Prohászka Ottokár: A Pilis hegyén (1927)

Aki Montolivetóban, az olasz bencés apátságban valamikor járt, annak első látszatra úgy tetszik, mintha nem is Montolivetóban, hanem Sienában járna. Minden Sienára emlékezteti ; az pedig onnan van, mert azok, kik ezt a monostort, templomot és kampanilét építették, akik ezeket a thujákat s ciprusokat s piniákat ide ültették, azok Sienában tanultak meg nézni és látni, vonalakat húzni s emeleteket rakni s a téglafalak vörös foltjait a mélázó piniáknak haragoszöld keretébe foglalni. Montolivetóban ugyanis Siena lelkének s arculatának tükrözését látni, azt mondanám, hogy a sienai művészet itt, Montolivetóban rándult ki a zöldbe.

Mennyit jártam-keltem, mennyit méláztam én is a Pilis hegyén, akár Szántóról, akár Esztergomból vagy Pomázról jövet, s mikor a hajdan híres pilisi apátságnak forrásánál, ott a diófa alatt megálltam, úgy éreztem, hogy nekem is itt meg kellene valamit látnom : meg kellene látnom Clairvaux-t, s ami vele kapcsolatos, a középkori Parist s a Sorbonne-t, s meg kellene éreznem a filozófia első ébredését s annak harcait Nyugat-Európában ; mert ami itt állt s itt élt, az onnan jött. Dehát a Pilisen látni akarni Clairvaux-t, az antidialektikus ellenszenvektől s a misztika hevétől átjárt Clairvaux-t s Parist s a Sorbonne-t, nem vakmerő gondolat-e ez? Nekem nem látszott vakmerőbbnek, mint az, ha valaki Montolivetóban meg akarja látni Sienát. Biztos, hogy mi is látnók a pilisi monostor architektónikus vonalaiban s művészi arculatában, nemkülönben a telep alázatos ridegségében Clairvaux-t, s élveznők a pilisi völgyben, melyet «pilosa vallis», erdős völgynek neveznek, a «clara vallis» fényeit, ha török-tatár nem járt volna az országban. Azonban az itt járt, s a pilisi apátság elpusztult, s romjait sűrű csalit borítja; arculata földbe temetkezett, s körülötte a néma enyészet ünnepel, s így ez eltűnt szépségről hétszáz év előtti teremtések s alkotások lelkét le nem olvashatom. De van itt valami, ami megmaradt s ami el nem pusztult, s aminek a csend ellenére is, sőt épen azért, szava van: a genius loci, az szóba áll velünk s kigyújtja a Pilisen s a Pilist környező halmokon a nagy emlékek tüzeit; az megérezteti velünk annak az első európai renaissance-nak itt járt fényeit. S mikor ezt megteszi s szól és lángba borul, akkor hétszáz év előtti gondolatok s ötletek tűzesőjében látjuk meg a hegyet s meghallhatjuk a régi élet idevetődött hullámainak mormolását.

A Pilisnek történeti levegője van, mert telepe volt annak az antidialektikus szellemnek, mely ütközött az aristotelesi előnyomulással, s ugyanakkor szent berke volt a XII. századbeli misztikának, mely a szeretet fölényét hirdette ész és tudás fölött. Ez a testvérpár, vagyis a még meg nem bolygatott realizmusnak s a misztikának szelleme járta itt karonfogva a hegyet s völgyeit, s beszélt franciául s latinul a bükkfákkal s tölgyekkel; vonzotta a hegy barlangjaiba a remete pálosokat, s valamiféle fehér mágiával riasztotta vissza a még pogány erdők haramiáit s pásztorait. Mennyire új, érdekes és csodás világnak színhelye volt akkor a Pilis hegye s az az erdős háromszög, melynek Buda, Esztergom, Visegrád mindmegannyi védvára, s a Duna hónalja kétoldalról a kerítése, a Buda—esztergomi út pedig az átfogója. Ezen az átfogón állt a pilisi cisztercita monostor.

Hogy e régiekről való emlékezés mily magasra emeli szemeimben a 750 m magas Pilist, s mily penombrás mélységekké süllyeszti völgyeit, azt szeretném megéreztetni elsősorban azokkal, kik a hegy erdőit járják, de a genius loci-val szóba nem állnak.

Nekem a Pilis szent hegy, s szívesen merülök el beszédes s megigéző csendjébe. Ha Pomáz felől iparkodom a pilisszentkereszti völgyön fölfelé, egyre mélyebb csendbe és embertelen magányba jutok. Erdőkoszorúzott hegyek sorfala szegélyzi az utat, s kúpjaik, mintha csak szélesen fölépített románstílű gyertyatartók volnának, strázsát állnak jobbra-balra. A kúpokon mintha lángok lobognának, melyeket a történelem, a genius loci gyújtogat, tiszteletére a dachsteini mészkőből természet-építetté 750 m magas oltárnak, mely a Pilis hegye. A völgyet s a hegyet a mennynek óriási barokk boltozata íveli, téralkotó s a fehér felhők közt végtelen távlatokat nyitó művészetével.

Itt állt hajdanában a III. Béla kiváló magyar nemzeti királytól alapított pilisi cisztercita monostor. III. Béla Konstantinápolyból jött, s onnan hozta s el nem hagyta, hanem magával vitte föl a trónra az érdeklődést az élet s a szellemi áramlatok iránt; onnan hozta a tudomány szeretetét ; de azt párosította azzal az érzékkel, mely őt a bizánci merevségtől s Bizánc megmerevedett gondolatvilágától a nyugati civilizáció felé fordította. A Pilisen érzem meg III. Bélának Nyugat felé való orientálódását. Megérezhetném ugyan azt Budán s Fehérváron is, mert oda hozta II. Fülöp francia király nővérét, Margitot feleségül; de a Pilisen, hová a francia Clairvaux-t telepítette, jobban érzem meg a nyugati szellemet, mely a dialektikusokban fészkelődött s Clairvaux-val ütközött.

Mi is történt hát ott Nyugaton, s miféle szellemi áramlatok mormolását hallom én meg a Pilisen?

Ha a Nyugatnak akkori szellemi arculatára nézek, az a pillanata rögződik meg bennem, mikor ez a nagy alvó gyermek, a frank germánság, épen szemeit nyitogatja, s egy új világ fényei tükröződnek rajta. A gyermek még torzonborz és fésületlen; de az öntudat hajnalrózsái már kivirulnak arcán, s szemében fények villannak meg, melyek nem kívülről, hanem belülről gyúlnak ki rajta; sokáig pihent behunyt szemmel. Bátran mondhatjuk, hogy a VIII., IX., X. században éjtszaka volt Nyugaton, s abban az éjtszakában csak a hit mécse égett.

Ugyanakkor azonban, mikor a Nyugat így ébredezni kezdett, föltámadt a dialektikusuk túlzásával s az akkori intellektuellek szertelenségeivel szemben az egyházi ellenmozgalom, melyet Szent Bernát képviselt. III. Béla pedig úgy tett, hogy mind a két irányzatot áthozta Magyarországba, s Veszprémben a párisi iskolák mintájára főiskolát szervezett, s azzal az akkori szárnyat-bontogató filozofálásnak nyitott hajlékot; a Pilisen pedig Szent Bernát szellemének, a bátor, erős, kemény hitnek épített monostort. A Pilis így szent hegy lett, s rajta emelkedett a magyar ciszterci apátságok anyamonostora.

A hegy geológiailag nem vulkán, sőt nagyon is józan s tengerek mélyében született dachsteini mészkőből való; de 800 év előtt Szent Bernát szelleme még tűz, még forró láva volt, s e tűzben égett a Pilis hegye is. Hiszen csak har minc év, tehát egy emberöltő választotta el Pilist Szent Bernáttól, aki 1154-ben halt meg, s így a Pilis melegében kapta meg hevét a lángoló reformernek, az antidialektikusnak, a filozófiai ébresztgetés ellenzőjének, az élet nagy realistája nak, s ugyanakkor a misztika rímek nélkül való énekei énekesének. Lelke még ott vibrált Clairvaux-ban, Arcey-ben, Trois-Fontaine-ben, s onnan került hevenyében a Pilisre is. Szeretek a régi apátság csalittal benőtt romjai közt járni, mint aki érzi azoknak a régi mozgalmaknak földalatti lökéseit, s szeretek az erdők csendjében úgy járni, mint akit Abaelard, a XII. század Faustja, s a híres magister, Petrus Lombardus, s a magyar párisi diákok, Anonymus és társai kísérnek.

Itt jártak a magyar párisi diákok. Itt járt Anonymus, Béla király névtelen jegyzője. Anonymus is párisi diák volt. Az egri völgyben letelepedett francia vallonok küldhették Parisba, de lehet, hogy odakerült III. Béla francia felesége révén, mikor a két ország barátságos viszonyban élt, s amikor Clairvaux fénye s a kezdődő párisi iskolák, a Notre-Dame, Sainte-Genéviéve, Saint-Victor, Saint-Germain, Saint-Martin, Sainte-Dénis hírneve Parisba vonzották a diákokat. A párisi skolárok szerettek vándorolni, s úgy képzelem, hogy a mi párisi diákjaink is, akár jövet, akár menet, ellátogatnak a Pilisre híreket hozni és vinni. Itt bandukolt hát a pilisi erdőkben a híres P. dictus magister, s talán mikor a pilisi apátság forrásához leült, úgy festett, mint ahogy most a Városligetben méláz. Szeretek úgy járni, mint aki az erdő fel-felzúgó nyögéseiben régi szellemi csaták ide vetődött zaját hallom. Az biztos, hogy Pilisen mindarról tudtak, ami a Nyugatot foglalkoztatta ; biztos, hogy e mozgalmas élet ingerei itt jártak, s következőleg, hogy az emlékezet szemfedője alatt itt pihennek azok a szellemi áramlatok, azok a harcok és aggodalmak, azok a szenvedélyes megfeszülések, mint alvó, de meg nem halt nagy emlékek, s ha a szemfedőt föllebbentjük, akkor ezek mind fölébrednek. Itt érzem meg azokat a kapcsolatokat is, melyek a magyar, akkor még nagyon zsenge és gyenge kereszténység közt s a Nyugatnak első ébredése, első reneszánsza közt fűződtek. Első reneszánszt említek, mert tényleg volt Nyugaton kettő; a másodikat, a XV. és XVI. századbelit mindenki ismeri; de az elsőt, a XII. és XIII. századbelit alig valaki. Pedig ezt is a görög szellem, nevezetesen az aristotelesi filozófia indította meg, s ennek is vannak művei, nagy világító emlékei, a gót dómok mellett a skolasztikának nagyszerű erőkifejtéssel megteremtett tudományos rendszerei. Képzeljük el a római kultúra letűnése ulán azt a csendes korszakot, mikor a nagy hegyek, az Alpok s Pirénék alatt s fölött, föl Irlandig s Izlandig s kelet felé az orosz síkságig a spekulatív gondolat nyugvóra tért, s a hit világán kívül más mécs nem égett. A Keleten lezajlott nagy chrisztológiai viták ideje lejárt. A dogmatikus fogalmazásokat ugyan a Nyugat is átvette, de nem vette át velük a spekuláció ingereit. Az elsők, kik itt Nyugaton filozofálni kezdtek, Scotus Eriugena és Szent Anzelm a becc-i bencés apát, későbbi canterburyi érsek voltak, mindketten inkább a plátói filozófia és Szent Ágoston befolyása alatt álltak. Az egész Nyugatot akkor, mikor még csak kiindulóban volt, hogy «Abendlandda» fejlődjék, egy nagy öntudatlan realizmus ülte meg, melynek nem volt más igénye, mint «élni», «hinni», «szeretni» s «örök boldogság felé törni», de mely még nem vette föl értékei közé azt, hogy «tudni».

így tartott ez háromszáz évig. Akkor aztán, a X. században, Spanyolország felől villogtak új fények. Különös, de igaz, hogy a görög szellem Afrikán át följutott Herkules oszlopainak tájékára, ott átugorta a gibraltári tengerszorost s Cordován és Granadán át feljutott a Pirénékhez, ahhoz a nagy kerítéshez, melyen túl a frank s germán őserő töretlen földje pihent. A szikrák s a tüzes csóvák átrepültek a Pirénéken s fölriasztották a Clugnyt s a bencés monostorokat.

Az új tudományos mozgalom új értéket vetett fel; a «lenni, tenni, élni» mellé azt, hogy «tudni». Az értelem fészkelődni kezdett, s Cordova vonzott. Gerbert, a későbbi II. Szilveszter pápa is ott tanult. Az aristotelesi filozófia fegyverét a mór-zsidó kultúra forgatta, s szelleme szüremkezett s terjeszkedett fölfelé, úgyhogy nem lehetett útját vágni. Tért foglalt a X., XI, XII. században, s fölért Parisig; s mondhatni, ez a szellem támasztotta föl s kényszerítette ki a párisi iskolákat, s később a Sorbonne-t s emelte fel Parist a keresztény kultúra empóriumává.

Először a dialektika, azután lassanként az egész aristotelesi filozófia elegyedett bele a nyugati lelkiségbe, s természetesen fölébresztette a kezdet vakmerőségével együttjáró hetvenkedő s bizakodó, intellektuel s racionalizáló túlzásokat, s azokkal szemben a keresztény realizmusnak ellenállását is. Akik a kereszténységet nagy, világfölényes valóságnak nézték, s nemcsak nézték, hanem azt élték is, azok idegenkedve szemlélték azt a mór-zsidó mentalitással felfújt aristotelizmust, bresciai Arnoldnak s Abaelardnak fiatal diákos hencegéseit, és természetesen sok kifogásolnivalót találtak rajtuk.

E friss és rohamos áramlatokkal s racionalizáló divattal szemben a jégtörő kos Szent Bernát s híres monostora, Clairvaux volt. S ezt a szellemi kavarodást látom lélekben a Pilis hegye körül is. Azért szeretem a Pilist, mert annak az első nagy hajnalodásnak penombrájában szemlélem a hegyet s völgyeit, s gondolom, hogy azok a hajnali fények erre is jártak, ki-kivilágosodtak a hegyeken s ingerkedve le-leszaladtak a völgyekbe. Az a tavaszi napsugár, mely minden év húsvétja körül odaszegeződik a Pilis hegyére, a hegyoldalakra s az erdőkre, szimbolizálja nekem azt a régi ébresztgetést s azokat a keltegető ingereket, melyek hajdanában a görög-mór filozófiából indultak ki s ébresztgették a romángermán őserőt s jártak természetesen a Pilisen is. Mint ahogy az a tavaszi napsugár beleszúr a hulló lomb alatt pihenő magvakba, a hasadó csírákba s a behéjazott göbökbe, s azok attól repedeznek, nyiladoznak s ébredeznek, s ébredésük mámorában félig lehunyt szemmel úgy tesznek, mintha várakoznának valakire, aki mondja nekik «gyertek»: úgy volt az akkor, az első reneszánszkor, mikor az aristotelesi filozófia a hit világába s a keresztény élet realizmusába belevitte a dialektikai szétszedést s a tudományos szisztéma tizálást.

Abaelard volt a XII. század Faustja, akinek lelkét megperzselte a pogány gondolat. Szerinte a görög filozófia oly fölséges mint a kinyilatkoztatás, s alig van köztük különbség. Azért is visszatetszik Abaelardnak Szent Pál kemény kritikája a pogányságról, melyet a rómaiakhoz írt levélben olvasni, s melyet Abaelard félreértésnek tart. Szerinte a dialektikáé az első szó; azután jön a többi. Az első kérdés az, hogy mit mond Aristoteles, azután jön az, hogy mit mond a szentírás. Fiatalos csapongásában Abaelard azt gondolta, hogy a misztériumot fenékig s maradék nélkül az utolsó cseppig ki lehet kanalazni s fogalmakba foglalni, úgy hogy a hit végre is látássá s belátássá lenne, s nekünk a kinyilatkoztatásra nem azért volna szükségünk, hogy belőle vegyük az egyedül biztos felvilágosítást s útmutatást, hanem a kinyilatkoztatás arra volna jó, hogy biztosítson minket, hogy a dolgok tényleg úgy vannak, ahogy azokat fölismerni véljük.

Gondolom, hogy a Pilisen sokat kísértett Abaelard, s csendes, holdvilágos éjjeleken talán Heloise-t is látták oldalán, s megborzadtak a könnyűvérű skolasztikus szerelmi kalandjaitól is. Abaelardot pedig a Pilis hegyén azért gondolom el magamnak, mert Szent Bernát volt Abaelardnak nagy ellenfele, s a vakmerő dialektikussal szemben 5 volt a nagy antidialektikus. Ő vonult fel ellene Sens-ban s Tiásutt nyilvános disputákon, s ő volt a francia racionalizmusnak kora hajnalán az egész Nyugaton a vezető csillagzat, s így a Pilis fölött is ő ragyogott.

Szent Bernátnak nem kellett a dialektikus kereszténység, bár ő is tisztelte a theológiában a fogalmi garnitúrát, de ő az élet súlypontját a misztériumba, az intuícióba s kontemplációba, a psziché erkölcsi s kedélyi igényeibe s az Istenségnek megtapasztalásaiba helyezte. Neki a szent, tiszta, a diadalmas élet kellett, mely fölött a dialektika fölépítheti ugyan a fogalmak holdvilágából íveit; de azok az ívek csak hidak a folyó, az élet folyama fölött. Szent Bernát úgy tartja, hogy kár a hidakon sátort ütni s rajtuk megtelepedni, hanem le kell ereszkedni az élet törtető árjába, a nagy energiák vágtató hullámaira, s úszni kell bennük s vitetni kell magát hátukon az örök élet révpartja felé.

ő veszélyt látott abban a theológiai üzemben, mely mindent szétszedni, napnál világosabban bizonyítani s értelmileg felfoghatóvá akart tenni; sajnálta az óriási erőlködéseket ; mert szerinte az Istent nem fölfogni, hanem megérinteni s megérezni kell. ö a szeretet embere volt, s nem volt kedve "inter versutias philosophorum", a filozófusok tekervényes útjain botorkálni. Ha itt-ott ez utakra is kellett térnie, megtette azt is; de szívesen vonult el oda, hol az Istent élhette. A fogalmakkal, a distinkciókkal és disputákkal szemben valami fölséges pragmatizmus jellemezte, mely mindenek fölött élni és égni akart. «Magis ardere quam scire» mondotta; inkább égni akart s tűznek lenni, mint hidegen világítani a filozófia istálló-lámpáival 1 A realitást nem akarta fogalmakká, vagy mint a későbbiek tették, szavakká vékonyítani; neki a fogalom csak eszköz volt, hogy azon át a valóságot fogja s megélje, akár a földi, akár a hitbeli valóságról legyen szó.

Ennek a keresztény nagy élet-akarásnak s valóságátfogásnak építettek a XII. században mindenfelé s hazánkban is ciszterci kolostorokat s benépesítették azokat francia antidialektikusokkal; a bakonyit Clairvaux-ból, a pilisit Arcey-ből, a szentgotthárdit Trois-Fontaine-ból. S így akik itt a Pilis erdőiben hétszáz év előtt sétálgattak, azok mind nem a fogalmak akrobatái, hanem a nagy akarásnak s a szentségnek kialakítói akartak lenni.

Lelki világuk olyan volt, mint az erdő, telve valósággal s titokzatossággal. Nekik nem theóriák kellettek, hanem a valóság, még pedig a legszebb kiadásban, mint szép, tiszta élet s mint tüzes szeretet. Az ő szemükben a filozófia csak olyan szürke felhő volt, mely azért van az égen, hogy termékenyítő valóságot, esőt hozzon. Az a felhő is, bármily bodros s pompás, s bármily tündérpalástot borítson rá a leáldozó nap, csakis az akcióért, a tettért van. A legnagyobb tett pedig a szeretet; az a léleknek nagy, reális, sőt isteni gesztusa. Nem theológiai szisztémákkal, hanem ezzel a gesztussal akarták az Istent s a valóságot átkarolni. Szomjasak voltak az Istenség csókjára, s a csókot fogadni s viszonozni akarták. De a csókhoz szerintük két ajak kell. A léleknek két ajka van; az egyik az értelem, a másik az érzelem; aki tehát a nagy valóságot s a végtelen Istent bírni, élvezni s megcsókolni akarja, annak azt mindkét ajkkal kell megtennie. Nekem kimondhatatlanul imponál ez a realizmus, vagy pragmatizmus, vagy minek mondjam; imponál a lélek friss, eleven magvának s ösztönének ez a kitörése a fogalmak merev s hideg szféráján túlra. S akkor úgy szeretem nézni messziről, pl. Pesthidegkútról a Pilis hatalmas tömegét; ezt a sötét kolosszust, ezt a fejetlen szfinxet, amint a tömeg brutális súlyával terpeszkedik szét s karmait az erdők redőibe rejti; ilyenkor megérzem a hegynek, s amit az képvisel, annak a pragmatizmusnak fölényét s az élet valóságának elsőbbségét minden gondolat, fogalom s theória fölött. A Pilisen tehát ezt a történelmi levegőt szívom, s a Nyugatnak e kultúr-lüktetéseit s ébresztgetéseit érzem. Érzem a szellemi élet hullámának csapkodását s új meglátások izgalmait, s örülök III. Béla Nyugat felé való orientálódásának. Be jó, hogy nem mozaik kődarabkákkal rakta ki a világát, s ugyancsak be jó, hogy nem érte be intellektuel fogalmi merevségekkel, hanem a keresztény pragmatizmus felé fordult. Hogy ez mennyire volt benne belátás és öntudat, azt nem kutatom; én csak ennek a nyugatiságának s abban megint Szent Bernát pragmatista irányának örülök, mely általa hozzánk is eljutott. A mozaik is darabos, s a fogalmak is csiszolt dirib-darab merevségek; de az élet más és több és mélyebb és valóbb.

III. Béla látta Bizáncban az aranyos mozaikok mozdulatlanságába s merevségébe fagyott, glóriás Krisztus-arcot, mely sötéten néz le híveire, s mely az állócsillagok mozdulatlanságával s hideg sugárzatával tükrözik az élet folyamán, de azt sem megállítani, mondjuk megfagyasztani, sem megmelegíteni vagy épen felforralni nem képes. Ezzei szemben III. Bélának inkább az az élő, küzdő szellemi élet s annak áhítata kellett, mely francia földön izgatta a kedélyeket.

Ha e gondolatoktól körülrajózva leülök a pilisi romok mellett a diófa alatt fakadó forráshoz, mely az egyetlen, ami nem változott s úgy bugyborékol most, mint 800 év előtt, s ha tükrébe nézek, úgy látszik nekem, mintha azoknak a fiatalos, harcias kikezdőknek. Berengárnak s Abaelardnak s bresciai Arnoldnak, azután a komoly doktoroknak, először is Guillelmus de Campellis, a Szent Viktorról nevezett párisi apátság s filozófiai iskola megalapítójának, utána Guilbertus Porretanus-, no meg a csontvázzá aszott Clairvaux-i Szent Bernátnak arcát látnám. Látom széles, redős palástjában a Sententiarum Magistert, Petrus Lombardust, akit mint szegény diákot Szent Bernát protegált be a szentviktori apátságba juskulistának, vagyis ingyen-kosztosnak s tányérmosogatónak, akiből azután, modern nyelven szólva, a skolasztika listavezetője lett. Ezeket mind ismerték a Pilisen ; az ő ötleteik s nézeteik, théziseik s disputáik járták itt az erdőt s az utakat Esztergom és Buda és Visegrád felé. Az ő gondolataik cikáztak erre felé, mint láthatatlan harcosok kardvillanásai; jártak itt mint eretnek tanok s mint sötét árnyak is. Akit pedig a pilisi franciák leginkább elítéltek, az Abaelard lehetett; őt szerették volna — gondolom legalább — a hegyhátnak hatalmas barlangjába, az «Ördöglyukba », mely a Buda—esztergomi úton a hegyoldalban tátong, letaszítani.

De fújnak Pilisről hideg, metsző szelek is, ezek az egyházi reform-törekvések. Megérzem itt azt a reform-szellemet az egyház elvilágiasodása, a nagy s gazdag monostorok jó élete s a feudális grófok, püspökök s apátok világias kénye s uraskodása ellen. Clairvaux ezekkel s elsősorban Clugnyvel is, meg akarta éreztetni az evangéliumot. Nagy gondolat bántotta ; át akarta volna tenni a Hegyi Beszéd szólamait a provence-i s burgundi énekek hangnemére. Voltak a Hegyi Beszédnek végig a történelmen mindenféle megzenésítő művészei, s mindegyikén megérzik, hogy hegyekről jön, hogy az Isten Fia lakodalmas házából való, s ezt a friss s a virágzó mezők illatát magával hozó szellemet érezték meg a XII. században azokon, kik Clairvaux-ból s Arcey-ből s nálunk a Pilisről jöttek. A reform közvetlenül Clugny ellen irányult s a fekete bencések ellen fordult, s azt külsőleg is kimutatta azzal, hogy fehérbe öltözködött. Ezért fehérek a ciszterciek, s fehérek az alighanem igézetük alatt álló, a Pilis hegyén szerzetté alakult magyar pálosok is. Magyarországon Pannonhalma a fekete barátoké, Pilis a fehéreké volt; két szent hegy, de a XII. század végén az érdeklődés s a figyelem s a lüktető reformélet Pilis körül rajzott, s ezek az irányzatok s törekvések mind itt kavarodtak a széles hegyhát körül.

Ki néz föl manapság ily meglátással a Pilis hegyére Pannonhalmával szemben? Ki nézi azt Krisztus barlangjának, melybe a XII. és XIII. század küzdelmeinek viharjai s szelei vannak befogva? Másrészt azonban mint színesedik s elevenedik meg hegy-völgy a szellemi s történelmi atmoszférában! Elénk dobban a régi magyar élet s teszi jelentőssé s beszédessé a vidéket.

Pedig ha valaha, hát most lenne szükség ezekre a meglelkesített meglátásokra s ezekre a meleg megérzésekre. Egész Magyarországnak, minden hegy-völgynek, minden romnak, várnak és városnak, minden talpalatnyi földnek meg kellene elevenedni és lelkünkben feltámasztó erővé válnia. A lelkekben föltámadt Magyarország támaszhatná csak föl, csak az állíthatná talpra a területi Magyarországot! Ezzel szemben mennyi még a holt betű s mennyi a rideg, lehadart adat a magyar történelemben! így ha tudósaink műveit, pl. a Pilisről olvassuk, azokban se szeri, se száma a pöröknek s veszekedéseknek, malmok, vámok, révek, dézsmák körül; se szeri, se száma legátusok, bírák kiküldetésének, határ-bejárásoknak.ítéletekneksfellebbezéseknek; de mikor életet s lelket keresünk, alig találunk egy csepp vizet az emlékek kiszáradt árkában, alig egy fénybogárkát a múltnak éjtszakájában. Mi más az, ha ilyenkor mi magunk elmenekülünk a pilisi völgybe, s ha látunk megigéző látomásokat, s hallunk hétszáz éves múltból felénk csendülő antifónákatl Ha elvonulnak előttünk csontig aszott, fehér kámzsás barátok, mint elvonultak II. Ince pápa előtt Clairvaux-ban, szemlesütve, pápáról s bíbornokokról tudomást sem véve, ami a pápát s környezetét könnyekre indította. Mi más az, nem betű s nem statisztaság, ha királyi temetések vonulnak el előttünk; meráni Gertrudot ugyanis itt temették; ha látjuk Szent Erzsébetet, ki férjével, Lajos thüringiai gróffal, atyja második házasságára 1222-ben Magyarországba jön, s anyjának sírjához lovagol. Ide jártak a szent királyleányok, boldog Margit, Kinga és Jolánta. Itt időzött szivesen Nagy Lajos király a francia barátok közt. Látni aztán itt magyar sorsot is, pusztulást s enyészetet, melyet a tatár, majd meg a török hozott ránk.

A Pilis hegye azonban nemcsak az első reneszánsz problémáit hozza emlékezetembe, hanem azt is, hogy ez a vidék, ezek az erdők, ez a pilisszentkereszti szakadék más nagy emlékezést is őriznek, azt, hogy valamikor fölöttük jártak a XIII. századbeli misztikának fényei és árnyai. A Pilis ugyanis nemcsak antidialektikus, hanem misztikus hegy is, s az erdők illatába itt a régi misztika kincsei is bele vannak keverve. Csendjükben meg-megszólalnak az Énekekénekének szólamai, azok a hatványozott dalfélék, mikor a dalt dalos lélek kommentálja. Szent Bernát kommentárjain, melyeket az Énekek-énekéről írt, olyasmi érződik, mintha valaki dalokat dalosítana, s a már magában véve is szép ós gyönyörű éneket valahogy megzenésíteni akarná. Ezek a kommentárok a misztikus élet sejtelmeinek szavakba való tolakodásai, vallomásokban való kibontakozásai. A csend tőlük csengővé lesz, a homályok kivilágosodnak s a lélek a világ zajából s önmagának khaoszából menekülni iparkodik ; emelkedik fölfelé s magával emeli a világot.

Mikor erre gondolok, nem nézem a Pilist mélázó alkonyban ; nem nézem holdvilágos éjben, mikor az energiák pihenőre térnek, hanem inkább akkor mereng rajta szemem, mikor energiák járják; nézem júliusi napsütésben, mikor a tölgyek, a bükkök s kőrisfák sejtjeiben millió rokka perdül, s mikor millió szövőszéken a természet sejtszövetté szövi a napsugárt. Ez a csendes s mégis belső energiáktól átjárt erdő a lelki elmélyedésnek legalkalmasabb képe. Csendes az elmélyedt lélek, s csendes a júliusi erdő is. Madár nem dalol benne, szél se rebben, s mégis feszülnek belső energiák. Ilyen a misztikus lélek is; gondolatainak s érzéseinek aranyos szálait rögökbe s csillagokba akasztja, s ezt az aranyos pókhálót borítja magára, Istenre s a világra A lélek e hálónak művésze s boldog foglya egyaránt. A júliusi erdőn s a misztikus lelken az élet s a>; alkotás szelleme üli a maga ünnepét. Ebben a júliusi hévben s tűzben kell járnunk a Pilisen s hallgatóznunk, mint éneklik az erdők, a csend s a titokzatosság az Énekek-énekét, mint élvezik saját elragadtatásukat, a több-élettel való ölelkezésüket s a nap hevének fölcsókolását.

Ez életet élték s ez éneket énekelték Clairvaux-ban, s vezető szólamaikat elhozták ide, hogy a magyar, akkor bizony még pogány erdők is, vegyék át a keresztény rithmust. A szeretetben fölcsendült keresztény érzés avatta a Pilist, a Bakonyt s a Mátrát szent erdőkké. Itt emelkedtek tűzhelyei annak a hevítő s lelkeket átalakító szeretetnek, mely a XII. század misztikájában ülte újra Európában a maga epifániáját.

Nem volt az kvietizmus, sem mámoros szendergés, mely az embert a valóság kemény világából kiemeli s az élet harcaira s a teremtő munkára képtelenné teszi; hanem reális, gyakorlati irányzat volt, mely tudja, hogy az embernek küzdelmei és kísértései vannak, melyeket megállnia s legyőznie kell. Irányzat volt ez, mely a földön élt s az erdőt irtotta, s az ősi testvériséget a röggel s állattal, fával, fűvel s bokorral vallotta s azt meg nem tagadta; mely a hegyekre járt a csillagok betűvetését olvasni, s az erdőkbe járt imádkozni s a szentírást megérteni. Ez volt az a lelkület, mely a természetet intuíciós szemmel nézte s abból az Isten felénk áradó leheletét megérezni tudta. Nekik is «kinyitott könyv volt a nagy termeszet»; könyv, melytől

Reszket szivem, hogyha belenézek.
A jó Isten szerelmének könyve,
Az égboltnak kék selymébe kötve.
Mint drága csatt tündöklik tábláján
Az ég- s földet ölelő szivárvány.
Virágai a tarka mezőnek
Áldásteli betűkként beszélnek.

Nem volt az passzivitás, mely iga alatt nyög; nem buddhizmus, mely az életet öli s a testet csak kíneszköznek nézi; nem tehetetlen szétomlása s szétfolyása a léleknek; hanem tüzes szárnyakon járó Isten-szeretet s hálás elragadtatás, mely folyton ismétli az alkotó Isten megtapasztalását, azt, hogy sok-sok az a jó, amely környez, csak szem kell hozzá s befogadó s megértő lélek. Az írás azt így fejezi ki: «és látta Isten a világosságot, hogy jó», s ezt újra meg újra hajtogatja. Elmondja, hogy a szárazföld is jó s a tenger is jó, s a nap s a csillagok is jók, s a fűszálak s a repkedő s csúszó-mászó és úszó és négylábú állatvilág is jó, s hogy ezért hála és dicsőség jár az Ürnak, s szent öröm és élvezet az embernek. Van ebben is «édes ámulás» és «csendes merenges»; de ez csak futólag megy el fölöttünk; ez csak az a «rara hora, parva mora», az a bár édes és áldott, de kurta pillanat. Nem állapot, hanem gyorsan tűnő élmény, mikor a megnyugvás s a béke Istene «nyugalomba ringatja a lelket», hogy aztán megint, nagyon is hamar, fölébredjünk a való életre, s beleálljunk a munka és fegyelem, a törekvések, virrasztások s könyörgések láncolatába. Mindezt pedig azért bírjuk s győzzük, mert elmerülni s megpihenni tudunk.

Hol szóltak erről a gyakorlati, embert elváltoztató s lelkei elragadtatásba emelő szellemi világról szebben, mint Clairvaux-ban, hol a középkor legédesebb s legszerelmesebb kommentárja íródott az Énekek-énekéről; hol a «Christi amoris sagitta electa», a Krisztus szeretetének éles nyila annyi lelket sebzett, s vágta rajtuk a «grande et suave amoris vulnus»-t (Cant. XXIX n. 8), a szeretetnek mély és édesen sajgó sebét, s hol elsősorban Szent Bernát volt e stigmatizáltak «Iseje s a rímek uélkülr énekek első trubadúrja ?!

Ez a lelkület természetesen a csendet szerette. Az egész Pilisre az volt ráírva : Silentium. E csendben jártak azok, kik mindig hallgattak, hogy többet halljanak. Itt jártak a tavaszi erdőben a télnek hosszú szilenciuma után, mikor a természetnek megint sok mondanivalója lett Mikor hozzájuk, szemükbe s lelkükbe kéredzkedtek a még lehunyt szemű csírák es rügyek és bimbók, s nem féltek attól, hogy ezek a franciák meg nem értik őket. A franciák azonban megértették a misztérium nyelvét, s úgy néztek rájuk, mint akik ismerik őket, s nem idegenek nekik. Itt álltak ők szóba tölgyekkel s kőrisfákkal, s vették tőlük az írás magyarázatát, mint ahogy azt gyakorolta maga Szent Bernát Clairvaux-ban, aki mondja magáról, hogy őt a tölgyek s a kőrisfák tanították meg igazában az írás megértésére. «Quercus et fagus docuerunt nos legem tuam, Domine». Nem zavarta meg ezeket a francia andalgókat az sem, hogy a Pilisen még sok «quercus et fagus» állt, melyek ágai még pogány hadak kurjongatásaitól rezdültek meg, s kereszteletlen derekukon pogány pásztortüzek s áldozati oltárok fényei tükröződtek. Ez áldozati tüzek lassanként kialudtak, s a pusztuló pogányság sóhajait pünkösdi szélvihar váltotta föl, meg az Isten-szeretet gerlicéjének bugása.

Ez erdei csendekben szólaltak meg azok a hódító, lángbaborító, megváltó igék is, melyek keresztes hadakat indítottak s királyokat feddettek s népeket vigasztaltak meg. Voltak, akik e szent szilenciumban megtalálták a koruknak való szót, azt, melyről Reményik ír:

A kettőt, az illőt, az odavalót,
a pótolhatatlan s páratlan egyet,
melyet az Isten csak neki teremtett,
melynek gyökere földi szenvedés
és földi szenny és földi szerelem;
de koronája csillagokig ér
és benne zúg a világegyetem.
(Reményik : Megváltó szavak.)

Akarunk megváltó szavakat? Igaz, hogy reájuk akadunk olyankor is, amikor nem keressük; de ha keresni akarjuk, akkor keressük a csendben ; ha valahol, hát ott találjuk meg őket. Talán azért, hogy mikor Isten, csodák, világ, kőrisfák, tölgyek beszélnek, mikor tapsolnak a széltől lengetett erdők, s suttognak kankalinok s csipkerózsák, hogy akkor a szilencium e csodás koncertjét nem szabad megzavarnia gyönge emberi szónak. Igen, úgy van : a szebb, a csengőbb s kifejezőbb beszéd és ének, az édesebb igék s az édesebb harmóniák miatt kell szeretni a csendet, a pilisi csendet is.

így lett nekem a Pilis szent hegy, hol a misztérium s a szilencium lakik, s hol nagy történelmi emlékek járnak. Szent hegy, hol hajdanában emberek telepedtek meg, kik megilletődve a lét s az élet szent titokzatosságától, ezt a hegyet is szent földnek nézték, s tiszteletből a szent föld iránt szerettek rajta mezítláb járni. Itt laktak régen azok, kik meleg tekintettel s elragadtatással nézték ezt a szép hegyvidéket s élték át a pilisi telet és nyarat, főleg pedig a tavaszt, mikor az színesen s formásán megjelent a rétek virágainak s a mezők liliomainak mezében, s élvezték a természet s a lelkek föltámadását, mikor hosszú fagyoskodás után — mert a cisztercita- monostorokban nem voltak kályhák — a húsvéti napsugárban a megdicsőült Krisztus-arc villanásait szemlélték. Mily nagyot kellene a Pilis hegyén a szellemi világ ez áramlatairól, ez elmélyedésekről s fölmagasztalódásokról gondolnunk ! Most is sokan járnak a Pilis hegyén, de fogalmuk sincs azokról a lélekrengésekről, melyek hajdanában Cordova felől Parison és Clairvaux-n át az egész nyugatot megrengették s itt is jártak. Kevesen tudják, hogy e hegyen azoknak a régi szellemi csatáknak rengéseit kellene megérezniök, melyek az első reneszánsz vajúdásaival jártak. Körülöttünk ott ma is minden énekel; az erdők zúgnak, a harangvirágok csendet és szépséget harangoznak, a csipkerózsák ki-kigyúladnak, a mécsvirágok világítanak; csak a lelkünk szürke s az érzésünk fásult. De álljunk bele a Pilis történetébe, múltjába, vonuljunk be az erdő beszédes csendjébe, magába az erdőbe, Szent Bernátnak e nagy theológiai iskolájába, melyet többre látszott becsülni a Saint Victor, Saint Jacques des Prés, Sainte Genéviéve párisi iskoláinál: álljunk szóba a nagy magiszterekkel, a «quercus» és «fagus» megtermelt szálfáival, s talán megtapasztaljuk mi is azt, hogy mennyivel jobb égni, mint tudni. Égni s élni ... ez volt Szent Bernát pragmatizmusa. S ezt érzem meg a Pilis hegyen; megérzem, hogy a mult a jelenben lüktet, s hogy az az igazi s gazdag élet, melyben a mult is, a hagyományok is, az idők s a helyek története is mint bátor, erős s jelenvaló öntudat él.