Prohászka Ottokár: Az utolsó vacsora hangulata

A Schütz Antal által szerkesztett, Prohászka Ottokár összegyűjtött műveit tartalmazó sorozatban, (Szent István Társulat, Budapest, 1929.) az „Elmélkedések az evangéliumról II. - Élő vizek forrása" című VII. kötetben jelent meg.



«A kovásztalanok első napján pedig a tanítványok Jézushoz járulónak, mondván: Hol akarod, hogy elkészítsük ételedre a húsvétot?... Beesteledvén pedig letelepedék tizenkét tanítványaivah (Máté 26, 17). «És kezdé mosni a tanítványok lábait. (Jan. 13, 5).

a) Jézus hangulata zöldcsütörtök este. Az utolsó vacsora terme telítve van Jézus nagy lelkével. A lelkek is sugároznak, s emlékeikben le van foglalva szellemük. — A kőszén a napnak sok ezer év előtt kisugárzott hevét adja ki; a nagy lelkek műveikben és intézményeikben sugározzák ki melegüket. S van-e mű és intézmény, mint az Oltáriszentség; nemcsak szelleme van meg itt Jézusnak, hanem ő maga, annak az első, szent, sejtelmes, szeretettől telített estének érzelmeivel. Lelke felhő; áldás permetezik s villámok villannak belőle. Főérzelme a szeretet, mely nem bír elszakadni; szeretetről, páratlan, hősies érzésekről beszél; azután teljes öntudatában annak, hogy «Istentol jött s hozzá megy vissza», mélyen megalázva magát, mossa tanítványainak lábait; már nem beszél, hanem alázatban leborul mindegyik előtt külön, hogy megrendüljenek annak átérzésétől, hogy mennyire szereti őket! Azt érezzétek, amit Krisztus érzett. Szemében mély tűz ég; izgatott; keze izzadt, tapadós ; lázas érzések járják át lelkét. El kell szakadnia ; szívének ez kín és gyötrelem; de szeretete győz : emlékül itt hagyja titokzatos, szentségi jelenlétét. Az ő szeretete sem tagadja meg a maga természetét; együttlétet akar, és azt meg is teremti. íme, Jézus tanítványainak lábainál ; ha nem szeretne, nem volna oly alázatos, és viszont, ha nem volna oly alázatos, nem tudna úgy szeretni. Félre a sivár, köves, rideg lelkülettel; úgy akarok szeretni, hogy testvéreim lábait is megcsókolom.

b) Látja maga előtt a húsvéti bárányt, és lelki szemei előtt egy rettenetes éjnek perspektívája nyílik, mikor a kétmilliónyi zsidó nép menekült éjjel; mögötte Fáraó serege, előtte a tenger s a puszta, és egy nagy imádkozó ember, a 80 éves Mózes ráüt botjával a tengerre, és az szétválik, hogy utat nyisson Izraelnek s eltemesse Fáraót. — Ez csak előkép ; a valóság pedig az, hogy a bűn éjében örök sírja felé rohan az emberiség, de eléje áll az Isten fia s botjával, keresztjével a boldogulás útjait nyitja és a poklot csukja; e nagy menekülésnek emlékére van az új áldozat, a szentmise. Szabadulásunk emléke, örök sírunk s kárhozatunk záródásának szent jele ; fölövezve, útra készen, bottal kezünkben, jelezvén ezzel a lélekkészséget az Ür szolgálatára, akarunk benne résztvenni, ezer meg ezer éves emlékek szelíd mécsesénél.

c) Azután áldozatul rendeli önmagát; azt a tiszta testet, azt a tüzes vért, áldozatos érzelmeivel a kenyér és bor színe alá rejti, s mondja : Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre ; mutassatok be így, engem önmagatokért. Ez annyit tesz, hogy meg kellene halnunk bűneinkért örökre, de Jézus helyettünk hal meg, és mi fölszabadulunk. Ez az áldozat fogalma : Isten-imádás és Isten-engesztelés valaminek — itt Jézus életének — fölajánlása által. — Mindnyájunknak meg kellett volna halni bűneinkért; senki elégtételét nem fogadta volna el az Úr ; de Jézust rendelte, hogy áldozata által mindnyájunknak irgalmazzon. Hiszem, Uram s örvendek ; de kérdem : Miért akartad így? A felelet ez : Valamint a teremtésben kinyilatkoztatta magát az Ür, s hegyei s tengerei, virágai és örvényei hirdetik nagyságát: úgy Jézus édes, majd érdes és hősies szeretetű életében — e mély, magas, nagystílű erkölcsi teremtésben, — újra kinyilatkoztatta magát, most inkább erkölcsi tulajdonságait, azt, hogy mily szent, igazságos s irgalmas; le akarta szíveinket foglalni és az emberiséget e mély életáramba terelni. — így nézem Jézust s imádandó áldozatát. Térdenállva nézem s hálát adok, én, ki általa élek.

d) «Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.» Szenvedésemnek, áldozatomnak titokzatos megújítását megmutattam nektek; magamat, életemet, lelkemet rejtem a kenyérbe, véremet és szívem tüzét a borba. Ott hódolok, engesztelek, imádkozom értetek; mutassátok be e nagy kincset az Ürnak s vegyétek magatokhoz. Szeretetem és érdemem Istennél célt nem téveszt; tiszteletem mérve szerint meghallgat; jöjjetek tehát ti is; ajánljátok általam szívetek gondját, baját, bűnét s Ínségét Isten kegyelmébe. (Az én emlékezetem)) lesz biztosítástok és vigaszotok. — Nincs is azóta más áldozat a földön; annál inkább mutatjuk be ezt millió oltáron; tartsuk nagyra; használjuk; Jézust megvigasztaljuk, Istent megengesztel jük, önmagunkat gazdagítjuk vele.


Real Time Web Analytics