Prohászka Ottokár: A bánat bölcselete

Van az emberiségnek egy régi éneke, mely bölcsődals és búcsúztatója is, mely nincs kottákra szedve, hanem a szív érzelmeiben hangzik ; ez a dal az elveszett paradicsomról szóló ének. Az ember keresi az Istent föltartóztatbatlanul; keresi, mert elvesztette s hogy elvesztette, az fáj neki. E fájdalom oly széles és mély, mint az értelmes lét e földön ; ez a fájdalom a legmélyebb alaphullám, mely végig vonul az elesett ember életén ; a csaták, harcok, politikai átváltozások csak a felület fodrai és karikái, alattuk törhetlenül emelkedik és száll e nagy theológiai és pszichológiai áram.

A bánat ily általánosságban egy nagy történeti tény, — évezredeken átrezgő elégia, melyet tagadni nem lehet, csak értelmezni; az egymást követő korok, a nézetek és tévedések rálehelik jellegüket, de el nem némítják; elnémítani csak az elveszett, de újra megkerült paradicsom bírná. E bánat egy nagy általános fájdalom ; nincs rajta kifejezve világosan, hogy bűnbánat, de valóságban az ; az egyes emberekben azután ez a nagy világbánat konkrét alakokat nyer, s ez a tulajdonképeni bűnbánat. Világbánat... s az egyed bünbánata, mindkettő a bűnből való. Ezek a bánatok keresik azt, amit elvesztettek ; — szabadulást keresnek. De ki adja azt meg nekik? Az ember meg akarta szerezni; gondolkozott, álmodozott, s végül kifogyott a kísérletezésből, s az erkölcsinek s isteninek tagadása alá vonta meg magát. Ez a modern korszellem ; a materializmus kiterjesztette föléje védő palástját, s el akarta csitítani az ember régi vágyait és panaszait, s jelenleg nagyban csodálkozik azon, hogy mikép lehet még a XX. században töredelemről, Isten-engesztelésről, penitenciatartásról írni, s remélni, hogy ez eszmékre föltámadás vár. De a materializmus ez ámulása nagyon is jellemző, mert látni való, hogy nincs tisztában a világgal 1 Valamint a pretoriamis, ki néhány év előtt még az izauri hegyek közt sátor alatt lakott, s azután cézárrá kiáltatott ki, a világbirodalom érdekeitől, ügyeitől, bajaitól körülözönölve érzi, hogy a sátoron és kardon kívül más is figyelemre méltó : úgy ez a modern szellem a materializmus égisze alatt vezérszerepre hivatva bámul, hogy oly dolgok mozgatják a világot, amelyekről semmit sem tud. Ily világot mozgató elem a bánat, a töredelem. A bánat filozófiáját, vagyis mély értelmét s megokadatolását az ethika, s a vallások története adja elénk ; mindkettő, amily mély, s kiirthatlan valóság : oly mély bepillantást enged a bánat valójába, gyökereibe és céljaiba ; e bepillantásra szántuk e fejezetet.

Elemezzük először a tényt, hogy minden vallásnak élesen kifejlett jellemvonása s elválaszthatlan kísérője a bánat.

Alig van valami általánosabb és megdöbbentőbb a történelemben, mint az emberiség szomja és bánkódása Isten után. E szomj és bánkódás nem mindig az igazság forrásaiból merített, sőt legtöbbször a tévely zavaros vizeiből ivott, a próféta szavai szerint : elhagytak engem az élő víz forrását, s álló, zavaros vízre gödröket ástak maguknak Az ember az Istent mindig emberileg képzelte, emberi gondolatokkal nézte, de nem volt szerencsés benne ; mert ugyanakkor, midőn az istenít akarta kifejezni rajta, szörnyeket alkotott, ijesztő bálványokat s nem fáradt bele alkotásaiba. Végzetes termékenvségge) léptette a világba isteneit. Ez a termékenység vigasztal a tévelv borzasztó alakjaival szemben ; látjuk ugyanis, hogy a bűnös lelkiismeret nem fordul az atheizmushoz, hanem engesztelést keresett ; alkotott magánali misztériumokat ; orgiákat ült ; áldozatokat mutatott be. Ne haragudjunk rá ; hanem sajnáljuk. Mik ezek az orgiák és rettenetes misztériumok? ördögi szakramentumok, melyekből a sötétség erejét szívták magukba a meghasonlott emberek. AbinMavaj- Szomorú bámulattal olvassuk a mithológiákat, s az eltűnt nemzedékek hajmeresztő kultuszait; kérdezzük, hogy mikép uralkodott a babona azokon az embereken, kik hozzánk hasonlók voltak vágyaikban, reményeik- s örömeikben? kik oly magas műveltségű államokat alkottak? kik Marathon mezején a legönérzetesebb aspirációkért ontottak vért? a felelet ugyanaz mindig : a bánatos vágy az Isten után. ez hevítette, ez kergette őket.

A régi tradiciók visszhangja el nem halt, sokkal mélyebben iárt az ős hagyomány hulláma a népek életének tengerében, semhogy a felületen lubickoló, a társadalmi s az állami létei: zavaró, vagy élénkítő hullámzástól eltilt volna. A görög filozófiának dacára, mely több tekintetben fenyegette a babona tonnáit, érintetlen maradt a lormákba tévedt, s a tévedésekbe belekeseredetl vallás bánatos szelleme. Az ember lelke nem szabadulhat a húroklói, amelyek ki vannak feszítve benne, s midőn az Isten keze visszavonult, az ember az ördögöt szólította föl, hogy a pokol kultuszának ritmusait csalja ki belőlük.

Jelenleg a íilozófia sokat próbálkozik a vallás s nz ethika problémáival. A kritika magasra dagasztja mindent elsöprő árját, s mégis benne és kívüle is mindenütt ugyanazt a vágyat, ugyanazt az istent kereső bánatot venni észre. Kérdezd meg az úikori gondolat vezéreit, a világvallás híerophantáit. — ügyeld meg őket sikereik, vívmányaik, világnézetük összegezésében : s bámulatodra új tormákban találod a régi bánatot Isten után Kritikájuk szétszedett mindent; a mindenség törvényeit rendszerekbe foglalta : de miután mindent megtett, fáradtan megáll ; néz a végtelenbe, s mondja : «szomjazom» Faust modern kiadásai épúgy, mint a beduin s az egyptomi hierarchia thebai főpapja bánatosan rebegik, mindenki a maga imádságát. Honnan e végzetes szükségszerűséggel beálló tünemény? A tudomány sivár s befejezetlen valami, a lélek igényeit ki nem elégíti; biztos alapokat vet a hitnek, épít alulról fölfelé ; de csak bizonyos magasságig, azontúl más boldogító, erőteljes valóság kezdődnék, mely felülről nyúlna le hozzánk ; mi várjuk is, hogy lenyúl ; a sötétségben tapogatózva keressük azt az édes vezérkezet, s mert nem találjuk, tépelődünk, s a képzelet szárnyaira bízzuk ügyünket. Ez izgalmakban folytonos kísérőnk a bánat, mintha azt keresné az ember, amit birt egyszer, de azután elvesztett.

Végre a XIX. században neki gyürkőztek, s mondták : «alkossunk vallást, melyet be ne árnyékoljon a bánat»; ez most a jelszó ; foly a munka ; nagyban dolgoznak az "ész vallásán"; valláson dogmákkal bánat nélkül. Kantnak is van bánat nélkül való vallása : Isten, szabadság, halhatatlanság ... ez a minimuma a vallásnak, úgy látszik a fagypontja. E minimumon is túladtak már a "szabad községek", mert ezek azt akarták csak megtartani, ami az "örök igazság alapján" nyugszik. «Egy a szükseges». mondja az Evangélium, s ez az egy a "szabad községek" alapítója szerint az "igaznak, szépnek és jónak" országa ; bánat nem lesz benne ! Lám ezek a vajúdók, midőn bánat nélkül akarnak vallást teremteni, a tévely Procrustes-ágyába szorítják az embert; e műtét kínozza a szíveket; ezért egy részük a «Cogitans>>-ok vallásos egyesületét alakítja, oly egyesületet, mely egyrészt az értést és tudást teszi a kultusz tárgyává, másrészt az emberi méltóságon és emberi szereteten kíván felépülni. Ez volna az emberiség egyháza; ebben az egyházban helyet kell adni éneknek, zenének, ünnepélyes felvonulásoknak; szimbolika, egyházi ruhák, fogadalmak, szentelések, dobok, sípok, orgona, harangszó, mindez emelje az emberiség egyházát ..., hogy elnémítsa a bánatot. Nekik a kereszténység csakúgy, mint a pogányságnak eddigi alakjai alacsonyak, sötétek, kiállhatatlanok, mint amilyenek a sasnak a kőszénbánya alagútjai ; a bánat felhőit, amelyekből eső hull, el akarják oszlatni, s örök derűt hinteni az emberiség egére. Bánat, töredelem, magábaszállás, félre e kísértetekkel az "ész vallásából"! «Die Leiden und Jammerpoesie des Christentums », «das Bettelprincip des Christentums» s más hasonló kifejezések, melyeket az újkor filozófusainál olvasunk, jellemzik ez irányt, s azoknak, akik ily színt vallanak, rémítő gondatlanságát. Strauss Dávid sem akar tudni semmit a keresztény magábaszállásról; a cél, melyet az ember elé tűz, mindig csak a kényelmes földi élet, minél több és finomabb élvezettel. Neki s az ő híveinek bánatra s magábaszállásra nincs szükségük ; ők épülnek azáltal, hogy fogékony lélekkel érdeklődnek az emberiség nagy érdekei, különösen a nemzeti élet iránt. Hazafias érzelmeiket történelmi olvasmányok által fejlesztik s amellett természettudományi ismereteiket is tágítják. S végre «nagy költőink irataiban s nagy zenészeink remekműveinek előadásán lelkesítjük a szívet s az észt; találunk tápot képzeletünknek s humorunknak, melynél jobbat nem kívánunk ; so leben wir, so wandeln wir beglückt». így szoktak élni és írni azok, kik midőn oly szerencsések, hogy az élet bankettjén van számukra teríték, elvesztik az értelmet s az érzéket az emberiség nagy érdekei s a népek szellemi szükségletei iránt, s az élvezet arisztokráciájának tízezrével mondják «so leben wir, so wandeln wir beglückt». Hol marad vallásos érzületükből a bánat?

Azonban az emberiség az új vallás-alapítók e beszédjét nem érti. Nyomorúságának érzetétől hajtva a magábaszállás karjaiba rohan; neki bánat kell. A pénz s az élvezet arisztokráciájának vallása sohse fogja kiszorítani a nyomorultak vallását; a nyomorultak pedig mindazok, kik ésszel és szívvel Istenhez törnek, s kiknek e törekvésükben a szív bánatossága nem rémük, hanem őrangyaluk. Még más oldalról is készül támadás a vallások bánatossága ellen.

A tübingeni botanikus kertben egy 41 éves, erősen kopasz, nyilt tekintetű férfiú sétál, ki a halál csiráját hordja magában ; csak minap operálta őt Bruns, de nem segített rajta; egy árnyas helyen leül s e sorokat írja feleségének : «a botanikus kertben újra átolvastam Schiller ,die Künstler' című költeményét. Nem mulasztottam el azokat a verseket, amelyek mindig kiváló tetszésemmel találkoztak, magamra vonatkoztatni :

Mit dem Geschick in hoher Einigkeit
Gelassen hingestützt auf Grazien und Musen,
Empfängt er das Geschoss, das ihn bedräut,
Mit freundlich dargebotenem Busen,
Vom sanften Bogen der Notwendigkeit.

Lehet-e a keresztény megadás gondolatát a filozófia nyelvén szebben, s amellett lendületesebb költészettel kifejezni? !» így ír 1882-ben Lange, a materializmus történetírója. Tehát a dolog egy, csak a nyelv különböző : némelyek keresztényül beszélnek megadásról, bánat- és magábaszállásról, mások ugyanazt a filozófia nyelvén úgy fejezik ki: örök szükségesség. De csak az utóbbiaknak van igazuk !

A vallás és az ethika eltűnik, helyébe lép a fizika. Iszonyú merénylet; az emberiség fölkelt, s munkához látott, hogy erőlködései, titáni harcai árán a fizikából kimagyarázza a káté egyszerű fogalmait: Uram, hiszek és reménylek és szeretlek tégedet; — hogy a fizikából kimagyarázza vágyódó bánatát a sértett, rejtőző Istennel szemben ; — hogy fontokkal, méterekkel kiszorítsa elszoruló szívéből azt a kegyeletes szót: «Atyam vétkeztem*. Ez irányban halad most a modern emberiség «vallasa»: minden ethikus fogalmat fizikai kifejezésre kell hozni, azáltal meg lesz fejtve s ugyanakkor el is tüntetve. Az auktoritást erőszakból, ökölből, gazdaságból származtatják; — a jogot a fizikai erőből, melyet kezdetben paragrafusokban fejeztek ki, de most már már kilogrammokban. A lelkiismeret s a bánat az alacsonyabb funkcióknak a magasabbakkal szemben való szégvenlése. (Ueberweg.) A vallás csak személyesített fizika ; az istenek anthropomorfizált, borzalmas vagy jótevő természeti erők, melyek lassankint ethikus jelentőséget nyernek. A szellemi haladás kifejti alakjait, a költészet és szobrászat testet ad a fogalmaknak. A materializmus szétszedi a szomjat, a vágyat, a bánatot is atomjaikra; s mik azok az atomok? a féléiéin, a szenvedélyesség, az érzékiség, a képzelet, a tévedés; ezek összejátszásából, s a természetes ethikus fogalmaknak a természetfölöttiekre való átruházásából származik a vallás.

Azonban mindez csak üres szó. A materializmus sehol se fejt meg semmit, annál kevésbbé itt. A materializmus mindent összezúz, atomizál, s midőn összezúzta porrá az órát, akkor gondolja, hogy megértette ; megégeti a bükkfát, felfogja páráit, füstjét, megméri melegét, összesöpri hamuját, s odaáll elénk : megvan; most értem, mi a bükk; nézzétek !

A közönség álmélkodik ily rövidlátáson, amit filozófiának hívnak, azonban szívesebben tartja meg praktikus érzékét, azt gondolván, hogy igazabb a dolog akkor, amikor van, mint amikor nincs, — s azt, hogy aki érteni akar dolgokat, értenie kell a valóságot, nem a semmiségei

A vallás nem fizika és nem mechanika; az élet sem az; az ethika, a lelkiismeret, az öröm s a bánat sem az; de általában semminemű alak sem az! Előttem fekszik hengerded ceruzám, mellette olló, kés, gyufatartó, tovább egy alaktalan iávadarab a Vezuvból; az alak vagy alaktalanság a testet magát nem érinti; a testben csak összetartás és határoltság van ; — a testben csak egymás mellett való pontok vannak ; hogy én az egyik ponthalmazra azt mondom : késpenge, a másikra lávadarab, ezt az egységet és egészséget csak a szem és az ész fogja föl ...; ha össze- zúzom, nincs késpenge, nincs henger, nincs készülék, nincs kör; iitaa összezúzom, nincs egész ; tehát henger, kör, szóval az alak valami ; ha pedig valami, hol vannak atomjai? És az igazság, például ez, hogy 2 x 2 = 4, vagy ez, hogy a háromszögben mindig 2 R. van, ez micsoda? ezt is lehet atomizálni? 1 Tehát az anyag állhat atomokból ; de ami nem áll atomokból, mit nyerünk abban az atoniizálással? Tönkretesszük, de meg nem értjük!

Az igazságok nem állnak atomokból. Az Isten léte és irgalma, — az erény és a bűn — Krisztusnak, az Isten fiának helyettesítő, áldozati halála nem állnak atomokból; s mit akar ezekkel az atomizáló materializmus? az az atomizmus, amely époly tehetetlen a belvederi Apollóval, mint a falevéllel szemben. Mit akar atomizálni azon bensőségben, amely ezt a szót köríti «atyam»? mit azon mélységben, amely a lelket elnyeli, midőn azt nyögi «vetkeztem az ég ellen s te ellened*? mit azon felemelkedésben, midőn azt reméli, hogy az az Isten megbocsát? s e bánkódó és lelkesülő érzületben énekli bymnusait, — építi dómjait, — ontja vérét a keresztes zászlók alatt, senyved feledtetve, tűr szegénységet, s hozza áldozatait!

A világtörténelemben a bánatos vallás rendületlen hatalom ; az emberi léleknek méterekben ki nem lenézhető ereje; tendencia a végtelenbe, amely meg van adva a lélek természetével, mint a nehézkedés az anyaggá). Akik érzelgéssé finomítják, azok következetesen a mathematikát is relatív értékűnek mondják ; akik hatásait kicsinylik, azokat a vértanúság fényével vakítja; — kontinenseket rendít meg a mohamedanizmus erőszakoskodásával; — mormonokat kerget a sóstavak pusztaságába s az állítólag inkább majom, mint ember-pápuákat úgy fölemeli, hogy egy-két évtized múlva leányaik Sydneyben postatisztekké és távirászokká lesznek !

Pedig ha valamikor, most látszott elérkezettnek a pillanat, hogy az emberek széttépik azt, ami csak látszat és káprázat; — hogy a pozitivizmus iszonyú inkvizitorként végigvonul majd s a szív képzeletdús redőiből épúgy, mint a Aí„ templomoknak babona által megszentelt homályából kiűzi a kísérteteket : a bánatos vallást s a vallásos bánkódást, mint ahogy tett Szent Pál, aki rámondta az egész Olympusra: «idolum nihil est». S mi történt? Comte Ágost új vallást alapított, de a bánat megmaradt benne.

Az ő rendszere szerint a «vallasnak», amely sírni tudjon, sokkai tágabb tér nyílnék egyeseknek s egész népeknek életében. Naponként két teljes órát szánna azontúl az emberiség «imára». A nyilvános istentisztelet 84 ünnepet ülne évenként, s kilenc szentséget szolgáltatna ki. — Emellett a legpozitívebb Angliában oly eszmék uralkodnak, amelyek bizarrságukban a régi idők gnósztikusaira figyelmeztetnek, valósággal pedig nem egyebek, mint a bánkódó, töprengő emberiségnek vajúdásai.

Tehát minden hiába. A filozófia, amely hecceken felül áll, percig sem kételkedett azon küzdelmek, vajúdások, kísérletezések kimenetele iránt, amelyek a vallást hagyományos bánatosságából kivetkőztetni, a félelmes, szent homályt eloszlatni, s a bánat felhői helyébe örök derűt, s mosolygó napot akartak az emberiség egére tűzni; t u d t a , hogy a «vallasi érzék», amely mint tévely fúriákat teremtett magának, kiknek felbomlott hajzatában és ostort forgató kezében, amellyel végig korbácsolják a bűnöst, az elfordult Istennek haragját jelenítette; hogy az a «v állási öszfön», amely a nemezis képét a vallási felfogás szükséges posztulátumául oly mélyen beleültette lelkébe, hogy azt onnan semmi álérv ki nem emelhette : ez a filozófia tudta, hogy ez a vallásos érzék, ez az ösztön, ha az Isten azt a természetfölötti rendbe helyezné is át, sírás nélkül, bánat nélkül meg nem él.

Mi már most e bánatot engesztelni akaró, az áldozatok borzalmában, a misztériumok riszkában, a szertartások AMmtsiyökeie. meseszerű szimbolikájában vigalmat, írt kereső vallásoknak, csodálatos, mélységes gyökere? miért akarnak mind sírni és bánkódni? !

A feleletet e világtörténeti problémára a bánat pszichológiájából merítjük. A bánat a vétkező szabadakaratnak tulajdonsága, kiváltsága és dísze. Hogy valaki megbánhassa azt, ami rosszat tett, az csak oly pszichológiai szükségesség, mint ez a másik, hogy aki szabad, az felelős cselekedeteiért. Hogy a bánat gyökereit lássuk, be kell pillantanunk azon pszichológiai történésekbe, amelyek azt a gyászos «effectust» hívják létbe, melyet Szent Ágoston «defectus»-nak hív, a bűnt.

Amily egyszerűnek látszik az akarás, époly komplikált ; sokféle szálak futnak benne össze. Az első kellék az akaráshoz : az ismeret. Az ismeret nem világítja meg az akaratot, mert az akarat vak, s vaknak hiába világítanak ; de abban az ismerő lélekben, amely egyszersmind akaró lélek, az ismeret minéműsége szerint érzelmek váltatnak k i ; kezd izegni, mozogni, — ezek az elementáris érzelmek taszítják vagy vonzzák a lelket, amely akarhat, de még nem az akarat — mondja Szent Ágoston, — ha nincs semmi, ami gyönyörködtesse és vonzza őt, meg nem indulhat. » (De div. quaest. ad Simpl. c. I. 9.) Gyönyör és vonzalom, félelem és borzalom, szóval érzelem indítja az akaratot, aszerint amint az értelem jót vagy rosszat tükröztet. Amit tehát az ész mint jót vagy rosszat felfog, azt az indulat mindjárt befuttatja meleg vagy hideg színeivel; játszik körülötte mint a láng, mint a lubickoló hullám s csalogatja a szabadakarat elhatározását. Ez indulatjáték ereje a tárgytól s a lélek gerjedelmességétől függ; milyenségére nézve pedig vagy érzéki, ha testi gyönyör képe vetődik a lélekbe, — vagy inkább szellemi, ha például egy pályatétel sikeres megoldásáról álmodozik, s a nyomában járó dicsőség képzete s érzelme melengeti.

Ezen ekkép felébresztett gerjedelmekre azonban reagál a lélek ; valamint a szellő által fodrozóit felület liullátnocskáira és karikáira reagál a víz folyása : úgy felel e különös érzelmekre és gerjedelmekre a lélek öntudata és pedig azon viszonynak öntudata, melyben a lélek a logikus és ethikus törvényekhez áll. A logikus és ethikus rend ismeretének öntudata oly éber valami, — a lelkiismeret oly fürge ismeret, hogy a jelentkező különös képzeletekre és indulatokra rögtön fölébred és felel. Akinél pedig nem ébred fel, arról azt mondjuk, hogy erkölcsi érzéke nincs nevelve, vagy pedig el van fojtva. A természet nehézkessége is határoz a gerjedelmességben épúgy, mint a lelkiismeretességben; egyiknél képzet és érzelem közt, ész és szív közt gyors, gördülékeny a közlekedés, másnál lassú ; az egyiknél a reakció rögtön beáD, másnál késik ; szóval a billentyű-szerkezet más; a kiváltás a benyomás és felfogás közt s másrészt a felfogás s annak alkalmazása közt nagyon-nagyon különbözik. A benyomásra s a kiváltott gerjedelemre tehát visszahat az általános erkölcsi érzet, amely bennünk valami állandó állapotféle ; ha ugyanis a benyomások megegyeznek erkölcsi érzésünkkel, akkor hasonulnak hozzá és eggyé olvadnak vele; — a lélekben nemes lelkesedés támad, kellemes meleg terjed s az értelem által élénkbe állított jó valódi megkívánható jónak fényében tűnik fel. Ellenkezőleg, ha a benyomás s a kiváltott különös gerjedelem ellenkezik a lélek erkölcsi kötelességérzetéve!, akkor a képzet és a gerjedelem elutasíttatik, s mint csalóka, látszatos ]ó a kísértés bélyegével jelenhet már csak meg előttünk. De azért melengetése tart. hízelgő szava hangzik, gerjedelmes vonzása egyre folytatódik s az akarat, ha akar, hozzáfordulhat, s benne gyönyörködhetik. Az általános erkölcsi érzet s a lelkiismeret harcba keveredik a különös benyomás által ébresztett gerjedelmekkel; mindkettő sürgeti az akaratot t e t t r e ; az akarat egyideig habozhat, inoghat, azután elhatározza magát. A tapasztalat mutatja, hogy legtöbbször az erősebb motívumok szerint dől el ítélete, ha a gyönyör nagy, neki hódol; ha az erkölcsi-érzet erős, nemes és kifejlett, ehhez szegődik ; mindkét esetben azonban szabadon tesz; bármit tesz, magában hordja a kötelesség s a felelősség kiirthatatlan érzetét.

Az antagonizmus tehát a tilos gyönyörérzet s a kötelességérzet közt egy elementáris tény, s a kötelességérzet veresége: a bűn. Az akarat élvez, de a fullánk benne van, amelyet a jónak hordozója, a lelkiismeret kárhoztató ítélete vág bele : a lélek ennek következtében érzi : vétkeztem ; érzi gyengeségét: érzi szegyénél ; érzi, hogy az igazság törhetetlen ; hogy önmaga kizökkenhet az örök szükségesség vágányából; de csak saját rovására, hogy összezúzassék. Érzi, hogy a magasabb érdekek, az erény, az örök szentségnek emberi lelken rezgő sugara, a valódi dicsőség, s aki attól elfordul, magamagát kárhoztatja szennybe, rongyba; csoda-e ezután, ha kitör benne a vágy ? ha szomorúságának borújából elővillan a vétek beismerésének sugara, s magával ragadja ismét azt a lelket a maga természetesen ki nem haló vonzalmaival a jó és szép felé. csoda-e, hogy az a lélek utána megy s elnyögi: «szeretnem, ha nem tettem volna». «Nem akarok valamit, ami iehetetlen, hisz azt akarni nem lehet; nem akarom, hogy a tény, amely megtörtént, meg nem történtté legyen ; de akarom, hogy a bűnösség terhét magamról lerázzam, hogy a bűnhődés elől megmeneküljek, hogy a harag, a bosszú tettemért elsimuljon.» A bánat csak az ethikus rendben forog; — a bűn a fizikában nem létezik ; s következőleg a bánat is csak ott keres, ahol vesztett: mert csak ott találja, amit nélkülöz,

A bánat az akarat ténye ; szomorkodás, utálat, elfordulás, vágyódás, s mindez a gerjedelem az igaz és jó felé iránvul. Készakarva nem mondom, hogy a bánat érzelem ; mindenesetre az emberben többnyire érzelem is lesz, mert hiszen az az értelmes s akaró lélek érzékileg érzelmes is, s ez a két irány : az értelmes akarás s az érzéki hajlam (appetitus) olyan, mint két egymásba csapódó hullám, az egyiknek csapkodását átveszi a másik ; de mégis lehet értelmes, valóságos bánat, különös érzéki gerjedés nélkül is. Az angyalokban is lehet bánat, ha megdicsőülésüktől eltekintünk, amint van bennök öröm, félelem, buzgalom, vágy. — A bánatba zárt szomorkodás, utálat, elfordulás, vágyódás pedig valóságos erény, amit Aristoteles és Szent t a m á s következő világos érveléssel bizonyít «Summa theol) 3, q. 85. a. 1.): a bánat oly akarás, mely észszerű megválasztás nyomában jár ; már pedig az ily akarás erényes; tehát a bánat erény.

Ki kételkednék arról, hogy a bánat észszerű megválasztással jár ? Az ész akarja, hogy bánkódjunk, amint bánkódni kel) és pedig okkal-móddai s egyszersmind célszerűen; a bűnbánó bánkódik ; bánkódik észszerűen és célszerűen azon szándékkal t. i., hogy a bűnt magától távolítsa, léhát az ily bánat valóságos erény ; de oly erény, amelyet bukás előz ; az ily bánat valóságos erő, de amely végzetes gyengeségnek iár nyomában

Ez a bánat elmaradhatatlan kísérőié az emberiségnek. A mély, de közvetlen filozofikus érzék, amely az ember hozománya, okvetlenül rátalált a töredelemre. Ez érzék elől meg kell hátrálnia minden ellenvetésnek, minden eltérő nézetnek. A lelkiismeret akarja bánni az ő bűneit; ez époly követelménye, mint amilyen a levegő az élőre nézve. Megölni a lelkiismeretet azt még sem akarhatjátok ; hiszen ez hordozza az emberi életet; ha pedig nem akarjátok megölni, adjatok neki valamit, ami szomját oltja, könnyeket. Mert szomja bánatkönnyek után mindig lesz; nem futhatja be ugyanis útjait esetleges botlás nélkül; de ha elesett, fel akar ^S'a'bXwt kelni, ha sérülést szenvedett, legalább sírni akar. Hála Istennek, hogy oly közel fekszik gyógyszere 1 Magában hordja, mint az ikrából kiszökő halacska nemcsak életét, hanem eleségét : mert az erkölcsi élet hordozója, az eleven vizek «ichthys»-e, a lelkiismeret, nemcsak erős életet és érzéket kapott a természettől, hanem erőt is, hogy újjászülessék. S kellett néki ; mert ellenségeinek száma légió, — feladata beláthatlan, csoda-e, hogy esik ? de oldala mellett áll hűséges éltetője, mely kábulásából fölserkenti: a bánat ; valahányszor érzi a szegény lélek nyomorúságát és bűnét, nincs mása, kihez forduljon: sírni kezd s jól teszi, ez jól esik neki! Bánata által a törvény elhanyagolt, eltiport szózatát s elévülhetvén jogát elismeri, s a törvény megsértett Urát megköveti. Ha azután ez Űrnak bűnössége tudatában templomokat épít, a bánatos magábaszállás dómjait építi előszeretettel; hogyha hozzá közeledni akar, nem felejti ki érzületéből, imádságából, könyörgéséből azt, ami a szegény bűnöshöz legjobban illik : a bánatot. Azért a vallások, mivel a bűnösök vallásai, bánatos árnyalatúak, s az emberek mind, amennyiben vallásosak, sírni és zokogni akarnak; azok pedig, kik a bánat szentéit kötelme alól föl akarják szabadítani az emberiséget, álmodoznak ; — vakmerőség szól belőlük ; mert előbb el kellene tüntetniök a bűnt, vagy a lelkiismeretet. íme az ember bűnössége képezi alapját a vallások bánatosságának! S ez a gyönyörű vonás szelíd árnyat vet a kereszténység arculatára is. Ismerjük a kinyilatkoztatásnak bánatos motívumait! Lágyan hangzik a zsoltárok éneke irgalomról és engesztelésről, mint a fisz-harmonium szelíd, méla dallama az úrfölmutatás alatt: «Isten, én Istenem, te hozzád ébredek nagyon vágyódik utánad az én testem is». (Zsolt. 62, 2.) «Szomjuhozik lelkem az erős élő Istenhez, mikor jutok el, s jelenek meg az Isten színe előtt.o (Zsolt. 41, 3.)

Az engesztelődés reménye a próféták szenvedélyes, fönséges látomásaiban a biztos bűnbocsánat elnyeréséig emelkedik, amelyet érzékileg is áldozataik, bűnvallomásaik, tisztulásaik tüntettek fel. De mindez inkább kép, mint valóság volt; az emberi nyomor mélysége, s az isteni igazság fönsége ködbe borította az engesztelődés reményét, ha még oly esengő, még oly könnyesszemű volt. Oly nagy nehézség ez : hinni, hogy az ember eleget tehet, hogy Istennel kibékülhet, hogy bűne elvétetik. Mert hát ki tanít meg arra, hogy a végtelen Isten még egyszer könyörületesen fog rám tekinteni, s hogy útba igazít-e, hogy mikép engeszteljem? Az könyörül, aki akar; akar-e az Isten könyörülni? ő, ki maga végtelen gyűlölete a bűnnek, s ki végtelensége súlyával nehezedik ez egyetlen ellenségére? lehet-e annak, kire ránehezedik, kire neheztel, más vége, mint a legsötétebb átok és a legboldogtalanabb kárhozat? Hol keressünk tehát kegyelmet? ki volna köztünk, aki el nem esett, hogy engesztelőnk lehetne a haragvó Istennel szemben? nincs; csupa szégyenletes, átkos esésekbe bonyolódott ember, ki maga is legszívesebben elbújik, mint a próféta mondja: «és bemennek a kősziklák barlangjaiba és a föld hasadékaiba az Úr félelmének színe előtt és az ő felségének dicsősége előtt, mikor fölkel a földet megverni*. (Iz. 2, 19.) Hogyan szabaduljunk az Isten haragjának nyomában járó enyészettől?

E vészkiáltás megrendítette az erkölcsi világra boruló éjt s egy elhagyatott, kopár barlangban, csendes éjfélben megtörtént a bűnbocsánatnak, az engesztelés misztériumának kinyilatkoztatása. Éjfél, barlang ... tévedező világosság, tán egy új pokoli misztérium? tán őrjöngök viziói ? tán a mélység gőzeitől ittas pythiák álma? Nem ... hanem az Isten, a mi üdvünk ember lett, testvérünk lett, mienk lett; az irgalmas, a könyörületes, az engesztelő szeretet magára vette testvéreinek gyalázatát és rovását. «Úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött fiát adá.o Ezóta történt a nagy fordulat a világban, — megszabadultunk, föllélegeztünk, amit reméltünk, amiről álmodoztunk, amit sirattunk . . . az teljesen mienk lett.

Az ember nagy bánata s nagy vágya az engesztelés után kisírja magát a jászol előtt. Minden búját és gondját ez isteni közbenjáróra ruházza, s aggályos tépelődés helyett ezentúl az isteni irgalom és szeretet himnuszát zengi: «Misericordiae Domini, quia non sumus consumpti 1» «Confitemini Domino 1» Ez a kereszténység ! A kereszténységben a bánat panaszhangja el nem hal, el nem tűnik . . . de bízó, szerető fájdalommá válik ! E szeretet mindenestül Krisztusra irányul, benne összpontosul. A kereszténység nem egyéb, mint annak a nagy, Istent kereső, irgalmat s engesztelést szomjazó vágynak Krisztusban való teljesülése; — az irgalom, a könyörület, a bűnbocsánat ködképei konkrét, élő alakot nyertek, s ez az alak Krisztus. A teljes meghódolás, a föltétlen hozzásimulás csak következményei a mi gyengeségünknek, s másrészt Krisztus mindent meghaladó elsőségének. Tévelygésünkben, amelyen a filozófia nem segített, Krisztus lett az igazság napja; — a bűnben, melynek örvényeibe reménytelenül elsülyedtünk, Krisztus lett engesztelésünk; — a fejetlenségben, amelybe hanyatlottunk, Krisztus lett királyunk. Ily ragyogó valóság lebilincsel szívet-lelket, s teljesen igézetének varázskörébe szorít; csendesen leülünk lábaihoz Magdolnával, hogy halljuk mit beszél ; függünk mézédes ajkain ; földerül lelkünk e nagy tanító szavain : «Unus est magister vester». Ö. be mélyen érezzük e boldogító, hozzá utaló szükségességet.

íme a bűnbocsánat mint valóság; — íme a bűnbocsátó Isten emberi alakban ; — íme a haragvó Isten helyett testvérünk ; s testvéri ajkról halljuk, emberi szóval, édes anyai nyelvünkön az Isten bűnbocsánatát s bánatunk tiszta szeretetté s örömmé változik; béke s bensőséges boldogság tölti el a sivár, ijesztő, reménytelen bánkódás helyett szíveinket. Mi lett az emésztő, kietlen bánatból? az istenországa, mely béke és öröm. (Rom. 14, 17.) S ez a közvetlen bocsánatnyerés Krisztustól most is f olytattatik. Krisztus az ő tekintélyének és hatalmának örök orgánumot alkotott az egyház- " ban, melyre hármas hivatalát : a tanítói, papi és királyi tisztet ruházta, e hatalom ad lelket és érvényt a tanítói, papi és királyi egyház cselekedeteinek ... s midőn ez az egyház bűnt bocsát, Krisztus bocsátja; midőn tanít, Krisztus tanít; midőn kormányoz, Krisztus kormányoz. Sehol sincs megszakadva az összeköttetés, a közlekedés Krisztus s az ember közt; én közöttem, az én elesett, beteg lelkem közt, s annak könyörületes orvosa közt.

íme a kereszténység derűje a régi borongás helyén! íme a pusztában kiáltó bánat kieléglttetése! Ha van rajta valami szenvedő vonás, ezt is átszelleniesíti az a béke és öröm: ha tökéletlen földi létén van is valami fátvol, — s hogy ne voina, mikor méo az örök haza vágyától terhes szíve; de mindazon a Krisztus iránti szeretet uralkodik, ki nekünk mindenünk lett. ki váltságunk lett!

Az ember meg lehet elégedve, hogy a bánat, mely engesztelést keres, ily megoldást talál; az elkeseredettség, a kétségbeesés, a vad, szilaj szenvedélyesség, a tehetetlensége fölött érzett bosszúság, mind tévelveknek bizonyultak ; — s a Krisztushoz, mint egyetlen engesztelőhöz való járulásban ismertük fel azt, ami a szívnek is, az észnek is eleget tesz. A vihar, mely fékvesztetten tombolt, mely kavarta a tengert, s sziklákat tördelt, elült; — a kietlen, reménvtelen s azért néha vadul tomboló bánat eltűnt; a lágy hullámverés azonban, mely a partokat csapdossa, s az elevenítő szellő játéka s nyögdécselése tovább tart, s fog tartani mindvégig ; az engesztelő bánat, a bizalomteljes, bár könnyes szemek esdő tekintete föl a Krisztushoz ki nem hal; az megmarad, míg ember él.

Azért a kereszténységben is rendíthetlen alappal bír mindig a bánat, az engesztelés, a töredelem; a kereszténység is az ^engesztelés vallása*; csakhogy ez a bánat az őrök boldogságnak, tehát az örök kiengesztelésnek reményétől ihletett fájdalom, s azért fönséges ! A kereszténységnek vannak bánatos imái és énekei, vannak könnyes zsoltárai, vannak gótikus egyházai, de mindezekben a béke leng. Mily kevéssé értik ezt azok, kik a keresztény bánatot kritizálják ; kik benne a szenvedés költészetét nevetik ; kik még gótikus egyházait is szemére hányják, s egy új és derült építészetet s új, bánat nélkül való költészetet ... új vallást követelnek? Milv vakság kell ahhoz, hogy valaki ne kritikusai, lássa a bunt, s az engesztelés szükségességét az emberen? es ignorálni akarja azt a megmásíthatlan viszonyt, mely a megtörődés és az életen végigvonuló sötét árnyak közt fönnáll? Hogy építhetünk mi bűnösöknek templomokat vígságra, s kifelejtenők belőlük a töredelem kápolnáit? Bánat és töredelem azon jövőnek egyházából fog csak hiányozni, melyben nem gyertyák, hanem az «Isten baranya» fog világoskodni 1 Addig pedig a töredelem ignorálása vallásokat alapít, amelyek senkinek sem kellenek, s nézeteket terjeszt, amelyek a moralitás tagadására s romlására vezetnek. Most még néhány szót egy hajótörést szenvedő filozófiának nehézségeiről 1

Vannak emberek, kik azt kérdik : miért kell a rosszat bánni, s ezeket is filozófusoknak hívják. Aki ennek bizonyitását követeli, annak észszerűen előbb a jó és rossz közt, — XeíTtJSl* a lét és nemlét közt, — az igazság és valótlanság közt fönn- btanl? álló különbség bizonyítását kell kívánnia. Ezt pedig bizonyítani nem lehet,2 amint hogy a ragyogó napot sem lehet gyertyával megvilágítani; mert aki a közvetlen belátás világát, az igazság reánk áradó fényét az argumentáció sokszorosan megtört sugaraival akarja emelni, annak az argumentáció csak homályt, s nem világot önt a lelkére. Hogy a rosszat bánni kell, azt ne akarjuk bizonyítani, különben elhomályosodik; viseltessünk tisztelettel értelmünk s az evidencia iránti Bár ettől a szégyenletes skepszistől tovább is sírni és bánkódni fogunk, lesznek mégis, kik a másik, ugyancsak beteges sm. x • kérdést vetik föl: mire jó a bánat? s ez is filozófia lesz. A bánat a rosszat elítélő, saját nyomorát belátó, az Istent engesztelni kívánó léleknek ítélete, akarása és érzelme : egy elementáris valóság, melynek minden darabja közvetlenül világos, mint az analitikus igazságok, s éppen azért a bánat sok mindenfélére nagyon is jó lesz? Jó lesz azzal az alapvető jósággal, melynek erejében az emberi species fönnáll s melyből kihajtja a család, a társadalom, az állam sarjait, — létesít tudományt és erkölcsöt, erényt és áldást. Jó a bánat és pedig azon logika erejében, mely a mi létünket s haladásunkat biztosítja.

Különben ez ellenvetésben, hogy mire jó a bánat, a «jó» alatt kétértelműség rejtőzik. Jó alatt a hasznosat szeretik érteni; a «mire jó» azt jelentené «mire hasznos?» E felfogás egy gyászos világnézet idétlen gyermeke, mely a morális világrendben az utilitarizmus s az egoizmus elvét, egy piramidális tévelyt akar irányadóul fölállítani; nyomában tönkremegy az erkölcs, a jellem, az erény ; az akaraterő pedig elundorodva e gyászos szolgaságban önmagától, ^ beteges lemondásba, inaszakadt tétlenségbe hanyatlik. Ha a jó csak az, ami pénzt hoz, ami önzésünket, pengő érccel kiszámítható érdekeinket előmozdítja: akkor a bánatra s általában az erényre borús idők nehezednek, s az emberek bánkódni és sírni elfelejtvén, majd állati ösztöneik, kegyetlenségük, hírvágyuk törvényesítésétől sem ijedeznek vissza. Eddig ez ösztöneiket titkolták, bűnös kitöréseiket siratták; azonban, ha eddigi bűneiket erényeknek nyilvánítja a filozófia: bánni ugyan tán megszűnnek ; de mi lesz a világból? 1 «Napjainkban — írja a hajótöröttek egyike — rettegés tölti el az embert, midőn ifjú kortársait pirulás nélkül látja hirdetni, hogy ők főelvüi csak az érdeket, s Istenül csak az eredményt ismerik el. Ezen ifjú Machiavellik csakhamar a társadalom intézőivé válnak, s az ember önmagától kérdi: mivel ajándékozhat meg az ősz, midőn a levelek már tavaszszal sárgulnak? — A húsz éves keblek már semmi meleggel sem bírnak. A gyermekek öregen jőnek a világra; tudnak számolni, mielőtt szerethetnének, s úgy látszik büszke megvetéssel viseltetnek minden ellen, ami nem hús és érc.» (Marchai V. : Az ember benső életének befolyása társadalmi helyzetére. 8. I.)

A modern kor moralistái Ueberweg, Strauss, Buckle szemére hányják Krisztusnak, hogy az egoizmust a közösségi elv alá, a szeretet alá, — az élvezetet az önmegtagadás alá rendelte. íme a gondolat elanyagosodása ; utána rögtön az a kérdés vetődik fel: mibe kerül, s mit ér a bánat? De a keresztény műveltség e sírásóival nem törődünk sokat; erkölcsi jót nem font és rőf szerint mérte. Ó be jól tett; rajta emelkedik a keresztény erkölcs és műveltség. Kellett volna talán külön buzdítani az egoizmust térfoglalásra, birtokszerzésre, élvezetre, önérzetességre? Amennyiben a birtokszerzés erény és kulturális elv : annyiban azt Krisztus maga saját példájával tanította és elvül is elfogadta a talentumokról szóló példabeszédében ; s különösen jóváhagyta az ószövetségi törvény örökérvényű tételeinek elfogadása által; mert az újszövetség nem új alapokon való hozzáépítés, hanem a törvény tökéletesítése; folytatása a nagy pedagógiának, melyet a kinyilatkoztatásban folytatott és bevégzett az Űr. Az Isten egyszerű eszközökkel nagyot mivel. Az emberi kultúrának kifejlődése is csak gyümölcsét képezi azon törvénynek, melyet Isten adott : «arcod verejtékével eszed kenyeredet » . . . E fölhívást Krisztus el nem törülte; szól pedig e fölhívás az embernek, kit arra hív, hogy az Isten által vetett alapokon tovább fejlessze a művet, a századok munkája által építse fel a kultúrát. A szellemi és anyagi haladás nagy törvényét áldás alakjában is rárótta az emberre : «növekedjetek és sokasodjatok'). Az egoizmus megrontja e nagy munkát; a kereszténység fejleszti azt, az Isten szavával híván fel az embert, hogy uralkodjék tengeren, hegyeken, távolságokon, sziklán, erdőn, villámon . . . «dominamini.» Meg van tehát a kereszténységben óva az önzés jogos érdeke i s ; de azért az erkölcsi jót nem a hasznosság, nem az anyagi érdek méri!

Lehet tehát bátran sírni! Sírjunk, ha nem is hajtanak a könnyek malomkerekeket; de hatalmasabban működnek, mint az elevátorok . . . emelik az állatiasságból magasra föl ... az embert. Mire jó a sírás? Erkölcsi elvek, amelyek az embert habár könnyes szemmel, de a megelégedettség édes érzetével emelik a polcra, a legfőbb szolgálatot tették az embernek. Különben pedig nagyobb szerénységgel, s mélyebb tisztelettel kellene viseltetni mindenkinek a lelkiismeret könnyei iránt, s tisztelni bennük az erkölcsi ébredést, különösen most, midőn a legdurvább felfogás a lelkiismeretet a bizantinizmus érdekében elhanyagolja, s azt ezzel pótolni akarja.

Mert ha a merő hasznosságot vesszük is tekintetbe a könnyek filozófiája többet eszközöl a világ üdve körül, mint valamennyi törvény. A vas erejére támaszkodó ember magas lóhátról szokta nézni a belső világ erőit. Pedig ez erők tartják a világot ; amint hogy minden ami van, belülről tartatik össze, s nem kívülről ; a belső romlás beálltával sem pánt, sem kapocs, sem sodrony nem tartja fönn az alakot, így a törvények is olyanok, mint a vaspántok az élő fán, — ha ez a fa korhadni kezd, vaspánt dacára is elporlik. Mert a lelkiismeret bánata a rendnek leghathatósabb restaurációja; reá kell bízni a jóvátételt, tőle várni a jó fordulást. A lelkiismeret bánata valamennyi esésnek őrangyala ; a javulás bölcsőjét ez ringatja.

Fájdalmasan érint, hogy e tanokat védenünk kell, de e fájdalom is új érv a bánat könnyei mellett. Ha fájhat, s senki sem hányja szemünkre, hogy fáj, az átértett igazság megvettetése; miért nem fájhat méltán a legszentebb emberi érdeknek, az erkölcsinek és isteninek tiportatása? Mit veszít a fájdalom könnyei által az ember, amelyekben a három theológiai erény tükröződik : a hit, remény, szeretet? ezek egyszersmind szociális erények, nélkülük a népek csordák, amelyek a létért küzdenek, s egymást felfalják, melyek csak esznek, isznak, élveznek s fölfordulnak, ahelyett, hogy meghaljanak. «Semmi sem vész el a morális világban, mondja Joubert, valamint az anyagi világban sem vész el semmi. Gondolataink és érzelmeink itt csak kezdetei oly gondolatoknak és érzelmeknek, amelyek egy más világban nyerik befejezettségüket. A bánat érzelme is csak kezdet, hogy mire jó. azt majd az erkölcsi világ teljes harmóniájában «egy más világban*) fogjuk látni. De hogy szükségünk van reá, azt a gondolat világosan látja, s az érzelem sejti*.

Legyen ennyi elég a bánatról és annak filozófiájáról. E gondolatokat végül egy csodálatos ember életrajzából vett megjegyzésekkel akarom bezárni. 1889-ben megjelent Gordon Károly György, hírneves generálisnak, ki Khartiunban vértanúként halt meg, életrajza Butler Yilliam ezredestől. Haláláról Butler ezeket írja: «Nem a vak esetlegességből «kor- záródott úgy a nagy szomorújáték, nem az emberek megliasonlása, vagy a természetes akadályoktól való félelem, s a rossz KO zlekedés tagadta meg tőle a segítséget. Nem, hanem e csodálatos életnek hősies halállal kellett végződnie A tanulságnak mélyen be kell vésődnie, lángoló írással megörökíttetnie, hogy mindenki lássa dacára a pártdulakodásnak s kételynek. Ép életének végső jelenetei oly színezetben lépnek fel, hogy a műveletlen is felfoghassa a mélyebb jelentőséget. Élete már évek óta folytonos protestáció volt kedvenc elveink ellen. Az angol hivatalnok-világ (s vele nagyrészt a modern áramlat tiszavirágos exisztenciái) azt mondja : a hűség gyengeség; minden szolgálatnak joga van jutalomra: a nyilvánosság az igazi dicsőség. Praxisunk az volt, hogy egy reportert vigyünk magunkkal tábori sátrunkba és kajiitünkbe.

Gordon megtanított minket arra, hogy becsületet keressünk s ne magas polcokat, hogy tanuljunk bátorságot alázattal, könyörületet erővel párosítani. . . Becstelenség képezi gyökerét a jelenvaló bajoknak ... Szemeiben semmi sem bírt beccsel e világon ; mert a világ tisztelete csalóka, cók-mókja hitvány és tünékeny- Csoda-e, hogy az ily világ képtelenné, teszi magát, hogy megértse az ember erkölcsi érdekeit, s hogy szemeiben értéket nyerjen a szeretet és a bánat? Gordon keményen ítél : «Nem hiszek nektek ... a ti kereszténységtek szellemtelen, elernyedt és semmire se jó. Az angolok inkább törődnek ebédükkel, mint bármi mással; higgye el, csak kevesen vannak, kik az Istentől ösztönöztetve melegen érdeklődnek és dolgoznak ... a többi azt mondja : «óh az borzasztói), s rögtön utána azt kérdezik : «nem vesz még a lazacból?*) így érez a világ jelenvaló erkölcstelen ellapulásával szemben a század egyik legnemesebb jelleme, ki még soká fog élni az utókor emlékében. Ily férfiak a becsületnek és bánatnak mindmegannyi fényes apológiái; vértanúi haláluk árán is azt dörgik a világ fülébe: emberek, a társadalomnak égető szüksége van a magábaszállásra; elvesznek fogalmaitok is az erényről s az erkölcsi jóról, amint elveszett már erényetek és erköicsiségtek ! Bánat kell a világnak!