Prohászka Ottokár: A nagyhét: A világ vége

a) «Midön tehát látjátok a pusztulás utálatosságát,... akkor akik Júdeában vannak, fussanak a hegyekre . . . Mindjárt pedig ama napok után a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égből... és akkor feltűnik az emberfiának jele az égen; és akkor sírnak majd a föld nemzetségein (Máté 24, 15). Az alázatos emberfia dicsőséges eljövetele ; leereszkedik ismét, aki elment tőlünk az Olajfák hegyén az első áldozócsütörtökön, s akit vártunk és kívántunk ; ez az Ő fényes adventje. Angyalok viszik zászlaját, a tündöklő keresztet, s a napnyugta összes színeinek tüzes pompájában égő felhők az ő diadalszekere ; angyalok harsonái zengik végig a tisztuló földön az Isten újrateremtő és föltámasztó akaratát, az új «legyen»-t, melynél fogva a lelkek ismét megfelelő testet öltenek ; e lelkek mélyéből kiszakad himnus és panasz, a szerint, amint extatikus öröm, vagy vérfagyasztó rémület tölti el őket. — Térdenállva nézem királyomnak és bírámnak e diadalmenetét: mily szép, mily hatalmas vagy, te «rex tremendae majestatis!» Mily édes voltál Betlehemben ; mily csendes s igénytelen az Oltáriszentségben ; nyelvemen olvadsz el, édességgel töltesz el, te közeli Isten ; hitem komolyságával akarok rászolgálni, hogy kegyes bírám légy. Tőlem függ.

b) «Akkor majd így szól a király azoknak, kik jobbja felől lesznek: Jöjjetek atyám áldottai, bírjátok a világ kezdetétől nektek készíteti országot» (Máté 25, 34). Jézus megpillantja a krisztusi lelkek tündöklő csoportját; fehér ruhában, pálmákkal kezükben éneklik : Benedictus, qui venit. . . Szeretettel néz rájuk : Koszorúm, koronám vagytok. Testvéreim, isteni vér ! Jöjjetek atyám áldottai; nagy áldás, a teremtő, megváltó, megszentelő Isten áldása teljesült rajtatok. Ti éltétek át az delet dicsőséggé, ti a muló időt örök ifjúsággá, ti a szenvedést örömmé ! Bírjátok az országot, melyért imádkoztatok s éltetek és küzdöttetek, hogy «jöjjön el a te orszagod»; Isten hatalma, szépsége, kegyelme mennyországgá alakult ki bennetek ». Mily diadalmas örömmel mondja ezt Jézus és mily szenvedélyes szeretettel önti ki lelkét híveire ez utolsó áldásban. Három áldást említ az evangélium: 1. megáldotta a gyermekeket, a kicsinyeket s az ő képviseletükben mindazokat, kik szívből alázatosak ; 2. az Olajfák hegyén mennybemenetelekor a tanítványokat, hogy a búcsúzás keserűségébe beleállítsa szeretetének és összeköttetésének biztosítékát; 3. most megáldja győzelmes híveit. A kezdet, a küzdelem, a végleges, szerencsés kifejlődés áldásai ezek. Lefoglalom magamnak mind a hármat.

c) «Akkor így szól majd azoknak is, kik balfelől lesznek: Távozzatok tőlem átkozottak, az örök tűzre ... A rosszak lelkületét két vonás jellemzi: rémület és átok. Krisztus mondta róluk, hogy itt a földön nincs békéjük; nyugtalanság jellemzi pszichológiájukat; nem biztosak hitetlenségükben ; mondják, hogy «primos deos timor fecit», a félelem csinált isteneket, de ez a «timor [félelem] » az ő folytonos kísérőjük; ez villan ki abban a fanatizmusban is, mellyel a hitet üldözik. Aki nem fél, az nem törődik folyton a rémületes ellenséggel. — Ez a bizonytalanság rémületté lesz a végítéleten; «életet, irányt, célt tévesztettünk — mondják majd — és mindent elvesztettünk. Az élet nagy kérdései iránt fölületes ellenszenvvel viseltettünk ; Az Istent tagadtuk s fölségét komolyba nem vettük, íme a mi ítéletünk». Távozzatok tőlem, kiknek lappangó átkuk épen az volt, hogy távol voltatok tőlem; most ez az átok mint eltaszítás, végleges elszakadás és kárhozat szakad rátok. Ó vegyük komolyba az életet és céljait, hitben, szeretetben, munkában.