Prohászka Ottokár: Az örök Betlehem. (1898)

2. Karácsony-éj, legszentebb éj! Mennyei fény, ezüstös angyalszárnyak szövődnek sötét fátyolodba s a teremtést édes angyalének ébreszti föl karjaidból. Angyalok ereszkednek le benned magányos lejtőkre s éneklik az isteni szeretet diadalénekét. A mennyei harmónia leolvad a ködös, álmos völgyekbe, akkordjai ellejtenek a hegyek csúcsain s felhőket ringatnak hullámaikon ; az erdők suttogása elakad az éji szellőben, s az alvó halandókra az álom legrózsásabb látomásai hullnak. A próféták szellemei, a sibillák árnyai ellebbennek a barlang fölött, a látás bizonyossága eloszlatja gondteli arcukról a jövendölések homályát s megnyugodva térnek örök lakóhelyükre. A mennyei fény hátterében siető pásztorok vonulnak el, mintha egy aranyos gót képnek eleven alakjai volnának. Távolról tevék csengőinek csengése hallatszik : keleti, tarka fényben, selyemernyők alatt vonulnak föl a napkeleti bölcsek, előttük az égen a ragyogó csillag aranyos fény küllője, mintha ez a csillag is csak lámpás volna, melyet a királyok előtt angyal visz, hogy megvilágítsa útjukat.

Ez az az éj, a legszentebb éj! S már tizenkilencszáz év óta gyermekded hitünk keretébe van foglalva; keretbe, melyet bearanyoz a karácsonyfák aranyos fénye, kedvessé tesz örömtől kigyulladt gyermek-arcok pírja, áttetszővé imádkozó lelkek átszellemült tekintete, Tizenkilencszáz év óta ez az éj egyforma; csendje s angyaléneke egyaránt ünnepélyes; csillagai az égen s pásztortüzei a földön ki nem alusznak soha.

Pedig mily nagy ellentétben állnak a kis Betlehem barlangja, jászola, pásztorai a kultúrnépek gazdag, fényes városaival ; mily örvények nyílnak istálló s paloták, puha szőnyeg s aljazott szalma, elhaló pásztortűz s villamos ívlámpa, nyájbégetés s orgonazsongás, a lejtők magányos csendje s az éjféli harangszó közt!

S mégsem akarunk megválni tőle!

Mily nagy ellentét, mikor azt a betlehemi barlangot, az istállót beleállítjuk fényes templomainkba, dísznövények s illatos gyertyák közé. Nem félünk-e, hogy az az aljazott szalma lehull a márványra s onnan elvetődik a szentély szőnyegére és fölkerül az oltár lépcsőire?

Hát mire jók azok a kedves, idilli képek, azok az egyszerű pásztorok, a gyermekarc s az angyalszárny ebben az őserőtől duzzadó, évszázadokat megőrlő világforgásban, az embernek szenvedő, de hódító élettörténetében? Szorulunk-e tán rájuk? Az emberiség valóságos története csodálatosabb és gazdagabb volt, mint bármely prófétai álomlátás; a sibillák sejtelmei szegényesek, ha a valósággal, melyet leírni akartak, összehasonlítjuk; fölhevült képzeletüknek képei fáznak abban a hideg színezésben, mint egy éji tájkép, oly messzire estek el az emberiség eleven, pezsgő életétől; az arab mesék «ezer és egy éje» gyerekes és oktalan dadogások ahhoz a nagy történeti eposzhoz képest, melyet az ember ezeréves bravúrral keresztülküzdött s átélt.

Maga az a föld is, melyen az ember áll, folytonos változások színtere. Föltartóztathatlan rohamban emelkednek és süllyednek rétegei; a történetelőtti világ geológiai korszakai bűbájos flórájukkal s bizarr faunájukkal egymást űzik ; az egyik világ sírjából lesz a másiknak tavaszi barázdája, s a természet úgy tesz, mint a bűvész, ki igénytelen szelencéjéből dönti a drága hímzéseket, a tarka szöveteket, a virágkoszorúkat ... Csak az a szent éj, az mindig ugyanaz ; angyaléneke el nem hal; szalmájára szőnyegekről is szívesen térdelünk, hogy a jászol bárdolatlan fáján fejünket pihentessük. Karácsony szent éjjelén elzarándokol ész, szív, tudomány, művészet, társadalom, család, gyermek s öreg nézni azt a szent, éji látomást, mikor a szalmán fekvő Gyermek szemeiben kigyullad a világot megváltó szeretet; mikor az éjféli barlang népes lesz s a Szent Szűz és Szent József mellett ott állnak az evangélium örök igazságai mint ragyogó géniuszok, örök eszmék, csillogó eszmények s a barlang szegénységében s az istálló kietlenségében üdvözlik a született Messiás szellemi függetlenségét s odakötik jászolához mint a győző diadalszekeréhez az emberiség reményeit, vágyait és hitét.

Ez a hit, ez a vágy a változatlan örökkévalóságnak képviselője a földön ! Minden változik, forog, elhal; de az emberiség hite s reménye nem változik, sőt örökkévalóságba öltözik s minden karácsonyéjjel új ruhát húz, fényeset, mint az égből leáradó mennyei fényesség, s örök ifjúságot szív magába a kis Jézusnak tiszta, ragyogó szemeiből. Ezért él s nem változik a karácsonyi öröm; azért folytonos az a búcsújárás a betlehemi barlanghoz; azért nem pusztul el a szent karácsony Betleheme; nem pusztul el, sőt folyton ugyanaz. Ott él a hívő lelkek emlékezetében, áhítatuk, szeretetük aranyos lapjain ; él a történelemben, művészetben, költészetben, mint folyton eleven, mozgató, gazdag és bőséges hatalom!

De történelme nemcsak a múlté, hanem a jelené is; művészete nem kőben és festékben, de eleven lelkekben érvényesül ; költészete nem ragyog magasan járó, meddő eszményeken, hanem a földön küzdő lelkek hősiességében s meleg szívek dobbanásaiban. Tudnunk kell ugyanis, hogy Betlehem egy köztünk, itt és most érvényesülő hatalom, hatalom, mely lelkeket nevel és alakít, javít, a bűntől elvon s erényre tanít. Ebben a barlangban rejlik a belső élet titka, amely élet oly mély és változatos, mint a tenger alatti világ csodálatos élete. Ezt a világot nem látni; az ég tükröződik rajta, vagy viharok korbácsolják felületét; de azért a mélységben szakadatlanul dolgoznak rajta a korallok és csigák ezerféle munkásai, önmagukat temetik bele s így emelnek fölszínre új világokat.

Betlehem kihatása nagyobb a világ művelődésére, mint valamennyi művészi iskolának kihatása; ennek a barlangnak sötét üregéből több ragyogó motívum kelt szárnyra, mint valamennyi akadémiából. A művészetnek géniusza e barlangba tért, ez volt ihletének forrása, ez volt koncepcióinak sasfészke; ez volt annak a mélységnek s bensőségnek Manrezája, amely ha hiányzik a fölfogásban, művészetünk olyan, mint a folyondár, mely a földön kúszik és sáros lesz. Betlehem többet lendített az emberiség életén, mint az irodalmaknak időszaki föllendülései. Carlyle szerint Shakespeare egy darabja az életerős, katholikus középkornak; minden nagy szellem egy-egy eleven darabja annak a hatalmas világnak, mely Krisztus betlehemi barlangjából árad ki a sötét, fagyos szellemtelenségbe.

Ki tett többet a világban : Plató, Zénó, Seneca, Plotin, Averrhoes, Szent Tamás, Bacon, Kant, Washington, Napóleon, vagy a betlehemi jászol Kisdede? Állítsátok föl a Stoa folyosóit, az Akadémia lugasait, a bölcsek portikusait, az egyetemek katedráit a betlehemi barlang körül s csődítsétek oda a világot — és meglátjátok, hogy a népek hullámai a zuhatagok rohamával a barlang felé tódulnak, s folyosóitok, lugasaitok kiürülnek. Mert ha színpompa kell és gondolatbőség, ennek a barlangnak titokzatos színtörései túltesznek Capri szigetének s kék barlangjának színjátékán ; nem az olasz égnek s a delejes tirrheni tengernek, hanem az örökkévalóság mélységes egének kéksége szűrődik itt át gondolaton s érzelmen.

Sokan dolgoztak, sokat s keservesen ; sziszifuszi munkában gördítették halomra az emberiség haladásának s művelődésének faragatlan s faragott köveit; voltak apostolok és vértanuk; de ha mindezekhez az Úr egy légió angyalt küldött volna az égből, hogy a lángész feszítőerejével s a hősies erény tetterejével dolgozzanak az emberiség javán, nem tettek volna annyit, mint ez a Betlehem ...

E barlang fölfedezése fontosabb az emberiségre nézve, mint Amerika fölfedezése, s minden egyes természetfölötti gondolat és buzdulás, imádás és hódolás, fölajánlás és bánatos indulat, melyre Betlehem tanítja és vezeti az emberiséget, értékesebb Isten előtt, mint minden egyéb, merően természetes vállalat és küzdelem.

Csoda-e hát, hogy Betlehem él s el nem pusztul? Csoda-e, ha minden szívben él s él úgy, hogy édesíti s nemesíti az emberiség életét?

Csoda-e, ha mindenhová elhat; el a tengeren, s a hajók mélyében haldokló szerecsennek arcán mosolyt kelt. Elhat a széles, nagy világba, oda, ahol a karácsony éjjelén is pálmák virágoznak, s oda, ahol csak a zöld fényű emelkedik ki az élet szemfödője alól. Elhat a nagy városokba, hol a vigasztalan szegénység modern barlanglakói bujkálnak, s ott is oly tiszta marad,*mint a napsugár a pontusi mocsár fölött. Elhat a fjordok ködös, jeges völgyeibe s fölkúszik a magaslatokra, oda, ahová a szent éjjelen a harangszó hulláma el nem vetődik.

Fölér a pápai trónon ülő főpap gondteli szívébe s leszáll a bányák üregeibe, hol a szent éjben fölébredő bányász odaszól társainak: pajtások, ma karácsony van. Megfordul a puszták karavánjai közt s beleszövődik álmaiba annak a gyermeknek, ki most fehér dunnácskája alatt kipirult arccal fekszik s álmodik arról a szép karácsony-éjről, melyet édesanyja festett ártatlan lelkébe, arról a sok csillagról és szép angyalról, kik a karácsonyfa terhelt, hajlott ágain énekelték együtt a glóriát!

Legyen is szent, boldogító, vigasztaló szerte-széjjel a világon mindörökké Betlehem ! Ragyogjon föl világossága a lelkek éjjében, mert ahová csak esik tündöklő sugara, az mind tisztul, szépül, nemesedik. Jertek, gyerünk Betlehembe !

Jöjjetek főleg ti, kiknek sötét és vigasztalan a lelke ; az isteni Gyermek mosolygó két szeme a hitnek és szeretetnek két öröklámpája ; gyújtsatok magatoknak itt mennyei fényt s örök világosságot.