Prohászka Ottokár: Nagyböjt 5. vasárnapjára

Mater dolorosa (1902)

K. T. U.! A fekete vasárnap a szenvedésnek árnyékát veti rá lelkünkre; az Ür elfedi arcát, hogy mikor aztán megint meglátjuk őt, necsak a szemünkre, hanem a lelkünkre essék tekintete és mélyen megindulva mondhassuk : Ecce lignum crucis, in quo salus mundi pependit. Az Ür ígéri magának, hogy célt ér, bízik benne, hogy valóban megindítja szívünket. Kilátásba helyezte ezt a nagy hódítást, mikor azt mondta, cum exaltatus fuero, omnia traham ad me. És a megindulásnak nagy kegyelmét az Ür Jézusnak szent keresztjéről a próféta is ígéri, mikor azt mondja : et aspicient in me ... et plangent; rám néznek és sírni fognak. Másrészt azonban megszállja szívünket a kétség, vájjon győz-e majd az Úr? A próféta annyiszor felpanaszolja az emberi szív csalárdságát, kegyetlenségét: filia populi mei crudelis sicut struthio in deserto, az én népem kegyetlen, mint a puszta madara. «Csalard az emberi szív mindenekfelett)) mondja máshol; ugyan meg fog-e hódolni a megfeszített Krisztusnak? Annál is inkább, mert hiszen mi azt a keresztet már nagyon megszoktuk, s az emberi szív, amit megszokott, attól meg nem indul. Hány koporsót farag az asztalos anélkül, hogy lelke elfogódnék azon bánat fölött, mely a koporsókra borul. Hány sírt ás a sírásó a nélkül, hogy elgondolná, hogy tulaj donképen a könnyeknek árkát vájja ; hány beteget ápol a kedves testvér és hánynak csukja le a szemét mindenesetre azon érzelmek nélkül, melyekkel az elsőnek utolsó könnyeit letörölte. És hány vértanú emlékét ünnepeljük mi, s vájjon ép ennek a vértanúnak kegyelemteljes emléke fog-e lelkünk felett diadalt aratni, hogy végleg meghódoljunk neki? S Jézus mégis bízik, hogy mi szívbenlélekben mélyen megindulva állunk majd keresztje alá. Hol vannak tehát a megindulásnak könnyei, hol van az angyal, aki leereszkedik az emberi szívbe és fölzavarja a bánat s a részvét könnyeit?

Bízzunk K. T. U.! Az Isten, aki az emberi szívet alkotta, törvényeit ismeri, gondoskodott arról, hogy az a szív dacára keménységének s kegyetlenségének mélységesen meginduljon a szent kereszt alatt. Ö nagyon jól tudta, hogy az ember lelkében van egy húr, amelyet ha megérint, a leglágyabb érzelmek ébrednek benne ; nagyon jól tudta, hogy vannak szentelt emlékeink, amelyeket ha felújítunk, szívünk okvetlenül ellágyul; tudta, hogy van egy név, mely minden ember szívében visszhangzik : a mi anyánk neve ! Azért keresztje alá odaállította az ő anyját. Ez az evangélium mesterfogása. Ezt az első szobrot ott hagyják állni még a vad hóhérok is, tisztelettel térnek ki útjából; miattunk áll ott, hogy Jézus szenvedéseinek fölértésére lelket-szívet tőle kérjünk; miattunk áll ott, hogy szemeinket reá vetve átérezzük habár csak kis részét annak a fájdalomnak, mely az ő lelkében égett.

1. Két felséges jelenet tárja elénk Szűz Máriának keservét; az egyikét a hagyomány, a másikát a szentírás őrizte meg számunkra. A Boldogságos Szűz Máriát az Ür Jézus keresztútjára a tradíció és az Ür Jézus keresztje alá a szentírás állítja. Boldog Emerich Katalin irataiban olvassuk, hogy a Szent Szűz, mikor már hallotta az utca zaját és a nép rohamát, kiment Szent Jánossal és odaállt egy utcaszegletre, amerre a menetnek elvonulni kellett. Az alsó sarkon már kikiáltották a hírnökök, hogy most valakit keresztre feszíteni visznek; a hírnökök után ellovagoltak a Szent Szűz mellett a farizeusok, mögöttük tolongott a csőcselék; azután jött egy fiú, aki a kereszt feliratát vitte, azután jött vánszorogva, a kereszt terhe alatt roskadozva az isteni Megváltó. És mikor az ő mélyen beesett szemeivel felnézett a Boldogságos Szűz Máriára, a Szent Szűz kezeit tördelve a hóhérok közé rohant és Krisztus karjaiba borult.

A keresztúti ájtatosság negyedik állomása; állomásnak mondják, jól mondják; a kereszténység lába itt gyökeret ver; elképzeli magának azt a fájdalmat, melyet az isteni Megváltó szívében támasztott ez az egy szó : «fiam», melyre ő csak azt felelte : «anyám». Ha valaki ezt a fájdalmat fölérteni akarja, annak a Boldogságos Szűz Mária gyengéd, átszegezett szívét kellene ismernie; át kellene értenie azt, hogy a Szent Szűz mint függött az isteni Megváltón, mily édesen és hevesen, mert hiszen az érzés a szívtől függ. Akik szeretnek, azok abban a mértékben szenvednek; ha érzésük mély, fájdalmuk óceán lehet. Hogy a Boldogságos Szűznek mily szíve volt, azt elképzelhetjük, hiszen az Úristen gyönyörűségére és szeretetére, még pedig az Isten-anyai szeretetre volt teremtve. Hogy a Boldogságos Szűznek mily érzelmes lelke volt, kitetszik abból, hogy az Isten legnagyobb s legédesebb szeretetét a teremtésben neki kellett viszonoznia. Hogy az Isten mily szeretettel viseltetett a Boldogságos Szűz Mária iránt, kitetszik azokból a lángoló, színpompás kifejezésekből, melyekkel az Énekek-éneke elsősorban a Szent Szüzet tiszteli meg, őt, az Isten galambját, egyetlenét, választottját.

Az Isten kiárasztja gazdagságát a teremtésben s teremt magának gyönyörű lelkeket; ezek az ő gyöngyei, de a pretiosa margarita mégis csak ő, a legkedvesebb a Szent Szűz. Lelkében épített magának az Ür otthont, szívében alkotott új paradicsomot. Ha minden érzés az emberi szívtől függ, ha minden lebrezgés a lélek által lesz fénnyé, minden hullám a lélek által lesz hanggá, ha a porból lélek által lesz termet, üde arc, ragyogó szem : mindenesetre a Boldogságos Szűz Mária lelkében fejlesztette ki az Ür azt a fényt, azt a hőt, azt a gyönyörűséget, azt a mélységes életet, melyben az Istennek kedve telt, melybe az Isten belevetette magát mint otthonába. Ó mily bensőség, mily érzés tölthette el a Szent Szüzet; úgy-e tudott érezni s szeretni? Higgyétek el, ez a legmélyebb lélek. S ha vannak költők, akiknek lelkén a Divina commedia, s művészek, akiknek lelkén a kölni dóm tükröződött, ép azért, mert elég hatalmasak voltak hozzá : gondoskodott az Isten, hogy legyen egy lélek, melyen páratlanul tükröződjék az Isten képe, a fájdalmas Krisztus képe, oly bensőségesen, oly tűzzel, hogy az egész szellemi világ érzelmei eltörpüljenek mellette.

Voltak szentek, akikben mély volt a krisztusi szeretet, ezek aztán abban a mértékben szenvedtek is ; Assisi Szent Ferenc a compassio által eleven keresztté, Krisztus hasonmásává lett; Szent Terézia szívéből kinő a tövis, a fájdalmas szeretet szimbóluma; Szent Pál hirdeti, hogy Krisztussal a keresztre van szegezve: mily eleven kereszt, mily tövises szív, mily átszegezett lélek jellemzik akkor a Szent Szüzet!

A Boldogságos Szűz lelke compassionis anima, a legteljesebb, legbensőségesebb lélek; az a tükör, mely legteljesebben, legérzékenyebben fogta fel a passió valamennyi mozzanatát. Nekem a Boldogságos Szűz Máriát a keresztúton mint az eleven compassiót kell tekintenem ; nyomaiban tudom érezni s fölfogni Krisztus szenvedését; értem azt, amit az ének mond: «Ó, mely nagy volt rettegése, aggodalma, epedése, mely gyötrelmet szenvede! ... Ki az, aki meg nem indul Krisztus anyján, s könnye nem hull, látván őt keseregni? Ki az, akit bú ne érne, egy anyát ha így szemlélne magzatával vérzeni?... Szeretetnek szent forrása, ó Szűz, lelked bánkódása, add, lelkemé is legyen». Ez annak a compassiós szeretetnek kifejezése; nem hiába Szent Ferenc egyik tanítványa költötte; Jacopone da Todit sötét melankóliája képesítette a Stabat Mater érzelmeire. A kereszténység belevezet minket ebbe a compassióba és sürgeti azt. Miután Krisztus szenvedett, nekünk mindnyájunknak szenvedő leikekké kell válnunk. Mi szeretjük Krisztust, következőleg nekünk a szánalom és részvét érzelmeibe kell merülnünk. Mennyire kell megszánni az isteni Megváltót. Csak egy könynyet, csak egy könnyet 1 Legalább a nagyböjtben minden nap, a Krisztus kínszenvedésének egy könnyet szentelni! Mily édes béke szállna meg a lelket. Azok a legbékésebb lelkek, melyek az Ür Jézus keresztje alatt sírni tudnak. Az a fájdalom már nem a világ fájdalma, hanem a Krisztussal való egyetérzésnek élvezése. Az, aki úgy szeret, hogy sírni tud, a predestináció reményét bírja.

Tehát édes érzés is Krisztussal együtt sírni, s ugyanekkor nagylelkű, nemes kiindulás. A keresztény lélek méltán ki akarja venni részét az isteni Megváltó szenvedéséből. Ha a vad harcos Üriás azt mondja Dávidnak : Uram! Izrael serege sátrak alatt alszik, s én, a te szolgád házamba térjek aludni? Nem, azt nem viseli el a lelkem. S nem ment haza, hanem lefeküdt urának a háza lépcsőjére. Igazán nemes barbár. A keresztény világ is azt mondja: a mi Urunk Jézusunk keresztutat járt, mélységes fájdalomban jár és él, nem lehet a mi részünk más, mint hogy vele együtt sírjunk és szenvedjünk. S a részvét készteti őket Krisztus nyomaiba lépni; mindnyájan a fájdalmas anyával tartanak s fájdalmában osztoznak.

2. A második jelenetet a szentírás adja elénk. Tengernyi nép hullámzik a Golgota környékén, és «ott álla a nép, nézvén. (Luk. 23, 36). De állt ott más is, más valaki, akinek mind ez a gúny és szitok mélyen a szívébe vágott bele, s ki azzal a szenvedő Jézussal bánatba merülve hallgatott: az ő anyja. Az ő anyja — rövid két szó; de mily kincs s mily szeretet vagy fájdalom ! Tegyétek ki a koporsót az udvarra; odalépnek a szomszédok s mondják: derék asszony; a cselédek s mondják: jó úrnő; a szegények s mondják: gyámolónk; a pap s mondja: jó keresztény; de odalép a gyermek, az mindennél többet mond: anyám. A Szent Szűz az anyja; anyja az Isten Fiának : anya apa nélkül. Titokzatos anya, szeretete szent titok! S ez az anya áll, áll, pedig tenger a bánata! Ö veszít ám sokat; sokat? mindent! Ó Szent Szűz, Betlehemben szültél, édes anya lettél a szent éjben, angyalok énekeltek glóriát s pásztorok imádták fiadat, s most? Most itt függ latrok közt fölfeszítve!

Hol vannak, boldogságos anya, a szent királyok, kiket csillag vezetett öledben pihenő fiadhoz? Hol van a ház, hol a gyermek játszott, s te rajta felejtetted szemedet? Ime a kereszt, s rajta ő, fiad, tátongó sebével! Ó valóban keseredett anya, elborult eged, csillagaid letűntek, szívedet a fájdalom tőre járja át, s te mégis állsz? Állsz s hallod fiad búcsúszavát : Asszony, ime a te fiad! Búcsúzik tőled szent Fiad, elmegy ; a kín letörli már életét, s te nem segíthetsz rajta. Isten veled, anyám! Te, ki bárdolatlan jászolba fektettél, fektess a kősírba; te, aki engem pólyába takartál, takard be testemet aloe- és vászonba temetésre. Te, aki bölcsődalt dúdoltál, ki az angyal énekét hallgattad, csukd le szememet és csókold meg sebeimet. Isten veled, anyám! Ki vigasztal meg téged? Péter; a Krisztus-tagadó? Júdás, az áruló? János, aki megmerevült a fájdalomtól vagy a többiek, akik bujdosnak, vagy ez az érzéketlen tömeg?

Nem, neked vigasz emberektől nem kell; te állsz, s hirdeted, hogy mint álljon a lélek a szenvedés tüzében, mint küzdjön a keserűség tengerében s mint dicsőítse meg Istent fájdalmában. Jöjjetek ide, ti kik akartok látni hűséges, kitartó, állhatatos szeretetet fájdalmak s kínok közt! Anyátok tanított meg hinni és szeretni gyermekkorotokban : a fájdalmas anya tanít majd meg hinni balsorsban s szeretni áldozatokban s minderre megtanít azáltal, hogy Krisztus szenvedéseibe belevezet, hogy szíveteket részvétre hangolja ; aki Krisztussal egyetérez, az Krisztussal együtt tud szenvedni is.