Prohászka Ottokár: Keresztre szegezve Krisztussal ... (1915)

Minden nagy szenvedés valahogy a keresztre emlékeztet, mely nemcsak szerencsétlenséget, hanem bűnt s bűnhődést is jelent. Sőt ép ezt jelenti elsősorban. Bűn a kereszt gyökere, s a tövis, az átok a virága. A világháború szenvedéseiben is a világ keresztjét s keresztjében bűnét s bűnhődését kell látnunk. Akkor hoztuk mindazt, ami nekünk kín és áldozat, ami nekünk küzdelem s gyötrelem, a legegyszerűbb s egyszersmind a legmélyebb kifejezésre, ha bevalljuk, hogy azért szenvedünk, mert vétkeztünk, s akkor álljuk meg helyünket s teljesítjük küldetésünket, tehát az Isten szándékait, ha úgy viseljük el a kínt, bajt s keresztet, mint akik bűnhődnek.

Ez némelyeknek botránkoztató, másoknak pedig semmitmondó gondolat, s azt hiszik, hogy többet tudnak, ha a háborút a nemzetek gazdasági versenyének, a nyersterményekért s világpiacért való küzdelemnek, ha imperializmusnak s a fajok ellenszenvének tulajdonítják; de hát mindezt más néven gőgnek, dölyfnek, hírvágynak, gyűlöletnek, kegyetlenségnek s istentelenségnek is hívhatjuk, s van a nemzetek életében a bűnnek «régi kovászából» s a rothadás penészfonalából is annyi, hogy a háború szenvedéseiben s mérhetetlen veszteségeiben Isten sújtó kezét is kell látnunk s mindennek eltűrésére s elviselésére nemcsak nemzeti ellentállással, hanem krisztusi érzéssel is kell felfegyverkeznünk, mint ahogy azt az apostol akarja, mikor buzdít: «Mivel tehát Krisztus testben szenvedett», mivel «szemeitek előtt lett keresztrefeszitve» — «ti is ugyanazzal a gondolkozással fegyverkezzetek fel» (I. Pét. 4, 1). Vagyis, mi nemcsak küzdünk, hanem mi bűnhődünk; mi nemcsak szenvedünk, hanem engesztelünk, s ha az élet mélyébe hatolunk s lelkünkbe tekintünk, akkor a mi legbelsőbb öntudatunkat nemcsak nemzeti, népfaji, gazdasági s hatalmi érdekek, hanem a keresztet viselő léleknek nagy terhe s e teher alatt kiváltott érzései foglalkoztatják.

Az apostol szava cseng lelkünkben ; fegyverzetről beszél.

A keresztviselésre a léleknek fel kell fegyverkeznie. Oly érzéssel, oly erővel, oly lélekkel kell szenvednünk, mint ahogy Krisztus szenvedett I Ezt a fegyverzetet magunkra kell vennünk s úgy azután harcra szállnunk ; de anélkül nem ! Ez a fegyverzet a penitencia s az alázat szürke s a kitartás és türelem acélos érzülete s az elegettevő s engesztelő szeretet szikrázó szelleme.

A szenvedő Krisztuson először is az tűnik föl leginkább, hogy mennyire emeli ki a szentírás az ő alázatát. «Megalázta magát, engedelmes lévén mindhalálig és pedig a keresztnek haláláig. Kiüresítette magát, szolgai alakot vévén fel, hasonlóvá lett az emberekhez» (Fii. 2, 7 8). A szenvedésben tehát először is a «szolga formajat» öltötte magára s kitartott benne istállótól kezdve műhelyen át a Golgotáig. Kiválogatta magának az elgyötört szegénységet s a szenvedő alázatot; beleállt a küzdő, nélkülöző, a félreértett s keserített életbe —• egy új, csodálatos életbe, melyben az Isten Fiának is tanulnia s tapasztalnia kellett, az írás szava szerint «didicit ex iis, quae passus est, tanult abból, amit szenvedett» (Hebr. 5. 8). Tanulta a szenvedés titkait; bejárta a szenvedő lélek világának tört világosságú, hosszú árnyékú völgyeit; megjárta a tisztulás hegyeit. Ezeket tapasztalatból nem ismerte ; nem ismerte az árnyakat, a világító sötétségeket. Megtapasztalta az alázatot, megtapasztalta a szolga formáját, s amivel ez a forma meg szokott telni, a bánatot, a szenvedést s a keserűséget; de teremtő művész lévén, akkor is, mikor tanult, belekeverte ebbe a lelke ízét s elváltoztatta a kínt résztvevő, megváltó s üdvözítő szenvedéssé. Ez az ő művészete ! Művész s teremtő lévén, kitűnően kezelte a «szolga formajat»; kezelte úgy, hogy az «Ür formaja» csak ritkán csillant ki belőle. Kerubok, karácsonyi angyalok s arkangyalok jelenései a szenvedő emberek közt is tele vannak fénnyel s dicsőséggel; míg ellenben Uruknak megjelenése tele van szürkeséggel. Egész élete földszürke lett; alakja lelapult a földhöz ; élete elmosódott s elvegyült a köznappal, úgy hogy 30 éven át föl se tünt senkinek. Olyan lett, mint a néma pacsirta, mikor a szántáson ül; rögnek nézed; csak ha fölszáll s kiönti dalos lelkét a határra, akkor árulja el magát. Krisztusnak öltözete is szürkeség; ő is az Isten pacsirtája ; ő is úgy lapult le, úgy ült le az élet törésföldjén, hogy rögnek néznők, mely ázik, omlik, s ha tapossák, szétporlik.

Ilyen lett az Isten nagyságának s végtelenségének átérzésétől.

De Krisztus nemcsak az igénytelen életnek, hanem a szenvedésnek alázatába is öltözködött. Ezt a formát is magára vette, mert ez még szürkébb volt, sőt már feketébe játszott. A szenvedés az emberi életnek legalacsonyabb színtája ; mert az magának a pornak s a taposott féregnek szintje. Ott a póz magától foszlik szét, s a világnak legfelségesebb gesztusából is csak a taposott féreg tekeredő vonala marad. Ott találjuk az embert, aki levetette magáról a világ színpadi garderobjának utolsó darabját is és fölöltözködött a tehetetlenség meztelenségébe. Amit örökbe kapott, életet s vért és amit azon szerzett, akár vagyon, akár méltóság volt az, az a szenvedésben mind eltűnőben, kifogyófélben van, s helyükbe lép az ősi szegénység és meztelenség, mely mint kín és szenvedés lép öntudatába.

Mennyire szegény s alacsony a szenvedő ember! Hogyan alusznak ki sorba fényei, s hogyan vonul föl körülötte a «forma servi», a megtört, hajlott, rozoga szolgának szürke árnyvilága ! A veleszületett gyöngeség vele akar meghalni, mint kór és betegség ; a szem, mely fényre született, sötétséggel telik meg, s az édes anyai tej szájízét a halál keserűsége törli le. Némelyekre azután még külön ránehezedik az erőszak s a gyűlölet, és nem betegágyat, hanem keresztfát ácsol nekik, s nem gyógyszerrel, hanem epével és ecettel itatja őket. Az Ür Jézus a szenvedő szolgának ezt a formáját öltötte magára ; Jóbhoz lett hasonló, mert «tetőtől-talpig nem volt benne épség»; de azután attól is meg akarta magát különböztetni, s azért nem a szemétdombra, hanem a vesztődombra vezettette magát s keresztre feszíttetett, s mikor ország-világ előtt nyilvánvalóvá lett, hogy ime ugyancsak «atkozott, ki a fán függ», akkor elcsendesedett a lelke, nem volt védekező szava, s a kereszt fölött az az ősrégi, prófétai kép lebegett, annak a juhnak képe, mely «leölesre vitetik és megnémul, mint a bárány nyírója előtt és nem nyitja meg száját» (Iz. 53, 7).

De van a szenvedő Krisztus lelkén még sötétebb árny, van még szürkébb szürkeség, van az alázatnak még valami sajátosan megrendítő kifejezése rajta, s ez az, hogy ő a világ bűneiért szenved. Nemcsak a szolgának, hanem a bűnös szolgának öntudata tölti el lelkét. Igaz, hogy ez a bűn nem az övé, mert nem ő követte el; de az övé annyiban, hogy magára vette, hogy a lelkén vitte, s hogy az úgy nyomta őt, hogy az alázatnak tátongó mélységei szakadtak ki benne. Nemcsak a «szolga formajaba», nemcsak az igénytelen s szenvedő emberi élet szürke zsákjába, hanem a lázadó, bűnös rabszolgának szennyes s tépett rongyaiba öltözködött s a bűnösség öntudatával viszi a keresztet s függ a kereszten.

A világnak mai nagy szenvedéseibe ez az alázatos öntudat való. Éreznie kell, hogy végtelen sok a bűne, hogy förtelmes a szennyje, s hogy égbekiált bosszúért Isten-feledése s Isten-megvetése. Ha tehát az emberiség most a világháború nagy keresztjére feszíttetik, nem elég csak nemzeti önérzetről s hősiességről beszélnünk, hanem a mélybe kell leszabnunk s bűnösségünk öntudatára s bűnhődésünk tragikumára kell ébrednünk. El kell mondanunk a prófétával: «Vetkeztünk, istentelenül cselekedtünk, gonoszul viseltük magunkat, Urunk Istenünk, minden igazságod ellen ! Forduljon el a te haragod mirolunk» (Bar. 2, 12).

A bűnnek büntetés jár ; aki bűnét érzi, az az élet szenvedéseiben, de főleg az ily nagy világkeresztben, melyre nemzetek vannak feszítve, büntetést lát, s ezen a fölfogáson nem botránkozik. Az a nagy Isten oly nagy s az a kis ember oly bűnös, hogy a világ nagy szenvedéseiben okvetlenül bűneinek lerovását kell látnia !

Épen Krisztus keresztjében van a bűnért való bünhődésnek nagy kinyilatkoztatása, ő a szenvedésekbe az Isten fiainak érzéseit hozta s állította bele : a penitencia szellemét.

Beleállitotta a bűnnek s erkölcsi szennynek átérzését. Benne fakadt ki az undor a «hálátlan fiak» alávalóságától, amiről az Isten panaszkodik, mikor mondja : «fiákat neveltem, s ők megvetettek engem» (Is. 1,2); arcának szépségén gyulladt ki a bűnös emberiség szégyene. Úgy élt köztünk, inficiált, mocsárlázas emberek közt, kik a piszokkal s alávalósággal megbékültek, mint az élet s a világosság fia ; az elsatnyult nemzedékben, melynek lelkében a blazírt s hitetlen érzés «régi kovasza» megfertőztette az erkölcsi erőket, úgy ragyogott, mint az érintetlenség s az őserő képviselője s hordozója ; éperi azért intett meg oly komolyan keresztútján, mondván : «ha a zöldelő fán ezt művelik, a szárazzal mi fog törtenni» (Luk.)? Ez érzések nem gyáva meghunyászkodások, hanem nagy, erkölcsi reakciók a bűn, a «régi kovasz», a rothadás ellen. A leigázott, félreismert lelket ki akarják emelni a sárból, az isteni szikrát föléleszteni a hamu alól, az elsüllyedt Istenországot kiemelni a feledésből. Ez egyrészt megbecsülése volt az embernek, ki az Isten nagy jogait akarja érvényesítem kötelességeinek fölértésében; másrészt elismerése volt az isteni Fölség sérelmeinek, melyekért bűnhődés s engesztelés jár.

A szenvedő s bűnhődő szolgának e formájába kell öltözködnünk nekünk is, kik most a bűn terhét a háború szenvedéseiben megérezzük s mélyen le kell hajtanunk fejünket s el kell csendesednünk panaszainkkal, hogy Uram, miért küldöd ezt ránk s megérdemeltük-e ezt a töméntelen kínt és bajt? Ehelyett inkább csak azt hajtogassuk, amit a keresztrefeszített jobb lator mondott : «mi igazságosan szenvedünk, mert cselekedeteinkhez méltó díjt veszünk» (Luk. 23, 41). Alázzuk meg magunkat, mint szenvedő s ugyanakkor bűnös emberek s némuljunk el a nagy Felség s az ő felségi jogai előtt. A bűnhődés alázatában elcsendesült emberek a legbölcsebbek. A csendes szenvedés nagy Isten-tisztelet, melyre a próféta buzdít, mikor írja : «az ő színe előtt hallgasson el az egész föld» (Hab. 2, 20). S a francia költő ráakadt az érzés mélységére a modern ember szívében is, mikor írja : «Á voir ce que l'on fut sur la térre et ce qu'on laisse'. Seul le silence est grand; tout le resté est faiblesse.» (A, de Vigny.

A második erős, győzelmes érzés, melybe Krisztus öltözködik, s melyet a szenvedés s a kereszt érthetetlenségében mindnyájunknak magunkra kell venni, az «armatura» második darabja : a rendületlen bizalom az iránt, hogy a keservből öröm s az érthetetlen s kegyetlen végzetből az erős jóakarat s a szeretet szándékai jutnak ki győzelmesen. Bizalom az iránt, hogy a kereszt s a szenvedés a jóért van 1 Ez a bizalom kísérte Krisztust szenvedésében, ö nem úgy érzi magát, mintha sötét hatalmak labdája volna, hanem úgy, mint aki sötét úton fényes misszióban jár; még kevésbbé mondhatjuk róla, hogy passzív, megtört lélek; azt kell hinnünk róla, hogy ép most viszi őt inspirációja s hogy most alkotja meg legremekebb művét: «opus ejus», azt a művet, melyben annyi lélek s mélység, finomság és gazdagság van, hogy nem fogy ki bámulatából ég és föld. ő vágyik a szenvedést végigszenvedni; tudva-akarva belemélyed a sötétségekbe s megtapasztalja a szenvedő lélek gyöngeségét, úgy az Olajfák kertjében, mikor azt imádkozza : «Atyam, ha lehetséges, múljék el e kehely tőlem ; de ne az én akaratom, hanem a tied legyen», mint a kereszten, mikor aggódó, vágyódó lelke kitör a panaszban : «Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?» Azért a lelke mélyén ott rejlik a rendületlen bizalom, hogy keresztjével legyőzi a rosszat.

Ez a bizalom acélosítja lelkét a legsötétebb lehangoltságban is; azért, amikor viszik s hurcolják is, akkor is küzködve áll a rosszal szemben ; nem adja meg magát, hanem hadban jár és lélekben támad. A szenvedés le akarja törni, a vére csurgása fonnyasztja életét, de a bizalom kinyújtja roskatag, halavány alakját, s az isteni gondolatok s szándékok perspektíváiba emeli föl lelkét. A szenvedésből föl-fölemelkedik a fölényes jóság felhőtlen szféráiba. Tehát sötétség s villámló világosság, szomorúság és bizalom jár s váltakozik fölötte; lelke gunnyaszt, majd megint kifeszül, síró lélekké, majd megint kiáltó harcossá válik. Sirva kiált s azért meghallgattatik. Ezt jelzi oly nagy realizmussal az apostol, mikor mondja : «Ki az ő testének napjaiban könyörgéseit s esedezéseit nagy kiáltással és könnyhullatásokkal bemutatván annak, ki őt megszabadíthatta a haláltól, meghallgattatott az ő hódolatáért» (Hebr. 5, 7).

De nemcsak ez a bizalmi momentum izzik mint szikra a szenvedés s alázat hamujában, s nemcsak az a bizalom a küzdő Krisztusnak «fegyverzete», hogy kegyelmet talál s meghallgattatik, hanem küzködését más bizalmi tendencia is átjárja : az, hogy szenvedései által az én bizalmamat akarja felkelteni, akarja a szenvedésben hamvadó lelket tüzes parázzsá éleszteni; akarja, hogy nekem is bizalmam legyen aziránt, hogy a magam keresztje s kínszenvedése is üdvösséges és kegyelmes és szabadító és megváltó; akarja, hogy bízzam, hogy keresztje erejében az én keresztemből is üdvösség s örök élet fakad. Ha hiszek benne s művében ; ha bízom benne, hogy kegyelmet szerzett nekem; ha szeretettel elhiszem, hogy «kezeibe írt» engem is; ha megérzem, hogy átlyuggatott kezeivel megfogta a bűneim terhe miatt bizalmatlankodó lelkemet s nagy kiáltással s könnyhullatással kiáltotta nekem, hogy «enyém vagy, bízzál, ne kételkedjél)): ah, akkor megérzem ismét az élet bizsergését; akkor megint felforr a vérem — nem is az enyém, hanem az övé bennem ; megnyílnak a szemeim, s én ott a kereszt körülötti árnyak s tagadások s pusztulások szürkeségében mérhetetlen kincseket pillantok meg, az Isten boldogító kincseit, milyeneket csak ő adhat s melyek enyéim lesznek mind; enyém lesz a megváltás, a szabadulás, a bűnbocsánat! Bárki voltam, ha lator, ha keresztrefeszített haramia is voltam, ott az ő keresztjéről hallom meg, hogy ((bizony mondom neked, még ma velem leszesz a paradicsomban*. De a lelkem erre azt is feleli : ha veled leszek a boldogságban, már csak illő, Uram, hogy veled legyek a szenvedésben is, hogy veled szenvedjek bűneimért, de mindig azzal a bizalommal, melyet az örök boldogságra nyíló kilátás fényei delejeznek. íme a mi «armaturank» második darabja, a bizalom fegyverzete, a küzdő s vágyódó léleknek acélruganyossága, az a mélységes hit és érzés, hogy a keresztút az Istenhez visz s hogy a bűnhődéssel megváltás jár, hogy a rossz époly gondviselés, mint a jó. Ez érzés által kapcsolódom szorosan s melegen az én szenvedő Megváltómhoz. Ő szenvedett s szenvedéseivel jót hozott; én is szenvedek s szenvedéseim által a legnagyobb jóhoz, a benne való teljes bizalomnak s megnyugvásnak földi mennyországához jutok el. Lelkemet lelkébe merítem, szívemet szívén gyógyítom s szenvedése által magam is szenvedve üdvözülök. Ah, szinte kézzel fogom, hogy ennek így kellett történnie: hogy a gyógyulásnak s megváltásnak, a megnyugvásnak s üdvözülésnek szenvedés és kereszt által kellett részünkké lennie. Értem, hogy az ő üdvözítő szeretetében való nagy hitet máskép mint szenvedéssel nem lehetett belém égetnie. Minden művészetnek megvan a maga eszköze s hatása, megvan vésője vagy kalapácsa, megvan tüze vagy sava : hát a lelkekre s azok megolvasztására, azok isteni formákba való megömlesztésére s Istennel való összefoncsorozására más sav mint a szenvedés könnye, más tűz mint a kínok heve nem volt; de ez erre való volt, azért használta hát föl ezt, aki szeretett, s szeretett föltétlenül s korlátlanul. Értem, hogy a legnagyobb szeretetnek szenvedő szeretetté kellett elváltoznia, s hogy a köteléknek, mely lelket Istenhez fűz, nem a mester babérkoszorújának, nem a csodatevő próféta pálmaágának, hanem a szenvedő Megváltó vérrózsákból font füzérének kellett lennie. Ö tudta, hogy ennek így kellett lennie; ő megmondta : «Nemde kellett szenvednie Krisztusnak?» S amit mondott, azt megtette. Jól gondolta, eltalálta, hogy lelkeket véres, áldozatos szeretettel kell szeretni, hogy lelkeket izzó lélekkel, hogy szíveket a vérző szív vérével kell egymáshoz forrasztani. Ilyen lelki s vérbeli kapcsokkal kötött össze magával, hogy bizalmunk legyen benne, hogy szeretetre gyulladjunk iránta s hogy ez a lelkiség emeljen s vigyen szenvedésen s küszködésen át föl a'szívéig, a megsebzett, a megtört szívéig.

Aki oda ér, az megnyugszik!

Az «armatura» harmadik darabja az a nagy hit, hogy a szenvedésben lélektisztulás megy végbe, hogy aki hozzá ér, lázas, tüzes, áldozatos lelkéhez s sebzett, kékülő testéhez, az megtisztul. Értsük meg helyesen azt, hogy nagy, finom — mondjuk —, kényes lelkek valamiképen mindig világundorban szenvednek, szenvednek a sártól, a szennytől, a piszoktói, mely testvéreik lelkéhez tapad. Ez erkölcsi szennyből rémsok van a világban, s azért a világundor ki is tört Krisztus lelkéből az Olajfák kertjében, mikor «undorodott». De ez az undor nem taszította őt el testvéreitől; hanem ellenkezőleg inspirálta, hogy az utálatot valahogyan küszöbölje ki a szomorú, bűnös világból. Valahogyan úgy kellett megfognia a bűnbe s gyarlóságba pólyázott lelkeket, hogy kivetkőzzenek rongyaikból. S ez a «fogás» a közösen vállalt szenvedés volt; nem a magányos, hanem a közösen viselt szenvedés. Míg az ember maga szenved, addig megkeményülhet s el is fordulhat a jótól, de ha Krisztussal együtt szenved, ha nemcsak ő maga, hanem Krisztus szenved benne, ha minden keresztrefeszítettben Krisztus szenvedése újul meg, s minden szenvedő «confixus», vagyis vele együtt átszegezett lélekké lesz: akkor a Krisztus szenvedésének bűntörlesztő s világtisztító ereje fakad ki a lelkekben, s megindul a lélekerjedés és lélekforrás, mely először mint finom megérzés jelentkezik, aztán pedig mint ellágyulás, megolvadás, mint salakkivetés és seprűlecsapás folyik : a Krisztussal szenvedő lélek élete oly zúgó, tajtékzó hegyi patakhoz hasonlít, mely ütközik, habzik, sistereg ugyan, de amely minél tovább folyik, annál tisztább. Csodáltam ezt sok szenvedőn, akik mondták : «hálát adok Istennek a szenvedésért, mert tisztultam, több emberré lettem ... az övé lettem». De ez csak a krisztusi szenvedés sajátossága. Tisztuló lelkekké a szenvedő lelkek csak Krisztus keresztje alatt lesznek, ahol megérzik, hogy a szenvedés a Jegnagyobb odaadás, s hogy odaadni s hogy viszontadni csak tisztát, csak érintetlent lehet 1 Mikor Krisztus szeretettől sebzett szívét nyújtja nekem, már csak nem nyúlhatok az utca sarába, hogy marék sárral viszonozzam a szeretet kincses adományát! Viszonoznom kell az adományt, de azt csak tűzben tisztult szívem fölajánlásával tehetem. így tehát a szenvedés nem pokol, hanem tisztító tűz ; lélek, szív, érzés, akarat tisztul meg benne s e tisztuló szeretet útjai a győzelmes s boldogító szeretetnek szent hegyeire vezetnek ...

Közelebb hozzá !

Az «armatura» más darabjaira most ki nem terjeszkedem ; fegyverzetnek ez is elég nekünk. Kipróbált darabok; mind tűzben kovácsolt, mind acélszürke, mind acélruganyos és erős. Sorba nézegetem s emelgetem, azután illesztgetem s magamra veszem őket, mialatt fénnyel s tűzzel telik meg a lelkem attól az apostoli kijelentéstől, hogy Krisztus nemcsak szenvedett, hanem szenvedésében lelki erőket s kegyelmeket szerzett számunkra, melyekbe föl kell öltöznünk; s nemcsak harcolt, hanem fegyverzetet kovácsolt számunkra, melyet ha fölveszünk, mi is vasas vitézei, lovagjai s győzelmes bajtársai leszünk. Ez tehát értelme annak a mély szónak : «Miutan tehát Krisztus testben szenvedett, ti is ugyanazzal a gondolkozással fegyverkezzetek föl» (I. Pét. 4, 1).