúcióval,
hanem az önálló teremtéssel hitelesiti-e? S mirevaló
akkor egyebekben is az evolúció? Ha az embert
kivesszük az életnek ez egységes magyarázatából, vájjon
nem vehetjük-e ki akkor az életnek többi alakjait is? a természetnek
nagyszerű egységét tekintve egységes elveket is
kényszerülünk benne ható tényezőkül fölléptetni s ha az
életnek folyamát lezsilipezzük az embernél s külön forrást fakasztunk
életének, lezsilipezhetjük azt akkor másutt is s mindenhová
önálló elveket s külön teremtéseket gondolhatunk.
így áll a dolog. Valóban kíváncsiak lehetünk arra, hogy
mit fog csinálni az evolúció az állati s az emberi létnek határvonalán?
Meg fog-e tisztelettel állni az ember előtt s kalapot
emelve szellemi fönségének, lemond-e majd az emberre
való igényeiről s nem állítja-e be őt is az egymásból fejlődő
alakoknak sorába? Ifjúkori hevülésében s radikalizmusában
talán az állatoktól eredezteti majd az embert s nem méltányolja
értelmi, erkölcsi, vallási különállását? Sok kérdés
gördül itt nehézségképen a gondolatnak útjaira. A tudomány
ösvényei e ponton még nagyon meredekek. A radikalizmus
elcsábíthatja a kikezdő gondolatot s túlzásokra
ösztönözheti. Viszont a begombolódzott konzervativizmus
kiátkozhatja az evolúciónak leglágyabb puhatoiódzásait is
s káromkodásnak bélyegezheti minden okoskodását; mert
ha lesznek, kik az evolúcióért való rajongásukban állattá
szeretnék degradálni az embert; lesznek olyanok is, kik
meg akarják majd fordítani a nyársat s kimondják nyersen:
nekünk az ember több mint az állat, s a valóság, mely az
embernek értelmi, erkölcsi s vallási önállóságát hirdeti, több
előttünk mint egy tudományos szisztéma; vessük el tehát
inkább az evolúciót, mint az embert. Az emberi méltóság
legyen a kétségbevonhatlan tétel s ne az evolúció; az
ember legyen az archimedesi pont, melyről mindent, az
evolúciót is ki lehessen emelni sarkaiból.
Ha az archimedesi pont igazán az s ha a tétel való igazság,
akkor ez az eljárás helyes. Mikor a determinizmussal
szemben néhány radikális francia filozófus kijelentette, hogy
nekik nem kell modern (értsd pozitivista) tudomány, ha a
szabadakaratot nem lehet vele megegyeztetni; mert a
szabadakarat az emberi létnek elsőrendű ténye s az erkölcsi
életnek alapja, míg a mechanikus természetmagyarázatnak
kizárólagos általánosítása őrült világnézet; mikor továbbá
ők ebből azt következtették, hogy okosan cselekszenek,
ha inkább a valósághoz ragaszkodnak, mint a theóriához:
akkor a francia filozófusok e kijelentéséhez szó sem fér, bár
a céhbeli monista tudomány, ha lehetne, máglyán süttetné
meg ez eretnekeit. De az evolúcióval nem így állunk.
Az evolúció nem tagadja az ember méltóságát, valamint
nem tagadja értelmi, erkölcsi, vallási életének különállását
sem. Ha ezt tagadná, méltán rávághatnék : vesszen
inkább a theória, mely hamis, mintsem hogy elpártoljunk a
valóságtól. Másrészt annyi bizonyos, hogy az ember test
szerint összefügg az állatvilággal, mialatt lélek szerint a
létnek új országát nyitja meg. Mit csináljon már most a
természettudomány? az igaz természetismeretnek föladata
lesz a testet és lelket, e két széthúzó elemet valamikép egyesíteni
s a létnek e ponton megnyíló örvényét áthidalni. «Die
Aufgabe der Anthropologie — írja Snell — kann nur sein,
die Anerkennung der unermesslichen Kluft zwischen Mensch
und Tier mit der Anerkennung des physischen Verwachsenund
Verschmolzenseins von Mensch und Tier zu verbinden.»
(Vorlesungen über die Abstammung des Menschen. 52. 1.)
Az emberi embrió kilejlése ugyanazon utakon jár, mint
az emlős állaté. Embrionális fejlődésében először a gerincesnek
általános ősformáját tünteti föl magán ; azután föllépnek
rajta az emlősnek jellegei, azután bizonyos rendnek,
s végül sajátos fajának ismérvei. Az ember a testi fejlődés
és az élet analógiáinak ezer és egy szálával van odakötve
az állatvilághoz, kikerülhetetlen tehát a problémának fejtegetése,
hogy az ember föltűnése a jégkorszakban nem kapcsolódik-
e egy előző típushoz vagy pedig különálló teremtésnek
veendő-e test és lélek szerint egyaránt?
Ezek a tekintetek rákényszerítik a theoiógusokat s filozófusokat
e kérdés tárgyalására ; semmiféle komoly irányzatuk
nem kerülheti ki e munkát.
Vessünk először egy tekintetet a természettudomány
álláspontjaira, melyeket az emberi leszármazás kérdésében
elfoglal, azután ismertetjük majd a katholikus gondolkozást
s reméljük, hogy biztató s megnyugtató eredménnyel zárhatjuk
le e kényes kérdés fejtegetését.
A triviális leszármazási-elmélet — így nevezhetem a
hitetlenség indulatosságávai lármázóknak nézetét — nagyon
egyszerűen fogta föl a kérdést; szerinte a tökéletesebb alak
a tökéletlenből fejlődött ki; a legtökéletesebb alak is
honnan vette volna magát máshonnan, mint az alsóbb rendű,
tökéletlenebb állatokból; az ember tehát majomból lett.
A majomban még nem moccant meg az értelmes lét öntudata;
tompa, állatias érzésben folyt le élete; valami szerencsés
ösztön öltöztette a legszerencsésebb majmot az emberi öntudat
méltóságába. Méltán mondhatjuk e fejlődést szerencsésnek,
de ugyanakkor természetesnek kell azt mondanunk
s száműznünk kell az isteni rokonságnak megtévesztő képzeletét.
Ez a nyers gondolat kísértett Voltaire s az enciklopédisták
fejében, kik semmiféle nehézséget nem láttak abban,
hogy az ember majomtól származzék; nagyobb nehézség
volt nekik az, hogy honnan vette magát a majom ; sőt hogy
ez a nehézség se feszélyezze őket, beérték a medvével s
ráfogták, hogy az olyan haladópárti mackó, mely nem átall
gyakran hátsó lábain járni, idővel emberré fejlődhetik.
A. Scheliing nyomain járó természetbölcselet szintén el volt
ragadtatva a majomnak magas fejlettségétől.
Rzekkel a leszármazási bohócságokkal szemben Cuvier
mentette meg a gondolkozás méltóságát s nevetségessé tette
a képzelődő természettudomanyosdilettantizmust. A cuvier-i
iránynak befolyása alatt mondotta Burmeister: «Die Bestie
möcht ich sehen, aus weicher der Mensch hervorgegangen
ist». De a majomdivat ismét előtört, midőn Darwin mechanikus
leszármazása kezdte sugalmazni a természettudósok
eszejárását, s szenvedélyes megháborodásokat vont maga
után a XIX. század intelligenciájának világában.
Ezen is túl estünk s most már annyira vagyunk, hogy
senki sem keresi az embernek ősét egy most élő majomfajban,
hanem valami ősi majomban, melyről Darwin csak
annyit sejt, hogy éji állat lehetett, hegyes fülekkei s hogy
fákon lakott. Ez a jellemzés nem elégítette ki a filozofáló
evolucionistákat s azért azt mondták : nem elég e majomnak
külső hasonlatossága az emberhez, hogy ember fejlődjék
belőle, adjunk neki valami belső tehetséget, melynél fogva
tökéletesbülő típusnak tarthassuk az érteimi élet felé; «ein
im Sinne des Vernunftcharakters perfektibler Affe», ez
David Strauss módosítási javaslata. A gondolat nem rossz;
csak az a baj, hogy ha annak a tökélesbülő lénynek esze
volt vagy ésszé kifejlődő képessége, akkor az máris ember
vagy legalább szunnyadó ember volt s nem majom. A külső
hasonlóság ép az élet irányainak kiindulásánál keveset nyom
a latban; minden a típusba befektetett képességtől függ,
mely ha nem is fejlett még ki, de tehetségileg már megvan.
A teknősbékának s a sasnak embriói a fejlődés bizonyos
pontján teljesen hasonlók egymáshoz, de a hasonlóságnak
dacára, az egyik embrióból teknősbéka, s a másikból sas
fejlődik.
Érdekes utat ír le az evolúciónak gondolata. Kezdetben
a tőről metszett majom elég, vele beéri az evolúció ; később
a majom azonosíttatik az emberrel, legalább annyiban, hogy
oly majmot vesznek föl, mely az értelmi fejlődés vonalán áll,
s akkor már boldogulnak. Az evolúció azonban átlag mindenütt
ignorálta a belsőt s csak a külsőre fektetett súlyt. Azért
csapott át a harc lángja az anatómia mezőire; itt akarták
eldönteni a vitát. Inkább képzelődésnek kvalifikálták az
embernek szellemi fensőbbségét s természetének méltóságát,
melyre csak azért büszke az ember, mert «isteni eredetűnek*
tartja magát, semhogy az értelmet mint főjelleget minden
anatómiai különlegességnél többre becsülték volna. Az értelem
mellékes volt, az anatómia volt előttük a fő, s azért az
anatómiában kellett eldönteni, van-e lényeges különbség
vagy nincs az ember s a majom közt.
Huxley tényleg így tett; anatómiával akarta az ember
szellemi igényeit megalázni s a képzelődőt kijózanítani. Nincs
igaza Cuviernek — mondotta Huxley — (Über die Stellung
des Menschen in der Natur), hogy az ember kétkezű és kétlábú,
a gorilla is kétkezű s nem négylábú. S miután szétszedte
a gorilla lábcsontjait, halljuk, hogy mily következtetésre
j u t : tehát csak por az ember, vagyis nincs halhatatlan
lelke. Az anatómiai fejtegetés itt tagadhatatlan más mezőre,
még pedig tilosba csap át, de érzelmeinek jellemzésére ez a
félrelépés megfizethetlen.
K. E. von Baer szembeszáll Huxley nézeteivel s mondatról
mondatra cáfolja és pedig nem abból a célból, hogy
az embernek erkölcsi és értelmi méltóságát mentse, hanem
azért, mert természettudományellenes helytelen tendenciát
látott benne. De jóllehet Baeren kívül Lucä, Pagenstecher,
Brühl, Bischoff s még azelőtt Burmeister is ellene nyilatkoztak
a huxley-i irányzatosságnak, azért a darvinisták mégis
Huxley-hez sorakoztak.
Baer jól tette, hogy Huxley ellen föllépett, de a kérdést
bizonyára nem az anatómia fogja eldönteni. Vájjon a majom
kétkezű vagy négykezű, az nem változtat a dolgon. Már
Isidor St. Hilaire azt irta Cuvier négykezűiről: Ha csak erre
a különbségre építünk, akkor az ember nagyon közel, meg
másrészt nagyon messzire esik az állatoktól. Nagyon közel
hozzuk az állathoz, ha kezekre és lábakra s nem az értelemre
fektetjük a fősúlyt; nagyon messze hozzuk annyiban, hogy
a testalkatot véve elszakítjuk a majmoktól, már pedig azt
nem helyesen tesszük, mert a majmok közeiebb állnak az
emberhez, mint a félmajmokhoz. Mit használ tehát az embert
beleállítani az állatvilágba, az emlősök soraiba, bár külön
cím alatt is, t. i. hogy kétkezű, mialatt a majom négykezű?
megmentjük-e azáltal különállóságát? Anatómiával nem
menthetjük meg 1 «Was ist also die Ordnung von Blumenbach
und Cuvier? ein unpraktischer Vergleich zwischen zwei einander
entgegengesetzten und unvereinbaren Systemen,
zwischen zwei Reihen von Ideen, welche in der Sprache der
Naturgeschichte klar durch folgende zwei Worte ausgedrückt
sind : Menschenreich und Menschenfamilie». Vagy amint az a
falusi gyerek mondotta, kit a tanfelügyelő kérdezett, hogy
melyik országba tartozik az ember? a növényországba-e,
vagy az állatországba? azt felelte: a mennyországba. Az
ember nem képezi az állatországnak Iáját, nemét, rendjét, még
családját sem; ö egg más világ. De más világ nem csontvázának
szerkezete, hanem szelleme miatt l «Eine andere Reihe
von Ideen», ez a jellemző és döntő.
A radikális evolúció híveinek s a darvinistáknak szemeiben,
no meg a látszaton rengő nagy közönség előtt az anatómiai
hasonlóság mindig óriási argumentumul szerepelt
s szerepel majd ezentúl is. Nézzétek — mondják ők — a nagy
hasonlatosságot a majom s az ember közt; nézzétek, hogy a
félmajmoktól az emberhez nagy közön át kell haladnunk,
de e közbe beleálltak az igazi majmok s mennyivel közelebb
állnak ezek az emberhez ! Képzeljetek már most magatoknak
a harmadkorban egy még szerencsésebb típust, mint a gorillát
vagy az orangutangot s el nem tagadhatjátok, hogy ez
volt az ember őse. S a tudományos anatómiai argumentálás
nyomaiban járnak a pénzkereső darvinista irányzatosságok,
melyek népszerűsítik a tudományt s közvetlenül szemeink
elé állítják a majomtól való leszármazás elméletét Csak
utálattal említhetem a budapesti állatkertben történt merényletet
az igazság és komoly fölvilágosultság ellen, midőn az
orangutang ketrece mellé ültették mint az állatsor folytatólagos
alakját Miss-Pastranát; vörös atlaszruhában ült ott az
állítólagos majom-asszony, ki valóságos ember volt de mert
pathológikus eltorzulásokat tüntetett föl koponyája s mert
szőr borította testét ráfogták, hogy majom-ember; a nyakában
függő kereszt nem menthette meg őt e gyanúsítástól;
de voltak nézők, kiknek ép a kereszt tűnt föl s kik helyes
érzékkel e jelről ismerték föl a legnagyobb különbséget az
orangutang s Miss Pastrana közt.
A darvinista elfogultságban osztozkodó fölvilágosultság
megvakul az anatómiai s filozófiai hasonlatosságok tényétől.
Ez a tény tulajdonképen lidérctűz, de sebészeink, orvosaink,
anatómusaink csaknem kizárólag e tűznél gyújtják meg tudományosságuk
mécsét. Ilyen a divat, de nem ez a tudomány.
Baer és Virchow tekintélye sem képes mérsékletre bírni
ez erőszakoskodó dilettánsokat. Ezen majd csak az idő segít
De véleményem szerint segít a helyes tudományos álláspontnak
előtérbe való állítása is, mely Isidor St Hilaire
föntidézett szavaiban nyer kifejezést Ez az álláspont hangoztatja
az ember értelmi világát, mint lényeges különbséget
ember és állat közt. A materialisták összegyűjtik az anatómiai
hasonlatosságokat s azokkal argumentálnak s az
evolúció elleneinek bizonyos csoportja kutatja az anatómiai
különbségeket s azokból csinál torlaszokat az «embeii méltóság*
ellen irányuló forradalomban. Isidor St. Hilaire szerint
«ez egy ügyetlen összehasonlítás két egymással ellentétben
álló s összeegyeztethetlen világ közt a fogalmak két
különálló sora közt». S Stoppani kérdezi Huxley elleneit,
hogy mily eredményre jutottak annyi fiziológiai s anatómiai
összehasonlító tanulmány után? s azt feleli: semmi egyébre,
mint arra, amit már régen tudtunk, hogy t. i. az ember,
amennyiben érez, annyiban úgy funkcionál mint az állat.
Azután folytatja: Ha azonban tényleg ránk hasadna valamikor
az a nap, melyen föltalálnék azt a fosszil-majmot,
mely a szervezetet illetőleg nem különböznék többet az
embertől, mint amennyire különbözik a kutya a farkastól,
a ló a szamártól, a simpánsz a gorillától, ugyan megadnák-e
magukat Darwin ellenei? Soha — felelik. Pedig — bocsánat —
a szisztéma s a methodus, melyet követnek, oda konkludál.
Föltételesen már beismerték, — tudom, hogy nem tudatosan,
detárgyilag, — hogy az ember azért nem származik a majomtól,
mert máskép van szervezve, tehát ha kimutatják a darvinisták,
hogy az ember s a majom szervezete közt nincs lényeges
különbség, akkor ők is elfogadják, hogy az ember a majomtól
származik. Pedig ez az állásfoglalás helytelen s ők tagadják
is, hogy ez álláspontra helyezkednek. Kár tehát azt a benyomást
kelteni, mintha ez volna tényleg az ő álláspontjuk.
A darvinistákkal szemben az igazi álláspont az, hogy
hangoztassuk, hogy az ember nem állat, hogy van ember
és állat között lényeges, lénytani különbség, mely az emberben
az értelem, az erkölcs s a vallás világát teremti meg.
Ezenkívül ne állítsunk semmit Ne mondjuk, hogy az anatómiai
különbségek oly nagyok, hogy az evolúció elő nem
teremthette az embernek testét Hátha előteremtette? Hátha
az emberi szervezet tényleg nem közvetlenül teremtetett az
Istentől, hanem kifejlett az evolúció skáláján?! A mi thézisünk
nem az, hogy az embernek van a majomtól lényegileg
különböző szervezete, hanem, hogy van lényegileg különböző
természete.
Tehát az anatómiai különbséged vagy hasonlóságok
nem döntenék el a kérdést Ami erőlködéseket végeznek pedig
a zoológiában az embernek az állatiasság zászlaja alá való besorozásában
vagy különállóságának föltüntetésében, az nagyon
magán viseli az irányzatosságnak jellegét. Gondoljunk
csak Miss-Pastrana elhelyezésére az állatkertben!
Hányszor volt arról szó, vájjon a zoológiai rendszerben
az embert külön osztálynak vagy külön rendnek, külön
családnak vagy csak fajnak nézzék? E kérdésre nem adtak
kielégítő feleletet; mindig volt kifogás az osztályozás ellen.
Ez az eredménytelenség már magában is mutatja, hogy az
állatország osztályozásában alapul vett fogalmak és ismérvek
az emberre nem alkalmazhatók. A közönséges s elfogulatlan
világnézet ez osztályozás iránt nem érdeklődött;
lényegtelen volt előtte! A tudomány, az egységesítés szempontjából
természetesen hajlott az embernek s majomnak
közös nem vagy család alá való foglalásához; de általános
volt s lesz mindig az érzés, hogy itt két külön világról van
szó : az állat- és embervilágról. Remekül nyilatkozik e pontra
nézve Snell (i- m. 47. 1.): «Wer von Menschenfamilie oder von
der Menschengattung oder Menschenart spricht der hat
nicht den Menschen als solchen im Auge, sondern nur ein
der Einsetzung in die Rahmen der Naturgeschichte sich
fügendes Objekt, bei welchem das Wesen des Menschen ganz
ausser dem Spiele bleibt».
A legújabb időben sem értünk el semmi eredményt
az ember származásának kutatásában; ott vagyunk, ahol
voltunk; az anthropológia új leletei világosságot nem árasztottak
e kérdésre; a fölfedezett régi emberkoponyák mindenütt
az embertípust tüntetik föl magukon s az átmeneti
alakra sehol sem bukkanunk. Az embernek előbb hirdetett
mesés régisége is eloszlott; a harmadkorba többé nem helyezik
vissza az embert. Az emlősöknek egyetlen egy faja
sem származott ránk az eocén- és miocénből; egyetlenegy
faj van, mely a pliocénből maradt ránk, a viziló. Legalább
is furcsa volna, ha az ember a harmadkorból átjutott volna
hozzánk, az újkorba; sokkal valószínűbb, hogy a harmadkor
végén az elváltozott világgal, megjelenik az ember is.
Az ember régiségének álma tehát szétfoszlott s vele együtt
foszladozik a remény a telivér darvinistákban is, hogy a
természetes s az ivari kiválás révén kimagyarázzák a majomtípusból
az embert.
Nem változtat e dolgokon az sem, hogy az ősembernek
megszerkesztették már arcképét is; adtak neki kiálló
állkapcsot, térdben erősen meghajlott, kurta lábakat, hosszú
karokat; ráfogták, hogy barna vagy fekete volt a bőre;
gyapjúszerű a haja ; hogy hosszú szőr födte testét; nem tudott
beszélni, azt később tanulta meg. Ez mind merő képzelődés,
melynek alapul nem a tények, hanem a rendszer szolgál.
Az anthropológia tényei valóban nem elégítik ki a
lelkes evolucionistát, s azt gondolnók, hogy talán megszakad
az emberben az evolúciónak lánca, s külön, önálló helyet
kell számáfa kijelölnünk. Másrészt pedig érezzük, hogy az
evolúció aligha fog az embernél megállni s azt az elvet, hogy
az evolúciót az állatvilágra ugyan ki kell terjeszteni, de oly
föltétel alatt, hogy az ember előtt tisztelettel megálljon s ne
vigye át uralmának igényeit reá is, aligha fogja az egységes
rendszer elfogadni. S valóban, ha az ember szervezet tekintetében
annyi kapcsolatot tüntet föl az állatvilág s önmaga
közt; ha kémiai összetétele, anatómiai szerkezete, életfunkciói
ugyanazok; ha az állattól tényleg nem különbözik
másban, mint értelmes lelkében: vájjon sikerül-e akkor az
evolúciónak korlátét az ember s az állatvilág közt fölemelni?
Az nagyon nehezen fog menni.
Az evolúciónak e természetes térfoglalásától megijedve,
némelyek a másik véglet radikalizmusába csapnak át s így
okoskodnak : az evolúciót az emberre alkalmazni nem lehet;
már pedig ha az állatvilágra alkalmaznék, akkor az emberre
is ki kellene terjesztenünk azt: tehát az evolúciót sehol sem
fogadhatjuk el.
Ez is dogmatizmus és lehetetlenségről beszél.
Az evolúciót illetőleg senkinek sem tanácslom, hogy
lehetetlennek tartsa ; azt nem szabad állítani. Valamint sok
a túlzás s az émelygős filozofálás az evolucionisták táborában
: úgy lehet túlzás köztünk is; s ha ők sok bakot lőttek
idétlen állításaikkal, nekünk magának a gondolatnak visszavetését
nem szabad ezekre a túlzásokra alapítanunk.
Az evolúciót, mely az embert testére nézve az állatvilágból
szeretné leszármaztatni, háromféle szempontból
tekinthetjük: filozófiai, természettudományos és theológiai
szempontokból. A filozófiának sok nehézsége lesz az evolúció
ellen, melyekkel itt tüzetesebben nem foglalkozunk, miután
később még lesz róluk szó ; a természettudomány lelkesül
az evolúcióért s nem akad fönn a metafizikai nehézségeken ;
a theológia pedig osztja a filozófiának aggályait. De ha az
evolúciót csak az állatvilág keletkezésének kimagyarázására
használjuk, akkor a theológiával össze nem ütközünk; legalább
dogmatikus nehézségei nem lesznek a theológiának
az állatvilág evolúciója ellen; a dogmatikát csak az ember
eredése érinti. A világ teremtésének hat napja a szentírás
első fejezetében semmiféle nehézséget nem támaszt az evolúció
ellen, sőt úgy látszik, nagyon ajánlja azt a gondolatot,
hogy a világ a benne rejlő erőknél fogva s nem ismételt új
teremtések által lett.
Mennyiben áll fönn tehát most az evolúció s mennyiben
terjeszthető ki az emberre?
A természettudósok az evolúciót az ember testének
leszármazásában nem akarják föladni; tehát az embert is
beleviszik a leszármazás soraiba. De mikép boldogulnak
már most az embernek különállóságával? állat-e vagy ember-
e az ember? állatból lesz-e az ember?
Erre nézve két modern tudósnak vélekedését akarom
itt közölni, mely érdekes világításba helyezi a kérdést; az
egyik Kari Snell, volt jenai egyetemi tanárnak, a másik
Otto Hamann, göttingeni magántanárnak nézete. Mindkettő
kimondja, hogy az ember nem lehet az állatból, vagyis, hogy
egy valóságos állat nem tejlődhetik emberré. Ez az ő alaptételük;
mily rokonsági összeköttetés lesz tehát ember s állat közt?
A világban van evolúció; az élet kifejleszti alakjait,
egyikét a másikból. Nem lehet mindenből minden, sőt az a
Teremtő terveiben határozottan ki van pontozva, hogy miből
mi fejlődhetik. Snell szerint az emberi léire képesíteti őstípus
oolt a Teremtőnek első müve. Az élet az emberi létre
képesített őstípussal kezdődik; az ősalak a «homo in potentia
». Senki sem ismerne ebben az ősalakban az emberre,
mert hiszen nem emlős még, nem is gerinces, nem is féreg,
hanem az alsó típusok legalacsonyabbja; de ha belátna
valaki ez ősalak fejlődési képességébe, ha pszichéjének szunynyadó
tehetségeit ismerné látná, hogy ez nem állat, hanem
képesség szerint ember. S valóban, ha megnézzük az emberembriót
fejlődésének kezdetleges stádiumaiban, vájjon ráismerünk-
e, hogy ebből ember lesz? soha; de ha ez embrió
szunnyadó pszichéjét ismernők, tisztába jutnánk mindjárt
aziránt, hogy ez az alak valóságos ember. Hasonlóképen,
mondja Snell, kell elképzelnünk az ősteremtést. Isten emberi
létre képesített alakot teremtett, mely azután különböző
formát öltött, pl. a féreg, a gerinces, az emlős formáját
öltötte magára ; de jóllehet ez alakokon ment át, azért mégsem
volt tulajdonképen sem féreg, sem gerinces, sem emlősáüat,
hanem ember volt ily alakban, ily tökéletlenségben. Végre
aztán kifejlett az egész képesség, kibontakozott az egész tervezet
s amit a Teremtő a csirába fektetett, az kivirágzott
teljesen : a fejlődésnek ez a koronája, a pszichének ez a virága
a test és lélek szerint kifejlett ember.
S honnan eredtek az állatok? az állatok az emberi léire
képesitett ősltpusnak oly irányokba kiinduló fejlődései, melyekben
a psziché ki nem fejthette a benne szunnyadó erőket,
s így azok eltompultak s állatokká lettek. Például, a
gerinctelen állattípusok közt sok van olyan, melynek szervezete
kizárja a gerinces típusba való átmenetet. Épen úgy
vannak az emlősöknek osztályai, melyek nem emelkedhetnek
magasabb fokra épen szervezetüknél fogva; ezekből
ember nem lehet. A haladást kizáró sorok mellett azonban
törtet egy más sor, mely szerencsésen halad s egyre tökéletesebb
formát ölt; ez a sor a teremtésnek tengelye s törzse.
«Die Reihe v o n . . . solchen Geschöpfen, welche auf keiner
erreichten Organisationsstufe sich bequem betteten, sondern
dem Trieb und Drang zur Ausgebärung einer höheren Organisationsstufe
folgten, diese Reihe haben wir den Grundstamm
der Schöpfung genannt.» (Vorlesungen über die Abstammung
des Menschen. 150. 1.)
így függ össze ember és állat. így áll külön az állattól
az ember.
Snell tehát kezdet óta teremtve gondolja az emberi
típust, de fejletlenül; ez a típus fejlik s tőle elválnak a hozzá
valamikép közel álló alakok; ezek az elvált alakok állatok;
azalatt pedig egyre tovább fejlik az emberi típus, míg végre
mai tökéletességét éri el. Az az emberi típus sohasem volt
állat, de tőle származtak állati formák. E szerint nem az
ember lett a majomból, hanem ellenkezőleg a majom az emberből.
Ugyanis megesett, hogy a variáció következtében nem
minden nemzedék volt alkalmas az értelmes lét felé közeledni
; azok, melyeknek szervezete nem esett bele a tovafejlődés
vonalába, állatok lettek; a szerencsésen tovafejlődő
alak pedig az emberré való átalakulás szerencsés képességével
tovább haladt, míg végre teljes ember lett.
A metafizika Snellnek e gondolatát csak egy tekintetben
méltányolhatja; t. i. az domborodik ki e fölfogásban, hogy
az ember nem lett az állatból. A többire nézve azonban a nehézség
árja áttöri a snelli jóindulatnak gátját s elsöpri e szisztémát.
Mi legyen az az emberi típus, mely nem állat s mégsem
ember? Ki legyen az a szunnyadó ember, s hogyan s minek
kifejlődése áJtal lesz ez az emberi őstipus emberré? talán,
hogy a lélek kezdet óta van teremtve, de alkalmas szervezet
hiányában nem fejtheti ki erőit? Mire való volna az ilyen végtelen,
öntudatlan léte az értelmes léleknek? vagy talán azt
mondjuk, hogy az őstdpusnak nem volt értelmes lelke, hanem
csak képessége volt az evolúció folytán úgy kifejlődni, hogy
a lélek hordozására alkalmasnak bizonyuljon, s mihelyt ezt
a tökélyt elérte, Isten lelket teremtett beléje? Ilyen értelemben
még kegyelmes elbánásban részesülhet ez a nézet; de akkor
az az őstipus valóságos állat, mely csak később lesz emberré
az értelmes léleknek a szervezetbe való beleteremtése által.
Ha a teremtésnek őstipusát emberinek vesszük föl,
mely meg van bízva, hogy szerencsés fejlődés után a természet
koronájává emelkedjék : mikép származhatnak ez emberi
őstípusból állatok? állatok a nem állatból? hogy eshetik
vissza az embert típus az állatba? Ezekkel a nehézségekkel
Snell meg nem vívhat; okvetlenül elbukik. Magyarázata
megmentené az emberi értelemnek különálló, sőt uralkodó
állását az egész állatvilág fölött, de állatai nem lesznek állatok.
Ha egységes evolúciót akar, akkor a lelket is bele kell
már fektetnie az őstípusba; de ha azt belefekteti, hogyan
fejlik az emberi őstípusból az állat? Az nem lehet.
Otto Hamann spekulációja pedig a következő:
Kezdet óta megvoltak az állatoknak alaptípusai s ezek
közt átmenetek nincsenek. Sem a paleontológia sem a zoológia
nem mutathat adatot, mely valószínűvé tegye azt,
hogy a giliszta gerincessé fejlődött. A brachiopodok, molluszkok,
férgek közvetlenül lépnek föl; a gerincesekkel sokkal
későbben találkozunk, de föltehető, hogy az őstípus a paleozói
korszak óta megvolt, mihelyt az életviszonyok azt megengedték.
Nem találunk átmeneteket típusról-típusra, de még
ugyanazon típus osztályai közt sincsenek átmenetek. Csak
szűkebb körben, ugyanazon rend körében sikerfiit egyes
esetekben sorokat összeállítani, melyekről azt lehet föltenni,
hogy egymásból lettek.
Ezek az ősalakok még nem rögződtek meg változatlan
nemekké és tagokká, hanem alakulási képességük volt majd
ebben, majd abban az irányban; a gerinces típusból is mint
sugarak a központból, kiágazódtak a halak, hüllők, madarak,
emlősök; ezek is kezdetben még többé-kevésbbé határozatlanul
képviselték a típust, s az emlősök ismét további fejlődésükben
erszényesekké, ragadozókká, rágcsálókká, patásokká
ágazódtak s a fejlődés különböző fokain megállapodtak.
S mikép lett ezekből az ember?
«Az emlősök különböző rendjei mellett fölállítunk egy
külön rendet az ember számára. Azok az ősalakok, melyekből
a majmoknak rendje származott, az embernek létet nem
adhattak, hanem csak oly ősalakokra nyúlhatunk vissza ez
okoskodásunkban, melyek be nem érték az állati lét magaslatával,
s egy belső sürgető szónak engedelmeskedve, tovább
fejlődtek. Ha azt mondjuk, hogy az emlősöknek különböző
rendjei ősalakokból fejlődtek, nem szabad a most ismert s
teljes kizárólagossággal kialakított patásokra vagy erszényesekre
gondolnunk; mert az egyes jellegek, melyek erős
korlátot húznak ezidöszerint az alakok közé, kezdet óta
nem voltak meg ily fokban, így például a végtagok emberi
lábbá, majom-kézzé, bőregér-szárnnyá, s a lónak egy patás
lábává csak később alakultak át, s az ősalakon ily határozottságban
még nem voltak kifejezve... Azt az ősalakot, mely
folyton %az emberi lét felé tört», mely tehát a képességet, hogy
nyelvnek, vallásnak, erkölcsnek hordozójává legyen, magában
rejtette, tartjuk az ember ősének. Voltak benne lelki
tehetségek, melyek az áüatiasban el nem merültek. így azután
van ez ősalak változataiban egész sorunk, mely az állatias
mellett halad, vele nem elegyedik, s mégis vele összeköttetésben marad ... MikoT az ember ősalakja az emlősnek fokozatát
elérte, hasonlóbbak lettek az állat s az ember, mint
voltak akkor, mikor még a gerincesek alsóbb alakulásán
estek át». (i. m. 134. s k. 1.)
Tehát az embernek voltak ősalakjai, voltak elődei;
ezek az elődök nem voltak állatok; de nem voltak emberek
sem, csak képességileg. Hamann elválasztja az embert az állattól,
fejlődésének kiindulási pontjától kezdve; az Isten őstípust
teremtett, mely emberré lett; ez az őstipus sohasem
volt állat, s később sem lett majom. S hol vannak ez ősalakok?
eddig sehol sem akadtunk rájuk.
A metafizika nem fog boldogulni ezzel a sem ember-,
sem állattipussal; részben ugyanazon nehézségek támadnak
ellene, amelyeket Snell képzelgése ellen fölhoztunk.
Ezen az úton nincs boldogulás. Állat és ember közt
nincs középalak. Mi legyen az ember képességileg? ez a képesség
vagy a lélekre, vagy a testre vonatkozik ; a testre kizárólag
bizonyára nem vonatkoztatható, mert akkor valóságos
állattal volna dolgunk, mely a testi fejlődés lépcsőjén fölsiet
s tökéletesebb alakká idomul; ha pedig a képességet a
lélekre vonatkoztatjuk, ellentmondásokba bonyolódunk; a
lélek előttünk valóságos állag, s azt az Isten állatias, értem,
a lét alacsony fokán álló organizmusba bizonyára bele nem
fektette. Csak úgy foghatjuk föl valahogyan értelmesen az
evolúciót, ha fölvesszük, hogy az emberi test alsóbbrendű,
állati alakokon ment át, míg végre fölemelkedett arra a
tökélyre, mely a lélek hordozására alkalmas volt. Ekkor
teremtette Isten a lelket.
Tudom, hogy ez a fölfogás is tele van nehézségekkel;
kiváltkép az volna fölfoghatatlan ebben az evolúcióban,
hogy hogyan kezelhetne s nevelhetne állati szülő értelmes
lényt értelmes életre? Az ember állati életet él, ha nem nevelik
emberré emberek. De erre itt nem térünk rá.
Snellnek és Hamannak gondolatai tehát végre is a mivart-
i nézetben találnának elfogadhatóbb alakot, mely szerint
az ember őse állat volt; lelki képessége értelmes lélekké
nem fejlődhetett; de a teste igenis fejlődhetett, míg végre
Isten lelket teremtett bele.
Mit értek el tehát Snell és Hamann, kik az evolúciónak
hívei, de az embernek is különálló helyet iparkodtak szorítani
a leszármazás soraiban s el akarták különíteni az állattól?
semmit. A lelket nem tudják kifejleszteni sem ők, sem a
larvinistak. Snell és Hamann ugyan szintén lelkesülnek az
emberi méltóságért, s váltig állítják, hogy az ember állatból
nem lehet, de állítólagos ősalakjaik, melyeken az embert
levezetik, filozófiai monstrumok, s nem tudom, szerencsétlenségünkre-
e, sehol föl nem találhatók.
E szerint az evolúciónak az emberre való kiterjesztésében
azon a ponton állunk, hogy a lélek kifejlését az állatból
a fanatikus darvinistákon kívül, senki sem engedte meg.
Wallace megengedi, hogy a természetes kiválasztás kifejleszthesse
az igazságosság s a jótékonyság fogalmait, de szerinte is
nem fejleszthette ki az idő és tér, az örökkévalóság és végtelenség
eszméit. Hogyan fejleszthette volna ki ezeket a
természetes kiválasztás, mikor az csak a hasznosságot nézi,
s ez eszmék a vadnak előnyt ném biztosítanak. Honnan vette
tehát ezeket az ember? Wallace szerint az embernél felsőbb
lények nevelték az embert s közölték vele az absztrakt fogalmakat
; de ezeket a felsőbb lényeket nem ismerjük. A nehézség
meg volna oldva, ha Wallace egy felsőbb lényt fogadna
el; akkor nem szorulna problematikus felsőbb «lenyekre».
S ha a lélek ki nem fejleszthető az állatiasból, kialakulhatott-
e abból az emberi test? Ha bebizonyítják, elfogadjuk ;
ezidőszerint az evolúció egységesítő igényein kívül semmi
sincs, ami e föltevést ajánlhatná-
Nézetünket röviden így foglaljuk össze : az emberi lélekkel
felsőbb, különálló világ kezdődik; ezzel szemben a testi,
a fizikai ember csak alapvetés, aláépítés. Az emberi lélek
teremtése Istennek külön aktusa; hogy azután a testet
honnan vette hozzá, az ezidőszerint biztosan el nem dönthető.10
Flammarion e tárgyról következőkép nyilatkozik:
«A fiziológiai s a modern statisztikai tanulmányok kimutatják,
hogy az emberi test a Föld-bolygónak terméke. Súlyát,
termetét, szöveteinek tömöttségét, csontvázának súlyát és
térfogatát, élethosszát, a munkának s az álomnak váltakozó
szakait, a légmennyiséget, melyet beszív, s a táplálék mértékét,
valamennyi szervezeti ténykedését, a látszólag legönkénytelenebbektől
föl a születések, házasságok s halálesetek
számáig, szóval: az emberi gépezet összes elemeit s
tényezőit a Föld-bolygó határozta meg s alakította kw. (Les
terres du ciel. 183. 1.)
Az ilyen okoskodás garast sem ér; arány, viszony, vagy
mint Leibniz mondja: tharmónia, geometria, filozófia mindenben
van», de ez nem jelenti s nem bizonyítja azt, hogy
a dolgok, melyek egymáshoz illenek, egymásból lettek. Az
arány csak azt mutatja, hogy a dolgok célszerűek. Azt régen
tudtuk. Erre felé más gondolat nem lesz gyümölcsöző, csak
az, mely az emberi s az állati testnek minden irányban kiterjedő
analógiáját használja föl a rokonságnak kimutatására.
A szentírási elbeszélés a világ természettudományos
fölértésében nem állja utunkat. A szentírásnak idebevágó
részeit úgy fogjuk föl, hogy Isten kinyilatkoztatta Ádámnak
önmagát és művét, a teremtést.11 Víziókban adta elő neki
az Ur a teremtés történetét, oly alakban, melyben azt az
első ember s a nagy emberiség megérthette. E viziók célja
az embert az ő viszonyáról Istenhez s a világhoz kioktatni;
céljuk nem tudomány, hanem vallás; Isten nem akar sem
paleontológiát, sem geológiát vagy anthropológiát tanítani,
hanem Ádámot az ősök, a végcél az élet tekintetében kioktatni,
azért szabadon magyarázhatjuk a szentírásnak ez
egyszerű, ősrégi elbeszéléseit. Céljuk nem a tudományos
ismeretnek közlése, hanem könnyen fölfogható képekben az
alapigazságoknak ismertetése, hogy Isten teremtett mindent,
s hogy az Isten mint legfőbb urat s legjobb atyánkat tisztelni
és szeretni tartozunk. A tüzetesebb beleereszkedés a teremtésnek
mivoltjába és egymásutánjába nem volt a kinyilatkoztató
Istennek szándéka, tehát nem lehet az olvasónak sem célja.
Azonban most nem foglalkozom e tárggyal, csak annyiban,
amennyiben az ember teremtését illeti. A legnaivabb
részlete a szentírásnak az asszony megteremtése. A szimbolizmus
megérzik az egész elbeszélésen, s alig lesz ezidőszerint
értelmes olvasó, ki rávehetne magát az elbeszélésnek
szószerint való értésére. Ha valahol, hát itt kell az elbeszélést
úgy magyaráznunk, hogy Isten Ádámot szimbolikus vízióban,
«alomban», fölvilágosítja az emberi nemnek földi életéről,
a férfiúnak az asszonyhoz való viszonyáról, annál is
inkább, mert Ádám már tudja, hogy az emberi nemnek
szaporodnia s a földet elfoglalnia kell.
Az asszonynak megteremtéséről szóló szentírási részletet
tehát úgy értjük, hogy Isten Ádámra mély álmot bocsát,
vagyis hogy Ádám elmerül annak a viszonynak szemlélésébe,
mely a férfi s az asszony közt van. Ketten egymásért vannak,
egy teljes elvet képeznek. Hogy az Isten tényleg kivette
Ádám egyik bordáját s azt Évává formálta, azt ízetlenség
feszegetni s gyerekes magyarázatokba kerget bele.1' «Der
erste Mensch als das vollendete Ebenbild Gottes muss im
ersten Augenblicke seiner Existenz als Beherscher der Natur
jene Vollkommenheit besessen haben, die er zur Erfüllung
der ihm von Gott zugewiesenen Aufgabe notwendig hatte,
und dieses ist nicht anders denkbar, als dass er die Vision
in und mit seiner Erschaffung hatte. Hieraus ergibt sich
eine andere, sehr wichtige Folgerung: In der Vision erfuhr
Adam den Willen Gottes, dass das Menschengeschlecht sich
fortpflanzen solle; er muss also über die Existenz des Weibes
und dessen Verhältniss zum Manne belehrt sein; also fällt
der Vorgang, der im 2. Kapitel über die Erschaffung des
Weibes erzählt wird, historisch in die Zeit der Vision. Ist
aber dieses der Fall, so kann nicht geleugnet werden, dass
die Erschaffung des Weibes der des Mannes gleichzeitig ist
und das Weib in und mit seiner Erschaffung ebenfalls jene
Belehrung erhielt, deren es bedurfte.» (Gottfried Hoberg,
Die Genesis nach dem Literalsinn erklärt. 3. 1.)
Mennyire távol állnak az egyszerű fölfogástól egyrészt
Haeckel tréfái a bordáról, másrészt némely theológusok vérrel
való verejtékezései, hogy Éva keletkezését megmagyarázzák.
Vannak talán most is emberek, kik azt gondolják, hogy a
férfinak eggyel kevesebb bordája van, mint az asszonynak;
ezeknek fölvilágosítására Haeckel konstatálja, hogy a bordák
száma férfinál, asszonynál ugyanaz. Némely kommentátor
úgy segített magán, hogy a hiányt csak Ádámról állította.
Szerintük Ádámnak volt eggyel kevesebb bordája, de a többi
férfinak megvan a rendes szám, hiszen csak Eva s nem a
többi asszony lett a férfi bordájából.
Ádámot és Évát Isten bizonyára egyszerre teremtette,
egyszerre fölvilágosította Istenhez s egymáshoz való viszonyukról.
Ez utóbbi abban állt, hogy egymásért vannak s
egy elvet képeznek. Szerencsétlen túlzásnak tartjuk némely
theológusnak kísérletezését, hogy a bordából való keletkezésnek
ha nem is szószerinti értelmét, de legalább azt a jelentését
megmentsék, hogy az asszony tényleg a férfiúból származott.
Dr. E. Mandel például tényleg fölveszi, hogy Éva
Ádámból lett, azonban nem nemzés, hanem bimbózás által.
A nehézségre pedig, hogy el nem képzelhetni, hogy hogyan
támadjon emberből ivartalan úton ember, azt mondja, hogy
akkor a lények eredése más törvényeknek volt alávetve,
mint most. Nem tagadhatjuk ugyan, hogy az ősorganizmusoknak
keletkezése és átalakulása az őskorban más volt
mint a jelenben; de azért az emberbimbózás mégis csak
túlzás és semmiféle analógiára nem támaszkodhatik a felsőbb
szervezeteknél. Baer is, Hamann is, Kölliker és sok más
föltételezi, hogy a természetnek termelő képessége nagyobb
volt régen, mint most. Említettem már azt a gyönyörű gondolatot, hogy a teremtés s az átalakulás ereje javarészben
már kifejlett; most már sabbath van. «Darum neigen wir
uns unbedenklich der Ansicht zu, dass wie Eva dem Manne
entnommen wurde, auch die Tiere ursprünglich als mannweibliche
ins Dasein traten, um später erst eine Scheidung in
zwei getrennte Geschlechtswesen zu erfahren, ganz ebenso, wie
es von Adam und Eva erzählt wird.» (Dr. E. Mandel, Professor
Häckels natürliche Entstehung des Menschen kritisch beleuchtet.
270 s k. 1.) Mindennek dacára ezt a gondolatot teljesen
légből kapott ötletnek tekintjük ; minek az ivartalan bimbózást
föltételezni, ha tényleg a borda szerepét átvitt értelemben
vesszük? Az átvitt értelem eléggé meg van mentve, ha a két
nemnek szoros összetartozását jelezzük Ádám víziójában.
íme ez a mai keresztény tudománynak állásfoglalása
az ember teremtéséről szóló szentírási elbeszélésekkel s a
természettudomány nézeteivel szemben. Senki sem vádolhat
túlzásról, még pedig akár merészségről, akár elmaradásról.13
Akik ezt keveslik s az evolúciót teljes érvényű rendszernek
tartják, azok képzeletük játékainak esnek áldozatul s nem
szívlelik meg sem a kérdés objektív bizonyítékait, sem a
nagy természettudósoknak mérsékletre intő figyelmeztetéseit.
Biztosat itt semmit sem tudunk; az evolúció szép,
valószínű hipothézis, de kiterjedése iránt mindig nagy lesz
az eltérés. Akik pedig magyarázatainkat túlságos engedékenységnek
tartják s tartózkodást ajánlanak, azok ne hajtogassák
egyre azt, hogy az Isten a fajokat külön is teremthette
volna; hiszen itt nem a «lehet»-röl, hanem a tényről
van szó, s az evolúció nem ellenkezik a szentírással. A régi
szentatyáknak genezis-magyarázatai az evolúció tekintetében
nem zárják el az utat. Még abban az esetben is, ha a
szentírásnak első fejezetét a szentatyák mind szószerint magyarázták
volna, eltérhetünk magyarázatuktól, mert hiszen
ők maguk hangoztatják az elvet, hogy az írásmagyarázatnak
egyöntetűsége természettudományos kérdésekben nem
köti le a későbbi magyarázókat az atyák nézetéhez, mihelyt
a természettudományos tényről idő haladtával tisztultabb
nézetünk támad. Ha valamennyi szentatya úgy magyarázta
volna az írást, hogy a nap forog s a föld áll; abban az esetben
is nemcsak elpártolhatnánk ez egyöntetű magyarázattól,
niihelyt a kopernicusi rendszer elismerésre talált, de tehetnők
ezt a szentatyák elveinek erejében, mert ez elvek szerint
természetes kérdésekben a természet fölismerése nyújtja
a szentírásnak magyarázatát.